Sütő Fanni: Menekülés az életbe



Az éjszaka mámora még összetapasztotta Lujza szemét, de a spalettákon beszűrődő éles fény kipattintotta az ágyból. Megint átaludták a fél napot. Trisztánnal az idő kibicsaklott, a percek rendetlenül peregtek. Másodpercekké sűrítették a végtelent, aztán összetörték, mint üveggolyót. 

Lujza ki akarta szellőztetnie a fejét, úgyhogy magára kapta a szalmakalapját, és kilopózott a szobából. 

Már jócskán délre járt az idő, a toszkán nap az ég tetejéről dobálta le forró sugarait. Lujza mégis jobban érezte magát, mint a hűvös hotelszobában. Céltalanul bolyongott, jelre várván Istentől. 

Egyszer csak meglátott egy narancssárgára meszelt kis templomot, ami úgy ragyogott a poros utcán, mint egy elejtett topáz. A harangok bronz hangja kikacagott a kis campaniléből. A bejárat előtt násznép várakozott, vidáman és hangosan, majdnem sikerült túlharsogniuk Lujza nyomasztó gondolatait. 

Behúzódott egy hűvös sikátorba, és tovább leskelődött. A menyasszony éppen akkor lépett ki a templom homályából a napfényre. Lujza elégedetten állapította meg, hogy sokkal szebb, mint az ifjú ara. Egykorúak lehetettek, de a fiatal feleségnek kerek, napbarnított arca volt, az orra pedig sokkal szélesebb volt a kelleténél. Lujza pillanatnyi felsőbbrendűségi érzése azonnal szertefoszlott, mikor észrevette, hogyan néz rá a lányra újdonsült férje. Látta a tekintetében a jövőt, a boldogság ígéretét. Látta, hogy sok év múlva, amikor a lány kenyér-barna haja már lisztfehérré fakult, a férje szemében akkor is ő lesz a legszebb nő a földön. 

Lujza szíve összeszorult, mert Trisztán szemében sosem látta a jövőt. Ott csak a jelen volt, semmi más. Rosszul lett, a héten már sokadszor. Az ennivaló nem bírt megmaradni otthontalan testében. Kábultan botorkált vissza a szálloda felé, de a szűk utcák mintha szövetkeztek volna a foglyul ejtésére. Kétségbeesve próbált kivergődni a sikátorok nyomasztó pókhálójából. Amikor végleg feladta volna, felismerte, hogy a szálloda terén áll. Nem tudott visszaemlékezni, hogy került oda. 

Feltámolygott a lépcsőn, szinte bezuhant a szobába, ahol Trisztán még mindig édesen aludt. Álmában az arca békés volt és kisimult. A rémek, amik ébren gyötörték vele szunnyadtak az elméje mélyén. 

Lujza szinte újra beleszeretett. A zsalugáter résein befurakodó toszkán nap fénylő kévéi lágyan körbeölelték az ágyon pihenő alakot, aranycsíkokat húzva a homok szőke hajba. Fél karjával szorosan magához ölelte a párnát, a keze ökölbe szorulva, mint aki fél elereszteni puha hálótársát. 

Lujzának eszébe jutottak az együtt töltött éjszakák. Trisztán úgy szorította magához, mintha ő lenne az egyetlen biztos pont az életben. Talán az is volt. Igen, Trisztán karjai közt egy másik világ volt, az idő, annak minden gondjával együtt megállt; egy felfüggesztett pillanatban lebegtek ők, ketten a világ ellen. Lujza valahol a lelke mélyén mindig is tudta, hogy a szerelmük nem tarthat sokáig. Lehetetlen volt ilyen intenzitással égni örökké. Ha túl sokáig maradnak együtt, felemésztik szerelmük tüzelőanyagát és végül, őrült lobogási vágyukban önmagukat is felfalnák. Végül nem maradna belőlük más, csak két elszenesedett csontváz. 

forrás

A mindig olyan határozott Lujza mozdulatlanná dermedve állt a szendergő férfi felett. Tudta, életek múlnak azon, hogy megy vagy marad. Végigsimított a hasán, ahol egy új reményekkel teli élet lapult. Csendben összeszedte a holmiját, és árnyékként kiosont a szobából. Nem nézett hátra. Sóbálvánnyá vált volna, a határozottsága elporlad, és sírva rohan vissza Trisztán mellé. Soha többet nem tudta volna ott hagyni. Egyenesen az állomásra indult, az utca kövére szegezte a tekintetét, de nem látott belőle mást csak egy elmosódó szürke foltot. Az utcákon, tereken a jólelkű városlakók sajnálattal nézték. Hova szalad ez a szép, szomorú lány? Úgy sír, mint akinek a szívét épp most törték össze. Ki olyan lelketlen, hogy megbánt egy ilyen gyönyörű ragazzát? Amikor a budapesti vonat végre begördült, Lujza zsibbadt szívvel szállt fel, és üres lélekkel indult haza.

(A Család/mese/regény című készülő regényből)

Czap Ferenc: Fuss a ködbe




Egy ismeretlen helyen vagyok. A lassan leszálló köd mindent eltakar. A talpam érzi az oly biztosnak hitt talaj minden egyes részét, mely sáros csúszós és hideg. Fáj. A tüdőm nehezen szívja magába a hideg levegőt.  A magas lámpák fényei küszködve vágják át magukat a ködön, homályosabbá válik így minden, még az elmém is.

Az egyik ismeretlenből a másikba érkezem. Úgy menekültem el előle, hogy csak az ujjlenyomatomat hagytam ott. Azt is egy párás ablakon és egy kés nyelén.
A hajnali órák kiismerhetetlensége rémisztően hat rám. Haza akarok menni, de egész egyszerűen nem találom a helyes utat. Bármerre indulok, mindig akadályba ütközök. Fehér, puha, láthatatlan akadályba.  Elmém össze van zavarodva, forog körülöttem a világ, az egyre sötétebb és ridegebb világ. Ha nem érek haza, minden bizonnyal meg fognak találni. Szerencsém, hogy senki sem látott meg, amikor… Hirtelen nem is tudtam, hogy mit tettem valójában. Biztosan én voltam? A hideg futott végig rajtam, legjobban a talpamban éreztem, mintha nem lenne rajtam cipő. Lenéztem, de nem láttam a lábamat. Homályos volt minden, biztosan a köd miatt, ami nem akart elmúlni.
Hirtelen hatalmas ütközést éreztem a vállamban, valami nekem jött. Fájdalom hasított belém és majdnem elestem. Rongybabaként zuhantam félre, de valaki megfogott. Amikor rám nézett, hatalmasat sikított, majd elrohant.
Nem tudom, mi lehet velem, de ez nem jó jel. A vállam kegyetlenül fájt, azt hiszem, pár centivel lejjebb van a kelleténél. Legszívesebben üvöltenék, de nem tehetem. Már így is nagy a baj, nem lett volna szabad, hogy meglássanak. Bármennyire is erőltetem agyamat, egyszerűen nem tudom, hogy hol vagyok. A sötétben tapogatózom. Semmilyen ismerős dolgot nem látok, habár a köd még mindig az utamban áll. A fájdalom arra késztet, hogy álljak meg és pihenjek. A testem legyőzött: összeestem ott ahol voltam: az ismeretlenben.
Az áldozat rettegéssel megtelt tekintetére riadtam fel, amint mélyen a szemembe néz, és nem könyörög, hanem átkoz. Álom volt. Valami olyasmit mondhatott, hogy visszajön értem és visszakapom mindazt, amit adtam neki. Ez a tekintet fog az őrületbe kergetni. A szemeim lassan nyíltak, még mindig homályos volt minden. Biztos voltam benne, hogy nem egyedül kerültem ide. Hirtelen minden ismerős lett: otthon vagyok. Ez még jobban megrémített, mert akkor egy ismerős hozott haza, ez pedig azt jelentette, hogy magyarázkodnom kell. Egyelőre senkit sem láttam, de éreztem, hogy nem vagyok egyedül. A vállamba még mindig hasított a fájdalom, most már be is volt dagadva, azonnal tudtam, hogy vissza kell rakni a helyére.
 – Mit tettél? – kérdezte valaki. Hangja ismerős volt. A férfi a sötéttel takarózott, nem mutatta magát. Nem tudtam mit feleljek, zsákutcába kerültem. Sok minden kiesett.
– Ki vagy? – kérdeztem vissza. Az alak előrébb lépett, de arcát még mindig nem lehetett látni. Az nem számít, hogy ki vagyok. Végig a nyomodban voltam. Tudom, mit tettél.
Megrémültem. A gyilkosságra emlékszem, a többire nem. Vajon mennyit tudhat az idegen? Van bizonyítéka ellenem?
– Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Azonnal orvosra van szükségem – mondtam, és bíztam benne, hogy elhiszi a hazugságomat.
– Megöltél egy nőt. Egy késsel. Az ujjlenyomatodat is otthagytad. A helyszínen is és a gyilkos fegyveren is.
 Tényleg mindent tud.
– Mit akar tőlem?
– Az igazságot.
– Az igazság nagyon sokba kerül - feleltem.
– Rendben. Szóljon, ha meggondolta magát. Ezzel az ismeretlen fogta magát és elment.

forrás

  Nem értettem az egészet, de abban biztos voltam, hogy ez nem ennyire egyszerű. Néhány perc múlva felálltam, majd körbejártam a lakást. Nem volt itt. A helyzet akkor is gyanús volt. A fájdalom újra a vállamba hasított, újra eszembe juttatva, hogy orvoshoz kell mennem, nem várhatok tovább.
  Fél óra múlva készen álltam az indulásra. Az ajtó viszont zárva volt. Bezártak, ez volt az első gondolatom, amitől megrémültem. Ez volt a csel. Csapdába csaltak. Szóljon, ha meggondolta magát. A rohadék. A fájdalom újra feltámadt vállamban, ettől még idegesebb lettem. A rohadék. Csak ennyire voltam képes. Mit csináljak? Üvöltöttem. A fájdalomtól és a kétségbeeséstől egyszerre, aztán megint üvöltöttem, majd belerúgtam az ajtóba, amitől hátra estem. A fájdalom ezerszer erősebb lett az esés következtében. Sírtam, aztán könyörögni kezdtem, hogy engedjen már ki valaki. Szólok, tessék, itt vagyok, mindent elmondok, amit hallani akarsz, csak engedj ki!
  De valójában nem emlékeztem semmire. Már abban sem voltam biztos, aminek valóságáról eddig meg voltam győződve. Próbáltam gondolkozni, de nem ment. Vissza kell mennem a helyszínre. Meg kell kérnem az idegent, hogy segítsen. A párás ablak, az ujjlenyomat és a kés is egyre homályosabb. Ki kell találnom valamit, amivel előcsalhatom az ismeretlen embert.
  A fájdalomtól nem tudok gondolkozni. Kezdek elveszíteni mindent, ami a józan gondolkodáshoz szükséges. Nem tudok logikus következtetéseket levonni, a helyzet értékelhetetlenné vált számomra. Megőrültem. Talán ezt már mondta nekem valaki.
  Ekkor, mintha meghallotta volna kétségbeesésemet, újra megjelent a lakásomban. Most inkább megnyugtatott, mint megrémített. Ő volt az utolsó reményem.
– Jól hallottam, hogy engem hívott? - kérdezte.
– Ki kell engednie. Orvosra van szükségem – könyörögtem. Az alak mosolygott.
– Tudom. Segítek magának, mondtam már, de cserébe…
– Nem tudom az igazságot!  kiabáltam. – Nem emlékszem semmire. De bármit elmondok, amit hallani akar.
– Nekem csak az igazság kell. Más nem érdekel. Szóljon, ha meggondolta magát. Aztán újra elment.
  Most már nem volt erőm üvölteni, megfogtam a vállam, majd egy szakszerűnek egyáltalán nem nevezhető mozdulattal megpróbáltam visszarakni a helyére. Hogy sikerült-e, azt nem tudom, mert azonnal elájultam.
  Kopogásra ébredtem. A kopogásból pedig hamarosan dörömbölés lett. Valaki meg akar menteni, ki akar szabadítani, kapok észbe, majd azonnal az ajtóhoz rohanok. Itt vagyok, itt vagyok, kiabálom, de mintha nem hallanának, pedig tudom, hallom és érzem, hogy valaki itt van. Semmi válasz. Tovább kiabálok, aztán mintha hallanék valamit.
 Töröld le… - suttogja valaki. Nem értek semmit, kiráz a hideg. Töröld le az ablakot a szobában. Ekkor belém villan a felismerés. A bizonyíték, amit az ablakon hagytam, el kell tüntetnem.
– Nem tudok kimenni –suttogom a semmibe.
– Tudom – feleli az ismeretlen megmentő.
– Ki vagy? – kérdezem, aztán egy hangos puffanást hallok. A hang egyre távolodik. Valaki leesett a lépcsőn. Nem. Valakit lelöktek a lépcsőn. Megdermedek, mozdulni sem tudok. Beszaladok a szobába, magamra zárom az ajtót. Tisztán hallom, hogy bejön. Hosszú percekig csend. Az ablak alatt kuporgok.
– Ez az igazság? – kérdezi Ő. – Hogy megpróbálsz elmenekülni? Segítséget hívsz?
– Én nem… és ekkor magam mellé nézek. Majdnem elájulok, mert mellettem a kés. A véres kés, ami kiáll egy testből. Hogy nem vettem észre? Hirtelen felállok, a vállam mintha soha nem fájt volna. Ki kell jutnom. Az ablakon. Amikor rá nézek, párás, és öt darab ujjlenyomat húzódik lefelé. Ez nem lehet, mondom ki hangosan. Engem át akartak verni. Rám akarták kenni a gyilkosságot. Kirontok az ajtón, futok, menekülök. Nem foglalkozom a bejárati ajtóval sem, lábammal rúgom ki, azonnal engedelmeskedik. Lenézek a lépcsőn, nincs ott senki, pedig tisztán hallottam. Hirtelen visszafordulok az ajtó felé, ott sem látom Őt. Dobogást hallok lentről. Jönnek. Vissza kell mennem. El kell bújnom újra.
– A sarokban van – mondja az egyik fehér köpenyes, amikor benéz a gumiszoba ablakán.
– Ezt meg hogyan csinálta? – kérdez a másik az ajtóra pillantva.
– Fogalmam sincs.
A sarokból figyelem őket. Egyre csak közelednek.
– Tudtam, hogy te is elárulsz. Hiába mondtad az ablakot. A késekkel mi lesz? A felügyelők értetlenül néztek rá.
– Hogy csináljuk? – kérdezte az ápoló a kollégájára pillantva.
– Csak a szokásos – feleli a másik mosolyogva, majd bezárja az ajtót.
Aztán csak egy üvöltés hallatszik. Nagyon halkan.

Korábban, amikor meglátogatott csak annyit kértem tőle, hogy halálra akarok rémülni. Ő azt állította, hogy olyat senki sem kívánhat – mert az őrültség -, de én határozottan állítottam igazamat, miszerint én igenis akarok.
– Miért? – kérdezte szinte már undorítóan, mintha nehezére esne a beszélgetés. Pedig nem én akartam, hogy találkozzunk, hanem Ők. Azt állították, hogy így talán jobb lesz nekem és hazamehetek. Ha a vasrácsok nem lettek volna közöttünk sokkal könnyebb dolgom lett volna.
– Fuss a ködbe – suttogta, aztán ott hagyott, mint mindig. Ilyenkor elképzeltem milyen lenne, ha kezem megnyúlna, elkapnám a nyakát, aztán megfojtanám, lassan, nagyon lassan. Talán könnyebb lenne, talán akkor megszűnne a fájdalom, az örökös suttogás a ködben.
– Nem akarok a ködbe menni – mondtam mindig. – Félek ott.
– De menned kell és ott kell találkoznunk. Azon a helyen kell megtenned azt, amit igazán akarsz. Hirtelen gondolkodóba estem, majd félve kimondtam:
– Ott kell, hogy megöljelek? – suttogtam mosolyogva, nehogy valaki meghallja, amit mondtam.
– Megtennéd? – kérdezte ugyanolyan halkan. Egyszerű kérdés volt mégsem tudtam azonnal válaszolni rá. Féltem, ha rossz választ adok, újból feljön valaki a lépcsőn és... Szemgolyóim gyorsan le-fel mozogtak, majd a jobb felső részen megálltak. Amikor máj fájni kezdtek szemeim – nem is pislogtam -, mélyen a szemébe néztem:
– Menjünk. Megteszem.

Újra kint voltam. Ugyanaz minden, szinte tökéletesen lemásolva. Lihegtem a kimerültségtől, végig futottam. Nem látom sehol őt. Remélem, nem vert át. Csak álltam ott néhány percig, aztán lassan világosodni kezdett. A köd lassan felszállt és ezzel mintha elmém is kitisztult volna. Aztán megjelent. Teste apránként kezdett kirajzolódni előttem. Már majdnem elfelejtettem tervemet, amikor hirtelen mindent beugrott: hogyan fogjuk megölni őt. Igen, van egy társam, akire mindig számíthatok. Ezt senki sem tudja, és senki nem ismeri őt. Még ők sem.
Lassan elindultam felé. Mosolygott rám, nem látszott rajta félelem. Éreztem, elméje elmémbe kapaszkodik, mintha egyek lennénk. Magabiztosnak éreztem magam. Egy pár méterre megálltam előtte. Szinte éreztem leheletét, szívének dobbanását, mintha az enyémmel együtt dobogna. Arca homályosodni kezdett, a köd kezdett újra leszállni közénk. Ekkor az én jó barátom, pontosan, ahogyan megbeszéltük és oly régóta elterveztük a háta mögül csapott le rá. Az ütéstől térdre rogyott, feje hátracsuklott és a köd szállt ki szájából. Rémisztően gyönyörű volt. Ugyanebben a pillanatban eltűnt belőlem valami, amit nem tudok megmagyarázni. Kevesebb lettem valamivel. De mivel? Kérdeztem magamtól és tőle is. Választ nem kaptam. Aztán a társammal egymásra néztünk, szinte egyszerre mondtuk: újra ketten vagyunk...
Majd ő arccal a földre esett. Akkorát puffant, hogy megfájdult a fejem, aztán hallani kezdtem őket. Vagyis a dobogásukat a lépcsőn. Újra itt vannak. El akarnak vinni. A vállam fájni kezdett.
– Rejtsd el – mondtam boldogan.
– Fuss a ködbe – suttogta, aztán ott hagyott, mint mindig.

Hiába kutatok emlékeim között, nem találok semmit, ami önmagamra emlékeztetne. Arra az önmagamra, aki élni akart. Csak egy labirintus bejáratát látom, ahová egyedül megyek be és csak a bizonytalanság vár.
Így nem jó, nem akarok itt lenni. Tudtam, hogy mindent elrontottam azzal, hogy bevettem még valakit a tervem végrehajtásához. Tudtam, hogy nem kellett volna. Szándékosan csak neki szóltam, nem pedig mindenkinek. Ilyen vagyok.

A ködbe – ami eltakarja az ismerőst –, beleszaladni őrültség. A legnagyobb ostobaság, amit ember megtehet. De én mégis megtettem.
Most itt lógok kikötözve, a jobb vállam a derekamnál lóg, a szám bekötve. Velem szemben egy hatalmas tükör, körülöttem orvosok. Azt hiszik nem hallom őket, de mindent tisztán értek: azt akarják, hogy keressek meg valakit, aki a fejemben van és öljem meg. Újra.  De ez ostobaság, tudom, hiszen az én jó barátom elrejtette kérésemre őt az erdőbe. Mondtam neki, hogy semmi esetre se mondja meg nekik, hogy hol van. Bármi történjék is. 




Pusztai Andrea: Az ajtó




A széles alagútban hintó húzott el, kettő is egymás után. Kalapom alól pislogtam utánuk. 

A lovak patái fülsiketítőn kalapálták az ókori Róma megmaradt macskaköveit, zaklatottan, mintha nem nyugodnának, míg fel nem törik, akár egy vén boszorkány a makacs dióhéjat. Kipp, kopp, kopp, kopp. Kipp, kopp, kopp, kopp. A zene üteme. A zene jó, van benne valami életszerű, zsigeri. A kerekek fröcsögve kettészelték a pocsolyákat, a víz szétnyílt, mint ahogy a pillangók szárnya rebben, de nem olyan némán, inkább csak lágyan, szabályosan, mindig ugyanúgy. A kocsilámpások fénye tompán vetült a fodrozott vízre, majd a gőzölgő hátú lovakkal együtt eltűntek a távolban. Ott az utcára simult a nyirkos köd, a lovak az olajlámpások opálos fényébe oldódó árnyakká váltak, és hullámos páracsíkokra porladtak, ahogy eltűntek a szem elől. 

Valahol itt van az ajtó, az alagútban. Meg kell keresnem. 

Cigaretta után nyúltam zakóm selyembelsőjébe, mohón kutattam kóros szenvedélyem után, és gyakorlott mozdulattal penderítettem egy szálat a számra. A gyufámról felsercenő fény bántotta a szemem, ahogy rögtön utána a felsajduló sötétség is. Mélyre szívtam a füstöt és vártam, hogy balgatag lelkemig lebandukoljon, fanyar íze a számban összekeveredett a nyállal. Mire kifújtam elégedetten, valami moccant a sarokban és elterelte a figyelmemet. Egy nő pilleléptei. 

forrás


– Vegyen magához könnyű társaságot, jó uram, ma éjszakára! – A beszéd műveltnek hatott, noha csak egy szajha szájából röppent fel. Épp itt az alagútban és épp ma éjjel. Közelebb lépett óvatosan, alakja elém tárult, az alagútvég ködösen tátongó szájában rajzolódott ki testének billegő körvonala. Kecsesen lépett, mint minden kokott, aki épp üzletet akar kötni, léptei gyengéden koccantak a kövön. Arca még láthatatlan volt, alakja cserfesen botladozva ringatózott felém. 

Kórósan vén sziluettje ő a férfigyengeségnek. Zavarba ejtő a gondolat, hogy itt ez a nő. Ilyen közel az ajtóhoz! 

– Nem vagyok jó társaság – szögeztem le előre, és beleszívtam a cigarettámba. 

Kedvem lenne hozzá, de nem úgy, mint szeretné. Inkább megetetném a madaraimmal, megmarkolnám forró húsát, hagynám, hogy addig lüktessen benne a vér, amíg én engedem, utána többé soha már. Így uralkodhatnék fölötte. 

– Ha fizeti, bármit tehet, uraságod. Értem a dolgom, nem bánja meg – ígérte, és kezdett túl közel jönni, mintha már azt hinné, megegyeztünk valamiben. 

– Maradjon ott! – förmedtem rá, durva és szigorú hangon, amitől megtorpan végre. Pillanatnyi csend ült ránk. Messziről alattomos kígyóhoz hasonlóan a kongó alagútba kúszott egy távoli mulatozás zaja, a mennyezetről víz csöppent le épp előttem, egy tágas pocsolya közepébe. A nő toporgott türelmetlenül e pocsolya túloldalán, cipője sarka bizonytalanul karcolta a kövezetet. 

Emlékeztettem magam, azért jöttem, hogy megkeressek valamit, és nem azért, hogy meghágjak egy kivénhedt szajhát. Aztán úgy döntöttem, mégsem rázom le, talán hasznomra lehet. A zsebembe nyúltam, ő pedig mintha megérezné a pénz szagát, tiltásom ellenére újra közeledni kezdett. 

Szeme csillogott, a cigaretta parazsa lángolt benne, kicsit többet láttam már bájaiból, hófehér keblei elém hulltak, alig takarta őket valami. 

Méltatlan hozzám egy ilyen nő. 

Kihúztam magam, mintha nem hatna rám. Utolsó szívás, a füstöt úgy fogadtam magamba, mint valami éltető erőt. Elpöcköltem a végét, ami sziszegve kihunyt a lábunk előtti tócsában. Mit nem adnék, hogy az ő vére terüljön el így, mint egy gyengéden elfektetett fekete tükörlap. Azt hitte meggondoltam magam, és szinte már elém vetné magát, hogy nadrágomban kielégítésem módja után kutasson, de egy mozdulattal leintettem. Nem akartam, hogy hozzám érjen. 

– Mit óhajt hát? – kérdezte megfáradt hangján, miközben összehúzta magán a kendőjét. E pillanatban láttam, hogy milyen sebezhető, szinte könyörög egész lénye a méltó megváltás után. 

– Híreket mondj! 

– Miről? 

– Arról. – Az ajtóra mutattam, ahonnan nemrég elém lépett. 

– Nem értem miről beszél. – Majd elfordult volna, hogy otthagyjon, sikkantott egyet, ahogy épp nyaka után kaptam és megragadtam. Cipősarka keresztülszelte a pocsolyát. 

– Egy szajha ennél sokkal beszédesebb! – Hosszú léptekkel a nyirkos falhoz taszítottam. Rátapadtam, miközben lábai a levegőben keringenek, talpalatnyi kegyelmet kerestek. A torkát szorítottam, tekintete kétségbeesetten könyörgött, hogy engedjem el. Nyikkanni sem tudott. És én tudtam, hogy tud valamit. Kezem közt vergődött a szajha, aki látta Őt. A gondolattól hirtelen még én is levegő után kaptam. Kéjes örömmel szívtam magamba a hajából áradó levendulaillatot. Közelebb engedtem liluló arcát, kiguvadt szemébe, mint egy tágas tóba vetettem bele magam, hogy lássam gondolatait, érezzem a félelmét. Az ajtó, amit kerestem, mélységes titkokat őrzött, pont, mint gondoltam. Az Ő otthona ez, legfőbb ellenségemnek otthonába visz, de beléphet-e egy démon Isten előszobáiba? Ez a szajha tőle jött, nem kokott, hanem katona. Láttam már, milyen nagy harcos, de késő, hirtelenjében megéreztem a kés pengéjét is az oldalamban, ahogy végighasított rajtam utolsó erejével és kiestem addig fogva tartott tudatából. Fájdalom és forrón ragadó vér csordult az oldalamon. 

Végül csipkés zsebkendővel töröltem le a nyálát finom bőrből készült kesztyűmről. A holttest a kövezeten, mint meleg hús, elterült. Némán gőzölgött. Elfordultam, és az ajtóhoz léptem, ujjaim a kilincs felé nyúltak, de meggondolom magam. Ez így túl egyszerű. Nem akartam. Még nem készültem fel rá, hogy belépjek. 

Nem sokkal később hazafelé tartottam a folyópart mentén. A víztől elválasztó kőkorláton mardamel madaraim gubbasztottak, mint korommal befestett keselyűk. Felém fordultak várakozón, fekete szemekkel merednek rám, tekintetük áldozatom után érdeklődött. Feléjük intettem és rikácsolva röppentek fel. Vad szárnysuhanásaik az alagút visszhangjába vesztek. A szajha holttestét percek alatt felfalták, csak a csatakos csontok maradnak ott rojtos ruhafoszlányokban. 

Cigarettára gyújtottam és bágyadtan nézem a vizet, mint siklik tovább a tenger felé, akár egy lágy testű kígyó, ami ködfoltokat vedlik le magáról. 

Nagyon közel jártam Hozzá. Az a szajha megmentett attól, hogy belépjek az ajtón. 

Most már tudom, hogy ott van. Ez is valami. Az ellenség sosem menekül el, mindig bevárja az embert. 

Madárvijjogással kísért küzdelem hangja tört felém, házikedvenceim a húson marakodtak, zabáltak, húst, hajat, hájat húztak cafatokba. Csont ropogott, talán a borda. 

Felsóhajtottam. 

Ezért üldözni fognak. De nem az a démon vagyok, aki ettől berezel. 

Kezem a sebemre tévedt, az oldalamon ruhámba dermedt a ragacsos vér. 

Csak egy karcolás. 

Szövetségesek után kell néznem, mielőtt visszatérnék ide és belépnék azon az ajtón. 

Mire a mardamelek vijjogó madárfelhőként törtek elő az alagútból, már tudtam, merre induljak tovább. 


Németi Zoltán: Emberi Természet…





Egy ködös, majd később kivilágosodó, végül ragyogó aranyfénnyel telített alagútban száguldott előre az öntudatlan létező. Bár nem volt tudatában, de útjában nem volt semmi, aminek köze lett volna a véletlennek, vagy a szerencsének…
Csak sodródott az árral, és figyelt. Hosszú idő után a fényalagút kettévált.
Mielőtt lett volna ideje átgondolni, melyik oldalt válassza, titokzatos irányítóinak már meg is született a döntése, így útját nyílegyenesen folytatta, hogy belecsapódjon…

forrás

Egyenesen az alagút elágazásának vékony falába süllyesztett bölcsőbe. A mérhetetlenül egyszerű, mégis megfejthetetlen működésű szerkezet magába fogadta a létezőt, és lassú, egyenletes pulzálásba kezdett. Olyan felmérhetetlen változás zajlott belsejében, amit elme felfogni, megérteni csak nehezen lett volna képes.
Kis idő múltán a bölcső megnyílt, és a belsejéből újra a felszínre bukó kis fénybuborék szép lassan kettévált…
Két egyenlő nagyságú részre válva lebegtek egy pillanatig az elágazásban.
Az egyik aranyszínű volt, a másik éjsötét…
Bár csak homályosan fogta föl, valójában nem volt elágazás. Amikor két egyenlő résszé vált, valójában egy maradt, de kétféle nézőpont, kétféle jövőbeni tapasztalatszerzési lehetőség teremtődött meg…
Egymásnak ellenkező irányban indultak tovább, és nem tudták, hogy valójában egy hatalmas kört írva le, a jövőben egyszer találkozni fognak.
Időtlen idők teltek el, és a két része az egy igaz fénynek csak járta a maga útját…
Majd meghatározhatatlan idő eltelte után, a végtelen alagutak két szára újra egyesült, mivel mindig is egy kör volt, és a két fénygömb úja eggyé vált, egy hasonló bölcsőben.
Ám ezúttal egyesülésük után más helyszínen ébredtek fel.
És más is történt!
A létező lassan ereszkedett alá egy karcsú, de erőteljes felépítésű, arányos, végtagokkal rendelkező testbe.
Egy, a külső megjelenése alapján biztosan meghatározható férfitestbe.
A fényburokban, álló helyzetben elhelyezkedő test néhány végtelennek tetsző pillanatig nem mozdult. Majd lassan kinyitotta szemeit, és megmozgatta ujjait.
A fényburok lassan eloszlott körülötte, és a névtelen elsőszülött körbenézett.
Szeme nyugodtan, érzelemmentesen szívta magába a környezetet. Körülötte a tökéletes paradicsom terült el, a béke és a nyugalom földje. A levegőben és a földön a sokszínű élet mozgott és lüktetett.
Ekkor hang szólította meg, mely egyszerre volt hallható mindenhol, és az ő fejében is:

– Nos, első teremtményem? Hogy tetszik a föld, melyet első emberként birtokba vehetsz…?
– Tetszik, teremtőm, gyönyörű földet adtál nekem.

Azzal a lábával rátaposott egy nagy, türkiz-zöld színben irizáló bogárra, mely előtte iparkodott a talajon. A bogár sötétbarna vére és belső szervei a talajra fröccsentek.

 – Csodálatos! És hálás vagyok érte. De van, amit ki nem állhatok…


Sütő Fanni: Esőnapok



A felhők sűrű sorokban csüngtek a város fölött, mint a szárítókötélre akasztott vizes ruhák. A szürkeség és a nyomottság csöpögött mindenhonnan, és fekete esernyők kertjei nyíltak az utcán minden reggel és este, mikor a munkából hazafelé iparkodtak az emberek. Nyikorogtak a gumicsizmák, suhogtak az esőkabátok szárnyai, az esőcseppek pedig kopogtak a fém kukatetőkön, olyan volt ez, mint egy jól összehangolt zenekar szimfóniája.

forrás

A Napot senki sem látta vagy egy hónapja, a ködös, borult időben csoda, ha az ember az orrát megtalálta. Sokaknak ezért nem is tűnt fel, hogy ahol eddig az ég sugaras királya trónolt, nincs most más csak az üresség és a Napnak hűlt helye. Lassan el felejtették, hogy valaha volt másmilyen, hogy valaha volt jobb is, a múltat lemosta a lassú víz a csatornák mélyébe. Egy idő után már elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha máshogy lett volna, és a penészes falak ugyanolyan áhítattal imádták az esőt, mint régen a napsugarakat. Egyetlen ablak volt csupán, aki nem hagyta, hogy a víz átmossa az emlékeit, és még emlékezett a fény langyos csókjára az üvegén. Ez a ház, amikor az éj közeledtével lehunyta a zsalugátereit, a reményről álmodott.


Ladányi Klára: Rojálflös





Már messziről kiszúrtam a nyomozót, ahogy az egyik rendőrtiszttel beszélt. Karját összefonta maga előtt, testtartása merev volt. Mellettük rendőrök sündörögtek, feltérképezve a helyszínt. A két férfi felé vettem az irányt. Alig mentem azonban egy fél háztömbnyit, förtelmes szag tolult az orromba. A gyomrom ugrott egy nagyot, kezem a szám elé kaptam. Lélegzetvisszafojtva loholtam a főnököm felé. 

Pierce nyomozó elvigyorodott, ahogy a tekintetünk összetalálkozott. 

– A bűzbomba csodaszer! Távol tartja a kéretlen betolakodókat – kacsintott. 

– Majdnem azokat is, akiknek egyébként itt lenne dolguk – mondtam és nagyot szippantottam a kutyaürülék-mentes levegőből. 

Egy helyszínelő lépett oda hozzánk. Kihúzta magát, mielőtt szóra nyitotta volna száját. 

– Készen vagyunk, Pierce nyomozó. 

– Köszönöm, Thomas. 

A helyszínelők a háttérbe húzódtak, amíg a nyomozó a gondosan felcímkézett helyszín felé fordult. A tekintetem követte az övét. 

A sikátorban egy nő feküdt, selyem ruhája szakadt és koszos volt. A feje alatt hatalmas tócsa feketéllett, mint egy bizarr párna. Az élettelen test alól egy megsárgult, rojtos szélű kártyalap kandikált ki. Az elhelyezkedéséből látszott, hogy nem véletlenül került oda. 

– A pikk tízes és bubi után egy dáma? 

– Így van. Az elkövető üzen ezzel a kártyával – mondta a nyomozó a sikátort kémlelve. – Ha nem találunk ki valamit, a végén egy egész paklinyi hullával kell számolnunk! 

– A gyilkosság módja ugyanaz? 

– Igen. Leütötték egy tompa tárggyal. A seb viszonylag kisméretű, de halálos. 

– Vajon mi okozhat ilyen sérülést? 

– Egyelőre nem tudom, Daniels. De rá fogunk jönni. 



Aznap munka után a Hyde Parkba mentem. A nap még a horizont fölött csüngött, de nem sok hiányzott, hogy a látóhatár alá süllyedjen. Ezen a kivételesen szép nyári napon a park még késő délután is élettől lüktetett. Hátizsákos turisták nyüzsögtek mindenütt, szuperokos telefonjaikkal fotózkodtak a tó előtt, a fűre kisebb-nagyobb csoportokban telepedtek le a fiatalok beszélgetni. Irigyeltem önfeledtségüket. 

A park balzsamos levegőjében nehéz volt a munkámra koncentrálnom. Nagyot sóhajtottam, és egy kevésbé népszerű rész felé indultam. 

A gondolataim cikázni kezdtek. Három gyilkosság két hét alatt. Egy bankár, Mr. Peter Adison, egy iskolaigazgató, Mr. George Ford, és egy nyugalmazott nagykövet felesége, Mrs. Sean Malory. Látszólag semmi nem kötötte össze őket, azon kívül, hogy mindhárman hetven év körüliek voltak, és éjjel támadtak rájuk. A kártyalapok azonban azt sugallták, hogy valami közük mégis volt egymáshoz. Tudtam, hogy erre nem fogok rájönni idekint, ezért a gyilkos fegyveren kezdtem gondolkodni. 

A seb kisméretű és szabályos volt. A golf-, krikett- vagy egyéb ütőket rögtön kizártuk. Egy pisztoly markolata még elég kicsi lett volna, de az igazságügyi orvosszakértő szerint annak formája nem egyezik az áldozatok sebesülésének körvonalával. 

A merengésből egy kisgyerek sírása rántott ki. Ösztönösen a hang forrását kerestem. Nem túl messze egy kislányt láttam, a földön ült, mellette egy bicikli hevert. Egy idős úr hajolt le hozzá. Egyik kezét a pityergő lánykának nyújtotta, a másikkal egy sétapálcára támaszkodott. 

– Sétapálca! – kiáltottam fel önkéntelenül és azonnal rohanni kezdtem az iroda felé. 



Egymás után pörgettem az áldozatok képeit, belelapoztam a legközelebbi rokonok tanúvallomásaiba. Mindegyik halott büntetlen előéletű, ellenségek nélkül. Sehol egy nyom, amin elindulhatnánk. 

Az egyetlen haladás a gyilkos fegyver vélhetőleges beazonosítása volt. Bár még ebben sem lehettünk teljesen biztosak. 

A fejem zsongott a sok megválaszolatlan kérdéstől. Megdörzsöltem az arcom, ujjaimat egész az államig húztam, erősen bemélyesztve a bőrömbe. Az izmaim bizseregni kezdenek, ahogy egy kicsit felélénkült a vérkeringésem. 

Visszafordultam a monitor felé. Egy újságcikk másolata terítette be a képernyőt, amely Mr. Adison, a bankár haláláról és temetéséről tudósított. Tekintetem a koporsót és a gyászolókat ábrázoló fotóra tapadt. 

– Daniels! – lépett be Pierce nyomozó az irodába, mire összerezzentem. – Ma délután van Mrs. Malory temetése. Menjen oda, és informálódjon az ismerősöktől, lehetett-e a nagykövet feleségének rosszakarója. 

– Nem tapintatlan ez egy kicsit...? 

– Tényleg nyomozó akar lenni, Davis? – Bólintottam. – Akkor szedje össze magát, és tegye, amit mondtam! Bromton temető, négy óra. 

– Igen, uram! 



Szorosabbra húztam magamon a kabátot, ahogy a szél feltámadt. Eső illata ringott a levegőben, aminek valószínűségét az égboltot takaró szürke fellegek csak megerősítettek. 

A gyászolóktól távolabb álltam, és a földet bámulva hallgattam a tiszteletes gyászbeszédét. A gyomrom helyét mintha egy méretes gyümölcskocsonya vette volna át. A szám kiszáradt, ahogy arra gondoltam, hogy pont ebben az érzelmileg felfokozott helyzetben kell beszélnem bárkivel is. 

Tompa léptek hangjára lettem figyelmes. Egy idős férfi haladt el mellettem, egyenesen a gyászolók felé ment. Tekintetem azonnal a fekete cilinderre tapadt, amit a késve érkező viselt. Magamban elmosolyodtam. Nem hittem volna, hogy van még, aki cilindert hord manapság. Azt azonban el kellett ismernem, hogy a férfi tudta, hogy kell méltóságteljesen viselni ezt a kalapot. 

Furcsa érzésem támadt. Mintha láttam volna már ezt az arcot. Ám akármennyire törtem a fejem, nem ugrott be, honnan volt ismerős. 

Az utam eredménytelenül zárult. Az a pár rokon és barát, akivel sikerült beszélnem a tor alatt, nem tudott használható információval szolgálni. Mindegyikük meg volt róla győződve, hogy Mrs. Maloryt mindenki szerette, nem voltak rosszakarói. 

Rossz szájízzel mentem haza. Nem értettem, miért kellett meghalnia a nőnek, ha soha senkinek nem ártott. Úgy éreztem, valami elkerülte a figyelmem. Olyasmi, amit még a nyomozó sem vett észre. 



A halántékom lüktetett, ahogy ismét az áldozatok anyagát nézegettem az irodában. Az ablakon tompán koppantak az esőcseppek. A kinti komor idő a hangulatomra is rányomta a bélyegét. Mindenbe belekaptam, de semmivel nem haladtam. 

Egy kellemetlen érzés motozott bennem. Mintha ott lett volna az orrom előtt a megoldás, csak nem vettem észre. Ismét elővettem a fotókat. Hosszasan tanulmányoztam az áldozatok arcképét, hátha egyikükben megtalálom a választ. Semmi. 

A fejem egyre jobban lüktetett. Továbbléptem a képek között. Ismét elém került a cikk Mr. Adison temetéséről. Bámultam a képet a szöveg mellett. Megrendült arcok figyelték a koporsót. Már éppen léptem volna a következő képre, de a kezem félúton megállt az egér felett. Az újságcikk alatt egy rövidke bejegyzést találtam London egy apró ékszeréről, a Jackson Könyvkereskedésről, amely már több, mint harminc éve üzemel. A mellékelt fotón egy idős férfi mosolygott, visszafogottan. 

Felpattantam. Ő volt a cilinderes férfi a temetésen! Azonnal rákerestem az üzlet nevére a nyilvántartásban, és mindent otthagyva elrohantam. 



A megsárgult papír nehéz illata, ami könyvkereskedésben terjengett, facsarta az orromat. A poros levegő kaparta a torkomat, amitől krákognom kellett, mielőtt megszólaltam volna. 

– Jól ismerte Mrs. Maloryt? 

– Nagyon régen barátok voltunk – mondta Mr. Jackson. Világoskék szemében semmilyen érzelmet nem láttam. – De már évek óta nem beszéltünk. 

– Akkor hogyhogy elment a temetésére? 

– Tudja, hogy van ez. Az idő megszépíti az emlékeket. Nem a legjobb hangulatban váltunk el egymástól. Szerettem volna elbúcsúzni tőle. 

– Maga szerint lehettek Mrs. Malorynak ellenségei? 

A férfi arca egy pillanatra megfeszült, tekintetén egy árny futott át. Megrázta a fejét. 

– Lynette volt a legbájosabb nő, akit valaha ismertem. – Egy pillanatra elhallgatott. Tekintete az asztalára siklott, azt bámulta egy darabig. Ajka szólásra nyílt, majd becsukódott. Aztán ismét rám nézett. – Ha megbocsát, szeretném befejezni az ebédemet, amíg tart az ebédidő. 

– Természetesen! Köszönöm, hogy fogadott. 

Ahogy elindultam a kijárat felé, lesodortam egy könyvet az asztalról. Azonnal lehajoltam, hogy felvegyem. A cím láttán széles mosoly ült az arcomra. 

– Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete! Kissrác koromban rongyosra olvastam a könyvtári példányt. 

– Valóban jó történet – bólintott a férfi. – Megtarthatja, ha akarja. 

– Ó, köszönöm, Mr. Jackson! 

A férfi némán biccentett, majd elindult a kijárat felé. Ahogy kiléptem az ajtón, valami megcsillant a látóteremben. Ösztönösen odanéztem, és az ernyőtartóban egy sétapálcát vettem észre. A markolata egy gyönyörűen kimunkált ezüst gömb volt. 

– Minden jót, Uram! – mondta Mr. Jackson és becsukta az ajtót az orrom előtt, még mielőtt bármit is mondhattam volna. 



A számítógép előtt ülve böngésztem a Brit Újságarchívum oldalát. Mr. Jackson és Mrs. Malory közötti kapocsra szerettem volna rájönni, de semmit nem találtam. Aztán a homlokomra csaptam. Mrs. Malory leánykori nevére volt szükségem, amit a már meglévő iratokban egy pillanat alatt meg is találtam. Ismét indítottam egy keresést. James Jackson és Lynette Bequette nevére csupán pár cikk jött fel. Köztük egy híradás 1935-ből, a Szerencsecsillag Kaszinó leégéséről. Az újsághír szerint a játékbarlangban felcsapó tűz hátterében biztosítási csalás állhatott, amellyel James Jacksont, az egyik tulajdonost gyanúsították. A kaszinó társtulajdonosai Lynette Bequette... 

– Azt a rohadt! – A képernyőre meredtem, hogy megbizonyosodjam arról, tényleg jól látok-e. – Peter Adison, George Ford és Christian Blake – olvastam fel hangosan a neveket. 

A szívem dübörgött a mellkasomban, ahogy összeállt a kép. Remegő kézzel nyúltam a telefon után. 

– Megvan a potenciális következő áldozat! – mondtam minden bevezetés nélkül, amint Pierce nyomozó felvette a telefont. – Christian Blake-nek hívják! Azt hiszem, a gyilkosunk James Jackson.

forrás


Kellett egy kis idő, amíg a nyilvántartásban talált Christian Blake-ek számát lecsökkentettük három lehetséges személyre. Én Romfordba mentem, ahol egy nyugalmazott főpincér élt, Pierce nyomozó Sutton felé vette az irányt, a rendőrkapitányt pedig Harrowba küldte. Mindegyikünkkel egy-egy rendőrtiszt tartott, hogy kikérdezzük az adott Mr. Blake-et esetleges kapcsolatáról az eddigi áldozatokkal. 

Hideg izgalom kúszott a gyomromból a torkomba, ahogy becsengettem Christian Blake házába. A nap már lement, az égbolt tintakéken feszült fölöttem. Semmi válasz nem érkezett. Még egyszer megnyomtam az ezüstszínű gombot, és a csengő ismét felbúgott odabent. 

Mozdulatlanná dermedtem, ahogy a fehérre mázolt ajtó mögül tompa puffanást hallottam. A velem tartó rendőrtisztre sandítottam, hogy ő is hallotta-e a zajt. Bólintott. Óvatosan eltekertem a gombkilincset, és az ajtó engedelmesen kinyílt. 

A vérem a fülemben dübörgött, az érzékeim teljesen kiélesedtek. Ösztönösen lopakodtam a ház belseje felé, ahonnan furcsa, ziháló hangot hallottam. 

A nappaliba érve mintha villám csapott volna belém, minden tagom lemerevedett. Egyetlen kislámpa égett, tompa fényében csupán körvonalakat láttam. Egy alak hevert a földön, míg egy másik fölé görnyedve éppen egy botot lendített a magasba. 

Gondolkodás nélkül rárontottam, és letepertem a földre. Az alak felhördült, teste egy pillanatra megfeszült, majd újra megpróbálta meglendíteni a botját, én azonban elkaptam a kezét, és sikerült a hasára fordítanom a férfit. Ekkor már biztos voltam, hogy James Jackson kapálódzik alattam. 

– Hívja a mentőket! – üvöltöttem a rendőrnek, aki azonnal a sebesült felé rohant. 

– Meg kell bűnhődnie! Mindnek! Tönkretettek! – üvöltötte Mr. Jackson. 

Minden erőmre szükség volt, hogy a földön tartsam őt. A férfi erősen ficánkolva próbált kiszabadulni a szorításomból, de nem hagytam magam. 

Mintha hallottam volna, ahogy a kollégám erősítést kér, ám a világ megszűnni látszott körülöttem, csak az alattam vonagló, ordító férfire tudtam koncentrálni. A tusakodásban teljesen elvesztettem az időérzékem. 

Egyszer csak szirénák éles hangja szűrődött be a résnyire nyitott ablakon. Nem sokkal később egy csapat rendőr rontott be a házba, nyomukban Pierce nyomozóval és a mentősökkel. A kollégák megbilincselték Jacksont, és ahogy talpra állították, a tekintetünk összetalálkozott. 

A szívemet mintha jeges ujjak markolták volna meg. Jackson égszín szeme szinte feketén meredt rám, arca teljesen eltorzult, ajkára széles vicsor fagyott. Mintha nem is az az idős férfi lett volna, akivel délben beszéltem. 

Minden ellenállása hiábavaló volt, a rendőrök kivezették a házból. Nem sokkal később Christian Blake-et takaróba csavarva, hordágyon kitolták a helyiségből. 

– Még él – hallottam a mentős sietős válaszát Pierce nyomozó kérdésére. 

A helyszínelők dolgozni kezdtek, én pedig csak álltam ott, és a szobát néztem. Próbáltam felidézni a történteket, de nem tudtam. Mintha kitöröltek volna az agyamból mindent. 

Egy pikk királyt vettem észre a földön, nem messze onnan, ahol Mr. Blake feküdt. A szőnyegen éktelenkedő vértócsa mellett pedig egy ezüst markolatú sétapálca hevert, melynek márvány gömb fogantyújára egy pikk ászt festettek. 

– Pikk tízes, bubi, dáma, király – motyogtam. – Az ásszal együtt rojálflös. A legerősebb kártyakombináció a pókerben – Messziről hallottam a saját hangom. 

A főnököm a vállamra tette lapátkezét és megszorította. 

– Gratulálok, Daniels! Kiváló nyomozó vált magából! 

– Köszönöm, uram. 

Ahogy az adrenalin kiürült a szervezetemből, egycsapásra felfordult a gyomrom, a mellkasom szorítani kezdett. Kisiettem az utcára és a térdemre támaszkodva kapkodtam levegő után. Jackson eltorzult arcát láttam magam előtt, ám nem tudtam elhessegetni a képet. 

Aztán, ahogy kezdtem megnyugodni, egyre biztosabb lettem benne, hogy az öreg arca most már örökké velem marad. Minden nyomozóba beleég az első sikeresen megoldott ügyének emléke.



Eliza Beth: Krisztián





– Megvakultam. – Krisztián ezt csak úgy félhangosan állapította meg, önmagának. Meglepődött, hogy válasz érkezett.
– Nem, dehogy, csak sötét van.
– Ennyire?
– Ennyire.
– Antal bátyám? – ismerte fel a hangot.
– Igen, én. Nyugodj meg, Krisz, most az a legfontosabb. Mesélj magadról! Nemrég jöttél, szinte semmit sem tudok rólad.
– Mit mondjak? Amúgy is nevetséges ebben a helyzetben…
– Akkor nevess! – Nyomta a hátát valami, megpróbált, de képtelen volt odébb helyezkedni. Következő szavai éppúgy illettek saját gondolataira, mint Krisz szavaira. – Ugye, hogy nem tudsz!
– Fáj a lábam.
– Ne figyelj oda! Gyerünk, mesélj! Hány éves vagy?
– Huszonhét. Tavaly karácsonykor nősültem, a szüleimnél laktunk. Egy hónapja költöztünk ide Évával.
– Éva… mint az első asszony. Biztos szép is…
– Nagyon szép. Nekem a legszebb. Főleg most, hogy anya lesz.
– Gyereket vártok? Mikorra?
– Szeptember közepére. De én már nem leszek ott a születésüknél… – Antal könnyeket hallott a reményvesztett hangban. Szinte látta, ahogy keserűen legyint. Ráförmedt:
– Elhallgass, mert szájon váglak!
– Vágjon! De úgy istenigazából! Akkor legalább nem érzem, mennyire lüktetnek a lábaim. Már ha igaz, hogy az ember csak egy fájdalmat, a legerősebbet képes érzékelni…
– Örülj, hogy érzed! – Bár ő is érezné! S bár ne lenne ennyire tisztában azzal, mit jelent, hogy nem érzi! Valószínűleg elszunnyadhatott, mert Krisz kérdésére ébredt.
– Antal bátyám! Ébren van? – A bizonytalan mordulást igennek véve halkan bevallotta: – Én félek. Nagyon félek.
Egy kéz tapogatózott feléje, óvatos érintését viszonozni próbálva ő is mozdult. Görcsös, kérges férfitenyér simult a kézfejére. Egymásra talált ujjaik bizakodva fonódtak össze.
– Veled vagyok, Krisz. Szóval… ikreitek lesznek – vette fel az elejtett fonalat Antal. – Nagyon várjátok őket? Kicsit irigykedek most, de csak kicsit, mert már rég beletörődtem…
– Magának van felesége, Antal bátyám?
– Sajnos már nincs, Krisz. Két éve hagyott el, elvitte egy alattomos betegség.
– Biztos nehéz időszak volt.
– Majdnem húsz évet töltöttünk együtt. Boldogságunkat kizárólag a gyermektelenség gyötrelme árnyékolta be. Kata belevaló asszony volt, meg is edződött mellettem, de a rák erősebbnek bizonyult. A napokban lenne negyven éves.
– Megedződött? Ezt hogy érti?
– Ifjú házasokként gyakran összekaptunk. Egyikünk sem akart alkalmazkodni. Volt, hogy haraggal jöttem el otthonról. Idővel beláttuk, kár a drága időt veszekedésre pazarolni, amikor bármelyik nap az utolsó lehet. Miután átéltem egy ehhez hasonló esetet, mindennap úgy engedett utamra, hogy átölelt, megcsókolt, mintha soha többé nem jönnék haza… és én mindennap úgy jöttem el, hogy talán soha többé nem megyek haza…
Krisztián hallgatott egy sort, mielőtt halkan megszólalt:
– Ma reggel összezördültünk Évával. Egy hülyeségen. Befizettem a születésnapjára ajándékul egy egyhetes nyaralásra. Ő meg spórolni akart mindenáron, mivel jönnek a gyerekek. Mondtam, éppen azért, mert ha meglesznek, jó sokáig nem lesz módja pihenni tőlük. Szó szót követett… és én kezet emeltem rá.
– Megütötted az állapotos feleségedet? – hördült fel Antal.
– Nem! Csak felemeltem a kezem, de aztán észhez tértem. Ő sírva zárkózott be a szobába, nekem meg indulnom kellett dolgozni… és már soha többé nem kérhetek tőle bocsánatot! A fene essen ebbe a nyavalyás világba!
– Higgadj le! Már keresnek minket. Lesz módod békülni.
– Ugyan… a kutya sem törődik velünk. Megfulladok…
– Krisz! Térj magadhoz! Ne add fel! Krisz! – hallotta valahonnan messziről a szólongatást. Ujjait satuként szorította a másik férfi. Felnyögött. Ahogy felébredt, újra érezte az elviselhetetlen fájdalmat a lábaiban, a csípőjében. Gondolatban üvöltözött, mert hangosan ordítani nem volt ereje.

forrás

Hangok hallatszottak, egészen közelről. Férfiak beszéltek, óvatos léptek csusszantak, félredobott kövek koppantak. Krisztián kiélesedett hallása kutyatappancsok surranását érzékelte. Pupillája fájdalmasan szűkült össze, ahogy egy keskeny résen keresztül belefúrta vakító sugarát a Nap.
– Igaza lett, Antal bátyám, pedig nem hittem magának. – Reménykedve szorította meg az idősebb férfi kezét. – Már látom a fényt. Hamarosan ránk találnak!
Antal is látta a fényt. Mindkettőt.
– Gyere, már vártalak! – csendült Kata hangja, és ő választott… erejének utolsó morzsáit átsugározta Krisztiánnak, hogy kitartson… most már nélküle is kitartson… Ő maga végleg megbékélten vált eggyé a ragyogással.


A Magyar Hírlap tudósításaiból:

…Súlyos robbanás történt a mecseki szénbányában. Nagy erőkkel folyik a kutatás a sérültek után…

…Három napig tartó küzdelem után megtalálták az utolsó eltűnt bányászokat is. Ezzel tizenhatra emelkedett a halálos áldozatok száma. Az egyetlen túlélőt, a 27 éves N. Krisztiánt súlyos, életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba…

…Egy héttel a bányaszerencsétlenség után N. Krisztián magához tért a kómából. Orvosai szerint túl van az életveszélyen. Várandós feleségének elmondta, hogy B. Antal végtelen türelmének és kitartásának köszönheti az életét…


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews