Pusztai Andrea: A megváltó




A piszkos kis tenyérben felserkent a vér, de a Fiú nem sírt, csak jajdult egyet. Magdalénának mutatta meg, aki az imént megsimogatta a fejét, szeretetet kapott tőle, és melengette szívét a gondolat, ez a nő szereti, most talán törődik is vele egy keveset, ha már ez a szög óvatlansága miatt így beleállt a kezébe. 

Magdaléna térdre rogyott mellette, tekintete vörhenyesre vált, vádlón pillantott, ahogy belenézett a kis gyermektenyérbe, majd viszolyogva maga elé kapta mindkét kezét, mint aki legszívesebben magába marna a kíntól. Hangja hirtelen lágyabban csendült fel, mint valaha bármikor. 

– Csak egy kortyot adj a véredből, Fiú, csak azt a cseppet, ami a porba hullna, nem kérek mást, nem kérek többet. Könyörgöm, ne pazaroljuk el! Cserébe elviszlek a papokhoz, miután lement a nap. Megnézik sorsodat, meggyógyítják sebedet, elmondják neked ki vagy, és mi lehetsz közöttünk. 

– Vagy megölnek –suttogta sejtelmes, rekedt hangon a gyermek. 

– Nem ölnek meg. Ennyi hideg között élni gyermekként igazi életbiztosítás. Miért ölnének meg? Életed folyamán még annyi sok vér kijön belőled, ők pedig nem ostobák. Nézd meg a kis Johannt! Máris vizet hoz neked, minden éjjel szívjuk a vérét, ahogy Jakobnak is, és nincs semmi bajuk reggelre. Csak félnek a harapástól egy kicsit, na és? A félelem normális, és ezzel jár. 

– Az élettel? 

– Igen, az élettel. 

– De milyen élet ez Magdaléna? Mind tőlünk függtök. Ti jobban féltek, attól, hogy nem lesz vér, mint én a haláltól. 

– Rabszolgáink vagytok! Addig éltek, amíg mi azt megengedjük nektek! 

– Tévedsz, Magdaléna. Ti vagytok a mi rabszolgáink. Nézd, most is könyörögsz nekem, hogy a véremet szívhasd! 

– Elég ebből! Szeretned kell engem, úrnőd vagyok! A kötelesség ezt diktálja! A hidegek erősebbek! 

– Ha iszol a véremből, megérzed, hogy ez nem igaz. Nem vagytok erősebbek, csak azt hiszitek, az erőtökkel legyűrhettek, megölhettek, de ez nem valódi erő, a valódi erő másban van: a melegségben, a szeretetben. Ez, ami neked oly természetes, nem más, mint a követelés és megalázás, akarat és merő önzés, igazi hideg vagy! Ha megharapsz, megérzed majd, mit gondolok rólatok. Félek, bántanál érte! 

– Ugyan miket nem gondolsz, te Fiú? Ezért nem bántalak. – Sunyi tekintete végigmérte az asztalnál tevékenykedő szülőket, nyilvánvaló hazugsága miatt Joseph nagyot csapott a kalapáccsal a reccsenő deszkára, melynek húsába könyörtelenül behatolt a szög. A Fiú hiába pillantott atyjára, az nem segített neki a döntésben, majd így szólt a nőhöz: 

– A szívem megszakad érted, annyira szánlak, sértőnek érezheted ezt, mennyivel kisebb vagy, mennyivel kevesebb vagy. De legyen hát! Ezzel bizonyítom neked erőmet – szólt elcsukló hangon, és nyújtotta a kezét, de az apa utánanyúlt és megnézte a sebet. 

– Hagyd békén a fiút, Magdaléna! Ő a mi gyerekünk, még nem hozhat döntést a véréről. Különben is teremtő jogunknál fogva minket illet az első harapás joga. 

– Nem harapom meg, Joseph, csak megnyalom a tenyerét, éppen kicsikét, hogy ne fájjon neki! 

– Túl mohó hideg vagy te ahhoz! 

– Előbb csonkítsd le a fogadat fogóval Magdaléna, mielőtt a fiamhoz nyúlnál! – Marie szánakozó, szürke tekintetében ott ragyogott az örökkévaló féltés, és a gúny, ahogy szólt, hangsúlyával éreztette, nem hagyja jóvá a kérést. Sötéten nézett, és ez a hűvös tekintet féltékenységet, anyai birtoklást takart. A feszült csendben a bárányok neszeztek az ablak alatt, tompán megkondult a kolomp. Magdaléna dacosan felegyenesedett. Gyűlölte ezt a megaláztatást. Az anyai szeretet mérgező mételyét, az óvás aktusát, aminek folyományaként a Fiú kevesebbet tudhat meg a világról és nem viheti el őt a papokhoz. A Fiú így mások számára megközelíthetetlen, és Marie ennek a megközelíthetetlenségnek magvait már mélyen elszórta benne. 

– Annyira fáj, hogy nem bíztok bennem, és nem engeditek, hogy bevezessem őt az életbe! – a fiú keze után nyúlt, legszívesebben ajkához vonta volna, egészen közel, hiszen egyetlen cseppecske már kitüremkedett a bőr alól. Összefutott szájában a nyál, tekintetét nem vette le róla, de a kalapálás erős dübörgése kizökkentette e szomjú vágyból, és a vér illata eltompult, ahogy egy szellő megkavarta lábuk alatt a szálkás forgácsokat. A birkák gyapjúszaga beszökött hozzájuk és magasba tornázta a friss faanyag illatát. Ajtó készül. 

– Az igazi életbe! – szólt magasztosan Magdaléna és magához ölelte a gyermeket. Maga sem gondolhatta komolyan, hogy megharapja a Fiút. 

– Halál az – jegyezte meg Jacob, miközben tovább szorgoskodott az ajtón és egymás mellé igazította a végeket, hogy Joseph meg tudja szögelni a túloldalán. 

– Attól, hogy te eljársz a papokhoz, még nem viheted oda fiamat! Inkább örülj, hogy egyáltalán téged elengedünk! – szúrta oda Marie és elvette a készülő ajtó lécein táncot járó harapófogót, amitől a szögelés dübörgése alábbhagyott. 

– Ennünk kellene valamit! A fiúk nem fogják bírni a vérszívást, ha nem kapnak eleget enni! – vágott közbe Jacob, mielőtt a két nő még jobban egymásnak feszülne. Magdaléna dacosan kihúzta magát, ahogy elengedte a gyermeket, aztán szemvillanás alatt kisuhant az ajtón. A néma gyermek, Johann hálás szemmel pillantott Jacobra, miközben kezében még mindig szorongatta a mosakodáshoz hozott tál vizet. 

– Mosd meg a kezed! – mondta csendesen Joseph a Fiúnak, majd egy újabb szöget vert be az ajtóba hangos kalapácsütésekkel, rá sem pillantott, nehogy a vértől kísértésbe essen. 

a képet a szerző küldte

Johann mióta az eszét tudta, nem sikerült jóllaknia ebben a házban, és a hidegek az ő vérét szívták legszívesebben, nem Jacobét. A Fiú megmártotta kezét és ők egymásra néztek. Milyen különös kék szeme van, gondolta. Johann azelőtt sosem látott ilyet. Ez a Fiú, annyira különös, pedig még gyermek. 

Megkordult a gyomra. Johann dühödten nézett ki az ablakon, ahol a birkák a kos körül tébláboltak és haraggal gondolt ezekre a hidegekre, akiknek a házában élt. Lába alatt a poros kövezetről is sütött a hideg, és a forgácsok minden lépésnél felszúrták a talpát. De igyekezett mindenben gyors és ügyes lenni, nehogy megharagudjanak rá, és még annyit se ehessen, amennyit eddig. Ha igazán megorrolnak rá, még el is adhatják a piacon. Amíg vannak birkák, addig talán nem kerül sor erre. Addig nem annyira szegények, hogy eladják őt. Nem szeretik a feleselést. Bezzeg a vért szeretik, de sosem vágnának le egy birkát, hogy a ház emberi lakói végre jóllakjanak. Kereskednek velük, mindent megvesznek, amire szükségük van, a csütörtöki éjszakai piacon ott árulják őket sorban. Forró testű embereket, akiket még nem ragadott el a kór! De tudta, egyedül Jacob áll ki mellettük, és segíti őket, a Fiút is, akinek szülei a születése után lettek hidegek, gyarló vénségükre ragadta el őket a betegség. Jacob még ember, az ő vérét is szívják, dolgoznia is kell a ház körül. Itt van ez az ajtó is, amit meg kell javítaniuk, mert reggelre szétesett, és eltűnt néhány bárány is az akolból. A súlyos vérhiány miatt Jacob arra gyanakodott, hogy hozzájuk hasonló, szegény emberek tehették, akiknek még birkái sincsenek. 

Míg emberek éheztek, a hidegek tenyészállatokként tekintettek rájuk, és Magdalénát is azért vették meg a rabszolgapiacon pár évvel korábban, akkor még emberként, hogy Jacobbal gyerekeik legyenek a jövőben. Olyan embergyerekeik, mint amilyen ő, aki amint felcseperedik, vért jelent, meleget és forróságot, vért, de nem olyant, mint a Fiúé. Emlékezett rá, egy kosnak az árán jutottak hozzá az új rabszolgalányhoz, aki azelőtt valami bordélyban tengette napjait és árulták a vérét, meg a testét és tényleg nem ért többet egy kifejlett kosnál. Mikor megvették, még ember volt, de valami balesett történt, mert Magdaléna egyetlen lázas éjszaka után átváltozott. Igazi sorscsapás ez egy ilyen szegény hideg családnak, újabb éhes száj, ráadásul hideg száj. Ez megeshetett bárkivel, és egyre többen változtak át hidegekké, akik állatok vérén nem élhettek, és a kór terjedésével lassan már többen lettek, mint az emberek. Némelyikük már évtizedek óta bolyongott a világban magányosan, vagy falkákba verődve, a kecsegtető öröklét fenyegetésével, örök és olthatatlan vérszomjjal, hiába próbálkoztak öngyilkossággal, egymás megölésével, a vérszomj és a melegség iránti olthatatlan szenvedély csak még erősebb lett. Máskor minden látható ok nélkül hánytak és egyik pillanatról a másikra holtan rogytak le a földre. Ilyen halottak feküdtek az erdők fáinak tövében, de a Kamindara városa felé vezető úton is akadt belőlük. Egy ideig olyanok, mint akik csak alszanak. Senki nem nyúl hozzájuk, nehogy a hideg-kór szelleme beléjük költözzön, akit meg utolért már, az mit sem törődött halott társaival, inkább forróvérűek után kajtatott. 

A Fiú különleges volt. A Fiúban egy kús asszony szerint máshogy élt az örökkévalóság, de még sosem vitték el a „hidegvérű” papokhoz, hogy azok is megmondják így van-e. Nem merték. Mert a javasasszony azt mondta, soha nem lesz belőle hideg. A papok pedig nem vették volna jó néven egy olyan gyermek jelenlétét, aki veszélyes lehet rájuk nézve. Titkolták ezt a jövendölést, de ő ott volt akkor, emlékezett rá, és Johann szerette volna azt hinni, ha a Fiú közelében marad, talán őt sem éri utol a hidegkór, ami megfertőzte a legjobb embereket is. Nem akart vérszívó lenni, sem a sziklatetőn vagy útszélen méltatlanul elszáradó holttest. Nem akart ölni és halni sem. Inkább adta a vérét, minthogy elvegyen, ahogy Jacob és a Fiú is. Lehet, hogy ezért nem változtak át? Mert ezt választották? Hogy adnak, és nem elvesznek? Hogy szívből szeretnek, és nem követelnek mástól szeretet, mert tudják, hogy az érdem kérdése? Noha a Fiúra vigyáztak, őrizték, érezték benne a végtelen hatalmat, a fényt, ami ragyogott belőle, és amit az éjszaka ragadozói nemigen szívleltek. Ő különlegessé tette ezt a családot. És Johann maradni akart. Lopva végignézett rajtuk lesunyt fejjel, a tál rozsdás szélét markolászta, ami a fogásnál már átmelegedett a kezében. 

A vén, szúrós tekintetű Marie a világra hozta vérrel és szenvedéssel a Fiút, és mélyen szerette, mélyen birtokolta, miközben rettegett is a Fiú nagyságától. Aztán ott volt a családfő, a csendes Joseph, akiben mindig kerengett a keserűség, ha jól megnézte az ember, valahogy beleszédült ebbe az irgalmatlan kerengésbe, örvénylett körülötte a sötétség és a bánat. Szánalmassá tette, elveszetté, mint aki már fél lábbal a pokol küszöbén áll, de félelmetessé is. Johann tartott attól, hogy Joseph igazából el tudja hozni a poklot, ha akarja, mert fél kézzel azt fogja magához mindig. De ott volt Jacob is, a kopt fiú, akiről nem sikerült megtudnia, hogyan lett rabszolga, de életerős fiatal férfiként mélyben lángoló változásokat, az ifjúság erejét hordta magában. Sugárzott róla önmegtartóztatása milyen súlyos, egyenes és nyílt tekintete szinte leégette az emberről a bőrt. Johann épp ezt a nyugtalanító és sürgető tekintetet érezte magán. Tudta menniük kell a műhelyből, mielőbb. A véres víz csak tovább korbácsolja a vérszomjat a házban, félt, hogy egy apa méltóságát és egy anya feltétlen szeretetét tiporná a sárba. Tekintete ismét végigszaladt a szülőkön, visszafogottságuk több veszéllyel övezte ezt a napot, mint bármilyen hangoskodás. A Fiú lemosta kezét, ő pedig sietve kiment a veszélyes, vérrel vegyült vízzel. Hanyagul kilöttyintette az udvarra, a kolomp a távolban jelezte a birkák hollétét. Nagyot fröccsent a porban, a lábára csapódott a sár, a tyúkok odasiettek hozzá és kérdőn lestek rá, miért nem nekik vitt egy kis magot. 

Bár megélhetnének a kórral fertőzöttek állatok vérén is – kívánta magában –, vagy emberi étken, gyümölcsön, zöldségen, halon. Akkor Magdaléna legalább néha főzhetne valami levest. Már idejét sem tudta mikor evett utoljára egy jó levest. Abból a fekete tyúkból ott, biztosan finom lenne. A káráló madár vörösbe játszó tekintete azt a furcsa érzést ültette el benne, hogy a hideg-kór talán már állatokra is veszélyes. Riadtan hátrapenderült és lélekszakadva szaladt vissza a házba. 



Éjjel alighogy felocsúdott az esti vacsora-vérszívás fájdalmaiból, Johann búsan belebámult az éj sötétjébe. 

Magdaléna árnyéka állt fölötte. Érezte a sötétben az illatát, a nő mohaszagú leheletét, hajának fátylát lebbeni némán. Megijedt, de nem mert a kis szénaszagú szalmaágyon megmozdulni, aztán a nő tovább ment, a Fiúhoz. 

Magdaléna igazi hideg volt, olyan nesztelenül osont, mint a lágyan besurranó hajnali szellő. Hirtelen félelmében Johann szeretett volna Jacob után kiáltani, segítségért, de nem mert. Magdaléna valami rosszban sántikál. Vajon mit akar? Ha kiszívja a Fiú vérét, azért a szülők megölik. Nem követhet el ekkora ostobaságot! 

Johann akarattal összeszorította a szemhéját, ne is lássa, ahogy megtörténik. Rosszat sejtett. Magdaléna akarja a Fiú vérét! Biztosan megteszi! 

Pusmogtak valamit, a Fiú ruhát öltött, és elosontak az éjszakába mindketten. Johann nem hagyhatta annyiban a dolgot, utánuk kell mennie, ha Jacob ébresztésére indul, szem elől téveszti őket. Egyetlen pillanat alatt magára vette gyolcsingét, majd utánuk lopózott. Tudta, életét kockáztatja, hiszen elég csak összefutnia egy hideggel, és már vége is az életének. Védelmet csak a házon belül élvez, ha elcsavarog, egyszerűen megölik. Kilépett az ajtón, de nem akaródzott menni. Az éjjel hűvös volt, fájtak testén a vacsoraharapások, és fázott. Beleszagolt a levegőbe, a hodályok felől birkák szagát hozta a szél, a csillagos éj gyémántos, fekete lepelként takarta a távoli világot, amiből élete alig tíz éve alatt szinte még semmit sem látott. Meztelen lába alatt birkabogyó mált szét, amikor a sötétben valaki megérintette a vállát. Ugrott egyet ijedtében. De Jacob azonnal csendre intette. 

– Te is láttad őket, Johann? 

– Igen. 

– Merre mentek? 

– A templom felé. 

– Gondoltam. Gyerünk! Jobb, ha velem jössz. 

– Veled menjek? – hitetlenkedett a kölyök és jobban örült volna, ha itthon maradhat. De Jacob úgy vélte, ketten, és így kiszipolyozva talán biztosabban elkerülhetik a hidegek figyelmét és megmenthetik a Fiút attól, hogy végzetes ostobaságot kövessen el a papoknál. 

Nem tudták mit csinálnak a papok a templomban, bárki mehetett hozzájuk, de leginkább hidegeket vártak maguk közé a szertartásokra, a papok is öreg hidegek lehettek. Magdaléna odaviszi a fiút. Régóta fűzte már a szülőket, hogy az első harapás előtt engedjék meg neki, hogy bemutassa a kölyköt a templomban, de a szülők féltették a gyereket és nem véletlenül nem engedték. Lehet, hogy feláldoznák, vagy felfalnák a tisztavérű gyermeket, nem tűnt jó ötletnek engedni, hogy odamenjen. Inni sem mertek belőle, de csak ők féltek, hiszen a kús javasasszony óvva intette őket a Fiú vérének ivásától. 

A templom egy szent helyen, az elhanyagolt temető mellett épült, ami ilyenkor megtelt haldoklók jajgatásaival, öklendezés hangjával. Nyomorultak ide vonultak haldokolni, egy elhagyott temetőbe, nem messze a várostól. Egy félreeső zugba, ahol nincs is már hely, terjeng a bűz, bogarak és dögevő madarak nyüzsögnek nappal, éjjelente pedig árnyak, vagy csak önmaguk árnyai. 

Odaértek a templomhoz, sosem közelítették meg ennél jobban. Fáklyákkal kivilágított, széles lépcsőkön haladtak lefelé az ismeretlen mélybe, sehol nem álltak őrök, sem emberek, de még hívőket sem láttak, akiket érdekelt volna egy éjszakai szertartás. Jacob hosszú lábain kettőt lépett, mire Johann négyet. Mindketten féltek. 

A kihalt környék idegeneket sejtetett a sötétben, tudták, bármikor megtámadhatják őket, még akkor is, ha épp egyet sem látnak. Vigyáztak az emberekre, nem öltek, ha rájuk is támadtak, vagy legalábbis nem azonnal. Begyűjtötték, elrabolták, és hazavitték az alanyokat, és annyira kevés ember jutott sok-sok éhes hidegre, hogy félő volt, valami csellengő, kiéhezett példány óvatlanul mégis megölné mindkettőjüket olthatatlan vérszomjában. Ez szerencsére nem történt meg, és Jacobban különös gyanú ébredt. Érezte magán a tekinteteket. Vajon miért nem támadnak? 

Mire a templom alagsorában odaértek a szertartásterembe, megértette, hogy ezen a napon nincs semmilyen esemény. Dohos, hűvös és alvadt vér szagával szennyezett levegőt szívtak be, néhány fáklya égett az oszlopokkal körben övezett csarnokban. Nem egy szertartásra hozta el Magdaléna a Fiút. Ez nagy baj. Hamarosan megjelent néhány sötét alak, köpenyekben, osontak, ahogy csak a hidegek tudnak mozogni. 

Johann és Jacob egy oszlop mögé húzódtak, testüket útközben fűvel meg homokkal dörgölték be, hogy ne érződjön az emberszaguk. Vártak, csendben és mozdulatlanul. Mindent megtettek, hogy ne vegyék észre őket, de hiába, az egyik feléjük fordult. 

– Gyertek elő! – szólt, és a mély férfihang visszhangként csapkodott a nyirkos mészkőfalak és oszlopok között. – Nem bántunk titeket, gyertek csak! 

Jacob előlépett és megfogta a kis Johann kezét. – Nyugalom, semmi baj. Nem bánthatnak. Véd minket a törvény, családhoz tartozunk, ne félj! – Aztán Jacob megemelte a hangját: – A Fiú miatt jöttünk, akit Magdaléna hozott, hazavinnénk – maga is meglepődött érezhető nyugtalanságán, mily erősen tükrözik vissza a magas falak, még az elnehezült levegő is beleremegett. 

– Kéne egy kis fény – morogta a csuklyás alak, majd egy ujjmozdulattal utasította a szolgákat, akik azonnal lángra lobbantották a maradék fáklyákat. – A Fiú mindjárt itt lesz, előbb eszik valamit. Sokkal táplálóbb a vér, ha az alany evett a vérszívás aktusa előtt. 

– Az első harapástörvény nem engedi, hogy belekóstoljatok! – szólt magabiztosan Jacob és nyelt egyet. Tudta, ezzel magára haragíthatja a hideget, aki egészen közel lépett hozzájuk. De a csuklya alatt az arc nem látszott. A többiek is csak bámultak. 

– Tudom. De a Messiásra ez a törvény nem vonatkozik, arra sem, aki önként vállalja ezt – mondta magabiztosan, és egy mozdulattal lekanyarította a köpenyét. Gazdag férfinak tűnt, szakálla alatt hamiskásan mosolygott, de fekete szeme különös fénnyel ragyogott a félhomályban is, mint minden vérszívó hidegnek, akik már az egész világot uralták. 

– A nevem Petrus. A tizenkét „hidegvérű” pap egyike vagyok. A Fiút felavatjuk. Ma éjjel. 

– Ne! Védi a törvény, ne bántsátok! Hozzánk tartozik! – kiáltotta Johann és halkan sírni kezdett. 

– Tizenkét főpap avatja ma a Messiást. Ő a megváltónk, és a vére egészen más, mint a tiétek. Régóta várunk rá. Megvált minket, holnaptól boldogan járhatunk a fényben és vérszomj sem gyötör majd minket, bőrünket simogatja a fény, az igazi halhatatlanságot kapjuk tőle! Az igazit! Sebezhetetlenek és boldogok leszünk! Ez vár rátok barátaim, ha a Messiás vére érinti ajkatokat! Két fattyú nem fogja megakadályozni, hogy elvégezzük ezt a szertartást, amire már olyan régóta készülünk. – Azzal Jacobot és Johannt a szolgák kötelékekkel az oszlopokhoz rántották, hogy mozdulni sem tudtak és rögzítették őket, mint valami vágóállatokat a koncolás előtt. Jacob szentségelt egyet, próbált kiszabadulni, de később már csak Johannt nyugtatgatta. 

A Fiút is egy asztalhoz kötözték, lábait egymáshoz, kezeit széttárva. Moccanni sem bírt, de nem is nyafogott. Talán valóban ő vállalta mindezt? Feláldozza magát? Magdaléna térdre hullt előtte, lábainál. 

– Bocsáss meg! – nyögte – Nem tudtam, mit akarnak…– Aztán a sarokba lökték őt is, jajongott és halkan sírt. Egy perccel később tizenkét hideg állta körül a lemeztelenített gyermeket, és morogva harapták, csámcsogtak testén, cuppogtak, mint a csecsszopó csecsemők, a Fiú pedig így kiáltott. 

– Én vagyok a feltámadás és az Élet! Véremet isszátok, testemből éltek! Atyám! Segítsd meg őket! 

Azzal a cuppogás elcsendesedett, megdördült az ég. Hatalmas robajjal remegett meg a föld, por hullott alá a mészkőkupolából, és gyémántos fény kezdett áradni a gyermek testéből. A hidegeknek torkán akadt az ártatlan vér, mind egyszerre hátrahőköltek. Fuldokolni kezdtek, életükben ennyire még nem féltek, reszkettek, jajongtak és összeestek, úgy fetrengtek, rángatóztak a poros padlón, Johann meg volt győződve róla, ezeknek mindnek vége lesz egy pár szívdobbanáson belül. Mindjárt hánynak, aztán fonnyadni kezdenek. 

A Fiú testét beborította saját szent vére, mellyel megmérgezte a hideg főpapokat, és fényétől elporladt tagjai körül a kötél. Felállt az asztalon, végigsimította sovány kis testén a még bugyogó sebeket. Azonnal begyógyultak, a belőle áradó fény bevilágította az egész termet. Kitárta karját és túlvilági hangon kiáltotta: 

– Én vagyok a Feltámadás és az Élet! E pillanattól tanítványaim lesztek! Hordozzátok véremet, a szeretetet, ami belőlem ered, és ami gyógyító erővel söpör végig a védtelen világon. Gyógyítsátok meg az emberiséget a gonoszságtól, az önzéstől, a félelemtől és gyűlölettől! Vezessétek őket, gyermekeim! 

Jacob és Johann köteleit Magdaléna elvágta a zűrzavarban, és ők leereszkedtek az oszlopról. Döbbenten a hidegek átváltozását figyelték. Magdaléna Jacobhoz fordult és a karjába vetette magát félelmében. De egy emberré változó hideg utána kapott és megfogta a csuklóját. Ledobta magáról, és továbbra is Jacob ölelésébe húzódott. Valami történt vele, mert a szeme kiguvadt, tudta e pillanattól a hidegségnek vége, talán halál vár rájuk mindenekelőtt. A nő teste remegett, fogai visszahúzódtak, a mardosó éhséget pedig felváltotta a test érzetének természetes fájdalma, a súly, a nehézség, a bűntudat és a megváltás utáni mérhetetlen sóvárgás. Eközben Johann egy vizeskorsóhoz sietett, majd a Fiúhoz ment vele. Az addigra lemászott az asztalról, de nem tudott lábra állni, térdre rogyott. 

– Johann, korsód soha ne ürüljön ki, vidd szét a világban Atyám szeretetét! Mosd le a világ szennyeit! E perctől sérthetetlen vagy, nem bántanak! Ember leszel, és életed végén majd megismered az igaz örökkévalóságot, Atyám kegyelmét, mellyel lelked iránt viseltet. Ez az örökkévalóság, mely nem olyan kegyetlen, mint a hidegeké – mosolygott. 

Elsőnek Petrus főpap tért magához. Arca színesebb és barátságosabb lett, mozdulatai ügyetlenebbek, nem olyan kimértek és metszők. Haja homlokába hullott és sírva lépett közelebb a Fiúhoz. 

Szavak nélkül is mind tudták, a Fiú vére mindenkit utolér, érintéssel gyógyít, ereje és fénye bejárja majd a legsötétebb, legbetegebb zugokat is és meggyógyítja a kórt. Bocsánatáért esedezett, és megtartotta őt, míg Johann lemosta a Fiú arcát és testét. Aztán köntöst adtak rá. 

– Megváltottál minket, Uram. Érzem, meggyógyítottál. Köszönöm. Gyere, hazaviszlek. – És a meglett, nagytermetű férfi tovább könnyezett, miközben karjába vette a gyermeket. Petrus volt hát az első tanítvány, aki megértette, az örökkévalóság isteni fogalom és a hidegkórnak ezennel vége. Szíve mélyén alig várta, hogy végre felkeljen a Nap, és ismét szabad emberként tekinthessen rá, önmagára éppúgy, mint a napsütötte világra oly fényességben, mint soha azelőtt, egyszerű emberségben, egészségesen.


Molnár Csaba: A totem





Taki megszületik.
Fehér tűz szakítja ketté a fekete boltozatot, ahonnét istenek szemei hunyorognak. Holdanya lapított, fényes orcáját felleg homályosítja. Földöntúli dördülés remegteti meg a bambuszból eszkábált kunyhókat, ahogy az ég urai a dobjaikra ütnek. Eső nem hull alá, de a száraz vihar az élő dzsungelbe tép. Szélvész kerekedik, a meleg levegő a fák közé kúszik, majd elakad és visszahőköl a kérgek, levelek, liánok, törzsek, lombkoronák áthatolhatatlan fala előtt.
A falu egyik kunyhójában elhal a fájdalom sikolya, az erőfeszítés utolsó nyögése, megkönnyebbült sóhaj tör föl az anya, rekedtes sírás az újszülött torkából. A zebrabőrrel burkolt fadarab kicsusszan Számi ajkai közül. Ébenfekete homlokán verítékcsöppek gyöngyöznek, tágra nyílt, okos tekintetével a gyermekét keresi. Az öregasszony – vénséges, mint a föld, mellei úgy himbálóznak, akár az üres vizes tömlők – elmetszi a köldökzsinórt, majd lábánál fogva a varázslónak nyújtja a sivalkodó csecsemőt. A sámán – orrában karika, arca tetovált, fülében cimpát feszítő korongok – elveszi tőle, megvizsgálja, kikerekedett szemekkel bámulja a gyerek lingáját. Kutat az emlékezetében, de szinte bizonyos benne, hogy még életében nem látott ekkora hímtagot. Az amulett már kész, csak Taki nyakába kell akasztania. – Ez megvéd a korai haláltól – hazudja két varázsige között. Az újszülött kapálódzik, a sámán nem képes a hurkot áthúzni kicsi, kopasz fején. Az öregasszony lefogja. A talizmán a helyére kerül, a varázsló pedig körbetáncolja a bába kezében megbúvó csecsszopót. Taki lingája iránti tiszteletből eggyel többször, mint a szokásos…

Taki mesét hallgat.
Az asszonyok és a vadászok már lefekszenek, csak a gyerekek ülnek a tűz körül, és hallgatják az öregasszonyt, aki mindent tud, és mindent ismer a világ dolgairól. Mesél régmúlt időkről, nagy vadászokról, bőséges zsákmányokról, pusztító betegségekről, éhínségről, menekülésről, okos állatokról, emberi hangon megszólaló madarakról, vérszomjas törzsekről, akik emberhúst esznek, és vért isznak. Beszél Kalutiról, a wanák híres törzsfőnökéről, aki a falujukat alapította és védelmezte, amíg egy vadászaton le nem gyűrte Leopárdisten; az akaka majmokról – agyvelejük a legfinomabb csemege, mit csak földi halandó kóstolhat –, repülő négylábúakról – ezek szerencsére csak az éj sötétjében merészkednek elő –, de legfőképp az istenekről mesél.

a kép forrása
– Leopárdisten Holdanya és Napisten gyermeke – mondja, s a gyerekek elnémulva, tátott szájjal figyelnek, nehogy az öregasszony egyetlen szavát is ellopják az éj lidércei. – Nehezen jött a világra, s amikor megszületett, kitépett egy darabot az anyjából lándzsahegyű agyaraival. Holdanya a tejével próbálta itatni, de Leopárdistennek csak az anyja húsa kellett. Odaadta hát magát neki, s napról napra fogyatkozott, míg tizennégy éj alatt Leopárdisten teljesen fölfalta az anyját. Napisten ekkor megkereste jóllakottan nyújtózó fiát. „Nem eheted meg az anyád!” – dörögte. Homlokát oly fényes tűzkorona övezte, hogy Leopárdisten nem tudott a szemébe nézni. „Én újrateremtem Holdanya testét, te pedig keress élelmet a földön!” – intette Napisten a fiát, és sugaraival figyelmeztetésül fekete foltokat égetett aranysárga bundájára. Napisten ugyanannyi ideig növesztette Holdanya testét, mint ameddig Leopárdisten falatozott belőle. Ezalatt Leopárdisten a dzsungelt járta, állatokat és embereket evett. Nem ízlettek neki annyira, mint Holdanya teste, ezért fölkereste az anyját, s szánalmasan könyörgött. Holdanyának megesett rajt a szíve. Leopárdisten ismét fölfalta. Ezt látván, Napisten újranövesztette hitvesének testét, Leopárdisten pedig elmenekült apja haragja elől, és megint a földön szerezte zsákmányát. Ez ismétlődik, míg világ a világ.
Taki okosan kérdez.
  Amikor a férfiak elejtenek egy leopárdot, megölik Leopárdistent?
  Dehogy! – mosolyog az öregasszony. – Nézz csak föl az égre, fiúcska! Ha így lenne, vajon elfogyna Holdanya? Leopárdisten számtalan formában él és járja a dzsungelt. Ha a vadászok leölnek egy leopárdot, csak az állat testét pusztítják el. Leopárdisten lelke halhatatlan, ezért új vadba költözik.
  Költözhet emberbe is? – kérdezi félénken Taki.
Az öregasszony kivár a válasszal. Ráncos arca már nem mosolyog, nyugodt, békés tekintetébe egy pillanatra mintha félelem költözne.
  Talán – károgja rekedtes hangon –, de az már egy másik történet.
Taki vonakodva sétál a kunyhójukhoz. Odabent megsimogatja az anyját. Számi a fia felé fordul a sötétben.
  Leopárdisten lelke emberbe is költözhet? – suttogja a fiú.
  Aludj, Taki! – csitítja Számi, de a gyerek szemeire még sokáig nem jön álom.
Másnap, amikor a férfiak vadászni indulnak, Taki megkeresi az öregasszonyt.
 Kérlek, mondd el azt a történetet!
– Melyik történetet? – csodálkozik a bába, akinek a szembogarában számtalan élet bölcsessége parázslik.
  Azt, ami arról szól, hogy Leopárdisten halhatatlan lelke emberbe költözik.
Az öregasszony nagyot sóhajt.
  Legyen – adja meg magát –, bár még fiatal vagy ehhez a meséhez. Tudod, mire való a lingád? – mutat a fiú ágyékkötővel eltakart férfiassága felé.
  Tudom – húzza ki magát Taki. – Ha férfi leszek Szuri jónijába nyomom, és gyerekeink lesznek.
   Ó – neveti el magát a bába. – Hát Szuri tetszik neked…
   Ő lesz a feleségem! – vágja rá a fiú. – Megbeszéltük!
  Akkor bizonnyal így is lesz – bólint az öregasszony, bár jól tudja, hogy a törzsfőnök Szurit a legkisebb fiának szánja. – Tudod, Leopárdistennek is van lingája, és használni is szokta.
   Úgy érted, hogy lányok jónijába nyomja? Istennők jónijába? – hökken meg Taki.
   Ha csak istenekkel hált volna… De nem így történt, bár apja, Napisten óva intette: „Ne vesd el a magod halandó emberben! Az istenek nem keveredhetnek a földiekkel!” Leopárdisten meg is fogadta, de szerelembe esett. Megkívánt egy asszonyt, lelkét férjének testébe költöztette. Éjszaka – hogy mindent látó apja meg ne tudja – magáévá tette a lányt, és nászukból élet is sarjadt volna, ha a csillagok istene el nem árulja őket. Napisten éktelen haragra gerjedt, fölperzselte a viselős asszony faluját, lángra lobbantotta a törzs kunyhóit, terményeiket, raktáraikat elégette, kopár pusztasággá változtatta a környéket.
   A fiát is megbüntette? – kérdezi Taki.
   Meg bizony! Leopárdisten keservesen megbűnhődött vakmerőségéért, hogy egy halandóba lett szerelmes.
   És milyen büntetést kapott Napistentől? – érdeklődik tovább a fiú.
  Nem tudni – mereng el az öregasszony. – De az apjától kapott büntetés az örökkévalóságig kíséri.

Taki szeretné tudni, hogy Leopárdistent milyen átokkal sújtotta atyja.
Este fölkeresi a törzsfőnököt. A falu fejének kunyhója előtt legkisebb fia, Kaluti őrködik, aki a wanák híres törzsfőnökéről kapta a nevét.
        Mit akarsz itt, Taki! – mordul rá barátságtalanul.
        A főnökkel szeretnék beszélni, Kaluti.
        Most nem lehet. Pihen. Öreg már.
        Tudom – bólogat Taki. – Többször látta, amint Leopárdisten fölfalja Holdanyát, mint bárki más a faluban. De akkor is beszélnem kell vele.
        Mit akarsz az apámtól? – méregeti gyanakodva a főnök fia Takit.
        Kérdezni szeretnék tőle valamit – feleli a fiú, aztán kis tanakodás után még kiböki: – Leopárdistenről…
        Kérdezd a bábát!
        Már beszéltem az öregasszonnyal, Kaluti, de ő nem tudja, amit én tudni szeretnék.
        Kérdezd tőlem! Hátha én ismerem a választ a kérdésedre. Sokat beszélgetek apámmal.
        Az istenekről?
        Róluk is…
        Jó – egyezik bele Taki. – Milyen büntetést kapott Leopárdisten az atyjától, miután lingáját földi asszony jónijába nyomta?
Kaluti elgondolkodik.
     Hallottam én is ezt a történetet, de apám nem tudta megmondani, hogy Napisten mire kárhoztatta a fiát.
        Vajon ki tudja?
        A faluban senki.
        Még a varázsló sem?
        Talán még ő sem – mondja Kaluti, és vastag ajka gúnyos mosolyra görbed. – De miért is foglalkoznál ilyen hiábavalóságokkal?!
Taki elkullog. Háta mögül fölhangzik a törzsfő fiának figyelmeztetése:
        És Taki! Kerüld el Szurit! Őt nekem szánta apám! Szuri az én asszonyom lesz!
Taki megfordul. Elönti a düh.
       Szuri sosem lesz a te asszonyod! Szuri engem szeret!
    Azért, mert neked van a legnagyobb lingád a faluban, még nem téged akar az összes nő magának! – irigykedik Kaluti, de tudja, a törzs valamennyi hajadonja Takit akarja magának. Taki annyira mérges, hogy megfeledkezik a titokról, a varázslóról és Leopárdistenről.

Taki vadászni megy.
Nem kedveli Kalutit, mert úgy gondolja, a törzsfőnök fia ellopja tőle a lányt, akit szeret. Még kétszer eszi meg Leopárdisten Holdanyát, és megtartják a menyegzőt. Taki a fogait csikorgatja, de nem szólhat semmit, amikor az öreg törzsfőnök – végtelen bölcsességében – Kalutival küldi a dzsungelbe. Taki lándzsát ragad, Kaluti fúvócsövet hoz magával. Az akaka majmok elejtéséhez ez a legjobb eszköz. A háló is megtenné, de annak használatához kevesek ketten. Összeszokottan mozognak, jól megtanulták a vadászat fortélyait. Szót sem szólnak; nem is szükséges és nincs mit mondaniuk egymásnak. Nem barátok, de nincs bennük gyűlölet. A falu életének rendje kereted ad saját létüknek. A törzsfő szava: a rend hangja.
A leopárd oldalról ront rájuk. Puha léptei nem keltenek zajt, a vad támadása váratlanul éri a két fiút. Kaluti a földön fekszik, mellkasába éles pengékként vájnak az állat karmai. A leopárd a törzsfőnök fiának nyaka felé kap, ám Kaluti még távol tudja tartani magától a vadállat szélesre tátott pofáját fúvócsövével. A nagymacska szemében az istenek fehér tüze lobog, atyjának, a Napistennek sugarai megcsillannak szemfogain. Taki kiabál, a leopárd megfordul, hátrahagyja áldozatát. Taki megveti talpát, lándzsája nyelének végét támaszkodó lábfejének feszíti. A leopárd elrugaszkodik, és a dárda keresztüldöfi a levegőben úszó állatot. Kaluti föltápászkodik, mély sebeiből patakzik a vér. Taki vastag leveleket tép, azokkal födi be a karmolások nyomait. Lándzsáját kirántja az állat teteméből, liánokat vág, összekötözi a leopárd mellső és hátsó mancsait. Kalutival rudat csúsztatnak lábai közé, és becipelik a bestiát a faluba. Útközben Taki azon gondolkodik, vajon most kibe költözik át Leopárdisten lelke.
Kaluti nem köszöni meg, hogy Taki megmentette az életét, de a törzsfőnök hálás. Taki bármit kérhet. Szurit kéri.

Taki vágya teljesül.
Szuri ragyog, a tánc hajnalig tart. Már hamvad a zsarátnok, amikor Taki – karjában asszonyával – átlépi bambuszkunyhójuk ajtaját. Leoldja ágyékkötőjét, de hiába tüzes csók, lágy simogatás, a nyelvek vad játéka, a kezek eleinte tétova, majd annál bátrabb tapogatózása, Taki hatalmas lingája, mint fáradt óriáskígyó pihen combjai között. Szuri megsimítja arcát, szemeiből a megbocsátás, a sajnálat és a bátorítás elegye süt, de ez megalázóbb, mintha szemrehányást tenne. – Majd a holnapi éjszakán… – suttogja Szuri, de Taki már nem is figyel rá, harag és tehetetlen düh köde homályosítja elméjét. Hátát fordítja Szurinak, és tajtékos álomba verekszi magát.
Újabb és újabb éjjelek jönnek, Leopárdisten már kétszer fölfalja Holdanyát, de Taki lingájába sem az öregasszony tudománya, sem a varázsló bűbája nem képes életet verni. Szuri próbálkozásai lankadnak, lelkesedése elfogy, csalódása határtalan, de nem mutatja ki. Taki e nélkül is érzi.

Taki vadászik.
Napkeltétől napnyugtáig. Néha fölnéz az égre, és átkokat szór az istenekre, akik hatalmas, de mihaszna lingával verték meg. Számolatlanul gyilkolja az akaka majmokat, a színes tollazatú madarakat, zebrákat öl le, pusztít mindent, ami repül, vagy négy lábon jár. Tombolása nem hoz megnyugvást.
Napisten már elhagyja a boltozatot, amikor fáradtan hazatántorog, nyakában aznapi zsákmányával. Kalutit látja kilépni a kunyhójából, és mikor megpillantja Szuri ragyogó arcát, már tudja, asszonya jóniját a törzsfő fiának lingája illette. Otthagyja Szurit, Kaluti kunyhójához siet.
        Gyere ki, Kaluti! – kiabál Taki. – Megmentettem a zebraszaros életedet, te meg megbecsteleníted az asszonyomat?!
A főnök fia kidugja fejét a kalyiba ablakán.
  Lásd, hiába van nagy lingád, ha tűz nem ég benne! – nevet Kaluti. – Tudod milyen lelkes az asszonyod? Kérdezd csak apámat! Ő is tud beszélni Szuri jónijáról!
És Kaluti röhög. Hosszan, hangosan.
      Megmentettem az életedet!
    Nem! Megaláztál és elvetted tőlem Szurit! Ennyit tettél! Inkább hagytál volna becsülettel meghalni Leopárdisten fogai közt, ahogy az a wanák legnagyobb főnökével is történt, akinek a nevét viselem! – ordítja a főnök fia.
Taki a törzsfőnök kunyhójához fut.
Dörömböl, de ajtót nem nyit senki. Előveszi hitvány lingáját, és arra használja, amire egyedül alkalmas. Vizeletének vastag sugara áztatja a törzsfőnök bambuszkunyhóját.

Takit harmadnap, alkonyattájt találják meg a dzsungelben.
Testén leopárdkarmok ejtette sebek, nyakán harapások nyomai. Taki saját vérébe fagyva fekszik a zöld aljnövényzeten, húsából már bogarak és élősködők lakmároznak.
A varázsló elhessenti a kövér húslegyeket, böglyöket, és letépi az amulettet Taki nyakából. Kibontja a parányi bőrzacskót, egy homokkőből faragott figurát ejt a tenyerébe. Pillanatig nézegeti a totemet, amely leopárdot mintáz, majd visszacsúsztatja a tokba. Jó lesz majd a következő újszülöttnek, aki isteni méretű lingával érkezik a világra. Leopárdisten mindig megtalálja a megjelölteket.
És próbálkozik az örökkévalóságig, de Napisten átkát meg nem törheti…


Németi Zoltán: Déja vu – Ilyen már volt (A Hold csapda)




Már ezer napja álmodom ugyanazt.
Az pedig nem kevés…
Nem tudom, miért, hogy mit követtem el, miért történik ez velem.
Csak megtörténik, én pedig elviselem.
Őrzöm az emléket, ami talán a nem is túl távoli jövőbe mutat.

Az álmodók titkos rendjének tagja vagyok.
S egyben az Őrzők rendjének feje is.
A Hold testvériség papja voltam.
Maga a vezető főpap bízta rám a titkot, az újjászületés Hold által való beteljesülésének titkát.
De én rosszul sáfárkodtam a titokkal.
Vagy talán a legjobban.
Az ősatya titkai és orczája kifürkészhetetlen, megítélésének kulcsa, és az, ahogy Ő ítél meg minket, rejtve marad, mélyen a mélységbe temetve…





A távoli emberiség minket imádó fiatal korosztályának voltam a mentora. 
Fogadtam energiájukat, melyet ima útján küldtek nekünk, az arra érdemesek lelkét magamhoz emeltem, áthoztam a galaxisok határán, és az időt megállítva tanítottam, így töltöttek el nálam egy hetet, ami földi időben mérve huszonöt percnek felelt meg. 
Figyelmeztető álmokat küldtem nekik, ha arra volt szükség, és szerét ejtettem, hogy éjszaka biztonságot adó és életük ciklusait szabályzó kedvenc égitestjük mindig ugyanazon oldalát fordítsa feléjük, míg mi a csillagközi beavatás jeleit véstük a túlsó oldal felszínébe. 
Ezek csak a megvilágosodott földi látóknak mutatták meg magukat, akik a világok közötti utazás magasztos és szent céljaira használhatták fel a tudást. 
Az emberek nagyon találékonynak bizonyultak a fantázia világának megjelenítése terén. 
Ugyan honnan is sejthették volna, hogy Fantázia valójában egy más világ, egy más dimenzió, honnan a földi emberekétől teljesen eltérő gondolatformák özöne hagyja el a területet, és ebből születnek a földön művészetek, tudományok, fantasztikumok, álmok, és rémálmok… 
Honnan tudhatták volna, hogy Fantázia többek között magának az Atyának a saját égi teste, ahol a legtisztább, makulátlan fényű lelkeknek adja meg az Istenné válás lehetőségét, és azok szabadon dönthetnek, hogy útjuk végén egybeolvadnak e teremtőjükkel, vagy új küldetéseket vállalnak más univerzumokba. 
Az emberek azonban a meg nem valósult álmaiknak, és a tudományos fikcióknak adtak teret e név alatt. Sok mozgókép sorozatuk foglalkozott a holddal, és az egyik kiváltképp rémisztő volt. 
Ebben a történetben a közeli kozmikus teret meghódító emberek bázisokat hoztak létre a holdon, ahol a létesítményeket a hold talajának mélységeibe rejtették, atomrobbantások által. 
És ebből származott a rettentő hiba. 
A hold pályája instabillá vált, teste repedezni kezdett. Darabok kezdtek leválni róla… 
Ekkor mesterem engedélyét bírva beavatkoztam, és töröltem az ezzel foglalkozók tudatának erre vonatkozó emlékeit. De hiába… 
Mindig újabb és újabb emberek vitték tovább az újabb történetek szálait, és a memóriatörlés feltűnővé vált. 
Megijedtem. Ha az emberek továbbra is ezzel foglalkoznak, akkor még más titkaink is veszélybe kerülhetnek, olyanok, melyek abszolút nem voltak még időszerűek az emberiség számára. 
Eredményt akartam felmutatni, ezért minden erőmet bevetve cselekedtem. 

Beavatkoztam Gaia titkos életébe, és blokkoltam minden profetikus álmot, és tudományos fantasztikumot inspiráló rezgést. 
Ezzel a meggondolatlan tettel rettentő büntetést vontam a fejemre. 
Megszégyenítettem mesteremet, aki az egész rend feloszlatását csak úgy kerülhette el, ha engem kivesz belőle, és a felső döntnökök kezébe ad. 
Az ítéletet, melyet magam mondtam saját fejemre, visszhangozta az egész tér, az egész univerzum, hogy mindenki tudja, milyen sorsban részesül az, aki az emberek cselekvési szabadságába avatkozik. 
A büntetés éppolyan szörnyű volt, mint amilyen frappáns. 
Egy rendkívüli szépségű lélektemplomban megfosztottak képességeimtől, minden emlékemet törölték hét lépésben, majd le kellett születnem a földre, ráadásul egy teljesen bizonytalan létbe, nem tudva leendő szüleimről semmit, egy telihold fénye melletti egy éjszakás, jellemzően emberi kaland segítségével… 
Hányattatott, rémálmokkal teli gyermekkor után kezdtem csak ráébredni, hogy más vagyok, különbözöm a többi embertől, és ennek következményei vannak rám nézve. 
Behunyt szemmel is meg tudtam mondani, milyen csillagképek vannak fenn az éjszakai égbolton, hogy a hold éppen milyen stádiumban van, és milyen időjárás várható a közeljövőben. 
A kamaszkort elhagyva, szakmámat, a csillagászati technikus szakmáját űzve Mount Palomar-ban, harmincas éveimet elkezdve jöttek az első rendhagyó álmok. 
Először csak enyhe alvászavaraim támadtak. 
Évről évre, és percről percre kevesebbet aludtam, főleg telihold idején. 
Majd újabb változás következett. 
Elkapott az alvajárás átkos zavara is, és azon kaptam magam, hogy az erkélyemen állok, és a hűvös levegőn felébredve ajkamat egy szó, mindig ugyanaz a szó hagyja el: 

A Hold. A Hold…! A Hold…!!! 

Úgy éreztem, megőrülök. 
Megszállottsággal határos új hobbit találtam magamnak, a hold különböző fázisait festettem először gyenge, majd egyre jobb kézügyességgel először egyszerű, sötét, csillagos háttérrel, majd ebben is változás állt be. 
A képeken történtek is dolgok. Fényfelvillanásokat festettem a Hold köré, mely egyre baljóslatúbb, vörös árnyalatot vett fel, nem tudtam, miért. 
Egyre morózusabb, magamba zárkózó ember lettem, a külvilág történései nem érdekeltek. 
Különös nyugtalanság lett úrrá a világon, és az embereken, de engem hidegen hagyott. 
Nem történhetett olyan, ami kirángatott volna érdektelenségem mocsarából. 
Aztán egy szokványos, áthánykolódott éjszaka második felében megtörtént az, ami örökre lelkembe vésődött, kitörölhetetlen nyomot hagyott benne, és eltörölte apatikus viselkedésem roncsait. 
Kezdetben olyan volt az éjszaka, mit a többi. 
Menetrendszerűen keltem fel és léptem az ablakhoz, majd ki az erkélyre. 
A szó elhagyta ajkaimat. 

A Hold. 

Ekkor szokásos nyomott hangulatomban megfordultam volna, hogy visszamenjek a lakásba, de ekkor észrevettem valami nagyon különöset, ami megütött. 
Lent, a nagy réten emberek tucatjai, lehet, százai is álltak. 
Álltak, és fejüket felemelve, egy pontra nézve tartották. 
Minden ember egy égi célpontot nézett. 
A Holdat nézte valamennyi, és a félelem bűze áradt a tömegből. 
Követtem tekintetüket, és én is felnéztem. 

Tiszta, csillagos éjszaka volt, látszott a tejút. 
És tisztán látszott a Hold. 
De semmi egyéb. 
Már éppen elhatároztam magam és visszaindultam, amikor a szemem sarkából észrevettem a villanást. 
Hullócsillag, futott át agyamon. De mekkora…! Fénye bevilágította az éjszakai égboltot! 
Majd újra sötét lett. Akkor vettem észre, hogy valami a Holdba csapódik. 
Tátva maradt a szám. Annak esélye, hogy egy ilyen eseménynek szemtanúja legyek, egy volt a végtelenhez. 
És bámuló szemem előtt máris bekövetkezett a második. A harmadik! Ez lepattant a Hold felszínéről és tovaszáguldott! 
Majd jött a következő, és az azt követő, egyre nagyobb lövedékek, és én a fejemet forgatva próbáltam megkeresni a titokzatos áradat forrását. 
Legmélyebb megdöbbenésemre a sötét égbolt túlsó felén egy meghatározhatatlan, nem földi színnel kifejezhető, de kéknek mondható, ragyogó lyukat láttam az égbolt egy nagyon távoli pontján. 
Különös, lüktető fénye legalább olyan baljóslatú volt, mint a Hold, mely szép lassan vörhenyes színt vett fel. 
És ebben a pillanatban a megkínzott Hold felszínén az előtörmelék újabb hullámának egész zápora vert végig, a felvillanások rettenetes glóriáját vonva köré. 
De még ez is csak nyitánya volt egy minden eddiginél nagyobb becsapódáshoz, melynek fellobbanó fénykitörése vérvörös színbe öltöztette agyonkínzott kísérőnket. 
És ekkor, a Hold új kráterektől teljesen átszabott arcán egy gyorsan növekvő, szabálytalan árnyék jelent meg. 
Megdermedtem. Mint csillagásznak, beszédes volt ez az árnyék…!!! 
Tudtam, mi következik! 
Lerohantam, már nem tudtam racionálisan gondolkodni, közben teli torokból ordítva figyelmeztettem az embereket, hogy ideje elbújni, és fedezéket keresni, mintha az megmenthetné őket, de senki sem figyelt rám, mindenki felfelé nézett… 
Kétségbeesetten ordítottam tovább… és ordítva ébredtem fel az álomból, jászfényszarui otthonomban, egy kertes ház szobájában, ahol az izzadtságtól csatakosan, kimeredt szemekkel kapkodtam a levegőt, és ziháltam, a pulzusom alig akart lassítani. 
Felkeltem, odaléptem az ablakhoz, és kitártam. 
Felnéztem a sötét éjbe. 
Ajkaimat egyetlen egy szó hagyta el: 

a Hold…

Sütő Fanni: A Tisztulás Földje




A félvilági levegőben hamvadó szantál füstölő illata terjengett. A magnólia fák szirmai gyász-fehér esőként hulltak a föld felé, a talajt soha el nem érve, egy közteslétben fennakadtan. Az ég sötétbordón borult a tájra, megrekedve félúton az alkonyat és az éjszaka közt. Egy ködbevesző hegykúpon szentély gubbasztott, de az áhítat olyan messze költözött az emberektől, hogy alig akadt valaki, aki elmerészkedett volna odáig. A periféria gyér lakossága sokkal prózaibban próbálta megtalálni az élet értelmét: templomuk a Fehér Démon nevű fogadó, papnőjük a Csalogánynak becézett kocsmárosné volt, aki most is, mint a megakadt létezés minden pillanatában, éppen rizspálinkás poharakat hordott körbe nagy serényen. Széles vállú, öblös hangú férfiak énekeltek több száz éves népdalokat, amiket rajtuk kívül már mindenki elfelejtett, és harcsabajszú öregek tologatták vékony ujjaikkal a mahjong dominókat. A sarokba húzódva ült az egyetlen női vendég, előtte hajnalillatú fehér tea és egy szinte érintetlen zöldséges tál gőzölgött. A nő arcát egy háromszög alakú szalmakalap karimája alá rejtette, csak a szája sarkában ülő apró ráncok látszódtak. Ajka töprengő mosolyra húzódott, amikor leült elé egy arcát szintén nagy gonddal rejtegető alak. 


– Hui Hua, ha nem tévedek? – kérdezte a jövevény, elhagyván a szokásos udvariassági formákat. 

– Az vagyok. 

– Azt hallottam, maga a legjobb a szakmában. 

A nő ráncai még jobban elmélyültek. – Ne higgyen a hízelgőknek – mondta. 

– Akkor talán nem maga a legjobb? 

– De. 

– Hagyjuk talán a fölösleges udvariaskodást. Az idő pénz. Két főről lenne szó egyszerre, elvállal annyit? 

– El. Felárért. Két lélekkel dupla kockázatot vállalok. 

– Aranyban fizetünk vagy években? 

– Aranyam most van elég, de évekből mindig sok van. 

– Rendben. Akkor ötszáz év? 

– Legyen hat. Akkor már csak tízezre évet kell letöltenem itt, a Tisztulás Földjén. 

Az utóbbit inkább magának szánta, mint beszélgetőtársának. 

– Az rengeteg! Mi volt maga életében, sorozatgyilkos? 

– Nem. Szerelmes. 

– Ezt nem igazán értem. 

– Nem is kell. Mikorra esedékes a szállítás? 

– Holdújév éjszakáján. A megrendelőnek fontos a különleges csillagállású dátum. 

– Megtudhatom, hogy hívják a szállítandó lelkeket? 

A rejtélyes férfi összeráncolta sűrű szemöldökét, majd Huahoz egészen közel hajolva a fülébe súgott két nevet. Hua arca elkomorult. Valaki nagyon szeretheti őket, hogy fizet a kijutásukért. Még a tisztulásuk tizedénél sem tartanak! 

– Mindig vannak szerencsések. Nem bánja? – kérdezte, de a választ meg se várva már kikapott egy szelet sárgarépát a nő tányérjáról. 

– Egye meg, ha akarja – tolta Hua a tálat a megbízója elé, aki máris tiszta evőpálcikákat varázsolt elő kabátjának valamelyik bugyrából. – Nekem úgyis elment az étvágyam - sóhajtotta Hua, és belekortyolt a teájába.

Undorodott az élettől meg a karmától, ahol egyeseknek kifizetik a megváltást, neki meg mindent kockára kell tennie. De az élet már csak ilyen, úgyhogy Hua az idegen kezébe csapott. Holdújév éjszakáján lampionjába rejtette a lelkeket, és elindult velük az emberek világa felé.


Szaszkó Gabriella: A betakarítás






Jeges szellő simította végig a végtelen földeket. Reggelre haraphatóan tejfehér köd ült meg a keményre fagyott talaj felett. A fák lecsupaszodtak, fekete ágaik karomszerűen nyújtózkodtak a szürke ég felé. A munkásoknak vastag kesztyűt és tömött mellényt kellett viselniük, hogy megvédjék magukat a csípős, őszi fagytól. A kinti munkák ideje lassan a végéhez közeledett az évre. Egyetlen hét maradt hátra, aztán átengedték a földet a fagy takarójának. 

Négy férfi állt a megszokott helyén, szerszámokkal a kezükben. A föld már nem sározta be a csizmájukat, egyszerűen túlzottan keményre fagyott már azon az októberi napon. Az út zaja sem ért el hozzájuk, csak a végtelen földóceán és köd, amely sóhajtva ölelte körbe a kanyargós fákat. 

Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz. Kihalt belőlük a nyári, csevegős kedv, amikor a fehér trikójukat is ledobták maguk mellé. Sóhajok és fémes csattanások hangja keveredett a természet halálra készülő csendjével. 

Egyikük tágra nyílt tekintete mégis érdeklődést sugárzott. A fiatal fiú nem lehetett több húsz évesnél, de a szeme alatti fekete karikák sokkal idősebbnek mutatták. Izmai aznap reggel még merevebbek voltak a szokásosnál, testének minden egyes porcikája a meleg takarót kívánta. A fiú minden apró zajnál zaklatottan tekintett körbe, kesztyűs keze erősen markolta a kapát. 

Szokatlan volt az aznap reggeli csend. Mintha az állatok is eltűntek volna a föld színéről. A fiatal fiú az öreg terepjáróra nézett, amellyel hajnal ötkor érkeztek a munka helyszínére. Egyetlen pillanatra megállt, és a nyélre támaszkodva nézte a távoli fehérséget. 

– Fiam, te sohasem akarsz hazamenni? Itt vesz meg bennünket az isten hidege! 

A fiú lebiggyesztette a száját, majd újra kapálni kezdett. Egyetlen pillanatra állt meg, de az öreg minden lépését figyelte. Az ősz hajú, soványra fogyott, alkoholszagot árasztó férfi úgy hitte, ő a csapat vezetője, csak mert betöltötte a hatvanat, de a korral nem lett bölcsebb, csak basáskodóbb. 

a kép forrása


A fiú mélyen belevájt a földbe. Percekig csak lefelé nézett, igyekezett egyre nagyobbakat rántani a fagyos feketeségből, hátha felmelegszenek ledermedt izmai. Aztán újra felpillantott. A ködös távolban kecses alak körvonala rajzolódott ki. 

A fiú megdörzsölte a szemét, de az alak nem tűnt el. Lassan közeledett a férfiak felé. Halk dallamot dúdolt, hangja betöltötte a hajnali csendet. Fehér, szinte átlátszó ruhája úszott a szellőben, egybeolvadt a köddel. Kontrasztosan fekete haja derekáig ért, feje tetején őszi virágokból font koszorút hordott. Tökéletesen sima és szabályos arcán hatalmas szemek csillogtak. 

– Kisasszony – szólalt meg remegve a fiatal fiú –, merre tart ebben a hidegben? 

A másik három férfi azonnal az ismeretlen után kapta a fejét. Hangosan duruzsolni kezdtek, miközben a lány kecses léptekkel közeledett. Lábán nem viselt semmit, talpát tisztán hagyta a fagyos föld. 

– Hogy kerül ide maga, kishölgy? – horkantott fel a másik férfi. – Hát megfázik, tudja-e? 

A lány lassan megállt előttük. Lepelszerű ruhája abbahagyta lassú hullámzását. Vörös és telt szája vonzotta a tekintetet. 

– Csak négy kérdést szeretnék feltenni – szólalt meg kellemes tónusú hangján. – Szeretek játszani. 

Lassan megnyalta ajkát nyelvével, majd mosolyra nyílt a szája. A három férfi azonnal felnevetett. A legfiatalabb csendben maradt. Mélyen belül megremegett a lány fagyos tekintetétől. 

– Mindenkinek mondok egy kérdést, aki nem tudja a választ, azt megbüntetem – vigyorodott el újra. 

– Ha tudom a választ, akkor hazajössz velem? – kérdezte a legnagyobb darab férfi, mire a másik kettő hangosan felnevetett. 

– Még az is lehet – simította végig a haját a lány. – Ki szeretne az első lenni? 

A kövér, foghíjas férfi vigyorogva jelentkezett. A lány eggyel közelebb lépett hozzá, óvatosan végigsimította csupasz arcát, majd halványan elmosolyodott. 

– Nem fogok könnyűeket kérdezni – mondta lágyan. – De az első kérdés az, hogy mitől félünk? Mi a félelem egyáltalán? 

A kérdezett beszívta az ajkát, de szája sarkaival még mindig mosolygott. Felhúzta a vállát, majd megigazította a sapkáját. 

– Félünk a kígyótól, a póktól, a tűztől meg ilyenektől. Ki mitől fél. Mindenkinek vannak hülyeségei. 

A lány arca hirtelen elkomorodott. Tekintete fagyossá vált, miközben egyik kezét a háta mögé csúsztatta. Szája egyszerre elfehéredett, beleolvadt sápadt arcába, ami csak ördögibbé tette a fekete szemét. 

A hajnal visszafogott fényében megcsillant a sarló ezüstös pengéje, amely hirtelen sújtott le a kövér férfi nyakára, bemocskolva a lány fehér ruháját a szinte fekete vérrel. 

A fiatal fiú kiejtette kezéből a kapát, lába beledermedt a fagyott földbe. Kövér munkatársuk gurgulázva hörgött, teste hangosan puffanva terült el a talajon, amely kortyokban szívta magába a vért, mint furcsa, éltető táplálékot. 

Senki sem menekült el. A fiatal fiú érezte testében a dermedtséget, tagjai lebénultak, de nem csak a félelemtől. Valami megmagyarázhatatlan erő ragasztotta oda, ahol éppen állt. 

– A haláltól félünk – mondta a lány. – Semmi mástól nem félünk, csak a haláltól. Ez a válasz a kérdésre. Ki szeretne a következő lenni? 

A lány tekintete továbbra is komor maradt, ahogy a legidősebb férfi felé lépkedett. Fehér ujjával erősen markolta a sarló vérfoltos nyelét. 

– És mi van a halál után? Ez lenne a második kérdésem. 

Az idős férfi arcán peregtek a könnyek, halkan nyüszített, gyors egymásutánban vette a levegőt, majd hangosan köhögni kezdett. 

– Ezt nem kérdezheti! Ezt senki sem tudja! – nyögte ki, majd hangosan felszívta orrába a kitörő nyákot. 

A lány kisimult arccal, egyetlen mozdulattal vágta le a férfi fejét, mire a harmadik hangosan felordított a csendes hajnalban. A legfiatalabb megremegett. Tekintete a kocsira vándorolt, és az anyjára gondolt, akinek nem készítette ki a reggelit aznap, mert késésben volt. 

– A halál után szabadság van. Hogy milyen? Azt tényleg nem tudja senki – mosolyodott el a lány, majd közelebb lépett a szakállas férfihoz. Mélyen a szemébe nézett, miközben fehér ujjával letörölte a sarló pengéjéről a vért. Gőz szállt fel a holttestekből, a vér melegen csordogált a fagyos októberi időben. 

– Kérem, ne bántson! – sírt a szakállas férfi, de a lány közelebb lépett hozzá. 

– A következő kérdésem az, hogy mire jó a szabadság? 

A szakállas férfi szorosan behunyta a szemét, majd erősen rázni kezdte a fejét. 

– Nem tudom, nem tudom a választ! Kérem, ne bántson! Otthon várnak. 

A lány egyetlen suhintással vágta el a férfi torkát, akinek kidülledt, majd fennakadt a szeme. A fiatal fiú összeszorította sajátját, de így is hallotta a hörgést és a puffanást, amikor a férfi földet ért. Mellkasa erősen emelkedett le és fel, szíve fájdalmasan lüktetett a fejében. Nem akart meghalni, nem akarta a fagyos földön végezni húszévesen. Mélyen a lány szemébe nézett. 

– A szabadság mindenre jó, mindenre gyógyír és megoldás, nemde? Nem kérdezek én nehezeket – mosolyodott el újra, majd véres kezével lassan végigsimította a fiatal fiú arcát. – Te nagyon helyes vagy. Kár lenne érted. 

– Kérdezz! – mondta a fiú szilárdan. 

– Te kis helyes, szerinted mi az élet értelme? 

A fiú mélyen beszívta a fagyos levegőt a tüdejébe, ujjai sajogtak, szíve vadul pumpált. Végignézett a fekete földön, a karmos fákon és tejfehér ködön, aztán a lány tekintetén állapodott meg. Lassan behunyta a szemét, majd kiejtett egyetlen szót, lassan és érthetően. 

– A szabadság – mondta, majd várta az ítéletet. Szinte érezte a penge érintését a bőrén, de hirtelen csend lett. 

Lassan kinyitotta a szemét. A lány eltűnt. Csak ő állt egyedül a végtelen földeken, szíve lassan lecsillapodott. Oldalra nézve látta társai holttestét egyenes sorban egymás mellett. Arcok félelmetesen elfehéredett, vérük egybeolvadt a földdel. 

Egyetlen holló károgott a testek mellett. Fekete szemében a kegyetlenség ismerős szikrája csillant meg. Egy utolsó pillantást vetett a fiatal fiúra, majd felreppent egyenesen az ég felé, hogy más magányos munkásokat látogasson meg.

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews