Fekete Ágnes: Kutyák ugatása





A szemem bekötve, kezemben fegyver. Beterít a szinte kézzel fogható, fullasztó feketeség, és a legkísértetiesebb az egészben, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, ahogy arról sem, hogy vajon hány óra lehet. Éppen most jött el az ebédidő, vagy talán már éjfélt kongatnak? Teljesen elvesztettem az időérzékemet, nem tudom, hogy csak pár perce sötétült el számomra a világ, vagy egy örökkévalóság telt el. A látásom teljesen cserbenhagyott, azonban a többi érzékszervem eddig soha nem tapasztalt módon erősödött fel. Minden eddiginél tisztábban érzem a kezemben lévő pisztoly hideg érintését, kifinomult hallásom ajándéka pedig az engem körülvevő kutyák eszement ugatásának disszonáns szimfóniája. Az idegeimet ostromló hangok vad csatározásának eredményeképpen egy másodperc alatt végigsöpör a testemen a jeges adrenalin, ami cselekvésre késztet. A belsőmet elárasztja az életösztön sikoltó segélykiáltása, hogy tegyek valamit, különben széttépnek a vérengző fenevadak. Öljek, vagy pedig engem ölnek meg. Mozdulnék, de nem tudom, merre induljak, mivel a szemeim felmondták a szolgálatot. Remegve veszem tudomásul, hogy valószínűleg bármerre lépnék, vagy futnék, egy feldühödő, vérben forgó szemű állattal találnám szemben magam, és mire észbe kapnék, már vége is lenne az egésznek. Abban a pillanatban, hogy harcra készen felemelem fegyvert szorongató kezemet, és vakon a semmibe célzok, hátha eltalálom az egyik támadómat, a kutyák ugatása egyszeriben kitisztul, és legnagyobb döbbenetemre érteni kezdem a fenyegetőzésüket, amit eddig számomra idegen nyelven káromkodtak nekem.


- SEMMIRE NEM VAGY JÓ, EZÉRT EL KELL PUSZTULNOD!
- MÁSOK SOKKAL JOBBAK NÁLAD, EZÉRT EL KELL TAKARODNOD ERRŐL A FÖLDRŐL!
- MINDENKIT CSAK BÁNTASZ, EZÉRT NEM ÉLHETSZ TOVÁBB!
- TEHER VAGY A VILÁGNAK, EZÉRT MAJD ÉN TESZEK RÓLA, HOGY TÖBBET NE FERTŐZD EZT A FÖLDET!


Ehhez hasonló káromlások záporozását kellett elszenvednem tőlük. Mély, vicsorgó, rekedt hangjuk fájdalmasan sértette a füleimet, míg végül az ugatásuk ismét egybefolyt, és emberek számára érthetetlen hangok zavaros halmazává alakult vissza. Abban a minutumban, hogy az átokmondások végére értek, nem láttam, de a zsigereimben éreztem, hogy a falkavezér elrugaszkodik, és készül leteríteni a földre. A többiek mozdulatlanok maradtak, és tudom, hogy miért; ezt az utasítást kapták. A kutyák közt egyfajta hierarchikus rend uralkodik, hiszen eredetileg falkában éltek, majd az ember elkezdte honosítani őket. A legerősebbik köztük a vezér, aki küzd a hatalma megőrzéséért, ha valaki el akarja orozni tőle a vele járó dicsőséget. Tudom, hogy mire gondol. Fegyver van a kezemben, ezért az ostoba állat fejébe beférkőzte magát az a rögeszme, hogy a hatalmára fáj a fogam, holott nem én választottam magamnak ezt a horrorisztikus helyzetet. Valaki igazán felvilágosíthatná, hogy nem én kértem, hogy veszítsem el a szemem világát, miközben egy csapatnyi veszett eb vesz körbe, akik örömmel kioltanák az életemet, ha lehetőségük lenne rá, és ezt a parancsot kapnák. De talán parancsra sincs szükségük, hiszen az ösztöneik vezérlik őket. Elég egy rossz mozdulat, és végem.

A falkavezér támadásra készen ugrik. Elönt a fagyos rettegés, mert nem látom, de egyszerűen érzem, hogy hatalmas mancsa a levegőben az én testemhez közelít, vérszomjas állkapcsa kitátva várja, hogy elnyeljen. A következő másodpercben tompán érzem, hogy a földre érkezem, de az óriási adrenalinlöketnek köszönhetően szinte semmit nem érzek a fájdalomból, ami tudom, hogy néhány perc múlva égetően fog végigrohanni az egész testemen, sajgó pontokat hagyva maga után. A kutya bundáját melegnek és véresnek érzem, amint nagy és nehéz testével rám nehezedik; talán mást is megleckéztetett már előttem, és most olyan vagyok neki, mint egy gyakran elvégzendő rutinfeladat. Játszi könnyedséggel terített le a lábamról, amik meg voltam győződve róla, hogy stabilan álltak a talajon. Nincs időm, hogy akár egy cseppet is felocsúdjak a kábulatból, mert rögtön meghallom, ahogy a falka többi tagja üvöltve biztatja a kínzásomra. Egy másodperc alatt lepereg előttem az egész életem, és ösztönös reakcióként csukom be vak szemeimet, hogy hamarabb vége legyen a rémálomnak, de akkor valami egészen különös dolog történik, amitől a testem és az elmém új erőre kap. 


Hirtelen egy másik kutyát látok magam előtt, aki annak idején már bántott egyszer. Azon a napon majdnem teljesen biztos voltam abban, hogy meg fogok halni, és ugyanúgy vártam a megváltó elmúlást, tehetetlenül és mozdulatlanul, mint most. De mégis itt vagyok. Mert egy túlélő vagyok, és most már hiszek abban, hogy minden további akadályt is képes vagyok átugrani, legyen az bármilyen magas. A másodperc törtrészét sem hagyom meg magamnak arra, hogy gondolkozzak, csupán teszem, amit a testem, önálló életre kelve parancsol az agyamnak: a még mindig a kezemben tartott fegyvert az állat koponyájához szorítom, és a sorsra bízva mindent, elsütöm. Ekkor csoda történik, mert a szemeim elől eloszlik a fekete ködfátyol, és a látásom tisztább, mint új korában. A falkavezér megsemmisülten fekszik mellettem a saját vérében, én pedig harcra készen nézek farkasszemet hűséges bajtársaival:


- Ki lesz a következő?



Pusztai Andrea: A Mademoiselle




Párizsban minden közel esett a Szajnához, a Café de Flore is, egy sarki kávézó, a Saint Germains és a Rue Benoit sarkán. Teraszát bársonypárnás székekkel színesítették, hívogatón, mint amikor egy vérvörös ruhában szenvedélyt provokáló kokott tetszelegni akar. Vonzotta a téli szürkeséghez szokott szemet a nyugodt, tavaszi napsütésben. Az üres székek vendégek után ásítottak az asztalok körül. Pár hete még fagyott reggelente, de íme, elérkezett a tavasz első meghitt pillanata, a napsugarak gyengéd dajkaölelése, és az utcafronton még a szomszédos éttermekből is kiálltak a pincérek az ajtók elé. Fekete-fehér ruhájukban éppúgy fontoskodtak, hasukat a napsütés felé fordítva, mint a telegráfdróton incselkedő fecskék, amik hangos rivalizálás közben tollászkodnak. Egészen addig cimboráltak így, míg be nem tért egy vendég. A vendég jelenléte szent, ilyenkor diszkrét csend éledt a zsivaj hamvaiból, és szigorú etikett szerint ment végbe a kiszolgálás. 

A Café de Flore pincérei voltak a legjobbak Párizs belvárosában. Nem véletlenül járt hozzájuk a Mademoiselle. Egy kígyózóan karcsú, kegyetlen szépségű nő. Szoros fűzőben, habszerű, könnyű ruhában, pillekönnyű mozdulatokkal lépkedett, fejét néha félrebiccentette és jól megnézte a szomszédos antikvárium kirakatát. Ahogy így közeledett, már előre összesúgtak a pincérek, tobzódva várták, hogy végre odaérjen hozzájuk. Sorsot húztak, melyikük is menjen ki a kettes asztalhoz, ahová mindig ülni szokott. Még nem tudták a nevét, készpénzzel fizetett, sosem hagyott váltót vagy csekket, amin az adatai szerepelnének, és nem is csevegett. 

forrás: mnl.gov.hu
A Mademoiselle minden délután kettőkor érkezett, kezében hófehér csipke napernyőt tartott, de nem nyitotta ki, csak bohókásan meglóbálta néha. Széles karimájú, virágos dámakalapot viselt, és a szűk utcák közé belopakodó szellő néha megemelte annak huncut, színes szalagjait. A Mademoiselle az elmúlt hetekben minden alkalommal ugyanoda ült, a kávézó jobb oldali, napsütéses szegletébe, ahonnan jól belátni a teret, a körút túloldalán álló Flóra-szobrot, és a főutcán zsibongó járókelőket. Nem mintha egyszer is nézelődött volna. Kalapja állásából odabent is tudták, nem forgolódik, mint a kíváncsi turisták, vagy a bigott vénasszonyok, akik az utcai népeken élezik nyelvüket, és hangoztatják kéretlen véleményüket a legújabb divatról. A Mademoiselle nyájas, nyugodt ültében mindig csak a szemközti széket bámulta. 

Luis Breton, a főpincér felsóhajtott. Ez volt a nap fénypontja, amikor a Mademoiselle betért hozzájuk, az ebédidőt követő őrületes rohanás után, pontban kettőkor. Ilyenkor már jóllakottan, elcsendesedve csellengtek a népek az utcákon, az éttermek kiürültek egy röpke órácskára, hogy aztán annál nagyobb lendülettel érkezzenek meg a vendégek estére, és a maguk szertelenségével hozzájáruljanak ennek a vén városnak a virulens vérkeringéséhez. Végigsimított fehér pincérkötőjén és szemmel tartotta a fiúkat, hogy a Mademoiselle-t tökéletes kiszolgálásban részesítsék. A szokásos tejeskávét rendelte, és két szelet csokoládétortát. 

Megint. 

Mintha ez a visszatérő hölgyvendég otthonosságot adott volna ennek az amúgy is hangulatos kis helynek, ahol már oly régóta dolgozott. Breton kezdett a nőre valamiféle csodálatos szimbólumként tekinteni, akihez lassan hozzátartozott a Café de Flore messze földön híres csokoládétortája. Akárhányszor ránézett reggel a frissen készült süteményre, mindig eszébe jutott ez a nő. 

Eleinte azt hitte, vár valakit, ezért rendel kettőt, vagy, mert később kívánja elfogyasztani, de soha nem ette meg csak az egyik szelet süteményt. Érthetetlennek találta, egészen addig a napig. 

Őt figyelte éppen, a többi pincérrel a hátsó pultban lázas tevékenységet mímelve, mélyen az épület titokzatos gyomrában, fikarcnyi gyanút sem ébreszthettek a vendégben, hogy kíméletlenül ki van téve a férfiszemek vizslatásának, amikor egy ismerős alak toppant be. Illedelmesen kalapot emelt, és Breton szívélyes örömmel sietett elé, ahogy azt az illem megkívánta. 

– Doktor Charchot? Örülök, hogy újra látom, régen járt már nálunk! 

– Á, Breton, ön még itt van? Azt hittem már New Yorkba költözött! 

– Nem uram, végül mégis itt maradtam. Foglaljon helyet, kérem! Hozhatom a szokásosat? 

– Nem ezért jöttem, kedves barátom, az ügy most személyesebb. A vendége miatt, kint a teraszon – suttogta, és alig láthatóan a Mademoiselle felé biccentett. Breton odakapta a tekintetét. 

A nő a tejeskávét kavargatta. Kisujját kitartva, kimért mozdulatokkal, mereven tartotta a kanalat, mintha csak abban az adott szögben keveredne el a cukor, sehogy máshogy. Volt ebben valami elbűvölő. Ez a néma kiszámítottság bájossá és elegánssá tette, tökéletesre rajzolt belőle valami félénkséget, és Breton meg volt győződve róla, finom, arisztokrata nő lehet, aki nemrég költözött a környékre. Kezén nincs gyűrű, hajadon. Mandula és jázminillat árad belőle, ezzel az illatfelhővel pedig pajkosan játszadozik az utcák közül kiszabaduló szertelen szél, vidáman végiglabdázza vele a macskaköves utat, keresztül a Place Saint-Germain-des-Prés túloldalán a Flora szoborig. 

A nő szelíd. Fekete haja erős és csillogó, kontya szoros, szabályos, benne minden szál pontosan elrendezett, sötét pillái és tejfehér bőre, meg az a barna szempár, melynek pimaszsága egyenesen elbűvölő. Sosem mosolyog, sosem tesz baráti gesztusokat, nem biccent, csak ha illőn megköszön valamit, és nem szól, csak ha muszáj. Valamiért folyton zavarban van, egyenes háttal ül, mégis mindig lesüti a szemét, soha nem kapkod, soha nem nézi az időt, andalogva megy haza, és másnap andalogva érkezik. Különös nő, két szelet csokoládétortával, amit mindig úgy kell elhelyezni az asztalon, mintha az üres székbe éppen várna még valakit, aki mindjárt megérkezik. 

De sosem jön hozzá senki. Még nem oldódott fel egy másik vendégben az őt mélán körüllengő mandulaízű magány. 

– A kalapos hölgy. Mi van vele? 

– Ismeri? 

– Nem uram, de ha ismerném, akkor sem mondanék róla semmit. 

– Hál’ Istennek, hogy ezt mondja! 

– Nem vetne ránk jó fényt, ha kibeszélnénk a törzsvendégeket, nem gondolja? 

– Tökéletesen egyetértünk, Breton. De most van egy kis probléma. Tehát nem először jár önöknél az illető hölgy? Nos, én ismerem őt, és amit most elmondok Önnek, az szigorúan bizalmas. A Mademoiselle családjával baráti viszonyt ápolok. Kérem, amennyiben bármilyen probléma előfordulna, ha rosszul érezné magát, legyen szíves, hozza el őt erre a címre. 

– Csak nem a betege? Mi baja? – kérdezte Breton, hiszen a hölgy némi tavaszi sápadtságot leszámítva egy fikarcnyit sem tűnt betegnek, inkább afféle csodabogárnak, de betegnek semmiképp. 

– Erről nem beszélhetek. Csak azt kérem, ne hagyja őt cserben, ha bajba kerül. Erre jártam, megláttam, szívemen viselem a sorsát. Elégedjen meg ennyivel, kérem. Ha pedig ezen a cetlin – meglóbálta kezében a papirost –, elolvassa a nevét, higgye el, tudni fogja, ki ő. 




– És akkor csikóhalak is úsztak az égen, nézd, ott a fehér felhő mögött, ami egyébként is olyan, mint egy tejszínhabból készült bálna. A kis halacska tovább úszott az áramlattal, és továbbra is az égbe vágyott, felfelé nézett, mint egy eszelős, mert a levegőben akart élni, és nem a tengerek alján, sötét hínárok között. A napba akart nézni, nem a fekete iszapba ásni magát. 

– Csoki ment a fogad közé, anya – nevetett a fiúcska, apró termetével elveszett a nagy, piros párnás székben. 

– Fogadjunk, hogy az enyémen is van. Nézd! – azzal vicsorítani kezdett, mint egy harapásra készülő kutya, és a fogai hirtelenjében tűhegyesnek látszottak, de a következő pillanatban szőke buksiját riadtan egy közellépő idegen felé kapta. 

Sötéten jött, morajló, baljós hangok kíséretében, egy idegen férfi, aki fekete ruhát viselt. Tátogott, de hang nem jött ki a száján, az arca kivehetetlenül elmosódott, majd miután meghajolt, és kezet csókolt a hölgynek, minden előzmény nélkül ráült Armandra. A gyerek visított a fájdalomtól, és felugrott az asztalra. Percek teltek el, vagy talán órák. A férfi enni kezdte az előtte fekvő süteményt, és a gyerek szívrepesztő sírásba kezdett. Aztán az anyjához fordult, és üvöltötte: – Ez megeszi a tortámat! – Arca szürke lett, nevető barna szeme ezennel elsötétült és négykézláb az asztal tetején egész közelről üvöltött Hegyes fogai a nő arca előtt csattogtak, hogy még a kifröccsent nyál is arcul csapta. – Csinálj valamit anya, csinálj valamit! Ez a rohadék megeszi a tortámat, anya! Félünk, anya! 




A doktor távozása után Breton a zsebében kotorászott. Azon tűnődött, akarja-e tudni ki ez a nő. Nem maradt túl sok ideje ezen gondolkodni, mert egy fiatal férfi tért be a kávézó teraszára és egyenesen a nőhöz ment. Bizonyára valami udvarló. Breton figyelte őket, le sem vette róluk a szemét, még az asztalokat is kiment letörölgetni, noha ezt már évek óta nem ő csinálta. Odasandított, látta, ahogy a nő kínos zavarban pillog, majd lesüti a szemét. A férfi leült vele szemben, és alig telt bele pár perc, nem tudott ellenállni a Café de Flore csodálatos, és híres süteményének, jóízűen falatozni kezdte. 

A főpincért büszkeség futotta át, akaratlanul is elmosolyodott. A férfi fehér öltönyt viselt, és kedves gesztusokkal igyekezett a Mademoiselle-t elvarázsolni, de az csak a csokoládémaszatos tányérjára bámult mereven. Nem mozdult, mint aki attól retteg, ha megmoccan, akkor ráomlik a világ. 

Bretonban furcsa gyanú ébredt, a nő nem ismeri ezt a férfit, nem randevú ez, és a fickó éppen inzultálja. A mindenit! Tennie kellene valamit? Tanácstalanul rontott be az épületbe, és intett a fiúknak, hogy legalább csináljanak úgy, mintha csinálnának valamit, mielőtt még idegességében szétcsapna közöttük. Próbáltak volna egyszer is rendetlenséget, vagy foltos poharat hagyni maguk után. Felkészültek már az esti rohamra, feszült semmittevésben mímelték, hogy lázasan dolgoznak. 

Breton előkapta a kis cetlit, amire doktor Charchot úgy fél órája felírta a hölgy nevét és címét. 

Igazából annyira csodálatosnak látta, nem akarta volna tudni, hogy az elmegyógyász milyen névvel illeti a baját, hogy a világ, amiben él, azt orvosilag minek nevezik. Az andalgó alakját akarta, minden nap, ahogy eddig, ismeretlen varázsában, a ködös, távolba ringatózó mélabús tekintetével és szomorú szótlanságával, a múltja és terhei ismerete nélkül. 

Szétnyitotta a papírt és tátva maradt a szája. 

Olvasott az újságban erről az esetről évekkel ezelőtt. Emlékezett rá, hogy a híres balerina milyen furcsa betegségben veszítette el a hétéves kisfiát, hogy a díva soha nem tudta feldolgozni az esetet. Tudta, hogy ismerős neki ez a nő. Hatalmas világhír és óriási balett-táncos karrier elé nézett, Párizs reménysége és üdvöskéje volt, naponta cikkeztek róla, és a név ott állt a papíron. Claire Leiris. Párizs tehetséges balerinája elvesztette kisfiát! – a címlapokon hozták, tapintatlanul, vastagon szedett betűkkel. Leírták, élveboncolták a lelkét, hogyan is törhet ketté egy életet a színtiszta anyai szeretet. A bánat. A gyász. 

Egy nő, akinek oly sötét, fájdalmas vesztesége van. Sosem volt férjnél, amikor megszületett a kisfiú, botrányt kavartak körülötte, az apa személye titok maradt, de a gyermek nem. Akkor még a megaláztatás ellenére is megmaradt a táncnál, ami önmagában sem lehetett könnyű. A szívében mindörökké balerina maradt. Merev, mozdulatlan, mint a zenélő dobozok csendes gyomrában kerengő kecses, és törékeny bábu. 

A gyermeke temetésén őrjöngött, és nem engedte, hogy földet tegyenek a kicsire. Sikoltozva lökött félre mindenkit, kivette a fiút a koporsóból, és a gyásznép előtt ölelgette magához sírva, nem bírta elengedni. Kezei görcsben maradtak, hetekig úgy tartotta még őket. 

–Anya! Csinálj valamit! Megeszi a tortámat! Félünk! 

Mikor a Mademoiselle felnézett, hunyorgott az idegen férfira, de nem válaszolt. Zihálni kezdett, mint aki egyre kevésbé kap levegőt. A karcsú derekára mereven simuló fűzője fölött zaklatottan emelkedett és ereszkedett a mellkasa, fehér keblének lágy íve követte a mozgást. 

– Claire, kedvesem, hát nem emlékszik rám? – kérdezte a férfi, aki tehát mégiscsak ismeri őt. 

Breton felkapta a fejét, a nő majdnem felborította az asztalt. Lendülettel felmarkolta az esernyőjét és fizetés nélkül, tőle szokatlanul hosszú, fürge léptekkel távozott. 

– Claire! – kiáltott utána a férfi. 

Breton odasietett a ketteshez, a férfi kicsapott pár tízest az asztalra, hogy rendezze a számlát. Láthatóan a nő után akart menni, Breton óvatosan megfogta a karját. A ruhájának olyan puha, idegen érintése volt, ez az ember egy távoli utazó, érezte idegen, olyan illat lengte körül, mintha csak most szállt volna le valamelyik óceánjáróról. Megpróbálta visszatartani. 

– Kérem, uram, hagyja őt elmenni! – mondta kényelmetlenül. 

– Ismeri a hölgyet, főúr? 

– Nem ismerem, uram. 

– De hát ő Claire Leiris! Nem értem, mi történt vele. Valamikor a kedvesem volt, de úgy tűnik, már nem emlékszik rám. Talán férjhez ment. Roppant kínos. 

– Sosem volt senkije – dünnyögte a pincér és a tányérok után nyúlt. 

– Néhány évig távol voltam… Csak összekevertem valakivel. Claire, az én Clairem, nem ilyen. 

A férfi fájdalmasan felsóhajtott, teljesen feldúlta, hogy a nő nem állt szóba vele. Láthatóan nem szokott ilyen rideg elutasításhoz. Toporgott, merre induljon. 

– Roppantul sajnálom ezt az incidenst. Kérem, adja át neki bocsánatkérésemet, ha lenne rá módja. Viszontlátásra! – Emelte meg a kalapját. Bretonba belényilallt valami furcsa érzés. Mit tegyen? Ez a férfi ismerte a Mademoiselle-t még amikor sikeres, ragyogó nő volt, és nem ragadta el ép eszét a gyász. Talán visszahozhatná őt a valóságba. Talán ők ketten tehetnének valamit egymásért. Hirtelen kitört belőle a szó. 

– Volt egy fia! Pár évvel ezelőtt eltemette. Az újságok is megírták. 

– Ő az, ugye? Tudtam! Utána kell mennem! 

– Várjon! 

Breton elővette a cetlit a zsebéből. Olyasmit tett, amit soha előtte, sem azután. 

– Inkább keresse meg az orvosát, doktort Charchot-ot, ő segíthet. Itt megtalálja, uram. – Azzal a férfi kezébe nyomta a papírt. 

– Claire Leiris. Tudtam, hogy ő az. Köszönöm, főúr! – Hálásan bólintott, és rögvest a nő után vetette magát. Breton egy ideig követte tekintetével a sietős léptű férfit, és mire feleszmélt, a Café de Flore ismét teltházas lett. 

Pár nappal később, szerda délután Breton is a hasát süttette a kávézó déli teraszán, mikor a pincérinasok pusmogni és mutogatni kezdtek mellette. Azt hitte, a Mademoiselle nem jön már soha többé, még a gondolat is tátongó ürességet hagyott a mellkasában, és a délután két óra ezennel beivódik a napok összefolyó, örvénylő káoszába. 

Mindannyian elképedve figyelték, hogy közeledik a Mademoiselle, egy fiatal férfival az oldalán, és a fiúk hátraszaladtak sorsot húzni a ketteshez. A férfit irigy tekintetek özöne övezte. Breton akaratlanul is elmosolyodott. Felismerte Claire Leiris egykori kedvesét, aki elmondása szerint hosszú évek után tért vissza Párizsba és itt, ezen a helyen találta meg őt. Kis segítséggel. Breton elnézte őket, és remélte, jól cselekedett. Szívében Isten után kutakodott, talán egy napon a Mademoiselle meggyógyul, táncra is perdül, és üdítő lénye betöltheti a Párizs fölött lebegő örökkévaló atmoszférát. Hiszen az igaz szerelmek nem múlnak el, bármennyi fájdalmat hordoznak is a szívek, a maguk módján örök lenyomatot hagynak egymásban. 

Miután a párocska helyet foglalt a kettes asztalnál, rendeltek három szelet csokoládétortát. Egyet úgy kellett elhelyezni az asztalon, mintha még várnának valakit maguk közé. 



Németi Zoltán: Istenhegy




2618. 10. 13. 

Én, Marcos Dascale, naplóba szedem az Androméda rendszerben esett vállalkozásaink történéseit. 

Utódjaim okuljanak az élet, a magasabb rendű élet megnyilvánulásain és emberekre gyakorolt hatásain. 

Rég elmúltak már az emberiség űrbe való kirajzásának első emlékei. Technikánk hatalmas ugrásokon ment keresztül, mígnem kirajzottunk a világegyetembe és kezdetét vette a galaxis meghódítása. Én tizenketted magammal Az Androméda csillagkép egyik életre alkalmas bolygójára utaztam, hogy részletes felmérést eszközöljünk ott. 

Görög származású őseim vannak, amire büszke vagyok, bár ez már semminél alig többet jelent, mert a múlt fajmegkülönböztető démonai elenyésztek a világűrt meghódító lelkesedésben. 

A küldetés jól haladt, simán landoltunk egy hatalmas fennsíkon, ahol már a nagy magasságból is megfigyelt gigantikus hegy uralta a látképet. 

Különös, furcsa volt ez a hegy. Mindenkit más-más képzettársításokra ösztökélt, mérete a Marsi Olympus mons-éval vetekedett. 

forrás: erdekesvilag.hu

Dylan Nord, a vezetőnk a későbbiekben mindenképp szerette volna közelebbről is szemügyre venni, amennyiben marad elegendő időnk erre az akcióra. 

Egy hét sem telt el, amikor a baljós események kezdetüket vették. 

Szép, napos reggel volt, gyenge széllel, amit a bolygó javára írtunk, szerencsére nem bővelkedett meteorológiai kilengésekkel. Hirtelen megmozdult a föld és a műszerek 6-os erősségű rengést jeleztek. Alig bírtuk menteni, ami menthető, főleg a kapcsolattartó berendezéseket. Egyik társunk súlyos, szerencséjére nem maradandó károsodást szenvedett, mert szó szerint a készülék alá vetette magát, hogy saját testével párnázza ki, mielőtt összetörik a kemény talajon. 

Tehát veszteségek nélkül megúsztuk, egyetlen különös momentum maradt, amit azonban nem tudtunk megerősíteni, mivel csak egy társunk látta, vagy vélte látni. 

Narcis Holsstorm, csapatunk egyetlen vallásos tagja azt állította, hogy a rengés pillanatában a különös hegy alakjában változás állt be. Megnőni látszott… 

A nagy kavarodásban senki sem volt, aki ezt regisztrálta volna. 

Mindenesetre különös. 



2618 10. 24. 

Alig telt el pár nap és újabb, még nagyobb katasztrófa sújtott le ránk. Az előzmények még mindig hihetetlenek az elmének, egyvalami segít csak, hogy megőrizzem józan eszem maradékát, az hogy tanúja voltam a történteknek. 

A még pusztítóbb földrengés villámsebesen tört ránk, a szeizmográf semmit sem jelzett előre és máris rengeni kezdett a talaj a lábunk alatt olyan erővel hogy csak dőltünk halomra, mint a kuglibabák. 

Ismét Holsstorm volt a legszemfülesebb és a nagy zajban remegő kézzel mutatott előre. 

Megdermedt ereinkben a vér, mert pokoli mennydörgés, a föld megkínzott morgása közepette az iszonyú hegy megmozdult és alakja kezdett megváltozni. 

Az égből leomló por és földeső közepette a rettenetes tömeg egyre magasodott, majd baljóslatú Atlaszként tornyosult fölénk elborzasztó tíz kilométeres magasságával. 

A rengések lassan elültek, a vérfagyasztó jelenség pedig lassan felemelte két karnak tetsző, anyagból álló nyúlványát egy kis időre. 

Olyan, mintha ez az izé üdvözölne minket, találta a fején a szöget Keiko Nomura, az archeológusunk. 

És ekkor megtörtént a katasztrófa. 

Deliah Motumbo, a csapat egészségügyi tisztje körül hirtelen felporzott a föld, sugárban zúdult nyakunkba az anyag, és Deliah, csapatunk legszebb tagja, derékon alul érő kettős, befont hajzuhatagával együtt eltűnt. 

Az iszonyatos, látszatra földből álló csáp úgy tekeredett köré mint egy tölcsér, esélye sem volt a menekülésre. 

Teljes volt a letargia és végtelenek a találgatások. 

DOMINUS, ahogy Niels Baumer, a geológusunk elnevezte a lényt, nem akaródzott sem visszaadni zsákmányát, sem bármiféle új jelet adni, bár lehet hogy ez ránk nézve nem is volt nagy baj. 



2618 10. 27. 

Reggelre eltűnt Elisha Jackson, a helyettes pilóta. Szerencsére az anyahajóra való visszanavigálás tudása kötelező szempont a csapat minden tagjánál, ha a mélyűri navigálás nem is. 

Dominus továbbra is hallgatásba és ronda, szürke felhőkbe burkolózik. 

Válaszút elé vagyunk állítva: hogyan tovább…? 

Az expedíció vezetője, Dylan szerint mindenképp meg kell oldanunk a rejtélyt, ennyivel tartozunk az eltűnteknek, azonkívül ilyen elképesztő felfedezést még nem tettek az univerzumban. 



2618 10. 29. 

Bár ne hallgattunk volna rá. Az újabb csapás elképzelhetetlen tragédiába torkollott. 

Tízen maradtunk, és ebből nyolc fő ment el a veszélyes kalandra. 

A lehetséges következményeket ismerve sem lehetett bírni az emberekkel. 

Sajnos ez a hely megigézte az emberi elméket, Dominus mindent betöltő méretei uralták a láthatárt, a fantáziát, a józaneszet, mindent. 

Aztán délután befutott az utolsó kétségbeesett rádióhívás A hegy, illetve Dominus derekán járó csapat alatt egyszerűen megnyílt a szilárd talaj és az egyetlen ideiglenes túlélő is kisvártatva belezuhant az éhes szájként tátongó hatalmas szakadékba, követve a többieket az enyészetbe… 

Hogy becsülhettük le ennyire a veszélyeket, felnőtt emberek hogy lehettek ilyen felelőtlenek…? 



2618 11. 04. 

A legkísértetiesebb csapás ideje. Egyetlen megmaradt társammal, Bernard Longwood-dal éjjeli rengésre riadtunk és a félelemtől üvöltözve próbáltunk elszaladni, de hiába mert csak több zúzódás és hasraesés lett belőle. 

A felhőtlen égbolton, a két nagy hold által megvilágítva kirajzolódott DOMINUS immár rettegett alakja és Szerencsétlen társam ugyanúgy eltűnt egy gejzírként kitörő földfelhőben, mint Deliah… 

A rettegéstől kábán rogytam térdre és bámultam Dominus alakját, ahogy szinte szelíden, mintha mi sem történt volna, visszaereszkedik önmagába és a tája megüli a csend és a por… 



2618 11. 07. 


A leszállóegységünk a legutóbbi rengéskor megadta magát a pusztulásnak és nincs mivel elmenekülnöm innen. 

Olyan messzire menekültem onnan, amilyen messzire csak bírtam és végre kora este kigyúltak fejem fölött a mentőegység hajtóműjének izzó fényei, amit túl későn hívtunk ide, és a túlságosan mélyen az űrbe hatolt expedíció meg is szenvedte ezt… 

Megmentőim fejüket hitetlenkedésük jeleként ingatva nézték vissza a digitális filmfelvételeket, melyeken elmosódottan, majd tisztán látszott a földből felépülő halálos tünemény. 

Kétségbeesett sürgetésemre végre elhagytuk ezt az elátkozott bolygót, ami saját anyagával zúzta szét modern technikánkat, álmainkat és puszta létünket is… 

És amikor hajónk Dominus felé kanyarodott biztonságos magasságban, iszonytató látvány tárult értő szemeim elé. 

A bolygó afféle roncstemető volt, sok-sok pórul járt hajó maradványával, melyek közt, efelől nem voltak kétségeim, idegen fajok alkotta technika is volt. 

A bolygó felszínén elszórtan Dominus alakjához hasonló több képződmény is volt, egy mástól tisztes távolságban. 

Ám a legrettenetesebb látvány, amit azóta sem tudok kitörölni elmémből, az a Dominustól kisebb méretű és az Ő háta mögött terpeszkedő alakzat volt, melynek gerincén egy hosszú, furcsán szimmetrikus, kettős vastag tincsben befont hajra emlékeztető földnyúlvány futott végig…



Sütő Fanni: Sose Hagyj piros zoknit



Egy felhő terült a külváros fölé. Hirtelen mintha az összes színt kilúgozták volna a házakból és a lustán sistergő utakból. Szürkeség kúszott elő az árnyékból, és csend szitált a kopár udvarokra, még a legyek is elhallgattak, szégyenlősen maguk alá húzva szárnyaik. Valami készült. Dani a szívére szorította a kezét, remélve, hogy lecsitíthatja a nyugtalan verdesést és a hangos dobogást, ami bármikor elárulhatja a rejtekhelyét. Lüktetett a dobhártyája, és a vére úgy zubogott az ereiben, mint esővíz az ereszen. Pali, aki az udvar másik végén állt, az ajkára szorította az ujját, jelezve az öccsének, hogy maradjon csendben. Lassan lopakodott a szárítókötél felé, amin egyetlen piros zokni fityegett. Pali megpróbálta figyelmeztetni az anyukájukat, hogy vigyázzon a zoknival, de a felnőttek nem értenek a szép szóból. Anya csak egy szórakozott mosollyal megsimogatta a fiú fejét, aztán egy csipeszt döfött a rikító piros ruhadarabba. Dani felszisszent. Elvette a kezét a füléről, és kiverte a víz, amikor rájött, nem a szíve dobogását hallja, nem annak riadt dübörgése rázza úgy a tájat, hogy még a macskás néni ablaka is remeg. Nem. Valami közeledett. Varjú repült el a fejük felett, és kárörvendően rájuk kiáltott. Ostoba madár, csak el ne árulja a búvóhelyüket. 

Az első szabály, amit Pali megtanított Daninak: A hasonló a hasonlót vonzza. A cinege a cinegével énekel, a sötét varjú a sötét esőfelhőbe száll, és a gazdag fiúk egymással játszanak és nem velük. A színek is ebből a törvényszerűségből nyerik az erejüket: a kékről a hűvös tenger jut eszünkbe, a zöldről pedig a frissen nyírt fű illata vagy a park lombjai. A piros a veszély színe. A jelzőlámpáé, amin apa egyszer áthajtott, és a balról érkező teherautó elsodorta. A kiütéseké, amik Palit borították, amikor bárányhimlős lett, és hangosan kiabáltak Daninak, hogy ne jöjjön közel. De ő kíváncsi volt, és sajnálta a bátyját, és játszani akart vele. Másnap már őt is tetőtől talpig pöttyök borították, és Palinak morogva meg kellett vele osztani a betegágyát. A pirosat minden körülmények közt kerülni kell. 

forrás: gombolyda.hu

De a szín önmagában még nem lett volna gond. A gond az volt, hogy ez a zokni egyedül volt, és a páros ruhadarabok különösen gonosszá tudnak válni, ha elszakítják őket a társuktól. A magány a lélekbe rágja magát, és megsavanyítja az édességet, rosszindulatba fordítja a jó szándékot. Pali el nem tudta képzelni, mi közelíthetett feléjük, milyen szörnyűség szagolhatta ki a veszély és a magány hívását. A kerítés korhadt falécei remegtek a félelemtől. 

A magányos piros zokni öreg hiba volt. Anyukájuk nem is sejthette ezt, és Dani az ablakon keresztül látta, ahogy békésen kétszersültet rágcsált, és a Barátok Köztöt bambulta. Fogalma sem volt, mekkora bajt okozott, és hogy megint a két fiának kell megmentenie a világot a katasztrófától. Mindig ez van. A felnőttek túlságosan bele vannak temetkezve a saját kis problémáikba, hogy észrevegyék az igazán fontos dolgokat. 

Pali elérte a kötelet, és megpróbálta kirángatni a zoknit a csipesz állkapcsának szorításából. A dübörgés egyre közelebb ért. Dani kilesett a lécek közti résen. Gyorsan el is kapta a tekintetét, mert amit látott megijesztette. Hömpölygő, vörös düh. A dübörgés megtorpant, mintha egy jelre várna. Az a valami ott szuszogott és fújtatott a kerítés mögött, félő volt, hogy egy mérges mozdulattal bedönti a roskatag tákolmányt. 

Pali végre sikerrel járt, csendben osont Dani felé. Az öccse a kerítés tövébe kuporogva remegett, de a bátyja közeledtére felderült az arca. A háta mögött a lécek megremegtek, a szörnyeteg bármelyik pillanatban rájuk ronthat, hogy elvigye a zsákmányát. 

„Most” tátogta Pali, és a jelre Dani lerántotta a cipőjét. Lábán felemás zokni virított, a jobbon egy narancssárga, a balon egy piros – a kimosott párja. Kicsivel korábban Dani véletlenül belelépett egy kiömlött olajtócsába a konyhában, és anyukájuk azonnal leparancsolta a lábáról a bepiszkolódott zoknit, hogy még frissében kimoshassa. Dani lerángatta lábáról a zokni párját, és a testvérének dobta. Pali gyorsan labdába gyúrta őket, és háromszor rájuk fújt. 

A dübörgés abbamaradt. A felhő elvonult, és a külvárosba visszatértek a színek. A fiúk megkönnyebbülten felnevettek, és egymás tenyerébe csaptak. A zokni gombócot szorongatva leültek a felfordult talicska tetejére, hogy kipihenjék magukat. Hirtelen jeges szellő tépett a hajukba, és Pali tekintete az öccse lábán árválkodó narancssárga zoknira siklott.



Szilágyi Heléna: Alternatív gyógymód



Embernek születtem, és emberként is szeretnék meghalni. Ezt már sokan megígérték maguknak, de a huszonkettedik század derekán nehéz egy ilyen fogadalmat betartani. Sajnos, vannak pillanatok, amikor a saját elveinket is el kell hajítanunk egy nagyobb cél érdekében. Félek, hogy hamarosan eljön ez az idő számomra is. 


Akár az ipari forradalom Londonja, úgy pöffeszkedett a város, és az azt körbeölelő búra a földön járó szmog-felhők mögül. A metropolisz gyárkéményei füstjüket a külvilágba okádták, nem törődve az okozott kárral szennyezték a környezetet. Míg a védőpajzs alatt megszűrt, tökéletesen tiszta levegőt szívhatták a városiak. Csak egyetlen út vezetett a városba, és a teherautó, amelyen elrejtőztem, éppen ekkor ért az alagút legvégéhez, a bejárathoz. 

Ha rám találnak, végem – sziszegtem magamnak. A növekvő feszültséget gondolataimba temetkezve igyekeztem elnyomni, miközben emlékeztettem magam arra, miért is vállalkoztam erre az őrültségre. Őszintén, rengeteg okom volt rá. 

Már egy évszázada nem nyomtattak könyvet, és elektronikus formában is csak ritkán jelentek meg kötetek. A vezetőréteg kiváltsága az olvasás, de apám jóvoltából, illegális huszadik és huszonegyedik századi műveken nőhettem fel, így álmaimban unos-untalan a régi világ ideája ötlik fel bennem. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy ebbe a korba születtem… Régebben nem volt ennyire fajsúlyos, illetve fejlett tudomány a géntechnológia, de mióta feltérképezték az emberi genom valamennyi génjét, azóta ez helyettesíti Istent. Aki nem ajánlja fel genetikai állományát a központnak, kívülállóként kezelik. Számon tartanak mindenkit, egy sorszám csupán az emberi személyazonosság. Én természetes úton fogantam, a kevesek egyike vagyok, akit a szülei nem terveztek meg előre a lombikok fölött. 

Édesapám egykor a minisztertanács tagjaként dolgozott, de nem értett egyet ezekkel a törvényekkel, ezért kilépett. A kívülállók nem kapnak munkát, vagy bárminemű segítséget, és egész családját száműzik a metropoliszból. Nekünk is el kellett hagynunk az oxigénburát, majd a kizsigerelt és a szmogtól örökösen szürkületben álló „természetbe” kellett költöznünk. A természet ma már nem a vadregényes tájakat és a vígan csörgő patakokat jelenti, hanem a kietlen táj végeláthatatlanságát, illetve lerombolt városok maradványait. Az egykor „Ceglédnek” hívott településen bujkáltunk, amely mostanra már csupán pár lelakott, romos épületből állt. Sajnos, édesapámat évekkel ezelőtt elkapták, és azóta nem hallottunk róla, édesanyámat pedig pár hete vitte el a szennyezett levegő okozta tüdőrák. Én lettem a családfő, a három kistestvéremet el kell látnom valahogy. Gyér a növénytermés, a gyümölcsök mérgezőek, az a kevés állatfaj, ami pedig megmaradt, potenciális táplálékforrás helyett csak veszélyt jelent ránk. Orvosi ellátás nincs. Nem maradt más választásom, a két kisebb testvéremet az legidősebb húgomra hagyva, vissza kellett térnem a városba, hogy élelmet leljek nekik. 

A sofőrnek fogalma sem volt arról, hogy felszöktem a járgányára. Legalább tiszta lelkiismerettel hazudhatja a vámon, hogy nem hozott illegális importárut. Egy szerves hulladéktól bűzlő tartályba rejtőzve vészeltem ki, míg a vámőrség végigpásztázza a furgont. Meleg volt, nedves, illetve összetétele szinte tökéletesen egyezett az emberi test kémiájával, az egész kocsi roskadozott a dögtől, amit a tudatlan, szegény népnek árulnak majd a piacon. Mesterséges anyagokkal feljavítják, ízfokozókkal ízletessé teszik a nyersen ehetetlen, romlott ételt. 

Az érzékelő bejelzett, ám, amikor a sofőr kinyitotta a rakteret, csak döglött állatok beleit találták, amelyek között nem lepődnék meg, ha a száműzöttek tetemei is megtalálhatóak lennének. Az orrfacsaró bűz hamar meggyőzte a vámosokat, hogy itt nincs semmi érdekes, vagy rendkívüli. Orrlyukaikat befogva, türelmetlenül intettek a férfinak, hogy tüntesse el előlük az áruját. 

Amint lehetőségem nyílott rá, kiugrottam a teherautóból. Egy szegények által lakott, lepusztult városegyedben értem földet. Több száz emeletes épületek lábainál vesztegeltem, átkoztam a fenn lakókat, illetve együtt éreztem a lentiekkel. Akár a tenger, a mocskot felülről dobják a vízbe, de a fenék az, ami örökre megőrzi az összes szemetet. Nem válogathattam, a szerves és szervetlen hulladéktól koszos föld, illetve terhes levegő nem lehetett a legvonzóbb turista látványosság, de nekem megtette. Legalább nem sültem meg, mint kint a sivatagosodó külvilágban. 

Az információs ponthoz siettem, valami támpont kellett, mert az elmúlt tíz évben nem jártam erre felé. Csupán kilenc voltam, amikor száműztek minket. Az érintő képernyős monitorba beírtam, majd rákattintottam az alkalmi munkalehetőségek feliratra. Legalább félig legyen legális, amit csinálok. Mielőtt kijött volna a lista, egy hirdetés jelent meg, amely egy három napos kísérlethez keresett alanyokat. Jó fizetés és még személyazonosságot sem kérnek, a részvétel teljesen anonim. Az időpont és a cím korrekt, úgy döntöttem, elmegyek. 




A váróterem elegáns és kórházszerű volt, teljesen steril. Minden ajtó mellett monitorok villogtak, amin a soron következő páciens nevét vetítették ki. Műanyag csövek futottak a falon, amiben vegyszerek folytak, valamint mozgó padló juttatta el a laboránsokat az egyik helyszínről a másikra. Számomra ez a sok modern kütyü feleslegesnek hatott, csupán a kényelemhez szokott városiaknak tűnhetett létfontosságúnak. El fognak sorvadni az izmaik, akkor meg majd nyafognak! Ja, nem, szintetikusan előállítanak újakat… 

Néztem a sok – hozzám hasonlóan – szegény embert, akiknek nem volt más lehetősége, minthogy kísérleti nyulakká váljanak, hogy a családjuknak megkeressék a betevő falatot. Bejelentett állása csak annak lehetett, akinek már eleve sok pénze, illetve megadatott egy-egy befolyásos ismerős. Sajnos, a gépek olcsóbb munkaerőnek bizonyultak, mint az élő-lélegző humán erőforrás. 

Egyszerre öt embert hívtak be, majd a kísérletvezető nő körbemutatta a labor, illetve a készülékeket. 

– Ha körbenéznek, talán egy kicsit rémisztő lehet ez a sok gép, illetve a sötétség, de azt tudniuk kell, hogy ebben a kísérletben egy gyógymódot igyekszünk kifejleszteni. A vizsgálat során nincs más dolguk, mint befeküdni ezekbe a fémszerkezetekbe és aludni. Az agyhullámaik változásait fogjuk figyelemmel kísérni, illetve betekintést nyerünk az álmaikba. 

– Már elnézést – szólaltam fel. – Az álmaink túl személyes dolgok, ez nem sérti a jogainkat? 

– Sejtettük, hogy ez a gond fel fog merülni. Nos, mi nem fogjuk látni a képeket, valamint a hangokat, amiket álmaik során érzékelnek. Mi csupán az impulzusaikat, érzéseiket követjük, ezért is lesz a fejükön ez a rengeteg elektróda. Emellett az amygdalájukat érzékenyebbé kell tennünk, hogy a reakciókat ezek az apró érzékelők is felvegyék, majd továbbítsák a számítógépeinknek. 

– Oké… – ízlelgettem az információkat. – És mi ez a „érzékenyebbé kell tenniük” a mi… Ízé, mit mondott? 

– Amygdala? Az agy érzelmi központja, ez színezi érzésekkel az emlékeket és a világról szerzett tudásunkat. Főképp a félelem-reakcióban van nagy szerepe, de az emóciók nagy részét irányítja. Ezt bizonyos gyógyszerekkel fogjuk fokozni. Például, ha örömet élnek át álmukban, sokkal boldogabbak lesznek. 

– De a félelem egyenesen rettegésként fog hatni, az undor pedig fóbiaként! – akadékoskodtam. 

– Ez egy átmeneti állapot lesz csupán, önök másnap semmire sem fognak emlékezni. Az álmaink többsége feledésbe merül, nemde? Viszont, ha valaki hajlamos a rémálmokra, vagy van valami szorongásos betegsége, most szóljon! Sajnos, az előbb említett okok miatt, ez kizáró tényező. 

Zsebre vágtam a kezem, majd végignéztem a leendő kísérleti alanyokon, senki nem jelentkezett. Magamban somolyogtam. Az ember szeret hazudni önmagának, így könnyebb elviselni a rosszat. A társadalom legalján élni, illetve kiszorulni a peremre… Mi ez, ha nem egy rémálom? Ebben a teremben, szerintem, mindenkinek megvolt a napi lidércnyomás adagja, de erről senki sem beszélt, a tudósok rétege pedig erről mit sem tudhatott. Hittek a pénz miatt mindenbe beleegyező pórnépnek. Én is fejet hajtottam, bár rossz előérzetem támadt. 

– Rendben, ha nincs veszélyeztetett Önök között, akkor kiosztanám a beleegyezési nyilatkozatot. Alaposan olvassák át, majd az alján írják alá. Rajta van, hogy a kísérlet három napig tart, ám van, akitől egy-két nap után meg kell majd válnunk, mert nem alkalmas alkatilag a vizsgálatra. 

– Ez mit jelent? – tudakolta egy fiatal lány felbátorodva attól, hogy előtte már én is fel mertem tenni a kérdéseim. 

– Nem vagyunk egyformák. Van, aki másképp reagál a gyógyszerre, valakinél nem hat, esetleg mellékhatások alakulhatnak ki. Ebben az esetben meg kell válnunk az alanytól. 

– És ekkor a pénz sem kapja meg, igaz? – kérdezte egy másik, középkorú hölgy. 

– Sajnos. Napi bérezés van, ha valaki képtelen megjelenni, illetve kénytelen távozni a csoportból egy nap, az nem kap fizetést. 

Nagyszerű – gondoltam –, reméltem, hogy minél tovább bent maradhatok. Aztán eszembe jutott a lényeg, amit még senki sem kérdezett: 

– Még valami: miféle gyógymódot akarnak létrehozni? Mire? 

– Remek kérdés! – mosolygott a doktornő. – Én pszichiáter vagyok, a kollégám a gépek mögött pedig neurológus. Rengeteg betegség tudattalan, a köznyelvben tudatalatti, lelki tartalmak, vagy idegi elváltozások miatt alakul ki. Azt akarjuk feltérképezni, hogy álmodás során ezek hogyan jelennek meg, illetve hogyan csökkenthetjük a hatásukat. De először egészséges embereken kell tesztelnünk a módszereinket, hogy tudjuk, egyáltalán azt mérik-e, amit mi szeretnénk. 

Leültettek minket, aztán kaptunk tollat is. Nagyjából végigolvastam a nyilatkozatot, de ahogy körbenéztem, a csoport többi tagja automatikusan aláírta. Úgy hittük, hogy a nő beszámolója alapján már minden információt megszereztünk a kutatásról. Sorszámot kaptunk, én lettem a négyes. 

Aznap este kezdetét is vette a kísérlet. Betereltek minket a helyiségbe, ahol az eligazítás is zajlott, majd mindenkinek megmutatták, melyik műszer lesz az övé. Egy henger alakú, fémszerkezetbe kellett feküdnünk, ám belül kibélelték, takarót és párnát is kaptunk. Megvacsoráztattak minket, hogy biztosak legyenek abban, táplálkoztunk, mielőtt bevesszük a gyógyszereket. Aztán az elektródákat precízen és óvatosan felrakosgatták a koponyánkra, ez csaknem egy félórás művelet volt. A gyógyszer körülbelül ennyi idő után kezdett el hatni. Kicsit kába lettem, a világ forgott, valamint, mintha hallucinációk ugráltak volna a szemem előtt. A doktornő segítségével tudtam csak befeküdni az ágyba, azután nyomba mély álomba szenderedtem… 




Másnap teljesen kipihenten, fitten ébredtem pontosan reggel nyolckor. A többiek is ekkor keltek. Tíz órát aludtunk – már évek óta nem pihenhettem ennyit. A vizsgálatvezető vidáman köszöntött minket, azt mondta, sikeres volt az este. Egyetlen álmomra sem emlékeztem, de megnyugtatóan hatott rám, hogy nem vélt felfedezni semmi problémát. Ennek ellenére, amikor este visszatértünk, már csak négyen voltunk. A középkorú hölgyet kizárták a csoportból. 

– Elnézést, de a hölgy miért nem volt alkalmas? 

– Kiderült, hogy az életkora nem megfelelő a teszt-csoportba. Az emocionális reakciói nem lettek elég erőteljesek. Ezek kamasz, illetve ifjúkorban hevesebbek. 

Beletörődéssel nyugtáztam a válaszát, bár kissé különös volt, hogy kevesebben vagyunk. 

A procedúra ugyanúgy zajlott le: kaja, gyógyszer, elektróda, ágy. Aztán mintha fejbe vágtak volna tíz órán keresztül. Reggel pedig megnézhettük mit rögzített a számítógép, az agyhullámainkat, valamint az elménk aktivitási képét, amit funkcionális mágneses rezonancia vizsgálattal tudtak elénk tárni. Tehát ezért kellett egész éjszaka a fém-izében feküdnünk? Az volt az MRI. Meg voltam lepődve, hiszen ezek több évszázados technikák, de rájuk bíztam. Sajnos, az én helyzetemben fogalmam sem lehetett arról, miféle újabb eszközöket találtak ki az agyi aktivitás mérésére. A tudatlanság a legnagyobb hátrányunk, aminél fogva az orrunknál fogva vezethetnek minket… 



Az utolsó nap már csak ketten maradtunk. Én és a fiatal lány. Csodálkozva néztünk össze, mikor felfedeztük a helyzetet. A doktornő pedig már anélkül válaszolt a kérdésünkre, hogy feltettük volna. 

– Túl egysíkú álmaik voltak, a reakcióik mindenre ugyanaz volt. Elhárító mechanizmusaik és az álommunkájuk primitív. 

Nem igazán értettem, hogy ennek mi köze a kísérlethez, de mivel a kutató az kutató, én pedig csak egy hétköznapi halandó, főleg, hogy száműzött, szavam sem lehetett. 

Az előkészületek ugyanúgy zajlottak, semmi nem változott, sőt reggel is ugyanúgy keltünk. Egy kivétellel: valami érthetetlen űrt éreztem magamban. Nem lettem boldog, hiába kaptam meg a pénzt. 

A vizsgálatvezetőtől elbúcsúztam, ahogy a másik kísérleti nyuszitól is, majd nekivágtam a városnak. Három nap alatt annyit kerestem, mint egy gyári munkás egy hónap alatt. Elégedett is lehettem volna, hiszen így nem kell tovább aggódnom a húgaim miatt, visszatérhetnék hozzájuk és egy-két hónapig vidáman eléldegélhetnénk abból az élelemből, amit a vizsgálat során kerestem. Valami hiányérzetem mégis maradt. 



Bementem a hipermarketbe – hiszen sok az ember, könnyű vegyülni, legalább is ebben reménykedtem, meg gazdagék is itt vásároltak. Kisebb az esélye, hogy a kémiai vegyszerekkel kezelt dögárú kerül hozzám. 

Futószalagokon haladhattunk a sorok között, valamint egy monitoron adhattuk meg, hogy melyik termékből mennyit kérünk. Olyan érzésem támadt, mintha a vágóhídon utaznék. Kosarat sem kellett magunkkal cipelni, mert a monitoron megadott adatokat a pénztárnál már tudták, és kiszolgáltatták nekünk a kiválasztott árut. Csak kellett egy azonosító, illetve felhasználó név, amit megadtunk, és rögtön tudták, miből mennyit meg kinek. Kicsit be is paráztam, nem emlékeztem ilyesmire régről, de nem akartam feltűnést kelteni, így belementem. Nem ismertem a feketepiac árusait, többségük kemény forma volt, kegyetlen figura, akikkel nem akartam összebalhézni. Rég jártam erre, nem voltak ismeretségeim, talán majd máskor… Addig elviselem, hogyha átmenetileg is, de feltűnök a város adatbázisában. Személyes adatokat amúgy sem kellett megadni a születési évemen, valamint a lakóvárosomon kívül, az igazi nevem, meg naná hogy nem tudattam velük, hiszen már azonosító chipem sem volt évek óta. Kivágtam a csuklómból. Majdnem elvéreztem, de a cél szentesítette az eszközt. Szükség volt rá, hogy ne érezzem magam háziállatnak. 

A második emeleten jártam a hentesárunál, amikor egy emlékkép nyilallt az elmémbe. Éreztem a nap melegét a bőrömön, de nem az a kegyetlen égetés volt, mint mostanában a szabad ég alatt. Olyan lehetett, mint, amit a könyvekben olvastam: lágy és simogató. Egy farmon éltem nyugalomban, boldogságban, a húgaim biztonságban voltak, az édesapám még élt. Szinte megelevenedett előttem az illúzió minden szereplője. Könnybe lábadt a szemem… 

Megráztam a fejem, mire az egész eltűnt, és én csak mentem tovább. 

A következő betörésnél a negyediken jártam, az édességeknél, amikor korom és por csapott a képembe, aztán füstöt éreztem. Lőpor, lézer és tűz nyomán lobbant lángok hamvát. Egy lázadás élén álltam, amely során levertük az önkényesen uralkodó vezetést, a gazdagokat. Vigyorogtam, miközben szinte éreztem, ahogy a felszabadított nép hálásan ölelget, meg csókokkal borít el. Eksztázis, csak így lehet leírni az érzést, ami persze rögvest eltűnt, mihelyt rájöttem, hogy ez csak egy ábránd, én pedig még mindig a huszonkettedik század útvesztőjében barangolok. 

Semmi kétség, kezdtem bekattanni. Valószínűleg a három nap alatt átélt álmaim lehettek ezek, és az volt a legviccesebb, hogy szinte epekedtem értük. 

Megdörzsöltem a szemem, majd a kasszához sétáltam. Leadtam az adataim, majd meglepetésemre felakadás nélkül odanyújtották az élelmiszer, még a chipem sem akarták beolvasni. Létezik, hogy minden ennyire klappoljon? Már a B-tervet akartam érvénybe léptetni, bekamuzni valamit, illetve kereket oldani. Kaját meg szereztem volna máshonnan. Még a piacokon árult feljavított étke is jobb volt a semminél. Ám ezek szerint nagyrészt legálisan, sarokba szorítás nélkül túljutottam a rendszeren. Lehet, hogy végre szerencsém lett az életben? 

Fütyörészve, vígan lépkedtem ki az utcára, még a nyüzsi sem zavart. Hónom alatt a testvéreim több heti élelme, sikerélményekkel feltöltekezve indultam meg a városkapu felé. Azt terveztem, hogy egy szomszédos megapoliszba tartó teherautót szemelek ki, majd elbújok a raktérben, vagy egy kamionsofőrt pécézek ki, aki egy kis ellenszolgáltatás érdekében kivisz innen. Persze csak bizonyos keretek között, na. 

Meg is találtam a megfelelő célpontot. A pocakos úriember nem tűnt túl válogatósnak, főleg azután, hogy a napelemmel működő, rozzant járgányát megpillantottam. Régi szerkezet, a városban használhatatlan, mert a nap fénye és meleg a burán kívül ragadt, a külvilágban pedig kevés olyan hely maradt, ahol a szmogtól terhes, savas légkör átengedné a napsugarakat. Biztos valami megmachinált keverék módszerrel üzemeltethette a járművet. Ebben a pillanatban is éppen a központi energiaellátó előtt állt sorban. Egy egyszerű adathordozón, legtöbb esetben egy kártyára töltötték fel a szükséges üzemanyag mennyiséget. Manapság már mindenhez itt nyertek energiát. Nem léteztek már közüzemi csekkek, szolgáltatók vagy benzinkutak, minden a központi hivatalból jött. Az a tudományos kutató központ – ahonnan délelőtt szabadultam – lett a székhelye mindennek. Ott állították elő ezt a rejtélyes energiaforrást is, ami korlátlan lehetősséggel rendelkezett, ám a származását senkinek sem árulták el, csak a legfelsőbb körök ismerték a titkot. Nem is érdekelt engem, és mást se. Sajnos a megélhetési problémák, illetve az iskolázatlanság elterjedése rendkívül jó táptalaja volt a tudatlanság, meg az érdektelenség kialakulásának. 

A málhás szatyrokat megigazítottam a vállamon, aztán kihasználva a sofőr figyelmetlenségét az automobil felé nyargaltam. Be is huppanhattam volna a csomagszállító-térbe, ha nem tör rám hirtelen valami. Valami olyasmi, amit soha sem éreztem. Esteledett – legalább is a beépített a napfény szimulátorok ezt üzenték –, az óra pedig pontosan annyit mutatott, mint amikor a gyógyszereket kaptam az elmúlt három napban. Már nem csak az emlék- illetve álomképek kísértettek, továbbá szédítettek, hanem a koponyám is hasogatott. Szinte szét akart robbanni, nem beszélve arról a remegő görcsről, ami a karomba állt. Mi a rosseb? Egyre hevesebben rázkódott a testem, az agyam pedig távozni készült csontbörtönéből. Rángatózva estem össze az utcán. 


forrás: paranormal.hu

Halovány képfoszlányok és hangmaradványok lebegtek a tudatomban, mikor újra feleszméltem. Megint a kutatólaborban találtam magam. A sóvárgás és a fájdalom kissé enyhült, de tartósan bennem maradt. Nagyokat nyeltem, kiutat kerestem, de hiába szorongattam az ágy rácsait, nem volt elég erő a karomban meg a lábamban, hogy talpra álljak. A mellettem elhelyezkedő komód felé nyúltam, nagy nehezen kirángattam a fiókját, miközben gyógyszer után kutattam. Kellett valami, ami elmulasztja ezt a mérhetetlen hiányérzetet. Álmodni akartam ismét, de a saját álmaim nem voltak olyan élesek és valósághűek, hogy kipótolják az űrt bennem. Egész életemben egy senki voltam, egy rongyos menekülő, egy tehetetlen báb. Tudtam, hogy ez sosem valósulhat meg, de azokban a látomásokban igen. Nem akartam itt élni, ebben… Vissza akartam jutni a képzelet birodalmába! 

Éppen kétségbeesetten turkáltam a szekrényben, amikor belépett a doktornő. Olyannyira megörültem neki, hogy arra szavak nincsenek: 

– Éppen menni akartam megkeresni Önt! – ujjongtam. 

– Valóban? Nem tanácsolom, hogy felkeljen az ágyból. A szervezete legyengült. Egy kamionsofőr talált magára a nagykapu mellett. Valószínűleg a nagybevásárlásból igyekezhetett haza, mert az összes étel kigurult a kosarából. Ijesztő látványt nyújtott, azt mondta a férfi, hogy valamiféle rohama lehetett. 

– Meglehet. Mondja, nem lehetne még egy nappal… egy napocskával kitolni a kísérlet idejét. Nagyon tetszett – motyogtam, közben reménykedő pillantásokat vetettem a nőre. 

– Sajnálom, már az új turnus megy. A labor foglalt, mellesleg megszabták, meddig vehet részt valaki ebben a típusú kutatásban. 

– És gyógyszerekből nem kaphatnék még? Biztos valami mellékhatás, de… 

– Ezek nem játékszerek – cöcögött az orvos megrovóan. 

– Szükségem van rájuk! 

– Talán akad egy megoldás – enyhült meg a nő, majd egy sanda mosoly kíséretében folytatta. – Ez egy hosszabb távú kísérlet, ahol hasonló anyagokkal dolgozunk… 

– Tökéletes! Ott is van ilyen álomdolog? Tudja, ilyen álom megerősítő cuccok… 

– Természetesen. 

– Mit írjak alá? 




Éjszaka nem bírtam aludni, végigkukorékoltam az egészet, és alig vártam az újabb kísérleti időpontot. A csuklóm egy friss heg csúfította el, de nem igazán izgatott, valószínűleg a roham közben szerezhettem. Kiszáradtam, de nem kívántam az italt, vagy az ételt, miközben a végtagjaim szüntelen remegtek. Mintha mindentől megfosztottak volna. A húgaim jobban jártak, hogy nem láttak így, meg biztos boldogulnak egy darabig egyedül, ügyes csajok. Nekem fontosabb dolgom volt, velük ráért később is foglalkozni. 

Délután ketten jöttek értem, a doktornő és egy fiatal ápoló. Az utóbbi beletett a tolószékbe, majd keresztültolt a folyosón, a másik pedig tájékoztatott a részletekről. A felét nem értettem, nem túlzottan kötött le, meg persze, nem is bírtam figyelni. Valami olyasmiről hadovált, hogy rácsatlakoztatnak egy gépre, az lehetek, aki akarok, meg alszok, ameddig csak szeretnék. Pöpec, ennél jobb melót nem is találhattam volna! Aztán, ha vége lesz, gazdagon és elégedetten mehetek haza a kicsikhez. 

Levittek az alagsorba, ahol a fal fémből állt, a folyosó kinézete pedig egy bunkerre emlékeztetett. Az ajtón, amin betoltak, az energiaellátó emblémája díszelgett, de betudtam annak, hogy ez a fődobása a központnak, illetve, hogy nagyrészt ebből finanszírozzák a kutatásaik költségeit. Na, meg mostantól az én fizumat. A nyakamra és a csuklóimra ráerősítettek valami különös kütyüt, majd a könyökhajlatomba infúziós tűt szúrtak, a táplálék és a gyógyszer miatt. Nem érdekelt, csak hogy minél előbb megszűnjön ez az üres, értelmetlen létállapot. 

Befektetettek valami hatalmas fémkapszulába, majd rám zárták a tetejét. 

– Újabb forrás, így már nem fog ingadozni az áram az északi szektorban – könnyebbült meg az orvosnő. – Rendkívüli ötlet volt az új technológiával kiválogatni az álomtartalmak közül a rebellis, utópisztikus leánymesékben élő lentieket. Így legalább kiszűrhetjük a leendő bűnözőket és lázadókat, cserébe pedig energiát szolgáltatnak nekünk. 

A kábítószer lassan elkezdett hatni, így már csak sután, érthetetlenül motyogtam magamban: 

– A könyvek birtokosai már a lelkünket is megkaparintották? – tettem fel a költői kérdést, hiszen ők már nem hallottak engem. – A tudás hatalom… Mi pedig mérhetetlenül buták vagyunk… 

– Az agy csodálatos szerkezet. Tele áramkörökkel és energiával… – kapcsolta be a fémkapszulát a nő, amiben feküdtem. Ettől egyre fáradtabb és fáradtabb lettem, mintha egy maratoni futás közepén tartanék… – A freudi vágyteljesítés valóban létezik, az álommunka mindent elárul: mik a vágyaid, a célod… Ez a legjobb szűrőmódszer, az álomvetítőgép pedig tökéletes eszköz mindehhez. Továbbá ez a legnagyobb fegyverünk is, mert az emberek vadul kajtatják az álmaikat, ha valóságos illúzióként adjuk elő őket, akár függőséget is okozhat. Lásd a mellékelt ábrát… – magyarázta az újonc ápolónak, aki zavarodottan, szinte megtörve figyelte a procedúrát. – Ne sajnáld, ő a társadalom ellensége, mellesleg önmaga egyezett bele. Itt az aláírása – lebegtette meg a nyilatkozatot. 

– De hát… Ő is csak ember – ellenkezett a fiatal fiú. 

– Nem, ő már csak egy elem a város energiaáramlásában. Nincs önálló akarata, vagy emberi tulajdonsága. Hidd el, élvezi! Utópisztikus delíriumban tobzódik. Neki is jó, nekünk is jó. Ugyan, hogy lenne fenntartható ez a fejlett, energiazabáló társadalom, ha páran nem áldoznák fel magukat érte?! A béke mindennél fontosabb, te is beláthatod. Ez a tökéletes „gyógymód”. 

A tudós leereszkedő, szánakozó tekintettel nézett rám a fémszerkezet üvegfedelén keresztül. Pislogtam párat, a testvéreimre gondoltam, azokra a tehetetlen, törékeny árvákra, akiknek csak én voltam a világon. Elüvegesedett a tekintetem, a külvilág lassan elmosódott, majd egy füves pusztán találtam magam. A régi kunyhónk helyén egy takaros családi ház állt, apám és édesanyám várt rám a verandán, a húgaim pedig vidáman fogócskáztak az udvarban. Elégedetten, boldogan néztem őket, miközben azért rimánkodtam, hogy ez az álom ezúttal örökké tartson…




Eliza Beth: Párbaj




Kicsi volt. Talán borsószemnyi. Szinte láttam magam előtt, ahogy összedörzsöli nem létező kezeit. Képén gonosz vigyorral, szemeiben boldog izgalommal készül tettére… Előre örül, hogyan meg fog gyötörni. Lélegzetvételnyi szünetet sem hagy számomra. Csak hadd kínlódjon! – gondolja magában… 

Éjszaka kezdődött, mint mindig… Először csak a nyálát érezte besűrűsödni. Félálomban érzékelte, bárhogy is próbálja, képtelen lenyelni a manduláit. Torkában apró, szúró fájdalmak jelentkeztek. Felkelt, ivott egy pohár vizet, és ezzel elintézettnek tekintette a problémát. Visszafeküdt, aludt reggelig. 
Másnap délben már lázas volt. Estére tovább emelkedett a testhőmérséklete. Fájtak az ízületei, a feje szét akart robbanni… Influenza – mondta ki az orvos az ítéletet. Orvosság, tea, gyümölcs, pihenés. Haha! Azt hiszi, ezzel legyőzhet engem? 

Csak szeretnék pihenni! De az a kis alattomos nem hagy. Orvul támad, és naná, hogy épp akkor, amikor aludnék. Érdekes módon, amíg függőleges testhelyzetben vagyok, nyoma sincs… ellenben, mihelyst lefekszem… 

Két nap alatt elmúlt a láza, nappal már felkelt, hisz a fekvésbe belefájdultak a csontjai. Türelmetlenül vártam, hogy végre este legyen, és ágyba kerüljön… Hagytam neki néhány nyugodt percet. Nem sokat. Aztán elkezdtem… 

Elmondhatatlanul idegesít a saját hörgésem. A tüdőm sípol, zümmög, bugyborékol… Igyekszem szabályosan lélegezni. Hanyatt fekszem, hogy kapjak levegőt az orromon keresztül. De kilégzésnél ingerel, köhögnöm kell. Visszafojtom. 

Nem tudja még, hogy képtelen ellenállni nekem. Úgyis én fogok győzni. Mindig én győzök. Belekapaszkodom minden oldalról, megfeszítem magam… indián harci dob nem lehet olyan feszes, mint én ezekben a pillanatokban. Eleinte halkan, diszkréten duruzsol. Pár légvétel után erősödik a zihálás, hangja vetekszik a szerelmes macskáéval… Remek! Kezdem elérni a célom… 

Elemi erővel tör fel belőlem a köhögés. Függőlegesbe rántja a testem, muszáj felülnöm. Hanyatt fekve képtelenség szabadulni tőle. Rátelepszik a mellkasomra, hullámzik odabenn, megfojtani készül. Két köhögés közt próbálok oxigénhez jutni. 

Egyelőre döntetlen a párbajunk. Ő egyre nagyobb erővel köhög, én egyre nagyobb erővel kapaszkodom a légcsövébe. Elzárom előle a levegőt, élvezem a fuldoklását. Aztán mégis hagyok neki némi szünetet. Hadd higgye, győzött… 

Végre sikerült! Szabaddá vált a levegő útja a tüdőmbe. Megkönnyebbülten vettem pár mély lélegzetet. Füleltem. Nem sípol, nem hörög. Ellenben kiszáradt torkom késpengék hasogatják. Jót tesz a hűsítő víz. Sóhajtva fekszem vissza… 

Hihi… itt vagyok ám! Mindjárt észreveszed, mihelyst lesz bátorságod teljesen kifújni a levegőt a tüdődből… Hallod? Már zümmögök újra… mint a rovarok szárnya a szélben… Csiklandozom a torkodat, ingerellek… nehogy elaludj, hé! 

forrás: ocdn.eu

Szundítottam néhány percet. Órákat szerettem volna, de már megint… Sóhajtoztam, nyeltem, hátha vissza tudom fojtani… Kinyújtott kezem félúton megállt a levegőben, nem érte el a vizespoharat. Két választásom volt: vagy köhögök, vagy megfulladok. Megfulladni roppant kellemetlen érzés… Köhögni is. Beleadtam minden erőmet, a mellkasom zengett, mint a hárfa húrjai, a szomszédok is hallhatták. Egy pinduri sűrű váladék a légcsövemben… és mekkora galibát tud okozni… Csakhogy végre sikerült megszabadulnom tőle! 

Na jó, most te nyertél! De csak csatát vesztettem, háborút nem! A testvéreim még benned vannak…


Joung-Jung Róbert: Az Árnyjáró





Mindig rühellte, ha korcsnak szólították. Ilyenkor ereiben felforrt a vér, elméjét elöntötte egy sűrű, vérvörösen izzó, pulzáló köd. Hallása tompult, fülében a szavak halk kattogásként csengtek és valahol a távolban szíve lüktetését harci dobok monoton zúgásának vélte. Arcán pattanásig feszültek a hajszálerek, szemfogai már-már kilátszottak dühödt arckifejezése mögül, miközben egyenesen felszántották alsó ajkának gyengéd barázdáit. A csontok recsegve-ropogva engedelmeskedtek az inak erőteljes összehúzódásának, gyűrűje pedig már-már deformálódni kezdett ökölbe szorított kezében. Jobb karjában csuklójától a válláig megfeszült minden egyes ina, készen arra, hogy bármely pillanatban darabokra zúzza az őt sértegető paraszt állkapcsát. Meleg vér serkent tenyerének bőre alól, körmei pár centi mélyen járhattak a puha húsban. Azonban most az egyszer nem engedhette meg magának, hogy vérbe fojtsa eme balga elme sértő szavait. Küldetéssel érkezett, amelynek befejezése előtt nem távolíthatták el őt a városból. Semmi áron. Nagy levegőt vett a sör és pálinka párlatok erős illatfelhőjéből, ami a kocsma népének izzadtságtól átitatott bűzével keveredett. Ez a szag hányingerkeltő undorral töltötte el és valamennyire kijózanította elméjét a tajtékos őrület széli hullámzásából. Tisztuló elméjének első képfoszlányai az ismeretlen jel erőteljes izzását juttatták eszébe a ténnyel együtt, hogy soha nem szabadulhat tőle, ha nem tudja meg miért is viseli. Elviselhetetlenül izzott már bőrén az a jel, mintha egy frissen az izzó parázsból kivett acélpengét szorítanának hozzá. Éles, velejéig hatoló fájdalom volt, amely a tűz féktelenek erejével égette szüntelen, kiölve belőle minden más kínt. 

Olyan erőteljest csapott öklével a tölgyfaasztal mocsokkal, sörrel és már vérrel átitatott lapjára, hogy az az alatt elterülő korhadt padlózat megadván magát a rá nehezedő akaratnak, halk reccsenéssel magába fogadta az asztal lábait. Ebből, az ittasan dülöngélő és a hangos ordibálástól megsüketült egyének csak magát az ütést tudták felfogni. Az, hogy az ököl alatt deformálódott padló szálkás maradványai és az állkapcsuk szilánkosra repedt darabjai pár másodperce még akár helyet is cserélhettek volna, meg sem fordult a fejükben. Szájukból pálinkabűzös leheletükkel együtt újabb ócsárló szavak távoztak, amelyekkel az idegent próbálták még jobban kihozni a sodrából. Ezek a semmirekellők azonban rég nem jelentettek semmit számára, hangosan bőgő marhák voltak csupán az esti karámban. Szívverése lelassult, gerincén hűs nyugalom futott végig, és testének minden végtagjában elernyedtek az előbb még acélsodrony feszességű izmok. Lassú mozdulattal a kupája felé emelte kezét, és fölényének teljes tudatában tovább itta eme falusi taverna kétes eredetű malátapárlatát. Igaz, számára sosem az ital íze volt a fontos, mivel azt maximum az undorító és förtelmes szavakkal tudta volna csak jellemezni, hanem a hatás, melyet pár korsó után kifejtett. A már langyossá melegedett sör most azonban, még őt is meglepve, a forrásvizek hűsítő frissességével hatott rá, kitűzve elméjéből a még megmaradt fortyogó indulatokat. 

A szakadt ruhás földműves és barátai már percek óta próbálkoztak, hátha mégis sikerül kihozni sodrából az idegent, hogy ez által egy jó estét szerezhessenek maguknak. 

– Na, lépjé... mámin ájjá mán fel onnan te mocskhos gölény, te phüdös kolcs – szajkózta majdnem érthetetlenül a hozzá legközelebb álló bűzös pofa, melyhez egy munkában megrokkant testen kívül egy az otthoni verésben elferdült pofacsont nyomai is járultak hiányos fogazattal. Persze az is lehet, hogy maguk az istenek teremtették ilyen ocsmánynak, hogy szánalmon kívül mást ne is lehessen érezni számára. Szakadt, foszladozó vászonruháját sár és vizeletfoltok éktelenítették deréktájtól lefelé, az izzadtság pedig már sófoltokként csapódott ki a hátán, ezzel összességében egy mocskos utcai kéregető látványát keltve. Ábrázatánál és külleménél már csak maga a szag volt rosszabb, melyet még egy csatornapatkány is megirigyelt volna. A szája szélén csurgó nyál minden szavánál ott lengedezett arcán, miközben utat talált magának az állkapocs és a padló között. Társai akár mintha csak az ikertestvérei lennének, ugyanazon vászonöltözetet viselték hasonló földmaradványokkal és ismeretlen anyagokkal díszítve. Az erőteljes ütéssel mit sem törődve hergelték az idegent további jelzőkkel titulálva. 

A nagy mulatozásnak a kocsmáros vetett véget. Megelégelte a sok barmot, főleg mivel azok az olcsó lőrét fogyasztották csak, a vendég azonban mindig a legjobból kért és az árát is rendesen szó nélkül megfizette. Szikárnak tűnő alkata ellenére az istenek mély orgánummal áldották meg, amelynek parancsoló hangsúlyát még a legnagyobb lárma sem tudta volna elnyomni: 

– Na, most már elég legyen, rühes banda. – És miközben egy repedt korsót törölgetett a foltos derékre kötött konyharongyával az ajtó felé intett. – Arra van a kijárat! Az asszonyotok biztos vár már titeket. Főleg téged Józeff – nézett mélyen a bambán bámuló bunkó bárgyú szemeibe, kinek arcát ama gyönyörű sodrófanyom díszítette –, hisz a múltkor is jól megjártad otthon. Ezen szavakra halk nevetés tört ki a csoport tagjai között, most már teljesen magára hagyván az idegent. Az eközben fel is állt onnan, bronzérméket szórt az asztalra és a kijárat felé vette az irányt. Mivel a társaság új áldozatot talált maguk szórakoztatására, senki sem állt az útjába. Saját szerencséjére.

           
forrás: youtube

Amikor kilépett ajtón arcába csapott a nyári meleg által felhevült macskaköves út forró lehelete, de keletről hűsítő szél járta át a vidéket, ami a távolban nyíló rózsák édeskés illatát hordozta magával. Rég volt már, hogy ennyire üdítőnek érezte illatukat. Nagyot és mélyet lélegzett akár csak egy épp levegőhöz jutott fuldokló, hogy kitisztítsa tüdejét és orrát a bennrekedt gyomorfogató szagoktól. Köpenyegét szorosan összekötötte, csuklyáját mélyen a szemébe húzta és elindult a legközelebbi utca felé. A néhol nyirkos köveken csúszkáló bőrcsizmája furán nyikorgó hangja visszhangzott mindenhonnan, rajta kívül egy lélek sem tartózkodott itt. Látszólag. Valahol a sötétség leple alatt ott tanyáztak az éjszaka gyermekei, mind prédára lesve, de ő nem tartozott az áldozatok közé. Nem tartozhatott, hiszen ő is egy volt közülük, egyike azon vadászoknak, akikhez legszívesebben már most csatlakozott volna, hogy szomját csillapítsa az éltető, friss, meleg nedűvel. Azonban most nem tehette. Elméjét hiába ostromolta a szomjúság és a torkán selymesen lecsurgó vér utáni vágy, nem engedhetett a csábításnak. Sietősre vette a dolgot, átugrott két utcán alvó sötét alakon és a temető felé kanyarodott. A kihaltnak tűnő főutca csendjét csak a vértjükben csörömpölő őrjáratok törték meg néha-néha, akik szemükkel addig követték a fekete csuklyás alakot, ameddig csak elláttak, azonban ő még két utcával arrébb és érezte magán azokat a szúró tekinteteket. Ilyentájt már csak háromféle embertípusnak volt dolga az utcákon: részegeknek, tolvajoknak és hullafosztogatóknak. Azért is ilyen fontos kiemelni utóbbit, mivel a város rendelkezett a környék nemeseinek végső fekhelyéül szolgáló legtöbb kriptával, melyeket rendszeresen meg is látogattak a bátrabb szerencsevadászok. Az óriási márványbörtönök őrzését a kerület strázsamestere vállalta magára emberei nemtetszésére, mivel rengeteg városi mendemonda és történet keringett az ott nyugvó holtakról, az őket védő gonosz szellemekről, nem is beszélve a néha felbukkanó, emberi húsra éhező élőholtakról. Magát a kriptákat körülvevő sivár erdő, melyet „Holt vidék”-ként is emlegettek, nagyban hozzájárult a pletykák kialakulásához. A fák lassan kilenc évtizede nem rügyeztek ki tavasszal és nyáron sem hoztak virágot, azonban törzsük még mindig erőtől lüktetett. Valami sötét hatalom azonban elnyomta a szunnyadó élet legkisebb csirájának kibontakozását is. Még Krumm papjainak ereje sem volt elég, hogy újra felvirágoztassa, újjáteremtse ezt a vidéket vagy, hogy földdel egyenlővé téve a hamuból új életet leheljen belé. Több évnyi próbálkozás és főpapjuk rejtélyes eltűnése után inkább visszafordultak az Első tanok tanulmányázásához, hátha válaszra lelhetnek eme különleges jelenséggel kapcsolatban, de addig is megtiltották mindenkinek, hogy megadott területekre belépjenek. Sötétedés után egy árva lélek sem merészkedett a csupaszon nyújtózkodó ágak vetette árnyak rejtelmes birodalmába, még az őrjáratok sem merték megközelíteni ezt a szentségtelen helyet. Állításuk szerint már nem egy társukat elnyelte a feketeség, az erdőn átvezető járáson találtak rá véres kézlenyomatú fáklyáikra, amiktől azonban soha egy nyom sem vezetett el. Nyomtalanul felszívódtak. 

Természetesen ő sosem hitt az efféle falusi mondákban, inkább ő volt a központi szereplőjük. Sok becenév ragadt rá az élete során, kezdve a lélekrablótól a démonivadékig, igazán találónak azonban ő maga a vérszívót tartotta. Azonban minden alkalommal, amikor ez eszébe jutott, undor töltötte el és a hányinger érzése kavargott gyomrában a frissen lecseppenő nedű keserédes képzetével. Mindig szájában érezte az enyhén fémesen édes ízt, melyről kényszerrel sem tudott volna leszokni. Hiába utálta magát érte, ennie mégis kellett, és éhezni kegyetlenebb volt, mintha friss parázsba mártott perzselő vassal égetnék bőrét, és ezt tapasztalatból tudta. Gondolatai még mindig az éhezés és tehetetlenség körül csapongtak, mikor fura mozgásra lett figyelmes. Az erdő közelébe érve a hold által vetett árnyak megnyúltak és nagyon lassan, kígyószerűen feléje kezdtek kúszni. Nyújtózkodó, karomszerű nyúlványoknak látszottak már, mire mozgásuk abbamaradt a lábától nem messze. Enyhe szellő cirógatta végig a fák csupasz koronáit, melyeknek hullámzó mozgását azonban nem teljesen követték az árnyak. Úgy tűnt, saját életet élnek eme zord valóság mezején, és csak az őket tápláló félholdnak élnek, annak lejtik kusza, szédítő táncukat és csakis az ő parancsának engedelmeskednek. A szikár ágak vetette árnyak azonban nem vesztegeltek sokáig előtte, visszahúzódtak a fák sötétségének védelmébe, így az egész inkább tűnt káprázatnak, érzéki csalódásnak, mint valóságnak. Lehet ténylegesen csak az volt, gondolta magában, miközben elindult „vidéket” látni. 

Érezte, hogy az útja ezen a sivár erdőn keresztül vezet, érezte, mivel a kezén található jel egyre erősebben lüktetett, minél közelebb ért hozzá. Érezte, amint a kézfején lévő szimbólum lassan felforrósodik, ahogy a testét átjárja valami tudatalatti boldogság, nyugtalanság, és az érzés, hogy valami nagyon fontosat felejtett el. Kesztyűjén keresztül megszorította a már vörösen izzó jelet és reménykedett benne, hogy ténylegesen a jó irányba vezeti, ahol fényt deríthet múltjának titkaira, nem pedig a végleges pusztulás felé. Lassú és megfontolt léptekkel közeledett azon sötét kapu felé, melyet a fák koronáinak egymásba kapaszkodó ágai alakítottak ki. Vajon ez átjáró lesz egy új életbe, vagy csak a végső nyugalmamat lelem meg itt végre. Választ nem is várt és nem is kapott, azonban egy kiáltozó hang kizökkentette elmélyült gondolatmenetéből. Egy városőr és kísérete ballagott felé égő fáklyákkal. Öten voltak csak, de a fáklyák lobogó fényében nehezen kivehető alakok lehettek volna akár többen is. Az esti, hűsítő szél által hordozott szaguk azonban elárulta őket. Mindegyikük már a késői strázsa utáni korai megpihenés szakaszából zökkenhettek ki, mert bűzlöttek akárcsak egy boroshordó. A félhomályban ejtett mosoly volt az egyetlen jele annak, hogy Kilevet még szórakoztatta is a dolog. Ha már a kocsmai bagázzsal nem adatott meg egy kis szórakozás, talán most már lesz rá lehetősége. Öt enyhén ittas, kétbalkezes városőr egyedül az éj gyermeke ellen egy teljesen sivár és mindentől távol eső környéken nem sok jóval kecsegtetett. Számukra. Mintha csak a természet is megérezte volna a halál egyre jobban letelepedő feszültségét az enyhe szellő teljesen alább hagyott, megszűntek létezni a rágcsálók és bogarak, az őrjárat hangos lépteinek és kiáltozásinak hangzavara mellett teljesen elnémult a táj. Talpuk alatt összetörő üveggolyókként sercegtek a formátlan kövek, fújtató bikákként kapkodták a levegőt, a szemükben égő tűz pedig akár egy szűk utcát is megvilágíthatott volna. Egyedül a csupasz fák sötétségből kiemelkedő alakja törte meg a varázst. A fáklyák halovány fényében kíváncsiságtól felajzott tömegnek tűntek, mely már őrjöngve várja a csapást, mikor kiserken a vér és vörösre festvén a homokot és élvezheti a gyilkolás és halál minden egyes pillanatát. Gúnyos, göcsörtös arcukon elhúzódó vigyor futott végig amint az egyre jobban közeledő alakok megvilágították őket. Tágra nyílt, besüppedt szemeikkel figyelték a sötét vándor minden mozdulatát és vézna kezeiket már tapsra nyújtva, görcsösen a magasba emelték. Minden ujjpercük epekedve várta a győzelmi tapsvihar kezdetét, amint az őrök az erdő széléhez értek. 

– Mi a jó kínkeservit keres maga itt ilyen későn? – tért egyből a tárgyra az egyik műveltebb és talán kevésbé ittas katona levegő után kapkodva. Mindegyik fulladozott az erőltetett menettől és a szájszagukból ítélve a hirtelen félretett édes Medinától. – Hát maga nem tudja, hogy sötétedés után kijárási tilalom van érvényben a temető területén? Azonnal takarodjon a szállására, vagy ha úgy akarja, szívesen elkísérhetjük mi is egy hűvös esti lakhelyre. – eresztette el viccesnek vélt szavait. Még a társaihoz is hátrafordult, hogy mélabús szemeivel nyugtázhassa humorának igazát. Hiányos fogsorok örömteli látványa fogadta, és érezte, amint erővel tölti el az ereiben csörgedező bódító önbizalom. Kihúzta magát és egyensúlyát keresve megállapodott a csuklyás alak előtt. Kezét még véletlenül sem vette le rövidkardjának foglalatáról miközben körbejárta a sötét alakot. – Süket vagy, vagy mi a fene? Azt mondtam takarodj, vagy mi vezetünk el. 

A mozdulatlan vándor azonban egy hangot sem hallatott. Szótlanul, komor arccal állta a városőr egyre durvább és ócsárló szavait. Várta az első lépést mellyel megindulhat az a rövidke keringő, az a gyönyörű életteli tánc melyet mindig csak szólóban lehet befejezni. Fülében egy képzeletbeli bárd lantjának húrjai pendültek halk dallamot formálva a csend és üresség foszlányaiból, majd izmai az ütemet követvén ellazultak majd megfeszültek. Egyensúlyát a hátsó lábára helyezte, térdeit enyhén behajlította, izmait ugrásra feszítette, miközben lágy mozgását köpenye elrejtette a kíváncsiskodó homályos tekintetek elől. Ám ebben a pillanatban egy furcsa érzés kerítette hatalmába, az érzés, amit az emberállat hatodik érzéke vezérel, az a fajta bizonytalanság, ami egy rosszul felmért helyzetből ered. Rideg felismerésként futott végig gerincén az eddig jól palástolt rablótámadás ténye, mikor megérezte a levegőben terjedő vérszagot, ami az egyik szemben álló katona ruhája árasztott. Rájött, hogy nem is a harc fűtötte vérét, hanem titkon démoni énjének éhínsége pumpálta szívében egyre gyorsabban az adrenalint. Tudattalanul éhezett arra a vérre, amit most vett csak észre az előtte álló két katona láncingének nyakánál és oldalánál. Ezek a némberek lemészároltak egy egész éjjeli őrjáratot csak azért, hogy mások közelébe férkőzvén az este folyamán és minél nagyobb vagyonra tehessenek szert. Vagy talán csak őrá pályáznak? Nem tudta eldönteni, de most gondolkodni sem maradt ideje. Keze azonnal dobópengéjére tévedt köpenye alatt, hogy legalább a háta mögé került egyén ne okozhasson nagyobb gondot pár másodperc múlva. Hogy tévedhetett ekkorát... Ilyen egyszerű trükknek bedőlni... Még egy goranni Hiisi is átlátott volna rajta... 

Az első támadás azonban nem hátulról érkezett. Az előtte álló őr bal kezébe tartott fáklyáját hajította egyenesen a vándor mellkasának, ezzel ezernyi parázsló démont szabadítva, annak bőrvértjének redői közé és egyben megvakítva őt egy rövid időre. Rövid fénypászma kúszott végig egy torzul vicsorgó arcvonalon majd megperzselt bőr és len szaga terjedt a levegőben. Eközben a jobbjába rántott kardjával, egy mozdulattal próbálta meg felnyársalni célpontját. Egyenesen a szíve felé tartott, mintha ismerte volna a testének egyetlen igazán gyenge pontját. A másodpercek lelassultak, töredelmesen lassan teltek el amint rövidkard megkezdte végtelennek tűnő útját az egyre sűrűsödő levegőben. A háttérben figyelő sötét tömeg pedig lélegzetvisszafojtva mozdulatlanul állt várván a győzelemittas pillanatot. A csapat parancsnoka kényelmes testtartást felvéve, derekára támasztott kézzel és örömteli arccal nézte amint a villanó fáklya fényében vörösen csillannak a keményre edzett rövidkardok hüvelyeikből előbújó élei, és hallgatta a tokhoz súrlódó fém kegyelet teljes szimfóniáját, mely számára szebb volt bármely orgonaszónál. Egy pillanatra megállni látszott idő és tér, mintha csak egy festmény kompozíciójához állnának modellt mind és nem az ősrégi tánc kezdő lépéseit próbálgatnák. A gyönyörteljes és kegyes halálét. 

Azonban ez a tánc nem mindig kedvezett annak, aki az első lépést megtette. A hulló parazsak kialvó fényében alig észrevehetően az egyik dobópenge indult hangtalan felfedezőútra az éjsötét köpeny mélyéről. A hold lassan ébredő tekintete volt az egyetlen, amely a villanásnyi időre feltűnő pengét követni tudta az elhaló tűzdémonok fűtötte kormos éjszakában. Az papírvékonyra élezett dobópenge oly halkan siklott végig a kardjával éppen támadó nyaki ütőerén, hogy az eleinte csak kellemes bizsergésnek vélte az éppen szétterjedő fájdalmat. Reflexszerű pislogása közben elméjében kusza élete emlékei rémlettek fel... a délután folyamán átélt gyönyör... az az útszéli kéjenc kurtizán, kinek selymes bőrének egyetlen érintésétől is egész teste megborzongott. Aztán az a szertefoszló pillanat, mikor a lemenő nap fénysugarai a spalettán átszűrődve ezernyi vizslató szemként táncoltak a takaró alatt pihegő karcsú derekú szépség minden porcikáján... Ismét érezni vélte bíbor körmeinek finom cirógatását a nyakán... és az onnan szétáradó melegséget... Majd mintha az élvezetek csúcspontjának percében bekövetkező mámort élné át ismét, az ürességgel együtt járó eszméletvesztés környékezte meg... Szédülten nyitotta ki a valóságra éhező tudatát, szemhéjai súlyos gátkapuként emelkedtek fel és a szertefoszló álom közepette a fájdalom józanító kínja áradt végtagjaiba. A végzetes döfés, melynek energiája még mindig lendületben tartotta sosem érte el célját, csak a bársonyos köpenyt szúrta át ott, ahol előbb még egy lüktető szív dobogott. Szemében már nem is egy ember, csak egy árnyék surrant odébb nesztelen gyilkos mivoltában. Sebes prédájának mozgását már észlelni sem volt ideje, mikor a frissen szerzett láncingének gyengén összetartó szemei közt egy rapír jéghideg hegye utat talált magának a gyomrától egészen a gerinccsigolyákig. Kesernyés vér tódult a torkába miközben baljával elillanó életének utolsó bíbor cseppjeit próbálta meg visszatartani, hogy őt éltessék az út pora helyett. Hiábavalóan. 

Míg térdre hullt társuk már csak léte utolsó perceinek volt tudatában a többiek kardjukat maguk elé rántva próbáltak meg ellenállni a hétköznapi prédából éjsötét halállá változó idegennek. Úgy állt előttük mint Tornad, a „vérengző” kardmester, kőből faragott szobra. Tartása egyenes, rapírját fenyegetően feléjük tartva felsőbbrendű lényekből sugárzó rezzenéstelen küllemmel. Egyedül a lélekbelátó könyörtelen tekintet hiányzott csak az összképből, azonban a csuklya alól haloványan megvillanó bíborvörös rubinszemektől libabőrös lett minden porcikájuk. Érezni vélték az elmúlás hűvösen lágy leheletét végigkúszni bőrükön, ami a vele vegyült félelemmel együtt pórusaikon keresztül beivódott testük minden porcikájába. Enyhén megremegő végtagokkal hátrálni kezdtek és védekező állásban várták az újabb támadást. Egyikük tekintetét a társukhoz siető rémült vezérük vonta el egy rövid pillanatra, ami egyben azonnal végzetes hibának is bizonyult. Mire újra a rapírt szorongató démon felé fordította volna figyelmét az elillanó árnyként mozdult stabilnak tűnő pozíciójából. Ellenfele fegyverének éle a rövidkardot tartó csuklójának inai elválasztásával másodpercek alatt végzett, oly mélyen szántva végig alkarjának most már vérrel átitatott mezejét, hogy még a csontja fehérjében is kitapintható volt a nyoma. A bordákat roppantó erőteljes rúgás ekkor már megváltásként érkezett támadójától, hiszen a szívébe fúródó csontszilánkok gondoskodtak róla, hogy a vért ne pumpálja tovább testében a külvilág és a fájdalomérzetért felelős szervek felé. Mire teste elérte az út porát, szemei kocsonyás ürességgel fordultak a csillagok engesztelő fényei felé, hogy lelkét istene színe elé vezessék eme vérvörös éjszakán. Társainak sem kellett már sokáig eme múló élet gyötrő kínjai között vándorolnia, jégszobrok között táncoló fürge nimfa gyorsaságával került mögéjük a halált hordozó idegen. Egyikük lábszárcsontja egy fakanál gyengédségével adta meg magát a rá zúduló erőnek és reccsenve tört szilánkokra az azt még összetartó izomzat alatt, az ezt követő láncingen áthatoló penge fagyos érintését lelkébe törő, mindent elnémító démoni sikolynak érezte. A fájdalom lassan szűnni kezdett, a külvilág hangjai lassan elnémultak és az egyre növekvő semmi mélyéről egy remegő hang halkan megjegyezte: „Csak ne így.....”. Míg mások előtt életük elhasznált percei peregnek le ilyenkor, előtte a soha ki nem használt lehetőségek és az a jövővel teli űr tátongott, amit nem tudott megtölteni semmivel... se család, se pénz, se rang és semmi, de semmi tisztelet. A világ hangzavarában hangtalanul születve és némán bukott el egy temető melletti mezítelen fákkal körbevett úton. 

Az utolsó még talpon lévő ember kardját elhajítva menekülőre fogta a dolgot, úgy érezte, életében nem rohant még ilyen gyorsan. Nyakában érezte a vörös szemű démon leheletét és mintha isteni áldás minden erejével ruházták volna fel, végtelen erőre kapott. Nem nézett hátra, nem állt meg, nem is gondolkodott semmin, csakis a futásra koncentrált minden porcikájával. Ezért sem látta meg azt a két tűhegyes pengét, amelyek kopókként loholtak a nyomában csakis a vérére szomjazva. Az első centikre kerülte a kőben szerencsésen megbotló szerencsétlent, de a másik a bal combjába fúródott teljes hosszában. Az következő lépésnél az izmok görcsös összerándulásától és lendülettől egyensúlyát veszítve bukott orra. Kezeit maga elé rántva próbálta hiábavalóan fékezni az esést, apró kavicsok fúródtak szép számmal a puha, védtelen bőr alá, majd pedig szántották fel az éppen földet érő, a holdfényben beteges színben pompázó arcát. Eszméletének szélén táncolva érezte, amint egész arcát ellepi az út pora, majd amint fuldokolva belélegzi azt és hörgések közepette felöklendezi. Mintha nem is a saját testével történne mindez, mintha csak kívülről szemlélné az eseményeket egy másik idegen lény szemein keresztül. Azonban szemét kinyitván meglátta a homályos esti világ képét, melyet álomnak vélt csak pár másodpercig, és benne megérezte a testében szétáradó fájdalmat amint az szép lassan kúszik egyre jobban felfelé a tudatáig. Lábra próbált állni, de még feltápászkodni sem volt elég ereje. Halk kuncogásba kezdett, ami átfordult könnyes nevetésbe miközben a hátára fordulva várta, hogy eme szörnyekkel tarkított víziónak vége szakadjon. „Lehet, hogy sírva jövünk a világra, de mindig egy naaagy mosollyal kell róla távozni” – hangzottak el fejében apja gúnyosan elnyújtott szavai, miközben szeme láttára, röhögve ugrott ki kényszerzobbunyában a fővárosi elmeintézet 4. emeletéről. Forgott körülötte a világ, de egyre jobban érezte a szúrást a lábában, a hasogató kínt a kezében és az arcán lassan lecsorgó, porral keveredő meleg vért. Hallotta, amint lassú léptekkel közelít felé valaki, de nem ellenkezett, nem védekezett, az ég felé tárta karjait és csak nevetett, nevetett, nevetett, életében először őszintén, felszabadultan és megbánás nélkül. Nem törődött már a felé tornyosuló árnnyal, a megvillanó pengével, sem pedig a fájdalommal, ahogy a szívébe mélyedő penge minden izmot elvágva megállítja annak dobogását. Egy vércsepp szép lassan indult meg hörgő mosolya közepette és követte arcának nevetésre álló barázdáit egészen a füléig ahol élettelen hullt alá az éppen hamuként leülepedő portól fedte úton. 

Csak néhány lélegzetnyi idő telt el, de még egy homokóra is csak számolná a lecsordulásra váró szemeket, és 4 magukat emberi lénynek valló isteni teremtmény feküdt dermedten, vérző szívvel az út mocskában. Kilev mélyen lélegezte be a vérszagban fuldokló levegő minden egyes leheletét, hogy a benne tomboló vérszomjnak legalább ennyire eleget tegyen. Az acsargó démon kiéheztetett farkasként falta az éltető nedű illúziójának vörös ködét, de telhetetlen étvágyát ez természetesen nem elégíthette ki, inkább csak haragra gerjesztette. Uralni akarta a testet, kieresztett fogakkal tépni szét áldozatát, érezni a félelmet a lefelé gördülő izzadtságcseppek szagában, harapni a nyers húst és ízlelni a belőle feltörő bársonyos lét minden cseppjét, hallani az egyre halkuló lélegzetvételt és meg-megtörő szívdobogást majd a halk felszabadító sóhajt, amikor a lélek a halál csókjával elszabadul hüvelyéből. Lételemétől megfosztott vadászként szomjazott a prédára és minden erejével ki akart törni az őt körbe fogó márvány szilárd akarat börtönéből. Azonban Kilev nem engedte, nem engedhette, hogy másik énje a felszínre törjön. Kirántotta fegyverét utolsó áldozata testéből és óvatos kitérő mozdulattal a csapat vezetője felé fordult, hisz ő az előbb még az egyik félholt társuk felett kuporgott fáklyával a kezében. Azonban az egyedüli „élő” dolog, amit ott látott az az olaj által ficánkoló tűz volt a fáklya felszínén, ami lassan kezdte kóstolgatni a mellette heverő álőrjárat katonájának vérrel átitatott köpenyegét. Tudta, hogy még ha lett is volna ideje elfutni sem juthatott volna olyan messzire, hogy kikerüljön a látóköréből. Tokjába csúsztatta élettől ragacsos öreg barátját, és lassú, megfontolt léptekkel elindult a pislákoló lángok felé. A szél egyre erősödve észak felé fordult, lassú mozgásba hozván a fák ágait, akik a közeledő harcost szinte tapsviharral fogadták zörgő, csontos ujjaikkal. Az erősödő széllel a taps egyre folytonosabb, hangosabb lett, mintha csak egy győzelmi mámorban zengő tábor próbálná még jobban feltüzelni bajnokát. Kilev érdeklődve figyelte eme rémisztő közönségét, de megtorpanás nélkül folytatta feléjük útját és közben szemeivel az eltűnt vezér nyomait fürkészte. Azonban sem egy lábnyom, se vércsepp, de még egy ruhadarabot vagy hajszálat sem talált, mintha az illető egész lényét egyben nyelte volna el a sötétség. Kiélesedett érzékei sem vért, se izzadtságot, de semmilyen emberre utaló nyomot nem találtak, csak az illető hűlt helyét. A holttest fölé lépett és a vér átható látványától, akárcsak egy éhező vadnak, reflexszerűen vicsorgásra nyílt szemfogai felett a szája, de ismét gyorsan legyőzte a kegyetlenül kínzó késztetést. Csizmája kérges talpával addig forgatta a fáklyát az út porában, míg az összes apró parázs bátortalanul kihunyva el nem tűnt az éjszakában. A hold fénye által ridegen megvilágított kihalt környék végre visszanyerte tökéletesen torz alakját, hisz szemei ezen fényviszonyokhoz szokván mindjárt több mindent bírt kivenni a fátyolozott éjszakában. Két nagyon vékony, földbe alig mélyedő nyomvonal vezetett ez az utolsó láblenyomattól, egyenesen az erdő még mindig ujjongó tömege felé. A sápadt telihold kéjesen mosolygó arcokat festett minden egyes göcsörtös fának vastag szárára, azonban Kilev úgy érezte, ez nem csak látszat, hanem ténylegesen érezhető sötét gondolatok, érzelmek és érzések egyvelege. Nem sokszor fordult elő vele eddigi, legalábbis töredezett emlékei által meghatározott élete során, de egy velejéig ható jeges érintés futott végig a gerincén, amelybe teljesen beleborzongott eme melegnek mondható éjszakán. Baljós jövőt ígérő érzésektől vezérelve inkább szép lassan hátrálni kezdett és úgy döntött semmiképp sem fogja most kideríteni mi is lett a hiányzó vezér utólagos sorsa. A holtestekkel nem volt kedve most törődni, hiszen a temető mellett nem is lehetnének jobb helyen, illetve a tolvajoknak, csalóknak, orvvadászoknak és egyéb csőcselének „szentelt” máglya is elérhető távolságon belül leledzett. Mivel állati énje még mindig erősen tombolt börtönében, úgy döntött nem fog hullarabló Hiisit játszani és hátat fordítva mindennek elindult nappali szálása felé. Holnap azonban meg kell kockáztatnia átjutni a Holt-vidéken, hiszen ez volt az egyetlen út a földalatti katakombák sűrű labirintusába, ahova a testén lévő pecsétszerű jelek erősebben vonzzák, mint egy pohár frissen csapolt szűzi vér. 

Álmában folyamatosan visszatérő látomásképekben jelent meg neki ez a táj, illetve először csak egy irány, egy érzés, hogy délkelet felé kell tartania. Fél Wereldet megjárta már, amikor szép lassan egy Gaurok által lakott kis község ködfoltos valója körvonalazódott ki előtte, mint később kiderült Lijk városkája, ahova a környék legnagyobb és egyetlen temetője és katakombarendszere épült még a Tombolás időszakában. Khumm, az alkotás istenének erődszerű temploma tornyosult az egész környék felé melynek tornyából a fiatal papok vigyázó tekintete kísérte a városlakók mindennapjait. Természetesen nem a hétköznapi parasztok problémái, hanem az élőholtak, zombik és egyéb másvilági lények miatt kellettek védő rúnáik és hitük rendíthetetlen ereje. Még két évszázaddal a háborúk után is nagy százalékban fordultak elő nekromanta tevékenységre utaló jelek, melynek elme és lélek nélkül lézengő csont és húsmaradványokból összetákolt lények voltak a végtermékei. Ezért is egyesítették ide majdnem egy egész országrész temetőit, hogy a papok majd kordában tartsák a folyamatosan munkálkodó gonosz erőket. 

Kilev szerencséjére azonban mégsem mindenhatóak és mindent látó egyének, hogy eme kis csetepaté felkeltse érdeklődésüket, jobban el voltak foglalva a folyamatosan befolyó adományok megszámolásával, elköltésével, ingereik kiélésével, istenük hangzatos igéinek és határtalan hatalmának terjesztésével. Néhányak szerint már ő maguk idézik meg ezeket a természetnek ellentmondó förmedvényeket, hogy alkalmuk legyen demonstrálni mennyire szüksége van a még meglévő emberiségnek rájuk, de ezen hangok sokszor már csak utolsó kínkeserves óbégatások, mielőtt a szónok teljes egészében a lángok martalékává válik a „megtisztulás” oltárán. „Hamuból lettél, hamuvá leszel” hangzik el a dicsőített mondat a pap szájából, miközben előtte hangos sistergés és ropogás közepette egy még élő személy teste emésztődik el a tűz isteni formájában. 

Ezen gondolatok közepette egy bátortalan ironikus mosoly formálódott meg arcán, hisz’ ennél kegyetlenebb és vallásilag félresikerült büntetési módszert nem igen ismert ebben az évszázadban. Elevenen megsütni valakit eltérő nézetei miatt a megtisztulás nevében olyan, mint egy Simenait megbüntetni azért, mert egy hátúszó helyett kettővel született és ezért fél fokkal dőltebben úszik társainál. Mondja ezt persze egy olyan lény, amely mások éltető nedűjére szomjazik meg éjszakáról éjszakára, csak hogy életben maradhasson. Lehet mégis inkább inni kellett volna az álca mögé bújt rablóbanda véréből, megéreztetni nyelvével a selymesen lecsúszó bíbor mámort, megnyugtatni a belső démonait és egyben megszabadulni ezektől az elvonási tünetektől, amik napok óta gyötrik elméjét. Minden ember kire ilyenkor csak ráemelte tekintetét beteg látomásképekbe burkolózva bámult vissza rá. Minden pórusukból vérezve, néha orrukon, néha szájukon, néha fülükön keresztül csurgott alá a csábító vörös folyam, apró tavakat alkotva a nyaki ütőér közelében található mélyedésekben, bíbor zuhatagként szállva a foszladozó ruhák redői közt finoman gyöngyözve, csábítva, hívogatva, élcelődve. Ilyenkor a legerősebb akarat gátja is bomlásnak indult, levegő nélküli szűk szobában érezte magát, a vértükör rezzenéstelen felszínén pedig saját démoni arca tükröződött vissza rá, amint éppen száját szélesre tárva elmélyedt tudtatan áldozata vérzuhatagában. Ismét egy gyenge fuvallat ébresztette fel lassan rémálommá váló képzeletéből, így akaraterejét visszanyerve, és ha botladozva és falat támasztva is, de a sötét és üres utcák felé vette az irányt, hogy inkább mihamarabb visszaérhessen abba a szállásnak nem éppen mondható nyirkos lukba, amit pincehelyiségként adtak ki messzi és szegény vándoroknak férőhelyül. Egyetlen előnye, hogy a létező ablakok közül mindegyik a több éves gondos takarításoknak köszönhetően egyetlen fénypászmát sem engedett át, illetve már a patkányok sem bírtak meg lenni a vastag por, doh és csótány között melyek a „szoba” felejthetetlen küllemét képezték. Remélte, hogy a ma este megpróbáltatásai után ismételten erőre kaphat egy kis pihenő után, és azzal a reménytelen ígérettel nyugtatta belső hangjait, hogy holnap majd véget vet a koplalásnak, csak még egy picit bírja ki, csak még ma ne kelljen újra ölni az életben maradáshoz. Mint egy maratont megfutott bolond, lihegve lökte be az erősen nyikorgó korhadt ajtót, verejtékezve, részegesnek tűnő léptekkel vetette be magát a pince legeldugottabb sarkában található penészes szalmaágyra, majd a kőfalat verve próbálta oltani mérhetetlen dühét és elkeseredettségét. Nem tudta ki is valójában, mi is ő pontosan, miért lett ilyen és miért érzi úgy, hogy két személyiség egyszerre uralja akaratát. Addig verte, míg egy öklömnyi méretű véres lyukat sikerült vájnia az egyébként szilárd falazatba, kezében pedig el nem tört legalább két-három ujjpercet, a szakadt kesztyűje alól kibújó feltépett bőre alól pedig ki nem látszott a középső bütyök lassan fényesre csiszolt csontja. Érezni akarta a tűrhetetlen fájdalmat, elnyomni vele minden mást, gondolatot, érzést, érzelmet, az egész külső világot, ami elméjén kívül létezni merészelt, majd a fájdalom lágyan zsibbasztó ölelésében ismét látomásoktól torzított álomba mélyedt. Először a feketeség gyöngéd, néma űrje fogadta, csak saját szuszogását vélte hallani, majd szép lassan egy egyre erősödő fáklya fénye törte meg a monotonon hullámzó üresség éjsötét csendjét. Nem értette hirtelen, de az egyre élesedő vízióban saját magát látta, amint a fáklya fényében szószerint lemészárolja az őt megtámadó banditákat. Egy kívülálló szemeivel látta magát, amint tornádóként söpör végig a lecölöpölt ismeretlenek sorai között, érezte amint bódító örömmel telik meg minden porcikája. Ezek azonban nem a saját testének reakciói voltak, egy idegen porhüvelyébe zárva mustrálhatta a már be nem folyásolható eseményeket. Mikor ő éppen az utolsó ember szívét szúrta át, akkor érezte meg a lényben terjengő vadászösztönt, mely a zsákmány után áhítozik, majd egy látszólag töretlen mozdulattal az éppen térdelő védtelen vezért magával rántva visszakerül mozdulatlan, álló pozíciójába. 

A vízió itt viszont hirtelen megszakadt, Kilev pedig verejtékező homlokkal ébredvén figyelhette meg az éppen felkelő nap sugarait betörni a nyitva felejtett lejáratnál. Gyorsan kellett cselekednie, így ülő helyzetéből felpattanva azonnal nekirugaszkodott, hogy villámsebesen megtegye odáig a most nagynak tűnő távolságot. Az ajtó pont a fal felé nyílt, így mindenképpen át kellett hatolnia a lassan mindent zúgolódó folyamként elárasztó halovány narancs fénycsóvák tengerén. A fájdalommal nem törődvén nyújtotta ki karját a kilincs felé és csapta rá hívatlan vendégére az ajtót, hogy az majdnem kiesett keretéből. Amint a retesz is a helyére került, ismét az áhított fénytelen világ fogadta, kint rekesztve a mindent felperzselő világosságot. Ott ahol mégis elérte a nap égető tekintete, egy óriási vörös folt éktelenkedett teljesen elkülönülve bőre hűvös fehérétől. Ismét kedve lett volna a falon kiélni dühét, azonban az ilyenkor rátörő kómás állapot nem engedte, hogy akár csak egy újabb mozdulatot is tegyen. Az ajtónak támasztott háttal fejét a falnak döntötte, majd álomba merülés közben hallani vélte, ahogy a tetőket fedő szalma szálai megpörkölődve összekunkorodnak, feketén aláhullnak. Ahogy az alattuk kinyúló gerendák recsegve, ropogva rántják vissza kinyúló végtagjaikat a védelmező árnyak alá, mielőtt teljesen kiszikkadnának. Ahogy a vakolat lassan lemállik az őt letaszító falról, hogy eme elviselhetetlen forróságban levegőhöz jusson, majd pedig ahogy a macskaköves út teljesen felforrva, egy lávafolyam forróságával lángolva mindent magába szív és elemészt. Mély, nagyon mély álomba süllyedt.


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews