Ariana T. Dianis: A Macska-kő varázsa



Sötét erdő mélyén, a bokrok oltalmában fiatal nő üldögélt. Karcsú testét puha úti köpeny fogta körül, hollószín hajába bele-belekapott a lágy, esti fuvallat. Zafírkék szemét ismét körbejáratta az elé táruló tájon. Fák, bokrok, apró tisztás sziluettjei mindenfelé. Fegyvert nem viselt, félni sem félt különösebben. Várt. Várta a percet, hogy a telihold felragyogjon az erdő felett. A finom szellő kellemetlenül hűvös légárammá erősödött. Fázósan burkolózott a köpenybe, majd bokáira húzgálta alsóbb és felsőbb szoknyáit. A hőguta így sem kerülgette, csupán kissé kevésbé didergett. Tekintetét az égre emelte. A csillagokat is eltakaró sűrű fellegeket az egyre erősebb szél végre messzebb sodorta, látni engedve az őszi égboltot. Ragyogóan fehér korongként szikrázott fel a telihold, kékes fényével beborítva a tisztást. Vibrálni kezdett a levegő, a fák, a fű, minden flóra és fauna elmosódott. A fiatal nő lélegzetvisszafojtva figyelte a csodát, moccanni sem mervén. Alig néhány szívdobbanással később egy apró faház körvonalai kezdtek kirajzolódni. Áttetsző falai üveg-festett képre emlékeztették a lányt, akinek gyönyörködni sem maradt ideje a látványban, mert a ház minden szeglete megtelt színekkel, élettel, hogy a következő pillanatban már a valós világ részévé váljon, mintha mindig is a tisztáson állt volna. Ablakaiból gyenge fény derengett, a kéményből keskeny füstkígyó úszott az ég felé, de egyéb mozgás nem látszott. Percek teltek el, mire a fiatal nő kimerészkedett a bokrok közül, majd óvatos léptekkel megközelítette a házat. Épp csak rátette lábát a tornáclépcsőre, amikor az ajtó kivágódott és egy asszony körvonalai rajzolódtak ki, a bentről áramló meleg fényben. A lány ugyan ijedős sosem volt, most mégis hajszál híján a szívbaj vitte el. 

– Ki jár itt? – Lépett ki a házból az idős nő. 

– Jó estét – köszönt vékonyka hangon a fiatalabbik. – A nevem Ademyl. Ön Tremynia? 

– Nocsak. Évszámra nem nyitja rám az ajtót olyan, aki tudja a nevem. Minek köszönhetem a látogatást? 

Az asszony fölött jócskán eljárt már az idő. Alakja elvesztette nőiességét, bőre pergamen-szerűvé aszott, kontyba font haját is ezüstté színezték az évek, de szeme bölcs élénkséggel csillogott. Ruházata egyszerű volt, minden cicomától mentes. Ha a lány nem tudta volna, hogy szinte végtelen tudású boszorkány, bizony sosem nézte volna ki belőle. Ademyl torkot köszörült, igyekezvén visszanyerni az iménti ijedelemtől cincogássá vált hangját. 

– Boszorkány szeretnék lenni! – válaszolta határozottan. 

– Úgy – bólintott Tremynia. – Kerülj beljebb. No, gyere-gyere, nem kell félned. 

Ademyl a szerényen berendezett házba lépett. Nem kifejezetten ilyennek képzelte el az egyik legnagyobb hatalmú boszorkány otthonát. Kandalló, asztal, egy nagy, puhának látszó fotel, egy kisebb, háromlábú szék, könyvekkel megrakott polc, egy szőrtakaróval beborított ágy, valamint a falakról és mestergerendákról lógó szárított, illatos füvek. Ennyi és semmi több. Igazából nem is tudta, hogy mit várt, mégis meglepte a ház egyszerűsége. 

– Foglalj helyet – biccentett az idős boszorkány a székek felé. – Ülve csak kényelmesebb diskurálnunk. 

– Hova ülhetek? – Érdeklődött Ademyl tisztelettudóan. 

– Választhatsz. Ahova szeretnél. 

A lány nem sokat gondolkodott, leült a háromlábú kisszékre. Kicsit helyezkedett a billegő alkalmatosságon, aztán ölébe fektette kezét és várt. Tremynia megosztotta figyelmét a fiatal nő és kedves pipája között. Míg Ademylt figyelte meggyújtotta a dohányleveleket, majd aprókat pöfékelve kihúzott egyet az asztal körüli székekből, és ő is helyet foglalt. 

– Jól választottál – szólalt meg végül. 

– Miért, mi a baj a fotellal? – Nézett rá gyanúsan a lány. 

– Semmi a világon – vont vállat Tremynia –,csak túl kényelmes. Aki a könnyebbik utat választja a nehezebb helyett, jó boszorkány sosem lesz. Nos, tehát azt mondtad, szeretnél boszorkány lenni. Ismered a füveket? Tudod például, mi az a macskagyökér? 

– Hogyne. A szomszédom cicája. Minden hajnalban betrappol a házamba, kinyávogja az álmot a szememből, aztán mikor kipattanok az ágyból, elegánsan távozik. Na, ő egy igazi macska-"gyökér" – nevetett Ademyl. – Komolyra fordítva; a növényt is ismerem. Viszont, ha már a macskáknál tartunk. Úgy hallottam boszorkány csak az lehet, akit beavat a Macska-kő. Azért zavarom, hogy megtudjam, hol találom. 

– Macska-kő? – Hunyorgott cinkosan a lányra Tremynia. – Bizony az nagyon fontos. Minden boszorkánynak macska kő'! Ennyi a titok. 

– Kérem, Tremynia ne tegye ezt velem! Nagyon hosszú utat tettem meg, hogy megtaláljam önt! Komolyan kérdeztem. 

– Én pedig a lehető legkomolyabban válaszoltam – bólintott az idős boszorkány. – Ha el akarod érni a célodat, ahhoz bizony macska kő'. Minden jó boszorkány lelke eggyé válik egy macskáéval, mert ennek a lénynek bejárása van az összes dimenzióba, védi a szeretett embert mindentől, ami negatív vagy gonosz, és már a jelenlétével is gyógyít! 

– Tehát keresnem kell egy macskát? – pislogott Tremyniára a lány. 

– Keresned nem kell, majd rád talál, amelyiket neked szánta a Sors. Viszont feltennék néhány kérdést. 

Ademyl tétován bólintott, egyebet amúgy sem tehetett. Érezte, hogy Tremynia pontosan tudja mi az a Macska-kő, és hol található. Élt a gyanúpörrel, hogy az öreg boszorkány csak a bolondját járatja vele, azért tereli el a témát a kőről, a macskákra. 

– Nos, tehát az első kérdésem: mit teszel, ha rossz napod van? – Hajolt közelebb az idős nő. 

– Semmit – vágta rá meglepetten Ademyl. Fel nem foghatta, hogy jön ez ide. – Nem érdemes erőlködni a rossz napok ellen, mert azok is csak huszonnégy órából állnak. 

– Remek – bólintott elégedetten Tremynia. – No, és mi a fontosabb: a gazdagság, vagy a tisztelet? 

– A tisztelet – felelte a lány rövid gondolkodás után. – Mert a gazdagságért sokat kell dolgozni, de a tiszteletet csak megszolgálni lehet. 

– Helyes – mosolyodott el az idős boszorkány. – Végül azt tudod-e, hogy melyiket nehezebb nevelni: a kutyát, a macskát, vagy az embert? 

– Szerintem egyik sem nehezebb a másiknál. A kutyát védelemre, a macskát bizalomra, az embert becsületre nevelni egyformán nehéz. 

– Jól van lányom, látom, helyén van az eszed, és a szíved is! – nézett elismerően Ademylre a nő.– Most gyere velem. 

Felállt és elindult a hátsó ajtó felé. Amint kiléptek a szabadba, Ademyl eltátotta a száját. A hátsó kertben egy gyönyörűen megmunkált, hegyikristály kapu szikrázott a telihold fényében. Oszlopai között opálosan derengés hullámzott, átlátni nem lehetett rajta. 

– Csodaszép! – szakadt ki a lányból az első gondolata. – Mi ez? 

– Ez a Rejtett Utak Kapuja – adta meg a választ Tremynia. – Azért láthatod, mert belőled olyan boszorkány válhat, aki szebbé teszi ezt a világot. Feltéve persze, hogy valóban ezt akarod. 

– Ezt akarom! – felelte meggyőződéssel Ademyl. 

Igazán nem akart tiszteletlen lenni, ezért nem tette szóvá, de ugyan mi másért szelte volna át a fél világot? Jelenlegi tudásával legfeljebb vajákos lehetett volna, aki ért valamicskét a füvekhez és a kristályokhoz, de boszorkánynak lenni nem csupán ennyiből áll. 

– Ó, az közel sem biztos – nevetett az idős boszorkány. – Az agyad és a szíved lehet, hogy akarja, de az majd elválik, hogy a lelked is felkészült-e rá. Ha átlépsz ezen a kapun, két dolog történhet: vagy eljutsz a Macska-kőhöz, vagy otthon fogsz felébredni az ágyadban. 

– Ha nem jutok el a Macska-kőhöz, visszajöhetek? – nézett a boszorkányra reménykedve a lány. 

– Visszajöhetsz – bólintott Tremynia. – Hét év múlva. 

– Hét év múlva? – jajdult fel kétségbeesetten Ademyl. 

– Bizony. Hét évente van lehetőség arra, hogy beavatást nyerj. Amíg ez meg nem történik, még csak nem is taníthatlak. Most menj. 

A lány remegő lábakkal indult a kapu felé. Mindennél jobban vágyott rá, hogy már most megkapja a beavatást és valódi boszorkány legyen, mégis igyekezett minden gondolatot vagy érzést elengedni. Ha valóban a lelke mérettetik meg, teljesen fölösleges bármire is koncentrálnia. Amint megállt közvetlenül a kapu előtt, az opálos derengés hullámzása erősödni látszott. Hirtelen visszafordult Tremynia felé. 

– Ha esetleg mégsem sikerül átjutnom, szeretnék megköszönni mindent – mosolygott hálásan az asszonyra. 

– Igazán nincs mit – válaszolt a boszorkány. – Majd meglátjuk, mit hoz az élet. Az aggodalom még semmit sem vitt előrébb ezen a világon, tehát ne aggódj. 

Ademyl mély levegőt vett, behunyta szemét, majd átlépett a kapun. Igazából semmi különöset nem érzett. Talán kicsit kevésbé volt hűvös. Hazaért volna? Lassan felnézett. Végtelen megnyugvás áradt szét minden sejtjében. Nem otthon volt. Körülötte minden fa és növény millió színbe öltözve gyönyörködtette a szemet, az égen három hold ragyogott. Minden olyan ismerősen emberi volt, mégis oly idegen. Talán az álom és az ébrenlét határán látott már hasonlót. Tőle jobbra, egy sziklaszerű, szürke kő feküdt, három hold fényénél sem volt egyszerű észrevenni. Ahogy elindult felé, már biztosan tudta, hogy megtalálta, amit keresett. A szikla leginkább egy összegömbölyödve alvó macskára hasonlított. Semmi kétség, ez lenne hát a Macska-kő. Már bánta, hogy nem kérdezte meg az idős boszorkányt, hogyha megtalálja majd, mit is kell tennie. Körülnézett, hátha lát még valamit, ami segítségére lehet. 

Mire visszafordította tekintetét a kő felé, azon egy apró, pihésen cirmos kiscica üldögélt. Okos kis szemét Ademylre függesztette és halkan rányávogott. Sem ijedtnek, sem elhanyagoltnak nem tűnt, sokkal inkább úgy üldögélt a Macska-kövön, mint aki vár valamire. A lány közelebb lépett és kezét a kiscica felé nyújtotta. A pöttöm megszagolgatta a felé nyújtott végtagot, majd orrocskáját hozzáérintette. Ademyl elmosolyodott. Nem bírt ellenállni a kísértésnek, karjába vette a csöpp cicát, majd vele együtt leült a Macska-kőre. A kismacska mélyen a szemébe nézett és hangos dorombolással a mellkasához simult. Minden légvételével együtt rezgett Ademyl összes bordája, izma, minden molekulája. Ember még nem érzett olyan végtelen harmóniát, mint a lány, aki észre sem vette, hogy alatta a Macska-kő előbb halványan, majd egyre erősebben világítani kezdett. Ademyl érezte, hogy ha akarná sem tudná itt hagyni a cicát. Minden légvételük, minden szívdobbanásuk eggyé vált, a kőből áradó fény beburkolta kettejüket. A cirmos kis test odaadóan bújt a lányhoz, aki finoman cirógatta lelke másik felét. Már nem érdekelte, hogy miért jött ide, ujjaival a selymes bundát simogatva üldögélt, a világ leggazdagabb emberének érezve magát. A Macska-kő hirtelen szikrázni kezdett, majd Ademyl körül fénylő rúnák kezdtek őrült táncba. Ezer és ezer ősi jel kavargott a lány és a cica körül, míg végül kivált közülük egy. A rúna egyre közelebb ért Ademylhez, majd annak homlokára szállt és felfénylett. Ugyanennek a jelnek kisebbik párja szintén kivált a forgatagból, és a kiscica fejecskéjére röppent.
a kép forrása

– Amíg életetek útja egy irányba halad, ez az ősi kötés köztetek szilárdan megmarad! – suttogta egy nem e világi hang. 

A rúnajelek örvénye amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Ademyl az arcához emelte a kiscicát és puszit nyomott a fejére. A beavatás tehát megtörtént. 

– Szerintem most már hazamehetünk. Te mit gondolsz? – mosolygott a pihés pöttömre. 

Magához ölelte cicáját, betakargatta köpenyével és elindultak a kapu felé. Tremyniának igaza volt – állapította meg vidáman. Minden valamirevaló boszorkánynak macska kő'!

Csernus M. Júlia: Az Élet könyve




Réges-rég olyan író voltam, mint te, de aztán egészen más feladatot kaptam. Nehogy azt hidd, hogy ez csak úgy az ölembe pottyant! Sőt, ha megtehetném, akkor messzire menekülnék a rám nehezedő súly alól, ami ezzel a munkával jár, és mind-mind egyedül az én vállamat nyomja.

Megint ez van, itt ülök ezen az átkozott repülőn, arra várva, hogy végre elhagyjuk a kifutót, és a levegőbe emelkedjünk. Te a mellettem lévő ülésen foglalsz helyet. Micsoda kellemetlen véletlen, hogy pont egy hozzád hasonló került a közvetlen közelembe! De ahogy jobban megnézlek, már tudom, száz százalékig biztos vagyok benne, nem véletlenül vagyunk mi ketten egy helyen.

Ha valaki, akkor én sejthetem, mi járhat a fejedben. Látom ám a pillantásodat, ahogy a kezemben lévő könyvre nézel. Sosem láttál még hozzá hasonlót, igaz? Nahát, nahát... Csak nem felkeltettem az érdeklődésed? Azt hittem, keményebb dió leszel.

Fogom a könyvemet, és úgy forgatom, hogy még jobban szemügyre vehesd. Inkább nevezném füzetnek, de ha kinyitom, pontosan annyi lap lesz benne, ahány ember van körülöttem, akkor mikor használom. Ó, tudom, mit akarsz kérdezni. Elég gyakran írok bele, naponta többször is, de az is lehet, hogy ugyanabban a pillanatban más és más helyen. Mit is mesélhetnék erről?

Jobb lesz, ha inkább megmutatom!

Jelenleg itt ülünk ezen a repülőn, te, én, meg az a másik százkilencvenegy utas, meg az öt fő személyzet. Igazából, hattal többen lennénk, de egy fiatal házaspár egy szerencsés vagy inkább szerencsétlen véletlennek köszönhetően lekésték a gépet, míg egy négyfős család a reptérre igyekezve balesetet szenvedtek, és csak ketten élték túl. A szemedben megértés csillan. Pontosan. Emiatt zárták le pont azt az utat, amerről az a nászutas pár jött. Gyors a felfogásod, ez tetszik!

Nézz szét itt az utastérben! Mit látsz? Semmit? Nem mondod komolyan, hogy te nem látod, amit én?! A fenébe is, ne most okozz nekem csalódást! Nézzük csak azt a légikísérőt! Igen, tényleg csinos, de ne arra figyelj! Vedd le a szemed a formás combjáról! A mellei is tabuk! Tudom, tudom, igaziak... És akkor mi van? Ne irigyeld, ahova te mész majd, ezt senki sem fogja nézni...

Jó, kérek egy italt, hogy észrevedd, amit kell. A stewardess odalép hozzám, átnyújtja a narancslevemet, felcsúszik a blézere ujja, és így láthatóvá válik a már sötétedő kék folt a csuklója körül. A szeme alatt is csak a smink takarja a zúzódást, a sebet a homlokán meg a haja mögé rejtette. A tekintetedből süt a gyűlölet és a szánalom. Szóval megértetted, ezt a nőt veri az élettársa? Lenyűgöző, tényleg gyorsan felfogod a dolgokat!

Ott, két üléssel előttünk az a fiú, Toma és a fiatal anyukája. A lány tizenhat volt, amikor Toma született, elszökött otthonról, mert a szülei azt akarták, vetesse el a gyereket. Pár évvel ezelőtt az apja magánnyomozót fogadott, és megkerestette a lányát, számtalanszor kért tőle bocsánatot. Sosem kérdezte senki a fiatal anyát, hogy ki Toma apja. Ugye neked is feltűnt, milyen csendes a nő, és milyen ártatlan őzikeszemmel néz a világra? Bizony, kihasználta a zenetanára, akibe a kamaszlány fülig szerelmes volt, erőszakkal a magáévá tette, majd kidobta, mint a szemetet szokás. A tökéletes áldozat, hiszen a mai napig nincs tisztában, mit tettek vele, a nő abban a hitben él, hogy ez így volt természetes. Jövőre találkozik egy férfival, aki minden este a sárga földig issza magát, aztán még a szart is kiveri belőle. Összesen két közös gyerekük születne, de mindkét esetben el fog vetélni, az egyik alkalommal a pasi ökle, míg a másiknál a lépcsőről zuhanás miatt... Hogy mi lesz a gyerekkel? Jobb esetben elbújik a mostohaapja elől, vagy éppen ha a részeg férfi végez anyucival, akkor Toma jön. Esélye sincs, ha minden így marad! De itt a toll, és én szépen leírom a füzetbe, amit kell.

Ott az a nő például terhes, igen, arról a vöröshajúról beszélek, akinek csak úgy ragyog az arca. Fehérbort iszik, szóval még nem is tud róla. Kislánya lesz, aki híres orvosi kutatásokban fog nagy eredményeket elérni. Az asszony hosszú életű lesz, de a férje nem, ő rákban fog meghalni tizenegy év múlva.

Ha figyelsz, akkor mindenkiről láthatod, hogy milyen helyzetben van most. Mondjuk ott van az a nagyon elegáns öltönyös öreg, akiről messziről süt, mennyi pénze van. Nem éppen tisztességesen szerezte a kezdeti tőkéjét, hanem ellopta a barátja találmányát, ami miatt az öngyilkos lett. Az öreg, hogy kiegyenlítse lelkiismerete számláját, manapság mindenkivel jótékonykodik, de mondanom sem kell, ez nem fogja eltörölni a régi hibáit. Jól sejted, a sápadtsága a betegsége jele, alig fél éve van hátra. Lehetnék kegyes vele, de miért is lennék?

Ez így megy tovább, mindenki nevéhez felkerül egy apró megjegyzés. Ez az utolsó lap a tiéd! Csak nem félelmet látok a szemedben? Ó, nyugodj meg! A halál nem fáj, legalábbis nem jobban, mint az élet, de te nem most fogsz meghalni. Pontosan öt éved van arra, hogy mindent elrendezz magad körül! Én fogok visszajönni érted.

Te is érzed ugye? Ahogy a gép megrázkódik, a szárny egy része leválik, majd a gép zuhanni kezd, és a pánik eluralkodik a fedélzeten. Néhány alkalom után hozzászoksz, hiszen ez csak ócska színpadi kellék. Sok-sok alkalom után a szabadesést már egyenesen élvezni fogod, és az sem ijeszt meg, ahogy az utastér kettészakad, azután a földbe csapódik. A robbanást később szépnek, művészinek fogod találni, főleg, ha csak az emberekkel teli gép egyik darabja robban fel, és a másikból hallod a fájdalmas nyögéseket, vagy ahogy többen halkan sírdogálnak, mert csakis ekkor fogod biztosra tudni, hogy sikerrel jártál. Megszereted a félelmet és rettegést az arcokon, ahogy az is, amikor a túlélők megérzik a szél által feléjük sodort füstöt: az égő haj, hús és csontok szagát, a halál semmivel össze nem téveszthető bűzét. Hogy miért? Mert ezzel új célt adsz nekik, másképpen néznek majd a világra. Azt fogják keresni, hogy ők miért élnek, és a többiek miért nem.

Felállok, és még egyszer utoljára meglengetem előtted a könyvet, most látod meg először, mi a címe, és döbbenten nézel velem farkasszemet. Igen, ez az Élet könyve, nem a halálé. Bár a kettő kéz a kézben jár, és egyik sincs a másik nélkül. Elmosolyodok, hiszen már tudod, miért kaptál haladékot. Érzem, ahogy megfagy a vér az ereidben, és a szíved kihagy egy ütemet, de csak egyetlen pillanatra. Elfogadod, és még csak egy kérdést sem teszel fel? Öt év múlva átadom neked az életet, én pedig elfogadom a halált. Ellenségek leszünk, mert mindenki, akit te nem tudsz megmenteni, az enyém lesz, éppen úgy, ahogy most... Ó, tényleg nem láttad azt a fehérbe öltözött fiatal lányt ott hátul, aranyló göndör fürtökkel, tengerkék szemmel? Ő volt a Halál könyvének tulajdonosa, ugyanazt csinálta, amit én, csak épp nem akart megmenteni senkit!

Elindulok kifelé a roncsból, a tekinteted még mindig követ, de a fejsérülésed miatt hamarosan elveszted az eszméleted. Hátrapillantok, pont akkor, amikor a fejed lebicsaklik, mire felébredsz, ezt az egészet álomnak fogod hinni, de azért tudni fogod, mennyi időd van hátra, és várni fogsz engem.

Leülök a zokogó Toma mellé, megsimogatom az arcát, és megpróbálom megnyugtatni azzal, hogy újra és újra elsuttogom: minden rendben lesz. Hirtelen megkérdezi, hogy ki vagyok én, de nem válaszolok. „Angyal vagy?” Döbbenten nézek rá, aztán lassan megcsóválom a fejem. Akkor mi vagyok? Honnan tudom, hogy rendben lesz? Okos kérdések, de csak nézek rá, aztán mikor meghallom a segítség szirénáit, magára hagyom.

Még egyszer utoljára visszanézek a túlélőkre, harmincheten vannak. Erősen megszorítom a könyvet a kezemben, majd egy autóbuszon találom magam valahol a németországi hegyekben. Kinyitom a füzetemet, negyvenhét lap. Tekintetem egy kék szempárral találkozik, ő már mosolyogva jegyzetel. Gyorsan írni kezdek, hogy legalább a tűzoltót megmentsem...

Bella Katalin: Kutyaélet






Soha életében nem dobogott olyan hevesen a szíve, mint mikor elfordította a kulcsot a zárban azon a hideg, novemberi estén. Tudta, hogy kiszemelt áldozatára zárta rá az apró fürdőszoba ajtaját, mégsem merte elhinni, hogy valóban megtette azt, amit olyan régóta tervezett. Jobb kézfejével letörölte a hideg verejtéket a homlokáról és meggyőződött róla, hogy a bejárati ajtót is becsukta-e maguk után. Többször megrángatta a kilincset, miközben próbált nyugalmat erőltetni magára, de nem járt sikerrel. Gyors léptekkel és hevesen dobogó szívvel az ablakhoz sietett és kinézett az utcára, ahol az élet a megszokott medrében folyt. Autók jártak a kátyúkkal tarkított úttesten, néha járókelőket is megpillantott, akik vastag ruhákba burkolódzva védekeztek a csípős hideg ellen. Semmi szokatlant nem fedezett fel a szürke, füstös gyárváros eldugott mellékutcájában, a férfi ennek ellenére fojtogató félelmet érzett. Nem tudta, hogy meglátta-e valaki, arra pedig gondolni sem mert, hogy nyomokat hagyott maga után.
A biztonság kedvéért lehúzta a redőnyt mindkét ablakon és a kicsi, puritánul berendezett nappaliban állva gondolkodni próbált. Minden áron tartani akarta magát a tervéhez, de hasa görcsbe rándult az idegességtől, szédülés kerülgette és attól félt, hogy bármelyik pillanatban rosszul lehet. A fotelbe roskadt és hagyta, hogy a szokásos, esténként felsejlő emlékképek uralmuk alá hajtsák a gondolatait.
A szél süvítve áramlott be az ajtó résein át a málló vakolatú, omladozó bérházba. A konyhapadlón ülő sovány, fekete macska felborzolta bundáját, pupillái összeszűkültek a dermesztő hidegtől. Felállt és az ágyon kuporgó kisfiú mellé ugrott, majd szorosan hozzábújt, hogy a gyerek testének melegéből magának is juttasson egy keveset. A konyhaasztalon nem volt étel, a sütő is üresen tátongott, a szakadt rongyokat viselő asszony pedig kétségbeesetten kutatta a nyikorgó ajtajú szekrény belsejét.
Nem találtam semmit – mondta, de hátra fordulni nem bírt.
Nem is vagyok olyan éhes – felelte a fiú és végigsimított a macska hátán. – Cipó sem kér ma vacsorát.
Az állat halk nyávogást hallatott, mintha egyetértene, miközben az anya becsukta a szekrény ajtaját. Azt csak a nő érezte, hogy fogait olyan erővel préseli egymáshoz, hogy nyilalló fájdalom hasít az állkapcsába.
Nemsokára minden jobb lesz – mondta mosolyt erőltetve az arcára – apa végre kapott munkát.
A gyerek szelíd mosollyal válaszolt anyjának, majd figyelmét Cipó felé fordította, a fiatal macska felé, aki a legjobb barátja volt. Az állat megnyugtató dorombolása elnyomta gyomra korgásának a hangját és így elviselhetőbbnek tűntek a hosszú, téli esték.
Azonban hiába kapott új állást az apa, a keserű nélkülözés hetei egyáltalán nem múltak el és több étel sem került az asztalra, mint azelőtt. A fiú később mégis arra emlékezett a legtisztábban, hogy apja állandóan kábult és dühös volt. Esténként elment, éjjelenként visszajött, ekkor hangos volt és erőszakos. Az ittas férfi több alkalommal megütötte feleségét, aki próbálta megnyugtatni és megvédeni a gyereket tőle, ez azonban nem mindig sikerült neki. Bob a takarója alól nézte a szörnyű jeleneteket, a konyhában elhelyezett ágyából. Még megmozdulni sem mert, csak feküdt mereven, lélegzetvisszafojtva. Jól tudta mit kapna, ha a nő segítségére sietne, mégis haragudott magára a gyávasága miatt.
Az évek fájdalmasan lassan vánszorogtak, a hosszú éjszakák újabb zaklatásokkal teltek. Mikor Bob végre elérte a serdülőkort apja már nem mert kezet emelni rá, minden haragjával a gyengébb asszony felé fordult. Egészen addig tehette mindezt, amíg a fiú meg nem tudta védeni az anyját is.
Hirtelen halk, de határozott kaparászást hallott a fürdőszoba felöl, de nem volt ereje felállni a fotelből, ami a nappali egyetlen ülőalkalmatossága volt. Magának sem tudta megmagyarázni, de ezekben a feszült és félelemmel teli percekben olyan tisztán látta eddigi életét, mint soha ezelőtt.
Még 41 évesen is hallotta a kiabálást és az ütések csattanását éjjelente. Ilyenkor nem kapcsolta fel a villanyt, csak feküdt az ágyban és tűrt, ahogy az anyja tette olyan sok éven keresztül. Mindennél jobban rettegett tőle, hogy olyan szörnyeteggé válik, mint az apja, ez tette öt olyan zárkózottá és tartotta távol a családalapítástól is. Virrasztva, mozdulatlanul feküdt az ágyban és csendben folytak a könnyei, mire a hajnal első sugarai beszűrődtek a szobába, ö rendszerint már talpon volt. Kopott táskáját a vállára vetette és kinyitotta a kicsi bérház ajtaját. ob olyan magas volt, hogy le kellett hajtania a fejét, mikor átlépte a küszöböt, nehogy beüsse az ajtófélfába. Minden hétköznap hajnalban gyalog indul a munkahelyére, hogy a legyalogolt hosszú kilométerek elűzzék elméjéből az éjszaka lidérceit.
A gyárban kemény munka várta, amit ö robotszerű engedelmességgel végzett. Ez az ember megszállott! – szokták mondani a munkatársai, miközben szerény ebédjüket fogyasztották a közös étkezőben. Úgy tűnt számukra, mintha Bob teste egy tömör, barnára aszott bőrdarab lett volna. Vér, belső szervek és csontok nélküli sűrű szövettömeg, amit ismeretlen erő késztet mozgásra.
Bob sok tragédiával szembesült a gyárban ledolgozott évek során. Levágott kezeket, ujjakat és rengeteg vért látott már. Eleinte elfordította a tekintetét a látvány elől és a fülét is befogta, hogy elnémítsa a kiáltásokat. Később azonban hozzászokott ezekhez is, ahogy minden máshoz. Úgy érezte, hogy a világon mindenhez hozzá lehet szokni idővel. A kutya megjelenése azonban fenekestül felforgatta kemény, de egyhangú életét. A gyár igazgatója megnősült, nála sokkal fiatalabb nőt vett el, aki az ölebét is magával hozta azokon az alkalmakon, mikor az asszony meglátogatta férjét a munkahelyén. Ilyenkor az igazgató végigvezette feleségét a gyáron, mintha a birodalmával hencegne neki. Vidáman nevetgéltek, szerelmesen sugdolóztak, a férfi keze gyakran a nő fenekére vándorolt, mikor úgy érezte senki sem látja őket. Bob gyakran elkapta ezeket a pillanatokat, amiket teljes közömbösséggel szemlélt, a kutya viszont olyan indulatokat korbácsolt benne, melyeknek létezéséről sem tudott.
Az elkényeztetett eb peckesen szedte apró lábait a padlón és gyakran ugatott, mikor a gyár zajai megriasztották. Ekkor a gazdája kis papírcsomagot vett elő, kibontotta, majd apró húsdarabkákat adott kedvence szájába.
Az állattal is jobban bánnak, mint velünk – Bobnak eszébe jutott a fájdalmasan alacsony óradíja és az igazságtalan felettese. A gyilkos robotolás és a rossz munkakörülmények. Nyáron a hőség, télen a fűtetlen, hideg gyárcsarnok. Mégsem volt más választása, mivel tanulásra sosem volt lehetősége, csak fizikai munkát vállalhatott.
Lefekvés előtt szinte mindig az anyjára gondolt, hosszan nézve a róla készült fényképet, ami az ágya melletti széken állt. Egy idős, ráncos arc nézett vissza rá, szép környezetben, ápolt frizurával és kedvesen mosolyogva, a férfi azonban tudta, mitől van olyan sok ránc édesanyja arcán. Milyen mélyek lehetnek ezek a ráncok egy ember arcán és mekkora szenvedés száradhat a mélyükön? – a férfi gyakran tűnődött ilyen és ehhez hasonló kérdéseken. Ez a kedves arc ösztönözte arra, hogy napról napra folytassa a munkát, hisz nemcsak a saját megélhetéséről kellett gondoskodnia, édesanyja sorsa is rajta múlott. Egész életében csak egymásra számíthattak és a férfi magától értendőnek vette, hogy idős korában segítse édesanyját, ahogy olyan sok éven át az asszony védte alkoholista apjától őt. Egy szép és színvonalas idősek otthonába vitte, ahol úgy látta, anyja mindent megkap, amire csak szüksége lehet. Bob minden héten meglátogatta, egyetlen alkalmat sem hagyott ki. A férfinak a munka mellett kevés ideje és ereje maradt magára, ilyenkor a házimunkákat végezte el, vagy a fotelban ülve antikvár könyveket olvasgatott.
A nap, ami fordulópontot hozott monoton életében pont úgy indult, mint a többi, hajnalban elindult a gyárba és felvette a munkát. Már késő délután volt, mikor megjelent az igazgató a feleségével és a kutyával. A nő szabadon engedte az állatot, hisz az már többször szaladgálhatott kedvére a keményen dolgozó férfiak között. Hirtelen velőtrázó ordítás törte meg a gépek zaját.
Percy! Hol van a kiskutyám? a rémült, magas hangon kiabálva szaladt a zűrzavar irányába.
Mikor Bob is odaért azt látta, hogy egy férfi ült a földön, kézfejéből spriccelt és csöpögött a vér, arca hófehér volt és jajgatva tűrte, hogy bekötözzék a borzalmas sebét.
Megcsúszott a keze és a gép belevágott! – mondta egy gépész az igazgatónak, aki már szintén ott állt a sebesült mellett.
Míg az emberek a sérülttel foglalkoztak, Bob szemei a nőt követték, aki tudomást sem vett a szenvedő férfiról, csak a kutyáját kereste a sorok között. Hívó szavára kisvártatva meg is jelent a kövér eb és boldogan szaladt gazdája karjaiba. A nő, férjét meg sem várva visszasietett az igazgatói irodába, hogy kedvencét mielőbb meleg helyen tudhassa.

Ez a jelenet olyan mély nyomot hagyott Bob lelkében, hogy szinte a rögeszméjévé vált. Lefekvés előtt és éjszakánként felriadva már nem csak az anyjára gondolt, hanem a felháborító igazságtalanságra, amit a baleset napját tapasztalt. Hetek múltán úgy érezte, hogy elveszíti a józan eszét, ha nem tesz valamit. A kialvatlanságtól kábultan végezte a munkáját és előre rettegett az éjszakáktól, melyek rend szerint álmatlanul teltek.
Mikor a helyzet tarthatatlanná vált és állapota a munka rovására ment, kétségbeesett döntésre szánta el magát. Már régóta körvonalazódtak benne egy terv részletei, amit saját maga is olyan rémesnek talált, hogy igyekezett elhessegetni a gondolataiból. Tudta jól, hogy kirúgják, ha nem változtat a hozzáállásán, ez pedig végzetes csapás lenne mind neki, mind az anyjának. Ezt megelőzendő, az egyik lidércnyomásos éjszakán elhatározta, hogy a tettek mezejére lép.
A következő szombaton buszra szállt és a belvárosba utazott. Keresett egy háztartási boltot és a nehezen összespórolt pénzéből vásárolt egy nagy, kiváló minőségű és éles kést. Magának sem tudta megmagyarázni, hogy a konyhafiókja mélyén pihenő kései miért nem feleltek meg a célnak, de nem is tulajdonított nagy jelentőséget neki. Az ezüstszínű, új kést táskájába tette és átsétált a közeli húsboltba, ahol fél kiló marhahúst vásárolt. Miután mindezzel elkészült ismét buszra szállt és hazautazott a bérházba, ahol kicsomagolta zsákmányát és gondosan szemügyre vette. A késsel apró darabokra vágta a hús egy részét és papírzacskóba tette, a maradékból vacsorát főzött magának és várta, hogy beesteledjen. Úgy látta jónak, hogy még aznap véghezviszi tervét, mielőtt még meggondolná magát.
A húsdarabokat papírzacskóba csomagolta, majd a kabátja zsebébe süllyesztette, ezután leült az ágy szélére és várt, miközben anyja fényképét nézte. Őrjítő lassúsággal teltek a percek, míg végre besötétedett.
A férfi ekkor kilépett az ajtón és körülnézett, majd megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a késői órában, a csontig hatoló hidegben és a nagy pelyhekkel hulló hóban csak kevesen lézengtek az utcán.
Sietve tette meg a hosszú utat, ami az igazgató házához vezetett a zöld övezetben álló, gazdag kertvárosi negyedbe. Könnyen felismerte az igazgató háromemeletes, palotának tűnő házát, amit szépen rendezett park vett körül. Bob tudta, hogy az igazgató neje esténként kiengedi a kutyát egy rövid sétára, mert már korábban is járt a háznál sötétedés után. A magas férfi odalopózott a sövény mögé és legalább fél órát várt, mikor végre megpillantotta az állatot. Abban a pillanatban, mikor a kutya a legközelebb jött hozzá szólongatni kezdte.
- Percy! Gyere ide kiskutya! – suttogta az eb felé és egy darab húst dobott a lábai elé.
A vidám állat azonnal az élelem felé iramodott és miután megtalálta, mohón lenyelte azt. Bob újabb húscafatokat dobott a kutya felé, mígnem az állat elég közel ért ahhoz, hogy elkaphassa a nyakörvét. Ezután gyorsan egy zsákba tette a zavarodott élőlényt és futva menekült el a helyszínről, majd mikor úgy érezte kellő távolságra van a háztól és az utcától, lelassította a lépéseit. A kutya, első rémületéből felocsúdva ugatni és nyüszíteni kezdett, miközben vadul vonaglott börtönének szorításában. Bob igyekezett nem tudomást venni róla és végtelennek tűnő percek után végre hazaért, az áldozatával együtt. Nem érzett megkönnyebbülést, ellenkezőleg, az idegesség és rémület hullámai környékezték végig az úton.
Ahogy a fotelban ülve ezredszer is átgondolt mindent, úgy érezte, képes lesz megtenni a borzalmas cselekedetet. Vett egy mély lélegzetet és a régimódi stílusú konyhaszekrényhez lépett, miközben a repedezett plafonon éktelenkedő csupasz villanykörte biztosított némi fényt neki. Kivette a fiókból az új kést és megszorította a nyelét, hogy ebből merítsen bátorságát. A villanykörte pislákolt egyet, a szél megrezgette a redőnyt és ebben a pillanatban kaparászás hallatszott a fürdőszoba irányából. Bob a késsel a kezében a füdrőszoba ajtajához ugrott és a kulcs elfordítása után hirtelen kinyitotta azt. Odabent, a puritán helyiség padlóján kuporgó szerencsétlen felnézett fogva tartójára és határtalan rettegés tükröződött meleg, barna szemeiben. Ahogy a tekintetük találkozott, régi, elfeledettnek hitt emlékképek kezdtek peregni a férfi szeme előtt. Tiltakozott a látomás ellen, becsapta az ajtót és a nappaliba rohant, de nem tudta megakadályozni, hogy a képek visszarepítsék őt arra a borzalmas estére. Becsukta az ajtót és a nappali poros padlójára kuporodva újra élte a borzalmakat.
Decemberi nap volt, nem sokkal a munkába állás után apja a szokásosnál is részegebben érkezett haza. A sötét konyhában botorkálva belerúgott az asztalba és az azon lévő tárgyak hangos csilingeléssel a padlóra hullottak. Cipó a hirtelen zajtól megriadva leugrott a fiú ágyáról és felborzolt bundával az ablakpárkányra ugrott.
Már megint nincs vacsora? – üvöltötte a konyha sötétjébe a férfi.
Most feküdj le inkább – az anya alakja megjelent a hálószoba ajtajában, gyertyát tartva a kezében.
Soha nincs mit enni! Nem lehet így élni! – a férfi szemei zavarodottan járták körbe a konyhát.
Feküdj le, majd holnap…
Mi lesz majd holnap?! – ordította, majd megpillantotta a macskát, aki a párkányon kuporgott.
Mi lenne, ha megennénk ezt a jószágot? Olyan állat ez is, mint a többi! ekkor megragadta a mit sem sejtő macskát és felemelte a levegőbe.


kép forrása



A cicám! Tedd le a cicámat! – a kisfiú kiugrott az ágyból és rettegve bámult az apjára és Cipóra.
Tedd le a macskát! – az anya arcszíne fal fehérré változott, hisz jól ismerte férje agresszív oldalát.
Ma este eszünk. Macskasültet. ezzel a részeg férfi kést húzott elő a fiókból,
és a már veszettül kapálózó állat felé közelített az hegyével.
Végtelenül hosszúnak tűnt az a pár pillanat, mikor Bob a rémülettől mozdulatlanná dermedve figyelte a macskáját, ez alatt az idő alatt anya mérlegelt és döntött. Férje háta mögé osonva erőteljesen meglökte őt, ami elég volt ahhoz, hogy a támadó ledobja az állatot és hason fekve elterüljön a padlón. A nő gyorsan kinyitotta az ajtót, amin át a zavarodott állat kirohant a szabadba. Az utcáról még visszanézett, világító sárga szemeiből nyers iszonyat áradt, majd a vékony úttesten elindulva eltűnt a sötétben
  Cipó! Hova ment a cicám? – a fiú szemei megteltek könnyekkel.
Ne félj, nem lesz semmi baja. mondta az anya és a mosolya ezúttal őszinte
volt.
Cipó! – Kiáltotta Bob, mintha egy rémálomból ocsúdott volna fel. Az ordítás hangjára a kutya ismét nyüszíteni kezdett a fürdőszobában és a kaparást is újrakezdte, kétségbeesetten keresve a menekülés útját. Fogvatartója feltápászkodott a hideg padlóról, majd az ajtóhoz sétált és szélesre tárta azt. Percy kisvártatva, félénken lépkedett ki rajta, az orra vadul szimatolta a lakás részleteit és minden mozdulatán látszott a mélységes riadalom. A férfi ekkor megsimogatta a kutya hátát és ölbe vette, amit az állat mozdulatlanul, sorsába beletörődve tűrt. Bob a vastag, sok telet megélt télikabátját vette fel, egyik karjával a kutyát fogta szorosan a mellkasához alatta, így tartva melegen őt a téli hidegben.
Kilépett a bérházból és a kietlen utcákon kanyarogva, dideregve legalább egy órán át gyalogolt, mígnem megpillantotta az igazgató házát. Csak annyira közelítette meg az épületet, hogy az utcai lámpa fénye ne világítsa meg az alakját. A gondosan nyírt sövény mellé guggolt és kivette kabátja alól a kutyát. Percy, felismerve a megszokott környezetet, boldog ugrándozással iramodott a kerítés bejárata felé, de többször visszanézett arra az emberre, aki korábban elrabolta és majdnem megölte őt.
A férfi ekkor felegyenesedett és gyors léptekkel elindult a visszafelé vezető úton. Nagyokat lélegzett a kristálytiszta, szúrósan hideg levegőből és különösképpen óriási megkönnyebbülést érzett, lehet, hogy boldogságot is, amiért a döntő, idegőrlő pillanatokban a helyes lépést választotta.
Az anyjára gondolt és aznap éjjel, hosszú évek óta először a hangok végre elcsendesedtek.

Eliza Beth: A vég…



Hatalmas csattanással vágódtam a talajba. Fékezőrakétáim felmondták a szolgálatot, hajóm darabjaira hullott. Csupán a mentőkabin maradt épen valami csoda folytán. Áldottam az eszem, hogy oda zárkóztam be. Megmozgattam és sértetlennek találtam magam. Kimásztam a kabinból.
Első találkozásom az idegenekkel nem volt olyan rémisztő, ahogy a legendáinkban él. Először is nem voltak zöldek. Szép halványkék színű szőrzet borította ruhával fedett testüket. Bár két lábon jártak, mellső végtagjuk hosszabb volt, mint a miénk. Sötét gombszemük figyelmesen tapadt rám, fülük érzékeny radarként mozgott. Egymással gondolati síkon kommunikáltak, de pillanatok alatt képesek voltak megtanulni és beszélni a mi nyelvünket. Nyilván az én agyamból szívták le…
Azonnal körülfogtak. Nem fenyegettek, bár a nyilvánvaló túlerő anélkül is elég nyomasztó érzéssel töltött el engem. A vezetőjük megkért, vegyek részt egy vizsgálaton.
– Nem kell félnie, nem fogunk semmilyen gépet önre kapcsolni, sem zsinórokat, sem más egyebet… csak tudni szeretnénk, hogy jutott ide és miért jött hozzánk? Várható-e, hogy jönnek még? Számítsunk-e invázióra, vagy magányos látogató? Ilyenek…
– Ha invázióra készülnénk, azt úgysem árulnám el – mondtam.
– Nem is kell. Megérezzük – felelte.
Nem tudtam, valóban képesek-e erre, de nem volt sem veszíteni-, sem titkolnivalóm. Viszont a jóindulatukat ki kell érdemelni. Beleegyeztem hát a vizsgálatba. Nagy, világos terembe kísértek. A lények helyet foglaltak a földön. Vezetőjük egy alacsony, keskeny kanapéra mutatott.
– Helyezkedjen el kényelmesen! – szólt megnyugtató hangon. Mellém kuporodott a mélybarnára pácolt padlaton. – Hallgatom.
Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Az idegennek – a viselkedése alapján gyanítottam – van némi tapasztalata, majd kihámozza a mondanivalóm lényegét. Ha meg nem érti, kérdez.
– Elpusztult a világom – sóhajtottam nagyot –, egyedül maradtam a fajtámból.
– Hogy történt?
– Hosszú lesz – figyelmeztettem.
– Nem baj. Ráérünk. Ez a dolgunk. Kezdje az elején!
A terem lassan elsötétült. Mintha a levegő színe változott volna meg, itt is-ott is apró csillagok villantak. A színes szikrák elzsongítottak, könnyebb volt magamba figyelnem.
– Az volt a baj – kezdtem bele –, hogy nem bírtuk korlátozni az energiafogyasztásunkat. A gépek majd’ minden munkát elvégeztek helyettünk, mi csak szórakoztunk, és szaporodtunk. Nem vettük észre – nem akartuk észrevenni! –, hogy az emelkedő lélekszámmal egyenes arányban csökken bolygónk életereje. Elolvadtak a sarki jégmezők, mégsem vigyáztunk a vizeinkre. Beépítettük a mezőinket, szántóinkat, hegyeinket-völgyeinket. Rég nem volt már agrárgazdálkodás! Állattenyésztéssel csak néhány eldugott ország foglalkozott, eszméletlen áron kínálták a húsárukat. Csak a kiváltságosok bírták megfizetni.
– Önök ragadozók? Húst fogyasztanak… talán egymást is megeszik?
– Nem. Bár a bolygó legnagyobb ragadozói voltunk, egymást azért nem… vagyis… erről inkább később beszélnék. Valójában mindenevők voltunk. Tudósaink szintetikus élelmiszerek előállításán dolgoztak, hogy legyen elegendő ennivalónk. Minden hulladékot egy-egy hatalmas feldolgozóba szállítottak, és újrahasznosították. Többségünknek sejtelme sem volt, mit eszik, mivel táplálja gyermekét.
– Ártalmas volt?
– Amit nem tudhattunk: a kutatóknak olyan anyagokat kellett találniuk, amely feltűnés nélkül öl. Igaz, nem hamar, de biztosan!
– Érdekes módszer a lélekszám csökkentésére – gúnyt éreztem a szavaiból, de a hangjából nem. Úgy tűnt, nem akar ítélkezni.
– A szintetikus táplálékok mellékhatása új betegségek kialakulásához vezetett. Emiatt új gyógyszereket kellett kikísérletezni… újabb mellékhatásokkal…
– Értem… a kör lassan bezárult…
– Az energia pedig csak fogyott… Virágzott a hadiipar. Hódítás, területszerzés… víz és energia kell… KELL! A háborúkban milliók pusztultak el, mégis… még mindig sokan voltunk!
– Születésszabályozás?
– Álom maradt.
– Életkor-korlát?
– Leszavazták… vagyis leszavaztuk. Én is. Könnyű volt kijelenteni, hogy negyven évet élhet egy ember, aztán halnia kell – addig, míg nem rólunk, a mi családunkról volt szó! Belegondoltunk… és senki nem akart oly fiatalon meghalni. Mégsem bírtuk szabályozni a születések számát.
– Hiba.
– Igen – bólintottam. – Tudom. Azt is, hogy nemcsak kollektív hiba, hanem az én – és mindenki – egyéni hibám is.
– Folytassa, kérem!
– Egyre több energiát használtunk. Kellett a gyárakba, a gépeknek. Kellett a járműveinknek. Kellett a házainkba, a szórakozásunkhoz, mindenhez KELLETT! Nélküle már élni sem tudtunk. Függtünk az energiától, az olajtól, a villamosságtól. Sok-sok nemzedék nőtt fel már úgy, hogy nem ismerte a természetes életformát. Nem látott folyóvízben úszkáló halat, vadon élő állatot, nem látott aranyló gabonatáblát, színpompás szitakötőt, pillangót, pattogó tábortüzet…
– Ön még látott?
– Nem, már én sem láttam. A városaink minden élőhelyet elfoglaltak. Csak itt-ott maradtak érintetlen területek. Vagy túl sivatagos volt, vagy kiirthatatlanul sűrű dzsungel. Ide még a megszállott természetjárók sem merészkedtek be. Én már csak régi filmekről ismerem az erdőt, a vadállatokat.
– Fel tudja idézni, milyen volt?
Becsuktam a szemem. Gondolatban elindítottam a filmet. Láttam a zöld mezőket, hegyeket, szirten ugráló hegyikecskét, szárnyaló sast… zubogó vízesést, még a robajt is hallottam. Láttam, ahogy a napfény megcsillan a vízcseppeken, szivárványt alkotva a völgy felett. Csak azt nem sejtettem, hogy ők is látják. Az agyamban megjelenő képeket valami módon kivarázsolták a fejemből… amit felidéztem, megjelent felettem a sötét levegő színes szikrái között…
– Szép világ – jegyezte meg az idegen.
– Szép volt – hagytam rá. Eszembe villant a kevésbé szép része… Végtelen messzeségben fúrókutak százai magasodtak.
– Ez mi? – kérdezte a lény.
Kicsit megzavart a kérdése. Honnan tudhatná, mire gondolok? Ha nem tudja, akkor mire vonatkozik a kérdés? Észrevehette, hogy kizökkentem, mert segített. Nem szólt, nem is mozdult, mégis tudtam-éreztem a magyarázatát. Olyan mély tudatállapotban voltam, melyben nem zavart a számomra furcsa képességük. Elfogadtam, hogy látják, amit én…
– Dragónia. A legnagyobb olajtermelő ország.
– Meséljen róla!
– Az egész világ tőlük vásárolta az olajat. Dragon benzinnel mentek az autók, a tömegközlekedési eszközök, a szállítójárművek. Dragon üzemanyag hajtotta a harci gépeket földön és égen. Dragon mindenütt… Ám egy kis államocska megirigyelte az egyeduralmat. Ő is el akarta adni saját olaját, jó áron… gazdagodni, fellendülni… Egy éjszaka hatalmas robbanás rázta meg a dragon olajmezőt. Szinte az összes kút kigyulladt, olthatatlan lángokkal égett. A füst az égig csapott, fekete korom és bűz borította a tájat. A föld beszakadt, kontinensnyi kráter keletkezett.
– Ha jól értem, nem véletlen tragédia volt…
– Nem bizony! De Olinország elszámította magát. Rosszul térképezték fel a földjüket, nem tudták, hogy egy mély, föld alatti csatorna összeköti az ő olajmezejüket a dragonokéval. A robbanás által keletkezett légnyomás olin földre is átvitte a vészt. Az egész világ tehetetlenül bámulta, ahogy a bolygó teste kiég. Amit akkor még nem vettünk észre: a domborzattal együtt megváltozott a keringési sebessége is, „megsántult” a Föld. 
Elhallgattam. Nem sürgetett. A többi lény is csendben várakozott.
– Hirtelen fogyott el az energia. Megbénult a világ. Elnémult a média, rádiócsend uralkodott az éterben. Amire nem volt példa indulása óta: elhallgatott a világháló! Leállt a közlekedés, leálltak a gyárak, kiürültek a boltok. Fosztogatások, rablások, erőszak mindenütt… Nem volt étel, nem volt tiszta víz! Éheztünk… és végső elkeseredésünkben – ami addig elképzelhetetlen volt – a holtak húsát ettük. Járványok ütötték fel a fejüket, tizedelték az amúgy is gyenge lakosságot.
Jönnie kellett volna a meleg évszaknak, de késett… végül a tudósok bevallották, hogy a robbanás kilendítette pályájáról a bolygót, ezért távolodni kezdett a Naptól. Nem, nem hagyja el a naprendszert, dehogy! Csak nagyobb lesz a keringési ideje, hosszabb az út – nyugtatgatták a népeket. Tehetetlenül tűrtük az egyre hidegebb időjárást. A fagy elleni védekezésül elégettünk mindent, ami éghető. Elhagyott lakások bútorait, burkolatokat, ruhaneműt, ősrégi könyveket. Még a hullák fel nem használt, ehetetlen részeit is. Az elektronikus adathordozók sajnos nem égtek…
Figyelték a pusztulás felvillanó képeit. Az elhagyott, összetört járműveket, hajdan-szép épületek feketéllő romjait, alig vánszorgó embereket… Megviseltek a saját emlékeim. Tudtam, hogy ez a múltam, hogy ez már csak MÚLT, mégis fájt!
– Ilyen körülmények közül hogy került egy mindennel felszerelt űrhajóra?
– Amit most elmesélek, annak csak később – későn! – értettem meg az összefüggéseit… A legjobb minősítésű űrhajós kapitányokat szedte össze a kormányzat. A legnagyobb titokban készülődtünk a nagy útra. Föld alá rejtett titkos bázisokon folyt a válogatás. Fiatal, egészséges férfiakat és nőket kerestünk. Nem kérdeztük, akarják-e? Akit alkalmasnak találtunk, azt vittük. Ezer párt választottunk ki a feladatra. Az űrhajóban a legmodernebb készülékek fogják őrizni kétezeréves álmukat. A fagyasztókamrákban a hibernáltak mellett általuk sosem látott háziállatok és haszonnövények várták, hogy majdan újra elszaporodhassanak a bolygón. Majd… AZ után.
– AZ?
– Akkor még nem tudtam – nem tudhattam én sem –, mi a terv. Csak a válogatás irányelveit közölték.
Kis szünetet tartottam. Lélegzetvételnyit. Bár tudtam volna, mit és miért teszek valójában! – kívántam ezredszer. Hiába.
– Természetesen a kiváltságosok megváltották a helyüket az űrhajón. Az államfő és közvetlen környezete már akkor vonult be a hajóba, amikor a tenyészetre szánt párokat hibernáltuk. Ők nem is gyanították sorsukat… Az elnök pontos utasításokat adott. Rajta – a mindenkori elnökön – kívül senki nem sejthette, hogy már fél évszázaddal ezelőtt aláaknázták a bolygót. Mindegy, hogy lakott vagy lakatlan vidék volt, szabályos hálót fontak köré atomtöltetű rakétákból. Egyetlen gombnyomással az összes indítható. És az a gomb most itt van a hajón! Az elnök hordozható számítógépét miniatűr reaktor táplálta, talán az utolsó áramforrások egyike az egész Földön. A végzet.
– Meg kellett volna semmisíteni azt a gépet!
– Én – a kapitány jobb keze – sem tudtam, mire készül. Az én feladatom az űrhajó kozmoszba juttatása, és földkörüli pályára állítása volt, aztán a legénység és a kormányzati emberek hibernálása. A rakéta kilövéséhez felhasználtuk az összes tartalék energiánkat. A hajó maga önellátó, az atomreaktorok tízezer évig bírják, de az első kétezer évben csak a létfenntartó funkciók fognak működni. Alapjáraton.
– Később viszont kell majd…
– Igen… Hárman voltunk még ébren… az elnök, a kapitány és én. Pályára álltunk már, szinte függtünk a bolygó felett-alatt-mellett… nézőpont kérdése… vele együtt keringtünk, nem távolodva, nem közeledve… Az elnök maga elé tette a számítógépet, felnyitotta a tetejét… Rápillantott a hatalmas monitorra, mely a külső, hideg űr képét közvetítette szemünkbe. Határozott mozdulattal simította tenyerét a leolvasóra…
Újra átéltem azt a pillanatot, és mégsem azt. Amikor történt, nem tudtam, mi történik. Újra átélve pontosan tisztában vagyok eme mozdulat jelentésével. Hisz ebben a pillanatban lettem emberből – túlélő.
– Ekkor avatott be az elnök minket is a történésekbe. Együtt néztük, ahogy felvillan előttünk szülőbolygónk. A sok kis villanás egyetlen óriási fénygömbbé változtatta Földünket. Mindössze két másodpercig tartott… két röpke másodpercig!
Milliárdnyi hang sírt a fejemben. Ahogy akkor, majd újra és újra azóta. Nem vigasztalt, hogy én élek, még élek… MINEK? Ha nincs már semmi… SEMMI!
– Többszáz felderítő szondát küldtünk vissza… az akció sikeres volt. Kipusztult az emberiség. Kétezer évet kapott a Föld, hogy újjáéledjen. Kétezer esztendő múltán újra birtokba vesszük… Ez volt a NAGY TERV.
– Borzalmas… Aztán mi történt?
– Beállítottam a hibernáló fülke adatait. A kapitány ellenőrizte mindhármunkét. Egyszerre fogunk ébredni is. Csak mi hárman. A többiek ráérnek… ha már visszajöttek a szondák.


kép forrása


Fájt a hátam. Próbáltam kényelmesebb testhelyzetet felvenni. Szűk ez a kanapé!
– Meg kellett volna akadályoznia mindenáron – szólt a doktor. – Miért hagyta, hogy elpusztítsák a világot?
– Nem tudtam, mire készülnek – védekeztem. – Amikor megtudtam, már késő volt… Késő!

Újra mozdultam, patakzó könnyeimet törölgettem le arcomról. Tisztuló tudattal nyitottam ki a szemem. Sötét volt körülöttem, a dilidoki szerencsére sehol. Saját hivatali szobámban fekszem, úgy látszik, elaludtam a kanapén, ami épp azért áll itt, hogyha nem tudnék hazamenni a munka miatt… Csak egy álom volt! – nyugodtam meg. Egy átkozott lélekölő-testizzasztó rémálom!
Friss levegőre vágytam. Ismertem a terepet, sötétben is megtaláltam az ablakot. Megnyomtam a nyitógombot. Kitárult előttem…
…a végtelen világűr, a képernyő közepén a Föld…

A kapitány nem vette észre, hogy kicsit állítottam az ébredési időmön. Elsőként ébresztett a rendszer. Sorra vettem a feladataimat: a kulcs a kapitány nyakában van, az önmegsemmisítő a vezérlőteremben…

Suba Patrícia: Esztelen szenvedély


Éhes vagyok, két napja alig mozdulok. Néha körbe járom a szobát, de inkább csak az ágyon ülök. Nem értem, hogy keveredtem bele ebbe az egészbe. Józan megfontolt nő vagyok. Soha nem hagytam, hogy az érzéseim irányítsanak. Mégis a saját lakásom és érzelmeim rabja vagyok. Zajt hallok. Valaki nyitja a bejárati ajtót. A kulcs zörgését figyelem. Mintha mások lennének a léptek. Igen! Nyílik az ajtó. Kristóf lép be rajta. Nem mozdulok, figyelem minden mozdulatát.  Félénken lép oda hozzám. Megérinti a szemem alatti foltokat. Nem reagálok az érintésre.
– Akarod, hogy elmenjek? – kérdezi. 
Felé nyújtom a kezem. Semmi másra nem vágyom csak, hogy átöleljem.
 – Szólj, ha feladod – hangjában fájdalom bujkál.
– Pár napot kérek – szipogom a vállába.
–  Rendben – hangja olyan simogató, nem tudok neki ellenállni.
Elátkozom magam, amiért nem tudom vissza tartani könnyeimet. Közben érzem kezének érintését. Viszonzom, néha felszisszenek, mikor apró zúzódásokhoz ér. Megnézi őket, csókokkal gyógyítja. A három szobában töltött nap emléke halványul. Semmi nem számít csak, hogy velem legyen. Az ár, hogy ne háromhavonta lássam egy hétre, talán nem is olyan nagy. Talán!!
Egy csodás hetet töltünk együtt. Kristóf udvarias és figyelmes. Minden olyan, mint mikor megismerkedtünk. Tökéletes lenne, ha nem rettegnék mikor fog Péter felbukkanni. Este tudom csak teljesen elengedni magam, amikor átöleljük egymást.  

kép forrása


Egyik este, mikor belefeledkezem ölelésébe, pofon csattan az arcomon, hitetlenkedve nyitom ki a szemem.
– Péter! – kiálltok fel megdöbbenve, nem hiszem el, hogy ezt teszi velem.
– Időt kértél, megkaptad! Tudod, mekkora erőfeszítés nekem, ennyi időre a háttérbe szorulni? Két hónapja folyamatosan együtt vagytok, és nem mondhatod, hogy kemény voltam veled. Néhány bezárt nap, egypár pofon. Nem elég! – hirtelen elmosolyodik, rossz érzésem támad.
– Kiszállhatsz az egészből vagy vállald a következményeket. Figyelmeztettelek…
Nyitnám a számat, hogy megmondjam elég volt, menjenek a pokolba. Ám ahogy belenézek a szemébe, már Kristóf mosolyog rám. Nem tudva semmiről, folytatja a megkezdett ölelést.  Nem bírok megszólalni. Képtelen vagyok nélküle élni! A pokolban élek, de velem van.
Reggel arra kellek, hogy valaki jéghideg vizet locsol rám. Dideregve mászok ki a takaró alól. Péter néz rám felsőbbrendűen. Nem tehetek róla, nem tudom elrejteni félelmemet.
– Látom, választottál. Elmegyek egy kicsit szórakozni. Készülj, mert új feladatod lesz!
Látom, rajta mennyire élvezi, nem merek megszólalni, nehogy ne jöjjön vissza. Kristófot akarom, de kisétál az ajtón. Ténfergek a lakásban. Dolgozni már nem tudok, hiszen tele vagyok kék - zöld foltokkal. Szerencsére, nem is vagyok rászorulva.  Tudom, lépnem kellene, de megbénít az iránta érzet szerelmem..
Eszembe jut az első találkozásunk. Kényelmesen elhelyezkedek a nagyfotelben és csukott szemmel hagyom, hogy az emlékek elsodorjanak:
Aznap késő este mentem a szupermarketbe vásárolni.  Ahogy ki akartam nyitni a kocsim ajtaját, a kezemben egyensúlyozott szatyrok kiszakadtak. Hitetlenkedve néztem a szétguruló narancsokat, összetört üvegeket a kiszakadt tésztás zacskót. „A vacsorám”– villant be hirtelen üres hűtőszekrényem. Lehajoltam, hogy összeszedjem, ami menthető, ám ekkor két cipőt láttam meg magam előtt. Tekintetem feljebb vándorolt, egyre érdekesebb lett a kép. Izmos test, vállig érő szőke haj, kisfiús mosoly és szürke szempár. Azok a szemek… Láttam, hogy az idegen férfi alig bírja visszafogni a nevetését, hát én is elmosolyodtam. Kacagva mutatkoztunk be egymásnak:
– Laura.
– Kristóf. Nos, Laura, úgy látom a vacsorája odaveszett. Engedje meg, hogy kárpótoljam.
Kedélyes kis olasz étterembe mentünk. A teraszon elfogyasztott vacsorát a csillagok ragyogása még romantikusabbá tette. Kristóf elbűvölő volt, végig udvarolt nekem. Kiderült, hogy ügyvéd, magánpraxisa van. Bevándorlókon segít.  Vicces ügyekkel szórakoztatott. Egész este bolondoztunk. Törvényszerű volt, hogy az ágyban kössünk ki. Mit ne mondjak ott is remekelt. Mire eljött a reggel, teljesen a hatása alá kerültem. Igazi ellenállhatatlan nőnek éreztem magam mellette. Soha nem voltam még szerelmes. Egy hónapig a felhők felett lebegtem. Egyik nap elém ált és azt mondta, mennie kell, nem bírja. Furcsa volt a tekintette, mintha egy másik ember állt volna előttem. Összeomlottam, egész nap sírtam, nem értettem semmit. Mi változott meg?
Emlékeimből a kulcs zörgése zökkent ki. Csodálkozva nézek az órámra, az egész napot át álmodoztam. Félve figyelem az ajtót, kifog belépni rajta.  Péter az, szemei csillognak, szája kegyetlen mosolyra húzódik, mikor meglát. Ijedten nézek. Baj van… Táskájából zacskót húz elő.
– Mosd ki! – dobja elém.
Nem mozdulok, erre megfog és belök a fürdőszobába.
– Kristóf a tied öt teljes napig utána – zárja rám az ajtó.
Belenézek, mit rejt a titoktatos zacskó. Hirtelen a falnak tántorodok.  Reggeli öltözéke van benne. Véresen! Nézem a ruhákat, szőke hajszálak vannak rajta, rúzsfoltok. Rosszul vagyok. Hiába öklendezek, nem tudok hányni. Nem akarok rá gondolni, hogy ez valakinek a vére. Fénykép esik ki a ruhából. Kristóf van rajta egy szőke nővel. Ő az látom a szemén. Húsz év körüli lány, meztelenül. Ölelik egymást, szeretkeznek. A kép és a véres ruha látványa, túl sok egyszerre. Düh rohan végig rajtam. Őrjöngve dörömbölök az ajtón. Ki akarok jutni! Zokogok… Félelem lesz úrrá rajtam, hiszen mindent tudok. Kezemet a gyomromra szorítom. Összegörnyedek. Vajon engem is képes lenne megölni?
Végre kinyílik az ajtó. Kezemben borotvával állok, készen arra, hogy megvédjem magam. Ám az elém táruló látvány engem is meglep. Kristóf áll előttem, kisírt szemekkel. Mikor a borotvára néz, összerándul az arca.  Képtelen vagyok bántani.
– Laura kérlek! Maradj velem – hangja kétségbeesett, miközben leborul elém és átkulcsolja a lábam – inkább ölj meg, de ne félj tőlem. Szeretlek!
Hangja kétségbeesett. Nem tudom, mit tegyek. Beletúrok a hajába, kényszerítem, nézem rám.
– Mit vársz tőlem? – hangom természetellenesen hat, ahogy felteszem a kérdést.
Lehúz magához a borotva kiesik a kezemből. Hangosan koppan a padlón. Nézzük egymást. Kiszárad a szám. A fejem lüktet. Megsimogatja az arcom, semmi nem érdekel. Látom a szemében, hogy ugyanazt érzi a mit én. Nem érdekel a halott lány, se a róluk készült fotó. Tudom, hogy őrültnek kell lennem, hogy ezek után vele maradjak.  Hát akkor legyek őrült! Átölelem, most csak ez számít. Megoldunk együtt mindent.  Annyira egyszerűnek tűnik az élet ebben a pillanatban. Mint egy kisgyereket, olyan óvatosan visz be a szobába. Óvatosan lefektet az ágyra.
– Velem maradsz? – suttogja halkan.
Nem válaszolok. Hagyom a halk kérdést elúszni a levegőben. Máskor majd meghallom, de most nem akarok mást, csak érezni. Hozzábújva alszom el.
Péter betartja az ígéretét. Öt nyugalmas nap következik. A hatodok napon ismét egy szatyor véres ruhával állít be. Nem vagyok hajlandó belenézni. Hatalmas pofon a jutalmam, majd még egy és még egy… Neki esek a falnak, elvesztem az eszméletem. Mikor magamhoz térek, a fürdőszoba padlóján fekszem. Felállok, arrébb alkarok lépni, nem tudok! Akkor tudatosul bennem, hogy bilincs van a kezemen. Oda vagyok bilincselve a csaphoz! A tükörbe nézve megijedek. Arcom feldagadva, a hajam véresen tapad a fejemhez. Lüktet minden tagom, fáj minden mozdulat. Kis levelet veszek észre a tükör sarkában. „Ne merj még egyszer ellentmondani. Mosd ki!!” Gyűlölet árad szét bennem. Kristófot sem akarom látni. Rettegek, hogy mi lesz, ha kinyílik az ajtó. Zokogva, csukott szemmel mosom a ruhákat. Nem nézek a fényképre, mikor hallom, hogy kiesik. Nem akarom tudni, kihez tartoznak a vércseppek! Nem tudom, meddig mosok, percekig, talán órákig…
Nyílik az ajtó. Csukva tartom a szemem. Mindegy kilép be rajta, nem csinálom tovább! Gyengéd érintést érzek, ahogy kivezet a fürdőszobából. Még mindig makacsul a sötétséget választom. Apró csókok borítanak el.  Hajamon újra és újra finom érintést érzek. Végül felpillantok. Kristóf ölel, mikor látja, hogy nézem, felemel, visszavisz a fürdőszobába. Lefürdet, megmossa a hajam. Közbe folyamatosan beszél hozzám:
– Kicsikém, elmegyek orvoshoz. Megváltozom. Nem bánthat többet.
Nem tudom, mit mondjak. Az elhatározás, hogy elhagyjam, gyengül. „Megváltozik értem, szeret. Minden jóra fordul.” Kavarognak bennem a gondolatok. Végül hozzá bújok, számat csókra tartom. Hagyom, hogy bebugyoláljon a törülközőbe és bevigyen a szobába. Nem nézek a száradó ruhák felé. Képtelen vagyok elküldeni magamtól! Szükségem van rá, teljes szívemmel szeretem. Éjjel felriadok, Kristóf békésen alszik mellettem. Nézem az arcát és eszembe jut, mikor kiderült, hogy két személyiség lakozik benne.

Szakításunk után két héttel megjelent. Emlékszem, kisírt szemekkel nyitottam ajtót. Szólni sem tudtam, mikor megláttam. Borostás volt és nyúzott.  Komolyan nézett rám, azt mondta, beszélnünk kell. Mai napig bennem van az érzés, mikor elmondta, hogy Péter is az ő személyisége. Elhagyott, mert másik énje, erőszakos és durva. Nem akarta, hogy bántson. Engem semmi nem érdekelt, csak, hogy velem legyen újra. Belementem, hogy amikor Péter felszínre kerül, elmegy. Havonta egy hetet töltöttünk együtt.  Nem érdekelt, hogy ez egy őrült kapcsolat. A lényeg a velem töltött idő volt. Biztosított szerelméről és, hogy nem mindig tudja, Péter mit csinál. Barátaimmal megszakítottam minden kapcsolatot. Ellenséget láttam mindenkiben, aki le akart beszélni róla. Rózsaszín álomvilágba temetkeztem. Amikor nem volt velem, nem is éltem igazán. Könyörögtem, maradjon velem akkor is, mikor Péter van jelen. Akkor kezdődött a rémálom. Előfordult, hogy két nyugodt hetet is eltöltöttünk. Ára volt ennek: pofonok, rúgások, szobában zárva töltött napok. Péter rajtam töltötte ki kegyetlenségét. Nem adtam fel, makacsul ragaszkodtam Kristófhoz. Nem érdekelt semmi, a rózsaszín felhő lassan fekete lett. Ám én még mindig lebegtem…
Reggel korán kelek, még sötét van.  Félálomban tapogatózok az ágyon. Kristófot keresem, de csak az ürességet markolom. Feszülten hallgatózok. A konyha felöl fojtott hangok szűrődnek be. Lábujjhegyen lopakodok ki. Kristóf hangját hallom, ahogy halkan telefonál.
– Holnap jön az újabb bevándorló szállítmány.
– Senki nem fogja keresni őket. Mindent elintézek az irodában.
– Persze az ügyvédi kapcsolataim.
– Tudod, hogy szeretlek. Ne féltékenykedj!
Érzéki hangon felnevet.  Állok az ajtó mögött és nem hiszem el, amit hallok. Semmit nem értek. A beszélgetés folytatódik.
– Ugyan már, ez a kis liba, semmi másra nem kell. Simán elhitte, hogy két személyiségem van. Szükségem van az uralkodás érzésére. Tudod, téged kíméllek.
– A holnapi szállítmányból, egy fekete lányt készítsetek elő nekem. Sietek hozzád. Szeretlek.
Nem akarok többet hallani! Megalázottság és düh érzése szalad át rajtam. Fájdalom és megsemmisülés. Pillanatok alatt kitisztul a fejem. A buborék szétpattan… Hideg nyugalom száll meg. Az érzés nélküli emberek nyugalma. A szerelmet gyűlölet váltja fel! Beosonok a fürdőszobába, majd visszabújok az ágyba. Próbálok egyenletesen lélegezni. Hallom Kristóf lépteit. Bebújik mellém. Kezemet ökölbe szorítva tartom a takaró alatt. Várok, nem érzek semmit, ahogy felé fordulok.
– Mindent tudok, hallottalak – suttogom jéghideg hangon.
Arra várok, hogy tiltakozzon. Nevetve néz rám.
– Szóval, mindent tudsz, akkor már nincs szükségem rád. Téged nem akartalak megölni, eddig te viselted a legjobban. Sajnos, nem hagytál más választást nekem.
Mielőtt bármit tehetne, kirántom a kezem a takaró alól és bezárt öklöm között tartott szikét a nyakába vágom. Tudom, hova szúrjak, hisz ápolónő voltam. A szike is régóta van a fürdőszobába, még a kórházból hoztam haza. Borotva éles pengéje puhán suhan át a bőrön. Pillanatok alatt vér önt el mindent. Kristóf elájul a sokktól. Érzéketlenül nézem, ahogy spriccel a vér. Engem is beterít. Lassan lépek a telefonhoz, hogy hívjam a rendőrséget.
         
A kiért rendőrök a helyszínen felveszik a vallomásomat: elmondom, hogy a fürdőszobában megtámadott, fojtogatott. Felkaptam a szikét és berohantam a szobába. Ledöntött az ágyra és szúrtam.
A zúzódásaim alátámasztják mesémet. A mentősök már nem tudják megmenteni Kristóf életét.  
A rendőrség régóta körözte már, ezért hamar beazonosítják. Gyorsan lezárják az ügyemet, hisz bebizonyosodott, hogy önvédelem volt részemről. Örülnek, hogy megvan a keresett sorozatgyilkos. Nem érdekelnek a részletek. Tudom, mindenkit elkaptak, aki benne volt az ügyben.

Egy hónap telt el azóta a végzetes éjszaka óta. Lakásomat eladtam, elköltöztem. Nem tudtam feldolgozni a történteket. Nem bántam, meg amit tettem! Egyetlen érzés vezérel a düh. Soha többet nem leszek szerelmes. Nem tudok szeretni! A szívem elpusztult, a lelkemet pedig eladtam az ördögnek. Fekete angyal lettem…
Rápillantok a tévére, épp a híradó megy:
– Újabb gyilkosság történt. Egy harminckét éves, fekete férfit holtan találtak. Nők elleni erőszakos bántalmazás miatt körözte a rendőrség. A gyilkosságot ismét szikével követték el.
Keserű mosolyra húzódik a szám. Kikapcsolom a tévét, nem érdekel a további mondandója, hiszen a részleteket ismerem…
        

kép forrása


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews