Ahogy
belerakta a kockára vágott hagymát a lábasba, a forró olaj panaszosan sercegett
fel, s bosszús idegességgel lövellte szanaszét égető olajcseppjeit. Kavargatás
közben az egészet megízesítette egy csipet sóval és az előre felcsíkozott
csirkemelleket beleöntötte a lábasba. Az olaj még utolsó erejével pattogott
egyet-kettőt, de a végén feladta a küzdelmet. Amikor a hús elérte a kívánt
aranybarna színt, az egészet felöntötte vízzel, újra megsózta és az intenzív íz
érdekében beledobott egy leveskockát.
Mindig is
szerette a vasárnapi ebédeket. Ahogy kavargatta a sárgás vizet, felderengett
neki gyerekkora. Szülei minden vasárnap korán keltek, hogy délre elkészüljön a
három fogásos vasárnapi ebéd. Ilyenkor két testvérével szépen megterítették az
asztalt, megmosták kezüket és leültek, várva a jobbnál jobb ételeket. Tinédzser
lehetett, mikor szülei meghaltak autóbalesetben, két testvérével együtt. Ő állami
gondozásba került, majd felnőtt, orvos lett belőle, pontosabban onkológus.
Leesett a
földre egy répadarab. Mindig komoly dilemmát érzett ilyenkor. Vajon ezt most ki
kéne dobnia, vagy még megmosva jó lesz? Végül a kidobás mellett döntött. Aranysárgára
forrta a víz magát. Még kavart rajta egyet, majd beleöntötte a felkarikázott
répát, gyökeret és krumplit. Rárakta a fedőt és nekiállt a második fogásnak. A
jó öreg rántott húsnak. Még egészen élesen élt benne az egyik orvosi könyvének
mondata: „Az olajban sütött ételek
egyenes utat jelentenek a szívinfarktushoz.” [1] - ettől
függetlenül egy egész üveggel is elhasznált a sütéshez. Idő hiányában, még
tegnap bepanírozta a húsokat, így most csak egyesével beledobálta a forró
olajba. Amíg a hús körüli kis hab elvégezte dolgát, kihozta a kamrából a
borsókonzervet. Lerakta az asztalra. „Kéne
egy konzervnyitó.” - tűnődött magában. Kinyitotta a gáztűzhely melletti
fiókot, de ott csak fogókesztyűket és konyharuhákat talált. Becsukta. Kihúzta a
következő fiókot. Kanalak, villák, fakanalak, de konzervnyitó nem volt köztük. „Hogy lehet így főzni ebben a konyhában.
Ecsetelő kettő is van - egy műanyagból és egy lúdtollból -, de konzervnyitó egy
se.” - pufogta. „Mondjátok már meg,
mégis hol tartjátok azt a kurva konzervnyitót!” - mondta ki hangosan. Mivel
válasz nem érkezett, kénytelen volt tovább keresgélni. Közben a fazék teteje
ütemesen kezdett rázkódni és folyamatosan nyomta ki a vizet. A lé sebesen végig
szaladt a lábas oldalán és incselkedni kezdett a gázlángokkal. Odaugrott.
Lekapta a fedőt. A háborgó víz lassan visszavonult. Megkeverte a levest és két
csipet borssal ízesítette.
A konzervnyitó
még mindig sehol. Ha a műtőben nem talál valamit, mindig van egy roppant kedves
és segítőkész asszisztensnő, aki készséggel a kezébe nyomja a használni kívánt
eszközt. Egy alkalommal például, mikor épp egy cisztát kellett volna eltávolítania
egy 35 éves, 2 gyerekes, ügyvédi praxissal rendelkező férfi bal heréjéről egy
kezdő műtős nővérkével osztották be. Beöltözés, bemosakodás, minden a rutin
szerint. Bekapcsolták Strauss Die Fledermaus operettjét és pontban délután kettőkor elkezdte a műtétet. Jódoldattal
gondosan fertőtlenítette a herezacskó azon részét, ahol a ciszta volt és
tartotta a kezét. A jól begyakorolt koreográfia szerint, egy tapasztaltabb
nővér, a kezébe nyomta volna a 20-as méretű egyenes szikét. Ő kitámasztja a
kezét és tolltartásos módszerre, finom kezdeti bemetszést végez a kifeszített
herezacskón, pontosan a ciszta felett. Ezzel szemben a valóságban az ügyetlen
kis újonc nővér állt, és bámult. Üres tekintettel nézett a kinyújtott kesztyűs
kézre. Ő feltekintett a megtisztított területről és rosszallóan várta, hogy
megmozduljon a nő. Ha nincs is annyi gyakorlata, hogy tudja mi, mi után jön,
nézhetett annyi tévésorozatot, hogy tudja, az orvos első szava a „Szikét!”. Mivel
másodpercekig nem történt semmi, kénytelen volt szavakba önteni az utasításait.
Ettől annyira zavarba jött a nővér, hogy jobb kezével elsodorta a műtéti
eszközöket tartó kocsit, ami hatalmas robajjal a földre zuhant. A szikék és
ollók pedig szétterültek a padlón. Meghűlt a levegő. A nővér riadtan nézett rá.
Ahogy ott álltak egymással szemben, érezte, ahogy a feszültség felkúszik
egészen a tarkójáig és düh lepi el az agyát. Majd kitört. Odaugrott a másik
kocsihoz, bal kezét ütésre lendítette és teljes erejével felborította azt. A
második földet érés sokkal erőteljesebb és hangosabb volt, mint az előző.
Körülötte mindenki csak állt és pisszenni sem mert. Csak a zenét lehetett
hallani: Eisenstein báró épp az
ügyvédjével veszekedett. Nem bírta tovább, fogta magát és szó nélkül
kiviharzott a műtőből. A hereciszta eltávolítást végül az egyik éppen szabad
kollégája végezte el. Őt megrovásban részesítették, és 30 órás dühkezelésre is
kötelezték.
Elkészült az első adag rántott hús.
Szépen komótosan kivette őket az olajból és egy nedvszívó papírszalvétára
fektette körbe a tányér szélén. Emlékezett még édesapja mozdulataira, ahogy az
elkészült csirkemelleket körberakta a tányéron, mintha virágszirmok lennének. A
tányér közepébe pedig egy nagy, vörös paradicsomot rakott. Ők gyerekként ezt
nagyon mókásnak tartották és sokszor játszottak méhecskét, akik letépik a
szirmokat és a saját tányérjukra rakják. Kavart egyet a levesen. A krumpli és a
répa is szépen megpuhult. A bontatlan borsókonzerv még mindig szerencsétlenül
állt a pulton. De ő nem hagyta annyiban. Ennek a vasárnapi ebédnek tökéletesnek
kell lennie! Kezdte megint elönteni az a
düh, ami akkor a műtőben. „Mi a fenéért
nem mondjátok meg, hogy hol van. Én csak egy tökéletes ebédet szeretnék
készíteni a kurva családnak és kurvára nem vagytok képesek segíteni!” Felkapta
a konzervdobozt és olyan haragos hévvel vágta a szekrénynek, hogy az
megszeppenve rázkódott bele, az oldaláról pedig leestek a felakasztott
merőkanalak és egyéb kellékek, köztük a konzervnyitó. „Igazán mondhattátok volna, hogy itt lóg!” - szólt feddőn hátra az
asztalhoz, aminek a lapján nyolc kéz pihent mozdulatlanul. Izgatottan kapta fel
a földről a konzervnyitót és nekiesett a borsónak. Kinyitotta. Leöntötte róla a
pisisárga lét és a borsót óvatosan beleborította a lábasba. Elkeverte a többi
úszkáló zöldséggel és ismét lefedte. A következő garnitúra hús eközben
tökéletesen átsült. Már csak a rizs volt hátra és kész is. „Hamarosan kész az ebéd!” - szólt hátra kedélyesen és már vette is
elő a rizst. Üveges tekintetek kíséretében kivett egy kisebb lábast a
szekrényből, megtöltötte vízzel és a közepes gázrózsára tette. Egy kanál só,
egy kanál Vegeta és már melegedhet is víz. Rizsből csak azt a gyorsan
elkészíthető, zacskósat találta, pedig jobban szereti azt, amit ő maga mér ki.
Az órájára nézett. Hamarosan dél.
Ideje megteríteni. Elővett öt lapos- és öt mélytányért. Lerakta a tányértornyot
az asztal szélére. Óramutató járásával megegyezően körbe ment az asztal mentén,
és minden kézpárt - csuklócsontjuknál fogva - egymástól 35 centiméterre
széthúzott. Az alkarcsontokkal körülhatárolt területek közepére gondosan
elhelyezte előbb a lapos, majd a mélytányérokat. A fiókból kivette az
evőeszközöket és egy ezüstszínű ragasztószalag gurigát. A kést és a villát a
virágos, méhecskés szalvétára helyezte. Majd fogta a ragasztószalagot és
gondosan levágott nyolc darab 15,5 centiméteres csíkot. Pontosan és precízen
vagdosott, szinte egy millimétert sem tévesztett. Miután mind a négy csík az
asztal szélén himbálózott, megfogta a férfi jobb karját és az egyik kanalat alaposan
a markába szigszalagozta. Felvette a következő kanalat, egy másik, pirosra
manikűrözött kacsóra erősítette, hasonló módon. A maradék két szigetelőszalag-darab
túl hosszúnak bizonyult a kicsi kezekhez, kétszer is körbe tudta tekerni a puha,
húsos kézfejeken.
Miközben bíbelődött, fenséges illat
kezdett terjedni a konyhában: elkészült a leves. A pultról levett egy parafa
alátétet és az asztal közepére helyezte. Így biztosan nem hagy foltot a forró
lábas az abroszon. A levessel teli lábast ráhelyezte és felvett a földről egy
merőkanalat. Az egész sürgölődést nem fogadták már be az üveges szemek, az
elhalt receptorok sem közvetítették az ingereket, és nem dolgozták már fel az
elhalt agysejtek sem a beérkező információt. „Remélem ízleni fog nektek, mert most nem raktam bele sem zellert, sem
petrezselymet. Nem volt itthon.” - mondta, s közben a merőkanál elmerült a
sűrű lében. „Hm…hagyjátok csak, majd én
szedek mindenkinek!” - mosolygott és nevette el magát. Érezte, ahogy a
boldogság elönti jobb agyféltekét. Melegség. Meghittség. Öröm. Szinte alig bírt
a széken megülni izgalmában. Mindenkinek teleszedte a tányérját.
Talán még tetszett is volna nekik
egy nappal ez előtt ez a fenséges ebéd. Talán az apa is elment volna a boltba,
ha látja, hogy nincs zeller a leveshez. Talán elment volna, ha nem lövik agyon
egy Browning Maral-lal. Talán az anya is szívesen segített volna a sült húsok elkészítésében.
Ő valószínűleg rátette volna az olajfogó fedőt a lábasra, hogy ne legyen az
egész csempe olajcseppes. S ő pontosan tudta volna – és meg is mondja –, hol
van a konzervnyitó, ha nem vágják el a torkát. A két gyerek pedig visítva
veszekedett volna azon, ki terítsen meg és hajtogassa össze a méhecskés
szalvétákat. De most ők is csak bámultak szürke szemeikkel, tátott szájukkal a
levesre. Velük volt talán a legkíméletesebb. Egyesével fojtotta meg őket egy
bőr nadrágszíjjal az éjszaka közepén. A szépen megterített asztal körül, a négy
élettelen testet szigszalaggal erősítette a széktámlákhoz. Még a hullamerevség
beállta előtt felragasztotta a szemhéjaikat, így most mindannyian őt nézték. Ő
pedig boldog volt. Megfogta a kanalat és merített egyet a levesből. A pára
kiült a kanál nyelére, ő pedig gondosan fújni kezdte a levest. „Végre, megint anyuval és apuval vagyok, meg
a testvéreimmel!” - gondolta magában és jóízűen bekapta az első adagot.
„Jó
étvágyat!”