Sütő Fanni: Szerelem és Szörnyűségek





 

Anyám régen sokat mesélt nekem a családunkat sújtó átokról. Hosszú téli esténken, amikor az elhaló tűz lehelete épp csak arra volt elég, hogy leolvassza a jégvirágokat az ablakról, bekucorodtunk egy hatalmas folttakaró alá, és anyám csak mesélt és mesélt. A szerelemtől és a szenvedélytől intett leginkább óva, de kislányként nem értettem ezeknek a szavaknak az igazi jelentését.
Anyám egyszerű asszony volt, mégis mintha ismerte volna a teremtés összes apró-cseprő titkát, a világ fogaskerekeinek pontos működését. A tudást viszont sosem adják ingyen, mondta mindig szomorúan mosolyogva. Hiszen emlékszel, Ódin úr is kivájta egyik szemét, hogy ihasson a minden tudás kútjából.
– De te okosabb voltál, anya, hisz mindkét szemed megvan. Ravaszabb vagy, mint Ódin úr.
– Sose kicsinyeld le az istenségeket, Disir. A férfiak látványosan fizetnek a hibáikért vagy éppen a vágyaikért, párbajoznak, sebeket szereznek, meghalnak. A nők szenvedése halk, de a lelkük magját emészti fel.
Egy hideg, nedves orr megböködte a kezemet, és nevetve simogattam meg kedves öreg farkasunk fejét. Anyám csak szomorúan mosolygott. Fadir velünk élt, amióta az eszemet tudom, hűséges játszópajtása volt magányos napjaimnak. Anyám szemében viszont mindig bánat villant, ha a farkasra nézett. Sokszor kérdezgettem, miért, de mindig ugyanazt mondta. Fadirt akkor találta, amikor elvesztette azt, aki a legfontosabb volt a számára.
Ketten éltünk anyámmal a rengeteg szélén egy rozoga faházban. A kiskert etetett minket lédús, ropogós zöldségekkel, és amikor szükségünk volt rá, az erdő szelleme megengedte, hogy elejtsük egy szarvast vagy vaddisznót. 
Semmiben nem szenvedtünk hiányt, és amíg elkerültük a falubelieket, nagy békességben éltünk. Az éjszaka leple alatt néha lányok vagy asszonyok keresték fel anyámat, sugdolóztak egy darabig, majd újra beleolvadtak a sötétségbe. Ismertem a pletykákat, a gonosz nyelvek azt suttogták, anyám boszorkány volt. Ez a megnevezés valami ördögi és szörnyű erőt sejtett, pedig anyám jóságának és kedvességének messze földön nem akadt párja. Az igaz volt viszont, hogy ismerte a növények titkait, a levelek gyógy írré váltak a keze alatt, és a betegségek meghunyászkodva húzódtak vissza.
Így nőttem fel, társak nélkül, de boldogan a természet tenyerén. Csak amikor már magam is serdülő korba léptem, tűnt fel, hogy anyám az évek alatt semmit nem változott. Szépsége nem fakult, inkább tűnt testvéremnek, mint szülőmnek. Ahogy cseperedtem, a szomorúság a szemében egyre mélyebb lett.
A testem először megnyúlt, aztán kigömbölyödött. A vérem forró lávaként keringett az ereimben, és egyre több éjszakán forgolódtam álmatlanul furcsa vízióktól gyötörve. A szívem égette a mellkasom, lángolt olyan érzelmek hevében, amikor azt sem tudtam, micsodák. Anyám szótlanul figyelte szenvedésem, magába húzódott, nem próbálta enyhíteni a kínom. Hallgatásából neheztelés csendült ki, de nem értettem, miért, hiszen semmi rosszat nem tettem.
A házunkba remegő feszültség költözött, amit egyre kevésbé bírtam. Néhány éjjel kiszöktem, és távolról lestem a falubeli fiatalság mulatságait. A lobogó máglyákat, a titkos vadtáncot, a fák árnyékában lopott csókokat. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy anyám tisztában van a tiltott kalandjaimmal, de mivel nem emelt szót, folytattam őket tovább. Ahogy a tavasz egyre inkább nyárba fordult, úgy lettem egyre bátrabb én is.
Szent Iván éj közeledett, és tudtam, az ifjúság bálra készül. Ott kellett lennem. Napok óta azon ügyködtem, hogy az egyik ruhámat szebbé varázsoljam. Anyám látta, de nem szólt semmit. Egészen az ünnep előtti napig.
– Disir, ülj le, beszélnünk kell – mondta halkan. A hangja halvány volt, mint egy kiszáradt falevél. Nagyot sóhajtottam, mert bekövetkezett, amitől féltem, az eltiltás, a példabeszéd, az elmarasztalás.
– Ne aggódj, nem fogom megakadályozni, hogy elmenj a napfordulós ünnepségre. Nem akarok a boldogságod útjába állni, még akkor sem, ha nem értek vele egyet. Nem akarok, mert én is voltam fiatal és emésztett a vágy, mint téged. Az én anyám az utamba állt, megpróbálta megakadályozni, hogy felfedezzem magamnak a világot. Nem próbálta megmagyarázni miért, pedig azzal talán sikerrel járt volna. Azt hitte, a szülői tekintélye és a szigorú szavai elegendőek ahhoz, hogy egy nyiladozó erejű kamaszlányt kordában tartson. Én nem akarom, hogy te hasonlót élj át, te vagy életem egyetlen boldogsága, és fő műve. Nem engedhetem meg magamnak, hogy téged is elveszítselek. Úgyhogy kérlek, kérlek, figyelj rám.
Te még nem érted a saját szépséged erejét. A tested minden porcikája lüktet az ébredező varázslattól, a bőröd ragyog, a hajad pedig távoli kertek leheletétől illatos. Ha akarod, bárki beléd szerethet, férfi, nő, tündér vagy gnóm. De még nem tudsz bánni az erőddel, csak ontod magadból a mágiát. Légy óvatos, legalább addig, amíg meg nem tanulod, hogy irányítsd a bűbájt. Menj el a bálba, de viselj köpenyt, és takard el az arcod. Én óvatlan voltam, egy életre megégettem magam. Neked nem kívánnám ezt a boldogtalanságot. Megteszed értem, hogy vigyázol? – kérdezte anyám, és felém nyújtott egy éjsötét anyagból készült puha köpenyt. ­ – Ez segít elrejteni a kíváncsi tekintetek elől.
Olyan boldog voltam, hogy megígértem neki mindent és bármit.
Anyám illatos loncot font a hajamba, én pedig szürkületkor magamra öltöttem az éjszín köpenyt, csuklyáját mélyen az arcomba húztam. Úgy jártam a falubeliek közt, mint egy kísértet. Amikor elhaladtam mellettük egy pillanatra néztek rám csupán, láttam a szemükben az áhítatott, de aztán elfordultak, és mentek a maguk dolgára.
A falu főterén már lobogtak a máglyák, lángjaik vidáman kapdostak az ég felé. Ifjak és lányok kézen fogva sétáltak parázs szőnyegen, a szerelmük erejét próbára téve. Talán én is lehetek szerelmes egyszer, ha megtalálom azt a fiút, akinek a szíve elég erős, hogy megtörje az átkot. Ahogy ott álltam a nevető tömeg közepén, bor – és füstszagban, hegedűhúrok sírása közt, gyanú támadt a szívemben, és a szabadság lázában anyám intelmei csak ostoba dajkameséknek tűntek.
Körbejártattam a szemem a tömegen. A borvirágos arcokon vidámság nyílt, leányok kacagtak, ahogy a férfiak a derekukat markolászták. Amikor azt hitték, senki sem látja őket, párok tünedeztek el az árnyékok ölén. De én mindent láttam, mert én is a félhomályban jártam. Kerestem valakit, aki rabul ejthetné a szívem, legalább egy éjszakára.
A mulatozók muzsikáját éles trombitaszó hasította félbe. Magas, díszes lovak érkeztek, a lovakon még díszesebb daliák. Kezükben fényes kard vagy büszkén lobogó zászló. Körülöttem mindenki rögtön térdre hullott, még a legbátrabb legények és legkihívóbb lányok is a földet bámulták.
– Éljen a király! – harsogta az egyik lovag, és a falu népe rettegéssel teli hangon ismételte az üdvözlést.
A legmagasabb dalia, aki fényes fekete páncélinget viselt, leugrott a lováról. Fekete haja csillogott, mint az obszidián, és kissé telt száján látszott, hogy sok nőt csókolt már. Az sem riasztott vissza, hogy láttam rajta a kegyetlenséget és a gőgöt. A lélegzetem elakadt, a testemet elöntötte a forróság.
Elégedetten tekintett végig a hódoló lakosságon. A szeme egy pillanatig megakadt rajtam. Én nem térdeltem le, nekem senki nem volt a királyom, vagy parancsolóm. Nem féltem, hisz úgyse vehetett észre, védett a bűbáj. És mégis, mintha belém fúródott volna a tekintete, a lelkem legmélyére. Megpillantotta bennem az égő vágyat. A szeme elkerekedett, a szája önelégült mosolyra húzódott. Meglátott.
– Üdvözlet nektek, Wolkenholm jó népe. Emelkedjetek fel, a királyotok most nem a hódolatotokért jött, hanem veletek szeretne mulatni. Messze földön a tiétek a leghíresebb napéjegyenlőségi mulatság, és úgy éreztük, nekünk is itt a helyünk. Mutassátok meg hát, legszebb lányaitok, és a legtüzesebb táncaitok. Süljön a legjobb pecsenyétek, folyjon a legjobb borotok. Ma este együtt mulatunk – a falusiakhoz beszélt, de közben le sem vette rólam a tekintetét.
Felbátorodtam. Kibújtam a köpenyemből, egy bokor mögé rejtettem, és csatlakoztam a mulatozókhoz.
– Szabad egy táncra? – hallottam egy bársonyos hangot a hátam mögül. Megpördültem, és szemtől szembe találtam magam az országunk uralkodójával. Közelről még magasabbnak tűnt, szinte vibrált körülötte a levegő.
– Felség – hajtottam fejet. Az állam alá nyúlt, és maga felé fordította az arcomat.
– Ma este Robert vagyok, csak neked.
Meg se várta, hogy válaszoljak, a derekam köré fonta a karját, és magához húzott. Úgy képzeltem, tánc közben a testünk majd összefonódik, és eggyé vállunk a zene lüktetésében. De ő vasmarokkal szorított magához, olyan voltam, mint egy csapdába esett őzgida. Nem partnerként tekintet rám, hanem zsákmányként. Az erőltetett közelségben megéreztem bőre szúrós, fémes illatát, és már korántsem találtam olyan vonzónak, mint előtte. Eszembe jutottak anyám tanácsai, legszívesebben menekültem volna, de urunk és parancsolónk nem engedett. Végeláthatatlanul hosszú percek után a dalnak vége lett, és megszabadultam börtönömből.
– Innom kell valamit. Ne menj sehova – súgta a fülembe a király. Nem kérés volt, hanem parancs. Nekem persze több sem kellett, amint kellő távolságra ért, futásnak eredtem. A lábam remegett, a vérem a fülemben dübörgött. Már a fák között jártam, amikor eszembe jutott, hogy a köpenyemet a bokor tövében hagytam. Megfordult a fejemben, hogy visszamegyek érte, de a félelmem erősebbnek bizonyult. Semmi nem tudott volna rávenni, hogy én oda még egyszer visszamenjek. Anyámnak igaza volt, nem kellett volna idejönnöm. A király közelében valami olyan elemi rettegés ébredt bennem, amit még sohasem éreztem. Az ébredező vágyat is rögtön lehűtötte bennem, csak a félelem és az undor maradt. Kétségbeesetten bolyongtam a fák között, elvétettem az irányt azokon az ösvényeken, ahol ezerszer jártam már. Az erdő hangjai, amiket olyan jól ismertem, most megrémítettek. A baglyok vádlón huhogtak, és valahonnan a közelből veszett csaholást sodort felém a szél.
Majdnem megállt a szívem, amikor egy hűvös kezet éreztem a vállamon.
– Disir, mi történt veled? – hallottam anyám aggódó hangját.
Nem is tudtam válaszolni, eleredtek a könnyeim. Anyám gyengéden megfogta a kezem, és hazavezetett. Levendulából teát főzött nekem, és amikor a meleg tűz mellett lenyugodtam, remegő hangon elmeséltem neki, mi történt. Nem kérdezett, nem szólt közbe. Vártam, hogy mérges lesz, hogy leszid, vagy ostoba libának nevez. De csak hallgatott. Amikor végtelennek tűnő percek után végre megszólalt, a hangjában nyoma sem volt haragnak, csak szomorúságnak.
– Ugye senki nem látta, hogy merre jöttél?
Megráztam a fejem.
– Hol van a köpeny, amit adtam? – kérdezte hirtelen.
– Elrohantam, nem volt időm gondolkodni. Ott hagytam egy bokor aljában.
– Jaj, Disir – sóhajtott anyám. – A királynak vannak a legjobb kopói az országban. Ha megtalálja, akkor azok rád lelnek a világ végén is.
Keserű zokogásba törtem ki, mert nem volt kérdés, hogy Robert tényleg utánam jönne. Bár még sosem láttam hasonlót, felismertem a szemében égő tüzet.
– Most mi lesz? – kérdeztem remegő hangon.
– Megpróbálom visszaszerezni. Pontosan hol hagytad? – válaszolta, és már öltözködött is. Megpróbáltam a legjobb leírást adni, de az emlékeim ködösek voltak. Haragudtam magamra, hogy csalódást okoztam anyámnak.
– Ne aggódj, megtalálom – mondta határozottan. – Ha csak valaki más meg nem találta. Egyedül megyek. Fadirt itt hagyom veled. Torlaszold el az ajtót, és ne engedj be senkit. Én majd a fülemüle énekét fogom utánozni, akkor beengedhetsz. Kívánj szerencsét! – mondta, azzal eltűnt az éjszakába. Nem tudtam mit kezdeni magammal, kínomban elkezdtem rendbe rakni szerény kis hajlékunkat. A gyomrom mélyén sűrű, ragacsos rettegés ült, igazi bajsejtelem. Tealevelekből próbáltam a jövőbe nézni, de csak zavaros üzeneteket láttam: Veszteség, változás, varangy és… kincs? Az egésznek nem volt semmi értelme. Aztán már takarítani sem volt kedvem, csak ültem az ágyon, és a kezemet tördeltem. Anyámnak már rég itthon kellett volna lennie. Ha valami baja esett, az csak az én hibám, és meg kell, hogy fizessek érte.
Mintha a gondolataimra feleltek volna, dörömbölést hallottam az ajtón. Az összes erő kiszállt a testemből, és még Fadir vigasztaló bökdösése sem nyugtatott meg. Összehúztam magam, és még lélegezni is alig mertem.
– Tudom, hogy benn vagy, drágaságom – kiabálta a király. Az ünnepségen még volt valami csábító és sötéten bársonyos a hangjában, de most már ezekből nem maradt semmi. A szavai parancsolóak voltak, és karistolóak mint a karmos faágak. – Nem egyedül jöttem ám, velem van a szép édesanyád is. Ha akarom, az embereim egy pillanat alatt betörik az ajtót. De jobban jársz, ha magad engedsz be, mert ha nem árvaleány leszel. Előtte persze elszórakozunk egy kicsit az anyukáddal, biztos hiányolta már a férfitársaságot.
– Disir, ne nyisd ki az ajtót! – hallottam anyám hangját, amit aztán egy nagy csattanás, és egy sikoly követett.
– Na Disir, engedj be – folytatta a király mézesmázos hangon. – Nem akarok én tőled olyan sok mindent, csak egy kis melegséget ezen a hideg éjszakán. Különben is, királyodként jogom van az első szerelemben serkent véredhez. Ha csak már valaki meg nem kóstolt. Azon sem lepődnék meg, amilyen buján illegeted magad.
– Ez nem igaz, anyám, ne higgy neki – kiáltottam sírva.
– Ha nem engedsz be, nem sokáig lesz anyád, aki higgyen neked – nevetett, majd újra anyám sikolyát hallottam. Az ajtóhoz léptem, és felvettem a pultról az egyik nyúzó kést. Kireteszeltem az ajtót. Arra számítottam, hogy csak a király lesz ott, meg egy-két testőr. De a teljes lovasságával érkezett, körülállták a kis házunkat, mint valami gyászoló tömeg. Esélyem sem volt. A kés koppanva hullott a padlóra. A küszöbön ott állt országunk királya, minden férfi, asszony és gyermek ura. A rávetődő gyér fényben árnyékok szaladgáltak az arcán, és én nem értettem, hogyan láthattam őt pár órával ezelőtt vonzónak.
– Na, végre, mégiscsak okos lány vagy te – búgta, olyan negédes hangon, hogy szinte hányingerem támadt.
Benyomult az egész testőrségével, szegény anyámat vonszolva maguk után. 
– Ebben a viskóban élsz? – Nem csoda, hogy nem tudod, mi a jó neked. Mindegy a célnak ez is megfelel – mondta miután felfedezte a paraván mögött az ágyamat.
– Felség, kérem, ne tegye! A saját érdekében mondom… – próbálkozott anyám elhalóan, de az egyik testőr úgy arcon vágta, hogy beléfagyott a szó.
– Képzeld csak, amíg arra vártunk, hogy kegyeskedj beengedni, anyád mindenféle tündérmesével fárasztott minket. Azt mondta, hogy szörnyű következményei lehetnek, ha veled hálok – mondta miközben lecsatolta magáról a páncélt, és kibújt az ingéből. A bőrét hegek borították, bűneinek visszataszító vörös bélyegei. – Pedig hát késhegy alatt állította, hogy még szűz vagy, úgyhogy csak nem kapok el tőled semmiféle kankót vagy más szörnyű kórságot. Ha meg gyerekkel maradsz, majd felneveled a kis fattyút.
Meztelenül állt előttem, és én minden porcikámban remegtem. Sosem láttam még pucér férfit, bár már sokszor elmerengtem, mi rejtőzhet a ruhájuk alatt. A király egy lépést tett felém, és bennem felbugyogott az irtózat. A testét iszamlósnak képzeltem el, nedvesnek és csúszósnak, mint egy varangyot. Legszívesebben elfutottam volna, de a hátam a falnak ütközött.
– És az emberei végig itt lesznek? – bukott ki belőlem a szemérem.
– Miért hova menjenek? Ne aggódj, nézni nem fognak – kopogtatta meg a paravánt. – Azt nem ígérhetem, hogy hallani sem fognak, nem szokásom visszatartani az élvezet hangjait.
A körmömet a tenyerem húsába vájtam olyan erősen, hogy a vérem is kiserkent. De legalább a fájdalom elterelte a figyelmemet.
– De ha anyád elszórakoztatja az embereimet, akkor talán nem ránk fognak figyelni. Biztos elő tud keríteni egy kis bort, és pár jó falatot. Ha jól érezzük magunkat, nem leszek hálátlan – mondta, és már olyan közel volt hozzám, hogy az arcomon éreztem forró leheletét. Borbűz csapta meg az arcom, és minden erőmre szükségem volt, hogy ne kezdjek el öklendezni.
Végigszaladt rajtam a hideg, ahogy hozzám ért, és a szemem olyan szorosra zártam, hogy már fájt. Igyekeztem azt képzelni, hogy ez egy rossz álom, és ha szerencsém van, gyorsan véget ér. Robert bőre a várakozásaimmal ellentétben száraz volt és meleg, de ettől az undor nem múlt el. Csak halvány elképzeléseim voltak, mit csinálhat velem, de igyekeztem a tudatom olyan messzire röpíteni a testemtől, amennyire csak lehetett. A király lihegésén át is hallottam anyám hangját, ahogy bort kínál a katonáknak. A hangjában mintha kacérságot és erőltetett vidámságot fedeztem volna fel. Elborzadtam. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy biztos tudja, mit csinál. A körülményeim ellenére hirtelen reményt találtam magamban. Megmagyarázhatatlan boldogság ébredt a szívemben, ami szöges ellentétben állt azzal, amit az uralkodó éppen velem tett, de nem tudtam megállni, ez a forró kacagásszerű valami végigáradt a testemen. Úgy éreztem, mintha az ereimben folyékony fény szaladna. Egy kiáltás égette a számat, és amikor már nem bírtam tovább összeszorítani az ajkaimat, akkorát sikítottam, hogy úgy éreztem, még a kunyhónk is beleremegett.
Először a csend tűnt fel. Aztán az, hogy a testemet eddig rázó mozgás megszűnt. Lassan nyitottam ki a szemem, és anyám könnyáztatta arcát láttam magam előtt. Kezében a puha folttakarót tartotta, és beleburkolt, mint amikor kisgyerek voltam. Kábultan néztem körül, de senki mást nem láttam. Ha nem éreztem volna az altestemben lüktető fájdalmat, elhittem volna, hogy álom volt az egész.

kép forrása

– Hol vannak? – kérdeztem anyámat száraz szájjal. Ő csak megrázta a fejét, és a hajamat simogatta. Aztán valami nagy és nyálkás a meztelen lábamra ugrott. Felsikítottam az undortól. Egy óriási rücskös bőrű varangyos béka nézett velem farkasszemet.
– Hát ez meg hogy került ide? – kérdeztem, és igyekeztem lelökni magamról.
Anyám csak szomorúan mosolygott.
– Hol a király?
A varangy nagyot kuruttyolt majd megpróbált a mellkasomra ugrani.
– Tűnj innen, te undormány – löktem le magamról.
– Ott ugrál országunk nemes ura – mutatott anyám utána. Keserű nevetés bugyogott fel a torkomból, aztán elhallgattam. Az igazság lassan ülepedett le bennem.
– A családi átok… – motyogtam.
– Én próbáltam figyelmeztetni őt, sőt, ami azt illeti téged is. De senki nem hallgatott meg. Pedig hányszor elmeséltem neked, hogy ha olyannal hálsz, akit nem szeretsz igaz szerelem tűzével, a párod állattestbe kényszerül. Te pedig arra kényszerülsz, hogy azzal a tudattal élj, hogy tönkre tettél valakit.
– De hát Robert megérdemelte! – fakadtam ki.
– Ő lehet, de mások nem – mondta, miközben Fadir selymes bundáját simogatta.
A félelem hirtelen ütött szívem. Ha a király a mi házunkban tűnt el, akkor előbb-utóbb csak a nyomára akadnak, és akkor nem lesz nyugovásunk. Azt senki nem fogja elhinni, hogy a király varangyos békává változott az együtt töltött éjszakától.
– Hol vannak az emberei? – kérdeztem anyámtól, és felpattantam, hogy magam járjak utána.
– Valahol a pokol tornácán – válaszolta anyám. – A borukba sisakvirágot kevertem, úgy itták, mintha mennyei manna lenne. Gyorsan végük volt.
Először megkönnyebbültem, de az öröm nem tartott sokáig. A házunk tele volt a király testőrségének holttesteivel, a király pedig valahol a szekrény mögül kuruttyolt.
Megértettem anyám szemében a szomorúságot.
– Nem maradhatunk itt – mondtam ki a gondolatát.
– Nem – válaszolta, és hangjából a vesztesek nyugalma áradt. – Legkésőbb reggel itt lesznek az emberei, és a hajnal már lassan itt van. Szedd össze a legfontosabb holmijaidat, és amennyi zöldséget csak tudsz a kertből. Ismerek egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat.
– De hogy bírjuk el majd a csomagokat? – kérdeztem. Nem mintha sok tulajdonunk lett volna, de később a meleg ruháink voltak a túlélésünk záloga.
– Azon ne aggódj, csak tedd, amit mondtam – mondta anyám, és elindult az erdő felé. Gyorsan összekapkodtam a szőrméinket, takaróink, pár edényt és a legfontosabb gyógynövényeket. Elbúcsúztam minden kis saroktól, és kiszögelléstől, mert tudtam, ide már többet nem térünk vissza. Közben beszűrődött hozzám anyám távoli kulning éneke. Általában a juhászok és gulyások használták ezeket az ősi dalokat az állataik összeterelésére, de anyám hangjára hallgattak az erdő vadállatai is. Nem sokára ott állt a küszöb előtt két csodaszép szarvassal, akik a lába elől legelték a füvet. Fájdalmasan gyorsan felpakoltuk őket, Fadir szomorúan sündörgött a lábunk körül.
– Már csak egy dolog maradt hátra – mondta anyám, és az eső gyűjtő hordókból az összes vizet elkezdte, a ház körüli fűre locsolni, aztán intett, hogy segítsek. Utána az összes olajat és csípős szagú alkoholt szétlocsolta a bútorokon és a holttesteken. Túl későn értettem meg, mire készül, s a következő percben a házunk már lángokban is állt.
Anyám hátra se nézett, csak intett, hogy kövessem. Fadirral és a szarvasokkal az élen kis karavánunk szomorú látványt nyújtott.
Visszanéztem, és láttam, hogy a kis faházat elemésztik a lángok, először nem is az emlékeimet sirattam.
– Mi lesz az erdővel? – kérdeztem, megragadva anyám karját. – A lángok nem csak a házunkat égetik el, hanem az otthonunkat is.
Az erdővel szoros együttműködésben éltünk. Mi tiszteltük őt, és cserébe, ha szükségünk volt valamire, megadta, ami kellett. És mi soha nem vettünk el többet, mint ami kellett.
– A vizes füvön nem terjed túl gyorsan a tűz – válaszolta anyám halálosan nyugodt hangon. – Nemsokára pedig óriási eső jön, ami a lángokat elaltatja, a mi nyomainkat pedig követhetetlenné teszi.
Épp csak beértünk a fák igazi sűrűjébe, amikor tényleg rákezdett az ég. Óriás cseppekben hullott az eső, dallamosan kopogva a leveleken, és a sarat dagasztva a lábunk alatt. A víz hűvösen csorgott végig az arcomon, elmaszatolva a könnyek helyét, és lemosva a király érintésének mocskát. Dühösnek kellett volna lennem, vagy talán szomorúnak, de csak ürességet éreztem. A testem fájdalmát gyorsan magam mögött hagytam, a lelkemnek pedig megrázóbb élmény volt a lappangó mágia ébredése.
Az oldaltáskámba nyúltam, és elővettem egy rongydarabba csavart mocorgó kis csomagot. Lemaradtam egy pillanatra, és a varangyot, aki a király volt, egy útszéli pocsolyába engedtem.
– Hát megmentetted? – kérdezte anyám.
– Meg. Most már megtért természet anyánk ölébe, több kárt nem okoz senkinek.
– Felnőttél, Disir. Büszke vagyok rád.
Csendben meneteltünk tovább. Az eső elállt, a hajnal tüze narancssárgára színezte az ég alját. Egy hatalmas hegység lábánál álltunk. A csúcsok olyan magasan húzódtak, hogy a felhőkbe vesztek. Ilyen messze még sosem az otthonunktól. A volt otthonunktól.
– Mi ez a hely? – kérdeztem. A bőröm furcsán bizsergett, olyan volt, mintha egy láthatatlan varázserő kinyúlt volna, hogy letapogasson. Kíváncsi szemeket éreztem magamon, pedig csak mi voltunk, és az erdő.
– Ez a hely, ahova soha nem akartam visszatérni. Megfogadtam, hogyha egy mód van rá, téged se hozlak ide. De a sors ellenünk fordult. Itt soha nem találnak ránk a király emberei. Viszont a védelemnek is ára van. A biztonság sokszor börtön, és ez a legbiztonságosabb hely a Földön, amit ismerek.
– Ugyan, Freia – kacagta dorgálóan a szél – legalább addig ne hangold ellenem a lányod, amíg személyesen nem találkoztam vele.
Anyám nagyot sóhajtott, és kaptattunk fel az emelkedőn. Szegény szarvasok már fáradtak, és láttam a szemükön, hogy szeretnének már megszabadulni a terhüktől.
– Már nem vagyunk messze, testvéreim – mondta anyám, miközben a fülüket vakargatta. – Aztán szabadok vagytok. Akkor szaladjatok, szaladjatok, olyan messzire, amennyire csak tudtok.
Égette a nyelvemet a kérdés, hogy ki volt az a boszorkány, akinek a hangját a szélben hallottuk, és miért rázta ki anyámat tőle a hideg. Többször neki futottam a kérdésnek, de végül nem mertem megszólani.
– Tudom, hogy mi jár az eszedben – szólalt meg anyám teljesen váratlanul. – A nagyanyádat hallottad, aki a Szövetség nagytiszteletű vezetője immár kétszáz éve. A többit majd megtudod, ha odaértünk. De vigyázz magadra, mert édes, mint a lépes méz, de ha túl sokat eszel belőle, megfekszi a gyomrodat.
Sose hallottam még anyámat ilyen dühvel nyilatkozni senkiről, de biztos voltam benne, hogy a haragjának jó oka van.
– Itt volnánk – szólalt meg egy sötéten tátongó barlang előtt. Megpróbáltam belesni a feketeség mélyére, de az árnyékok áthatolhatatlanak voltak. Lepakoltunk a szarvasokról, anyám még egyszer megköszönte nekik a segítséget, aztán az útjukra bocsájtotta őket. Fadir bizalmatlanul nézegette a barlang száját, és fájdalmasan szűkölt.
– Megértem, ha ide nem akarsz velünk jönni. Szabadon távozhatsz, ha szeretnél – mondta anyám. A hangjában a szomorúság mélyebb volt a hét tengereknél. Fadir végig nézett az alattunk elterülő tájon, a sűrű erdőkön. Valószínűleg érezte a megannyi lehetséges zsákmány illatát, és ami még ennél is csábítóbb volt, a szabadságét. Az ég felé emelte a fejét, egy szívszaggatót vonyított, aztán anyám lábához dörgölőzött.
‑Köszönöm – suttogta anyám, és letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.
Elindultunk a sötétség és a csend birodalmába. Távoli sarkokban denevérek kaparásztak, a barlang tetejéről a víz cseppköveken végigcsorogva hullott alá. A vállamat húzta a nehéz csomag, és bár sosem kételkedtem anyámban, most megfordult a fejemben, hogy ő sem tudja egészen, mit csinálunk. Aztán elérkeztünk a barlang végéhez. Nyirkos sziklafalnak ütköztem, és szörnyülködve gondoltam bele, hogy ugyanezt az utat meg kell tennünk visszafelé is.
Anyám eközben a falat tapogatta, és valami imafélét mormolt. Én már fordultam vissza, mert elegem volt a sötétségből, és a bezártságból. Nem jutottam messze, mert megrázkódott a lábam alatt a föld. Aztán világosság és langyos napsugár szűrődött be a hátam mögül. Megpördültem, és lélegzetelállító látvány tárult a szemem elé. Ahol pár perccel ezelőtt még sikamlós sziklafal volt, most ablak nyílt egy új csodálatos világra. Az ég tisztább és kékebb volt, mint azt valaha is láttam, és vízesések méltóságteljes robaja zengett a levegőben. Színes madarak húztak el alattunk, és egy kőbe vájt lépcső vezetett le a nyüzsgő faluba. Csodálatos fafaragások, és ásvány tornyok díszítették az épületeket, és úgy tűnt, minden tökéletes harmóniában van a természettel. Ahogy lejjebb ereszkedtünk, láttam gyerekeket fogócskázni, és egy fehér hajú lány szívszaggató dallamokat játszott hárfán. Nem értettem, anyám hogyan utálhatta ezt a helyet annyira, hogy soha többet nem akart visszatérni. Nekem úgy tűnt, ez a hely maga volt a Paradicsom.
Gyerekek csoportja szaladt elénk. Többségük lány volt, de elvétve-egy-két fiú is akadt. Kíváncsian nézegettek minket, a sáros cipőnket és a szakadt ruhánkat. Itt ragyogott minden. Egy idősebb nő lépett elénk, vállán egy hatalmas színes madár ült. Anyámat kritikusan végigmérte, engem a szeme sarkából figyelt.
– Belladonna már vár titeket. Nem gondoltam volna, hogy valaha viszont látlak, Freia – biccentette anyám felé. A hangja tele volt indulattal. Szó nélkül követtük a bámészkodó falusiak gyűrűjén át. Egy csodálatosan díszített kőépületbe vezetett minket. Amikor beléptünk a gazdagon faragott ajtón, elegánsan öltözött nők közt találtuk magunkat. A terem végén egy magasított trónon hosszú haját rafinált fonatokban viselő idősebb nő ült. A hatvanas évei elején járhatott, de szépsége időtlennek tűnt. Bal kezében egy göcsörtös fapálcát tartott, ami egy vénasszony inas kezére emlékeztetett. Lábánál egy aranyláncon tartott holló ült. Csodálatos madár volt, ébenfekete tollán szikrázott a fény, tekintetében pedig bölcsesség honolt.
– Jöjjetek hát, gyermekeim, hadd nézzelek benneteket. Ó, Freia, a lányod, olyan mintha csak téged látnálak ifjú korodban. Ugyanaz a tűz, ugyanaz a dacos száj. Hogy hívnak, leány? – kérdezte Belladonna kristály kék szemét rám emelve.
– Disirnek, asszonyom – válaszoltam a padlót bámulva. Nem mertem sokáig a szemébe nézni, mert az az érzésem volt, hogy az elevenembe lát.
– Szép név. Nagyon találó. Hallottam hírét, hogy felébredt benned a mágia. Az egész varázsvilág erről suttog. A családunkból már sok nagyhatalmú boszorkány került ki, de még egyikünknek sem sikerült egy királyt a familiárisává tenni. Hol van? Mutasd meg győzelmi trófeádat!
– Én… elengedtem –suttogtam.
– Hogy mit csináltál? Hát semmit nem tanított neked anyád? Freia, hogy nevelted ezt a szerencsétlen leányt? Tessék, idevezet a nagy lázadásod, a gyereked azt sem tudja, mit csinál.
Alig ismertem pár perce a nagyanyámat, mégis nagyon fájtak a szavai.
– Anyám remekül nevelt, jobbat nem is kívánhattam volna. Nem tudom mi az a familiáris, vagy hogy mit kellett volna tennem a varanggyá lett királlyal, de azt megtanultam anyámtól, hogy a természettel és teremtményeivel, tisztelettel kell bánni. Nem akarok ártani senkinek feleslegesen, és nem fogok egy állatot fogva tartani a saját akarata ellenére.
A teremre kínos csend borult, szinte még a lélegzetvételt sem lehetett hallani. A levegő megfagyott, és Belladonna az arcán az indulatok úgy fodrozódtak, mint a tóban a víz, ha kavicsot dobunk a hullámok közé.
– Jó, hogy elhoztad hozzánk a gyermeket. Itt még van esélye, hogy tisztességes boszorkányt neveljünk belőle. Az esze és a tehetsége meg van hozzá, a hozzá nem értő nevelés rontotta el. Nott, kísérd őket a lakosztályukba.
Az a mogorva tekintetű nő, aki idekísért minket, most el is vezetett. Még kifelé lépkedve is a hátamon éreztem Belladonna tekintetét, szinte lyukat égetett a bőrömbe. Nott egy eldugott kis kunyhóba vezetett minket, és segített lepakolni a holmijainkat.
– Nyugodtan sétálj, és fedezd fel a falut. Csak ne üsd olyanba az orrod, ami nem tartozik rád – mondta nekem, aztán eltűnt.
 Amint leültem az egyszerű ágyra, rögtön elnyomott az álom. Nem tudom mennyi ideig alhattam, belezuhantam a hangtalan sötétségbe. Újra a hatalmas teremben találtam magam, de most hiányzott az elegáns hölgyek tömege, sőt még Belladonna sem volt ott. A trónon elhagyatottan pihent a varázspálcája, és az okos szemű holló. Kényelmetlenül éreztem magam, mint aki tilosban jár. Nott nem véletlenül figyelmeztetett, hogy ne kíváncsiskodjak.
– Ne félj, gyermek – én hoztalak ide – mondta a holló. Az álmodban biztonságban vagy, ide egy boszorkány sem tud utánad jönni.
– De hát te is itt vagy – válaszoltam.
– Tényleg sokat kell még tanulnod. Én nem boszorkány vagyok, csak egy egyszerű familiáris. Azonban az évszázadok alatt, amíg Belladonna foglya voltam, sok mindent megtanultam. Olyan dolgokat, amikről még őfelsége sem tud. Te vagy az egyetlen reményem. Te új vagy itt, friss szemmel látod a dolgokat, téged még nem mételyezett meg a szokások hatalma.
– Mire vagyok az egyetlen remény? – kérdeztem, és csak most vettem észre, hogy remegett a hangom.
– Azt majd legközelebb megtudod. Még nem bízom benned egészen. Most menj.
A nap már magasan volt az égen, amikor kinyitottam a szemem. Anyám sehol nem volt, ezért felfedezőútra indultam. A kis közösség boldogságban élte minden napjait, legalábbis nekem úgy tűnt. Az időjárás kellemes volt, a gyerekek fogócskáztak, a felnőtt nők pedig tették a dolgukat. Az állatvilág gazdagsága lenyűgözött. Megannyi olyan fajjal találkoztam itt, amit nálunk az erdőben sosem láttam, és csak csodálni tudta, hogyan élhet egymás mellett egy láthatóan hideg vidékről származó hiúz és a forró esőerdőből származó papagáj. Azt is megfigyeltem, hogy a legtöbb állat mindenhová követi gazdáját. Jó pár nőt láttam, akit egész kis állatsereg vett körbe minden pillanatban. Hiányoztak az otthoni, erdei barátaim, ezért az egyik szarvasbikát megpróbáltam magamhoz csalogatni, de az csak mérgesen prüszkölt, és majdnem felöklelt agancsával. Nem sokkal később előkerült a gazdája is, aki olyan haraggal nézett rám, hogy csoda, hogy nem égetett lyukat a mellkasomba.
Belladonna a tóparton talált rám, ahol a csillogó aranyhalakat figyeltem.
– Gyere, Disir, járjunk egyet – mondta. Nem kérés volt, nem meghívás, hanem parancs. Nem tehettem mást tehát, engedelmeskedtem. – Tudom, hogy mekkora meglepetés lehetett, amikor felfedezted ezt a helyet, és azt, hogy nem csak anyád és te vagytok boszorkányok. Sajnálom, hogy Freia ilyen sokáig eltitkolt előled dolgokat. Én hiszek abban, hogy szabad választást kell adni a gyermekeinknek, hiszen elég érett vagy ahhoz, hogy a magad nevében dönts dolgokról. Szomorú belegondolni, hogyha nincs az a kis botrány, talán sohasem tudod meg az igazi származásod, és hogy milyen nagy dolgokra vagy hivatott. Mint már tudod, én vagyok ennek a szövetségnek a vezetője. Bár a mi fajtánk lassan öregszik, és az élete végéig ereje teljében marad, azért már egy ideje gondolkodom az utódláson. Természetesen anyád, az egyetlen gyermekem követett volna a trónon, ha nincs az a bosszantó kis incidens azzal a suhanccal…
– Milyen incidens? – kérdeztem, és próbáltam elnyomni a hangomban a remegő kíváncsiságot. Semmit nem tudtam anyám múltjáról, akárhogy faggattam is sohasem válaszolt. Talán itt volt az alkalom, hogy végre megismerjem az igazi történetét.
– Hát nem tudod? Anyád tényleg borzasztóan vigyázott, hogy ne tudj meg semmit. Mit gondolt, mire jó ez a nagy titkolózás? – mondta fejcsóválva. Követtük a tó körüli kis ösvényt, majd rákanyarodtunk egy erdei útra. A fáknak zsongító mézillata volt, és szinte harapni lehetett a tört napfényt. – Ha ő nem mondta el, majd elmesélem én. Engem már amúgy sem tud jobban gyűlölni, neked meg jogod van tudni az igazságot. Gondolom, azzal tisztában vagy, hogy a törzsünk milyen árat fizet a varázslás képességéért?
– Igen, volt szerencsém hozzá – válaszoltam.
– Akivel együtt hálunk, az olyan állattá változik, ami a lelke igazát legjobban megmutatja. Így szerezzük a familiárisainkat, és így előzzük meg azt a szerencsétlenséget, hogy beleszeretünk valakibe, és aztán a szerelem meg a házi tűzhely öröme miatt elfordulunk a hivatásunktól. Boszorkánynak születni kell, és ha valaki így születik, akkor ez a sorsa. A sorsot pedig tisztelni kell. Persze mindenkivel előfordul, hogy elragadja a hév meg egy erdőillattal teli nyári hajnal. De pont erre jó az átok, ami szerintem inkább áldás, hogy a kellemes kikapcsolódás után, a zavaró tényezőt ki vonja a forgalomból. Néhány familiáris elkóborol, vagy a boszorkány elengedi, de a legtöbbjük köteles élete végéig szolgálni az úrnőjét.
Ekkor vettem csak észre, hogy Belladonna vállán, a sűrű fonatok közt, ott ül a hollója is, aki most halkan krákogott egyet. Én ennyi szarkazmust egy állattól még sohasem hallottam. Belladonna szigorúan rápillantott, majd folytatta.
– A fiatalok közt terjed egy legenda, hogyha igazán szerelmesek vagytok mindketten, akkor megtörik az átok, és együtt lehettek örökre. Mondanom sem kell, hogy ez csak ostoba pletyka és ábránd, amivel fiatal lányok tömik egymás fejét. Egy ilyen hatalmas varázslat nem tesz kivételt senkivel, főleg nem olyan felesleges dolog miatt, mint a szerelem.
– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdeztem. Kezdtem megérteni, anyám miért menekült el.
– Mert ez az igazság. A szerelem múlandó öröm, olyan, mint a nyári napsütés. Az emberek meg ostoba módon az életüket építik rá, mintha azt hinnék az augusztusi meleg örökre tart. Aztán beköszönt a tél, és halálra fagynak. Anyáddal mit tett a szerelem? Elüldözte a családjától, a fajtájától, azoktól, akikhez igazán tartozik. Magányra kárhoztatta, és arra, hogy méltatlan körülmények közt neveljen fel téged.
– Kívánni sem tudtam volna jobb gyerekkort.
– Persze, mert nem tudod, miről maradtál le, szegény gyermek.
– Szabad voltam.
– A szabadság csak illúzió, és a legtöbb ember amúgy sem tud vele mit kezdeni. Vezetni kell őket. Erősen, kemény kézzel, ahogy én csináltam. Remélem, te méltóbb utódom leszel, mint anyád. Nem az ő hibája volt, megvezették, elcsavarták a fejét. Telesuttogták a fülét azzal a hazug reményeket keltő legendával. Odadobta a testét, lelkét annak a jött-ment Fadírnak…
A döbbenettől először szólni sem tudtam.
– Ó, látom, ezt sem tudtad – mondta Belladonna gonosz kis mosollyal. Elszorult a szívem, de nem akartam a nagyanyám előtt sírni. Nem akartam, hogy lássa, hogy az ármánykodása hatással van rám. Valami kifogást motyogtam, és hazafelé vettem az irányt. A könnyeim már akkor eleredtek, amikor befordultam az ösvényen. Nem haragudtam anyámra, inkább csalódott voltam. Az egyetlen gyermekkori játszópajtásom, a hűséges farkasunk, igazából az apám volt. Egész életem hazugságban telt, vagy legalábbis elhallgatott igazságban.
Amikor beléptem a házikónk ajtaján, a könnyeim felszáradtak, a haragom pedig elszántságra szelídült. Anyám az ágyon ült, Fadír fejét simogatta. Egy pillantás elég volt, és tudott mindent.
– Elmondta, igaz? – kérdezte szomorúan.
Bólintottam.
– Haragszol?
– Nem, nem igazán. Inkább szomorú vagyok, hogy nem bíztál bennem. Miért nem mondtad el? Megértettem volna.
– Elég volt, hogy én élek ezzel a szomorú titokkal, nem akartam még a te szívedet is fájdítani. Megoldás úgy sincs.
Fadír leugrott az ágyról, és együttérzően megböködte a kezem.
– Mindig van megoldás – mondtam.
– Hidd el, kicsim, erre nincs. Mindent megpróbáltam, kiolvastam az összes könyvet, felkerestem az összes orákulumot, de senki sem tudott segíteni. Belenyugodtunk a helyzetbe.
– Hát én pedig nem fogok! Minden erőmmel azon fogok dolgozni, hogy megtörjem az átkot. Még akkor is, ha nem tudom, hol kezdjem a keresést.
Anyám erre már nem válaszolt. Csöndben ettünk meg egyszerű vacsoránkat. Sokáig éberen feküdtem az ágyban, végig gondoltam az utóbbi hetek eseményeit. Éreztem, ahogy a varázslat hömpölyög az ereimben, de nem tudtam még mit kezdeni vele. Nem tudom, mikor csúsztam át az álmok világában, de újra Belladonna hollójával találtam szemben magam.
– Ne kísértsd az éjszakáim, ha nem tudsz segíteni – vetettem oda neki.
– Csak nyugalom – károgta. – Azért jöttem, mert kiálltad a próbát. Látom, hogy tiszta a lelked, és őszintén szeretnél segíteni anyádnak, aki, nem árulok el nagy meglepetést, nekem is ugyanannyira a lányom, mint Belladonnának. Mindig is csodáltam és szerettem Freiát, szerettem volna igazi apja lenni, de sokáig úgy hittem, ez lehetetlen. Egészen múlt évig. Belladonna annyira hozzászokott a jelenlétemhez, már nem figyel a gondolataira, és az álmaira. Minden varázsereje a varázspálcájában rejlik, pontosabban a tetején trónoló smaragdban. Ha azt sikerül elpusztítanod, annyi energia szabadul fel, hogy megtörik az átok. Persze nem az egész, a boszorkányok túl régóta élnek szövetségben a természeti erőkkel, ilyen hatalmas varázslat nem fordítható vissza, de egy embert megmenthet.
– És miért hinnék neked? Belladonna veszélyes, jól tudom. Nem segítenél, ha nem származna belőle neked is valami előnyöd.
– Eszes lány vagy te. Igazad van, bosszút akarok állni Belladonnán, amiért elpazarolta az életemet. Szerettem egy lányt, de ő elcsábított, és csalfaságomért még mindig fizetem az árat.
– Honnan tudjam, hogy nem magadnak akarod a varázserőt? Velem végeztetnéd a piszkos munkát, aztán meg learatod a babérokat.
– Muszáj lesz hinned nekem. A lány, akit szerettem, évszázadokkal ezelőtt meghalt, még a csontjai is rég porrá hulltak. Az egyetlen élőlény, akinek a sorsa még érdekel, az édesanyád. Ha azt helyre tettem, boldogan adom át magam az örök álomnak.
Csillogó fekete gyöngyszemeibe néztem, hazugság nyomát keresve. De csak fájdalmat láttam és őszinteséget. Hittem neki.
– Azt viszont tudnod kell, hogy nem lesz egyszerű a dolgod. Belladonana úgy vigyázza a varázspálcát, mint a szeme fényét. Egy esélyünk lesz a dologra, és ha elbukunk, akkor Belladonna végtelen haragjával kell szembenéznünk. Engem biztosan megöl, téged talán megkímél, mert a vére vagy, de biztos, hogy soha többet nem enged a közelébe.
– Mondd, mit kell tennem, és én megteszem – válaszoltam.
Reggel úgy ébredtem, hogy elszántság bizsergette minden porcikámat. A terv elég kockázatos volt, de kis szerencsével működhetett. Anyámnak egy szót sem szóltam, csak magamra kaptam a köpenyem, és már úton is voltam. Egyenesen Belladonna tróntermébe mentem.
– Nahát, a kedvenc unokám – mondta a nagyanyám szenvtelen hangon. – Tegnap úgy elviharzottál, azt gondoltam, jó ideig nem látlak majd.
– Az igazság néha fáj, kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam a hallottakat. De gondolkodtam. Anyám hazudott nekem egész életemben. Azt mondja azért, mert szeret, és így akart megvédeni. Te nem titkoltál előttem semmit. Te, akitől anyám távoltartott tizenhat évig, rögtön a bizalmadba fogadtál, és elhitted, hogy elég erős vagyok, ahhoz, hogy őszinte lehess velem. Kérlek, taníts engem. Be akarom bizonyítani, hogy méltó vagyok, arra hogy az utódod lehessek.
Belladonna rám mosolygott. Ez volt talán az első igazi érzelem, amit az arcán láttam. Persze ez is lehetett egyszerű színjáték. A lényeg az volt, hogy hitt nekem.
Még aznap elköltöztem anyám házából. Akárhogy is kérlelt, nem hallgattam rá. Nem mondhattam neki semmit, mert nem akartam, hogy a tervet bármi is veszélyeztesse. Azt gondoltam, majd bocsánatot kérek, ha túl vagyunk ezen az egészen. Belladonna rendelkezésemre bocsájtotta a sziklapalotája második legnagyobb hálószobáját, és a szolgáinak felét. Nagy lelkesedéssel vetette bele magát a tanításomba, és a mágiának olyan mélységeit ismertem meg, amit anyám mellett soha. Tudtam egy szempillantás alatt ölő mérget főzni, és sziklából virágfüzért kötni. Anyámat csak ritkán láttam, és akkor sem beszéltünk. Majdnem összetörte a szívemet a szomorúság, amit az arcán láttam, de erősnek kellett lennem.
Nehéz, tanulással töltött hónapok után Belladonna bejelentette, a téli napforduló ünnepén hivatalosan is kiválaszt utódjául. A kezemet a hátam mögé rejtettem, hogy ne lássa a remegését. Gyönyörű bordó ruhát varratott nekem az alkalomra, a selymes anyagra aranyszállal különböző növényeket hímeztek. A ceremónia előtt egész éjjel az istenekhez imádkoztam a szobámban. Sosem éreztem magam még ennyire egyedül. A nagyanyámban nem bízhattam, anyámmal nem beszéltem, és a holló sem látogatott meg többet az álmaimban, mert nem volt biztonságos. Minden feltűnést el akartunk kerülni, és én csak a hónapokkal ezelőtt adott szavában bízhattam.
Az estély gyönyörű volt. A falu legtehetségesebb zenészei és táncosai szórakoztatták a közönséget. Mindenki figyelt a megjelenésére, csodálatosan színes köpenyeket, és rafináltan feldíszített hajzuhatagokat láttam. Egyszer anyámat is megpillantottam. Hosszú fehér ruhát viselt, fekete haját leengedte. Egyszerűsége kitűnt a sok cicoma és díszesség közül. Sosem láttam még ennyire szépnek és szomorúnak.
Belladonna hosszú beszédet mondott, nekem minden idegem megfeszült. Magamon éreztem a holló bíztató tekintetét. Nagyanyám elhallgatott, innen tudtam, hogy most jött el az én pillanatom. Szertartásosan felém nyújtotta a pálcáját, amit én egy meghajlás után elvettem. Elkezdtem mormolni a betanult elfogadó varázslatot. Belladonna elégedetten mosolygott. Aztán amikor senki sem számított rá, a pálcát a földhöz csaptam. Minden porcikámat áthatotta a mágia, és varázserőm teljében . A smaragd megrepedt, mintha mérges zöld gőzök törtek volna elő belőle. Belladonna a szívéhez kapott, és térdre rogyott.
– Mit tettél, ostoba gyermek? – suttogta, majd hamuvá vált. A hamuból aztán mérgező virágok nyíltak, és beborították a terem közepét. A közönségből páran felsikoltottak, és ha jól láttam, valaki az első sorban el is ájult.
– Köszönöm, Disir – szólalt meg egy rekedtes férfihang, ami egyszerre volt ismeretlen és furcsán ismerős. Ahol azelőtt Belladonna hollója ült, most egy fekete ruhás férfi álldogált. Ötven év körülinek tűnt, de ahogy néztem, mintha minden pillanatban új ráncok jelentek volna meg az arcán.
– Az elcsalt idő lassan utoléri magát – mondta szomorúan.
Anyám kivált a tömegből, és felénk rohant. Fekete haja zászlóként lobogott utána. Mire odaért, a nagyapám ősz hajú aggastyán lett.
– Örülök, hogy láthattál emberként, mielőtt meghalok, és örülök, hogy tudom, a halálom nyomában boldogság érkezik majd. A lányod megtörte a varázslatot. A smaragd elpusztítása véget vetett Belladonna rémuralmának, ezzel együtt az én életemnek is. Viszont a felszabadult varázslat elég volt egy jó tettre. Ha minden igaz, ma nem csak én nyertem vissza emberi alakom.
Anyám szeme elkerekedett, és egyetlen tiszta könnycsepp gördült le az arcán. Megölelte az apját, akit akkor látott életében először, aztán elrohant. Én ott maradtam a nagyapámmal, aki a szemem láttára hullott egy halom fekete tollá.


kép forrása

Polevyk Galina : Örökké. Együtt.


Lily szimpatikusnak és kedvesnek találta Edgart, már-már szerelmes is volt belé, hiszen a fiú egyenesen rajongott érte hónapok óta: képes volt álló nap szebbnél szebb szavakkal dicsérni őt, sőt trubadúrként rajongva imádni, találkozásaik során pedig leste minden kívánságát.
– Ugye minket soha, senki nem választhat el egymástól? – kérdezte aznap Edgar, miközben éppen szorosan összebújva pihentek az acélszürke kanapén párja nappalijában.
– Miért választana el minket bárki is? – válaszolt a nő őszinte boldogsággal a hangjában.
– Örökre így akarok maradni. Együtt. – mondta a férfi, miközben még szorosabban hozzábújt szerelméhez.
Lily erre boldogan elnevette magát, majd megcsókolta Edgart.
*
Másnap Lily arra ébredt, hogy Edgar a karjaiban viszi, mintha ő lenne a menyasszony, akit nászéjszakájuk napján át kell emelni a küszöbön. Lily mosolygott, és kíváncsian várta mire készül kedvese. Lelkesedését csak fokozta, hogy nem látott semmit, hiszen szeme egy puha selyemkendővel volt bekötözve. Edgar óvatos lépteiből és az egyre hűvösebbé váló levegőből arra következtetett, hogy a férfi épp egy lépcsőn viszi lefelé, valószínűleg a ház alagsorába, legalábbis a mész szúrós szaga és a karját itt-ott végigsimító pókhálók erre engedték következtetni.
A luxusnak nem mondható körülmények ellenére Lily izgatottá vált, szerelmi fészkek képei suhantak végig az agyán. Rózsaszirmokkal felhintett, bíborvörös és gyertyafénnyel megvilágított helyiségekre gondolt, és szinte biztosra vette, hogy rá is valami hasonló vár, hiszen még mind a ketten meztelenek voltak. Mire leértek Edgar még jobban felemelte, majd felfektette valamiféle vízszintes helyre, talán egy ágyra vagy egy asztalra. Annyiban volt csak biztos, hogy egy nagyon kemény és kényelmetlen bútordarab volt. Rögtön elfeledkezett azonban nem éppen komfortos helyzetéről, amikor Edgar a csuklójára tekert valamiféle erős, de mégis puha anyagot, mellyel mindkét kezét kikötözte. Kellemesen meglepődött azon, hogy az eddig aranyos, hősszerelmes lovagja ilyen vad dolgokat forgat a fejében, de ugyanakkor hihetetlenül izgatónak is találta az egészet.
Annyira türelmetlen volt már, hogy úgy érezte testbeszédével alig tudja leplezni kíváncsiságát, de ekkor lekerült szeméről a selyemkendő. Úgy tett, mintha csak most ébredne fel, azonban nyomban felpattant a szemhéja, amikor meglátta, hogy Edgar egy hatalmas injekciós tűvel áll mellette. Lilyt sokként érte a látvány, hirtelenjében nem tudta mit gondoljon kedveséről, akit egy szelíd és jóakaratú embernek ismert meg. Kereste a változásokat a férfin, amik azt bizonyíthatják, hogy megőrült, de Edgar külsőleg ugyanaz volt, mint előtte, nem változott át elmebeteggé. A szája melletti gödröcske, mely széles mosolyainál mélyült el a legjobban, ugyanúgy ott volt szája szegletében, mint előtte, zöld szemei ugyanolyan szerelmes áhítattal nézték, mint korábban, nyoma se volt bennük elmebajnak. Egyelőre nem sikerült eldöntenie, hogy ennek örüljön vagy (meg)őrüljön inkább.
Ezernyi kérdés tolult a nyelvére: mi ez az egész, hol is vannak ők most, mit akar vele tenni? Már éppen szóra nyitotta volna száját, hogy kérdőre vonja Edgart, de a férfi megelőzte:
– Ne aggódj szerelmem, itt vagyok. Együtt leszünk örökre, ahogyan te is szeretnéd – mondta Edgar nyugodt hangon, békés tekintettel, miközben Lily arcát simogatta. A férfi megnyilvánulása egyre nagyobb feszültséget váltott ki belőle: előbb elfogadta volna azt, hogy az egész szerelem egy színjáték volt, és Edgar valójában egy pszichopata, mint azt, hogy ennyire áhítatos, szerelemmel teli tekintettel figyeli őt egy injekciós tűvel a kezében.
Arra számított, hogy azonnal beleszúrja a tűt, de ekkor azonban a férfi hátat fordított neki, s mintha valamiféle nyitott tárolóhoz indult volna, már amennyire Lily látta a szeme sarkából. Miközben Edgar tevékenykedett körülötte, igyekezett szemügyre venni, hova is került. Úgy tűnt a férfinek egy komplett laboratóriumi szobája volt a ház alatt, ahol acélszürke volt minden: a csempe, a szekrények, és maga a hatalmas asztal is, amin feküdt. A bútor leginkább azokra a tálcákra hasonlított, melyeket a hullaházakban lát az ember. A polcokon csekély kontrasztként fiolák sorakoztak színes, gőzölgő folyadékokkal.
A kényelmetlen testhelyzet mellett egyre jobban zavarta saját meztelensége és kiszolgáltatott helyzete. Úgy érezte magát, mint egy kiterített, vágásra szánt állat. Teljes erejével igyekezett meglazítani a csuklójára tekert zsineget, de akárhogyan is próbálkozott az egyre csak szorosabb lett.
– Edgar! Engedj el, kérlek! – próbálta jobb belátásra téríteni őt, de a férfi úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
– Edgar! Ez egyáltalán nem tetszik nekem! Ha tényleg szeretsz, akkor engedj el! – a pánik ekkorra már átjárta minden idegszálát, hiszen nem értette mire készül Edgar, de ösztönei hangos szirénaként jelezték, hogy valami nagyon nem stimmel.
A férfi ismét visszalépett Lilyhez, az injekcióstűvel a kezében, melyben mintha ugyanúgy gőzölgött volna valamiféle folyadék, mint a polcon lévő fiolákban.
– Nyugodj meg kedvesem, vigyázok rád. Velem leszel, örökre – csitítgatta békés hangon, majd beledöfte Lily alkarjába a tűt, ami sokként érte a nőt: velőtrázóan sikított, ahogyan a torkán kifért, ugyanis a szúrás helye embertelen módon égette és marta a bőrét.
– Mi folyik itt? – kérdezte Lily pár perccel később, egyre nehezülő fejjel és egyre akadozó hanggal, amiről valószínűleg az injekciós tű tartalma tehetett, ahogyan arról is, hogy nem kapott dührohamot még ez idáig.
– Minket már soha többé nem választhat el senki, kedvesem…– mondta Edgar miközben bekente Lily alkarját a zöld folyadékok egyikével, Lily azonban már nem hallott többet, mert sötétség borult tudatára.
*
Amikor felébredt, nem tudta hány óra lehet, nappal vagy éjszaka van -e. Csupán annyit érzett, hogy nincs egyedül: Edgar feküdt mellette, aki úgy tűnt alszik.
Mit csinált velem?
Mi történt?
Ez a két kérdés járt Lily fejében és rettegett attól, hogy ha megmozdul valamely testrésze vagy fájni, vagy hiányozni fog… az ennél elképesztőbb ötleteket igyekezett minél inkább a tudatalattijában tartani.
Szép lassan elkezdte mozgatni lábait…
Megmozgatta előbb a jobbat, majd a balt: mindkettő engedelmeskedett az akaratának, bár meglehetősen lassan, de nem érzett sem csontig hatoló fájdalmat, sem egyéb rendellenességet.
Finoman emelte fel bal kezét, aminek szintén semmi baja nem volt, azon felül, hogy bőre oly mértékben érzékeny volt, hogy minden légmozgást úgy érzékelt, mintha jéghideg vízzel öntenék le a bőrét.
Jobb kéz…
Érezte, hogy mozog a jobb keze, de ugyanakkor biztos volt benne, hogy valami nem stimmel. Elméje vadul tiltakozott az ellen, amit lelke mélyén sejtett arról, hogy hol is lehet a kérdéses végtagja. A gondolattól legszívesebben hanyatt-homlok elmenekült volna. Félve nézett le kezére a félhomályban.
Egészen pontosan a kezükre.
Karja a könyökéig olyan volt, mint máskor, amit azonban könyökétől lefelé látott, az annyira elborzasztotta, hogy abban sem volt biztos, hogy valóban ébren van -e és nem csak képzeli az egészet. Jobb könyöke alatt már nem saját kezét látta, hanem valamiféle emberi húsból álló egyveleget, melyet ő és Edgar alkottak: a két végtag egyszerűen összenőtt, mintha összegyúrták volna őket. Lily megmozgatta még egyszer jobb kezét és érezte, hogy saját kézfejének utolsó darabjai kétségbeesetten mozogni próbálnak a másik szervezet sejtjei között.
– Csodás, nem? – szólalt meg hirtelen Edgar. Még a félhomályban is látszott arcán a sugárzó öröm. – Most már nem te és én vagyunk, hanem mi. Ketten. Együtt. Örökre. – mondta Edgar, majd kezükkel megsimogatta a nő arcát, miközben ugyanazzal az angyali tekintettel nézte, amibe Lily is beleszeretett.
Lily agyát elöntötte a pánik, majd addig sikoltozott, amíg már hangja rekedtté vált. Mélységes undor kerítette a hatalmába, miközben igyekezett magát meggyőzni arról, hogy nem valós, amit lát.
 Minél messzebbre, el innen… Ez csak egy rémálom…biztosan volt valami az italban és most csak hallucinálok…– mondogatta magában.
De ahogy lenézett alkarjára éppen látta, hogy cseppfolyóssá alakuló bőre hogyan válik Edgar részévé.
*
Napok múlva, s jó pár hasonló kezelés után karjuk már könyék felett is közös volt. A nő eleinte próbált ellenállni, megakadályozni, hogy a férfi uralja őt. Próbálta közös mozgásukat korlátozni, de összecsatlakozó izomrendszerükön keresztül Edgar nagy nehézségek árán mégis mozgásra tudta bírni. Kísérletezett éhségsztrájkkal is, de ő saját készleteiből töltötte fel Lily energiaszintjét, így a nő kénytelen volt beletörődni a szimbiózisba.  Megtanulták, hogyan kell közösen mozogni, enni, hogyan kell közösen létezni. Érezte a szendvics ízét, ha a férfi azt evett, bőrén ő is érezte a bútor fájának erezetét, ha a férfi hozzáért. Edgar sugárzott az örömtől, kedvét még az sem lohasztotta le, hogy kérdéseire Lily egyáltalán nem válaszolt. A nő egy olyan létformává alakult állt, mely rettegésből és mélységes undorból állt. Nem tudta az ő érzéseiből mit érzékel a másik, de nem akarta, hogy bármilyen érzés, gondolat eljuthasson a férfihoz belőle
Nem leszek az övé…. SOHA! El kell szakadnom tőle valahogyan…
– Csodálatos! Valóban közös gyerekeink leszek! Együtt fogjuk kihordani őket! Együtt, drágám! – áradozott tovább Edgar közös terveikről – És a szex…– Edgar arcán álmodozó, vágyakozó tekintet jelent meg –  Nem lesznek fizikai korlátaink! Csak mi… Ketten. Együtt.
Lily nem akarta és nem is bírta elképzelni az Edgar által mondottakat, abban volt csak biztos, hogy inkább eldobja magától az életét, de semmi esetre sem akarja megtapasztalni Edgar groteszk, emberésszel felfoghatatlan vízióját. Korábbi próbálkozásaiból már tudta, hogy a nyílt ellenszegüléssel semmire sem megy, mert nem tudja kiéheztetni szimbiózisban élő testüket, így kénytelen volt nyugalmat erőltetni magára, és kivárni a megfelelő alkalmat.
Kell, hogy legyen kiút!

A helyzet akkor vált igazán aggasztóvá, amikor Edgar is kezdett belelátni Lily gondolataiba. Tudta, mit fog tenni a nő, vagy, hogy mire van szüksége. Minderre akkor eszmélt rá Lily, amikor kénytelen volt Edgar ürítéséhez statisztálni, aki pedig „odaadóan” sajnálkozott efelett:
– Drágám, szinte hallom, hogy ez mennyire kellemetlen neked, sőt, érzem is. Ne haragudj!
A leggyötrőbb az volt az egészben, hogy Lily valóban érezte a férfi sajnálkozását és azt, hogy szereti őt a maga kifordított, beteg módján. Nem tudta eldönteni, hogy melyik volt a félelmetesebb a kettő közül.
– Istenem, hogy eddig ez nem jutott az eszembe! – csapott a homlokára a férfi evés közben a kezükkel. – Nem örökítettük meg, hogy együtt vagyunk! Kell gyorsan egy kép! Sőt, ki is kellene tenni a falra! Van képkeret odalent! Lily felvette a férfi csapongó gondolatainak fonalát és kis híján el is kezdett lelkesedni az ötletért, ami annyira megrémítette, hogy majdnem elsírta magát. Annyi álmatlan éjszaka után, amikor végre egyedül volt a saját elméjében és tervezgette szabadulását, nem hagyhatja, hogy Edgar kerekedjen felül ilyen könnyen. Már nem tudta, hol kezdődnek a saját, és a férfi érzései, kezdte egyre jobban elveszíteni az uralmat önmaga felett.
Kissé nehézkesen lebotorkáltak a pincébe, ugyanis szűk volt a hely kettejüknek a kis lépcsőn. Odalent lázasan keresték a képkeretet, Lily is látszólag beletörődve a szimbiózis-létbe, segédkezett Edgarnak. A pince, ahol voltak, pontosan olyan volt, mint egy idilli család tökéletes pincéje, barkácsasztallal, dobozokba pakolt régi emlékekkel, melyek évek óta porosodnak. Egyetlen dolog volt, ami megtörte a kissé poros, fehérre mázolt szoba egyhangúságát: az a szekrény melletti ajtó, melyen keresztül őt is bevitte az átkozott, steril szobába, ahol megkezdődött tortúrája. Alig bírta megfékezni érzelmeit, hisz nem akarta, hogy Edgar érezze, hogy elönti a düh az ajtó láttán, de a férfi szerencsére annyira belemerült a keresésbe, hogy nem vette észre Lily pillanatnyi érzelmi kilengését.
Ahogy azonban felnézett a sok kis doboz közül, meglátta, hogy a pince sarkában, nem messze tőlük egy működőképes köszörű áll. A gépen még érződött a megdolgozott fém illata, a szerkezet a falra volt felrögzítve, nagyjából derékmagasságban.
Egy ötlet futott át elméjén, de nem volt ideje arra, hogy sokat gondolkodjon, hisz akkor Edgar rájött volna, hogy tervez valamit.
– Szívem, egyenesedjünk fel, kérlek, ettől a sok hajlongástól kicsit fáj a derekam – adta elő őszinte fájdalommal a hangjában. A férfi odaadóan teljesítette a kérését, aminek a nő megpróbált nem feltűnően örülni, majd igyekezett úgy odasétálni a köszörű közelébe, mintha csak a falnak szeretne nekitámaszkodni.
– Edgar, én úgy szédülök – panaszolta Lily, majd igyekezett úgy eljátszani ájulását, hogy a köszörű felé dőljenek mind a ketten. Ahelyett azonban, hogy a falnak támaszkodott volna, Lily inkább bekapcsolta a gépet, ami szerencséjére hamar bepörgött, majd nagy lendülettel megrántotta Edgart közös kezük segítségével úgy, hogy feje nekiessen a forgó szerkezetnek. Amennyire a kezük engedte, Lily a gép másik oldalára állt, hogy saját kezével Edgar fejét a forgó köszörűkőnek nyomja. Hallotta, hogyan roncsolja szét a sebesen forgó kő egykori szerelme homlokát, hallotta kaotikus, fájdalommal telt gondolatfoszlányait, melyekben egyszerre volt jelen a mérhetetlen kín, amit a fizikai fájdalom okozott, és az értetlenség afelett, hogy miért és mi történik vele.
Edgar nem igazán tudott figyelni a külvilágra, hiszen arcát ellepte a felsebzett homlokából folyó vér, így Lily el tudta vonszolni a hatalmas barkácsasztalig, amin szép sorban feküdtek a különböző kerti szerszámok. Mivel feltenni nem tudta az asztalra, ezért nekitámasztotta, majd felemelte az asztalon fekvő baltát, hogy lecsapjon immáron vállig közös karjukra.
Mindketten velőt rázóan ordítottak, ahogyan a balta utat tört magának a húsban. Nem sikerült valami fényesen az első vágás, hiszen a bal kezével kellett lecsapnia, a balta pedig nem volt elég éles, így csak félig hatolt bele a húsba, a csonton azonban fennakadt. Lilyt kis híján elvakította az őrjítő fájdalom, ami Edgart is mozgásra késztette. Mintha csak az elszakadás folyamatát akarná gyorsítani, a férfi elkezdett mozogni, ami azt eredményezte, hogy a mély sebből egyre erősebben dőlt a vér, s a különös zöld folyadéknak köszönhetően, mellyel Edgar hetek óta kente karjukat, bőrük olyan könnyen szakadt el, akár valami papír. Lily erőt vett magán, majd ismét meglendítette az eszközt, a mozdulattól azonban megroncsolt izmaik tovább sérültek, s egyre erőteljesebben patakzott végig vérük a testükön. A második csapás már átvágta a csontot, de nem teljesen. Lily szerencséjére nem szorult bele a csontba, ugyanakkor keserves kínok között tudta csak kiszedni a hatalmas, roncsolt vágásból: minden mozdulattal idegeket, ereket, izmokat szabdalt szét. Megkínzott válluk groteszk szörnnyé torzult: a húscafatok rálógtak Edgar hátára, s a balta által vágott nyílt seb szörnyetegként nyitotta száját a világra. A vérben úszó hús alatt még felsejlett a félig elvágott csont, amikor Lily negyedszerre is lecsapott. Ekkor végre levált Edgarról. Karcsonkjából ömlött a vér, de nem érdekelte. 
Szabad volt.
Testét átjárta az adrenalin, bár még zihált a küzdelem okozta erőlködéstől. Tudta, hogy egy ilyen amputált sebbel nem sokáig húzza, de azért próbálta menteni a menthetőt: felkapott egy kis méretű rongyot, ami talán gyerekruha lehetett, az egyik dobozból, hogy mérsékelje a vérzést. Kötözés közben tekintete a szekrény melletti ajtóra tévedt A felszabadultság és fájdalom küszöbén, abban a pillanatban Lily számára az az ajtó testesítette meg a pokol kapuját.
– Fejezzük be úgy, ahogy elkezdtük – suttogta erőtlenül, majd bement a szürke szobába. Ott a polchoz lépett, majd megkereste az ocsmány, undort keltő zöld folyadékot, amit az ő testére is rákent napokkal ezelőtt. Amennyire az erejéből telt, visszament Edgarhoz, aki a barkácsasztal tövében feküdt ájultan és leborította vele a testét. A hatalmas adagnak köszönhetően a bőr és a hús azonnal cseppfolyóssá vált és úgy folyt le testéről, akár a gyertya oldalán a megolvadt viasz. Edgar üvöltött és úgy kapdosott mellkasa felé, mintha csak egy nemkívánatos bogár mászna rajta, de a szer kezein is elkezdett hatni, s így azok is folyékonnyá váltak. A pincét betöltötte a sistergő hús bűze és a férfi állati üvöltése, de Lilyt egyik sem zavarta. Ugyanígy ügyet sem vetett vérző vállára, ki akarta élvezni diadalát a férfi felett, ezért amikor meglátta a sövényvágó ollót a fal mellé támasztva, felkapta azt és teljes erejéből belevágta azt a földön szenvedő Edgarba, odaszögezve őt a pince padlójához.
– Te lehetnél ollókezű Edgar, seggfej – mondta még neki, már őrülettel határos állapotban, majd kibotorkált a pincéből.
Nem jutott messzire: mire kiürült szervezetéből az adrenalin a fájdalomtól vakon esett össze a felfelé vezető lépcsőn.
Szabadon.
Ez volt az utolsó gondolata.

Órákkal később az odaérkező rendőrök egy kivérzett, levágott kezű nő hulláját találták meg a lépcsőn és egy feldúlt pincét.  
– John, nincs senki a pincében, de rohadjak meg, olyan ez a hely, mintha élne, figyelne…– vázolta fel a helyzetet Paul, a barna hajú, pocakos rendőr a társának. 
– Ne légy már ilyen fatökű, baszki! – torkollta le fiatal kollegája.
Pedig Paul nem tévedett.



kép forrása

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews