Bacsai Gábor: Jobb ma egy pókláb, mint holnap nyolc






– Miért?! – Peckes Zeljin átkozódva rúgta arrébb a követ, és az kettőt pattanva halk csobbanással merült el az útszéli ingoványban. Lassan már egy holdkelte óta szidta megállás nélkül legnagyobb riválisát Gorbilt, azt a gennyes, undorító, nyápic alakot, amiért pofátlanul elorozta előle Sittucus ereklyéjét, a szent és szőrös póklábat, és az azzal járó kiváltságokat. Pedig a Pókharapók goblintörzs vezetői jogarát Zeljin nemhogy megérdemelte volna, de a törzsfőnök egyetlen fiaként egyben jogos jussa is volt. Ez a bosszantó, ám rendkívül kellemetlen helyzet úgy marta a lelkét, mint a nyári hunyópók mérge. Ami ez után következett, arra még visszaemlékezni is rossz volt. Úgyhogy, ha lehetett, kerülte a témát. Minden alkalommal amikor pedig eszébe villant az eset, átkozódott egy sort, és belerúgott egy kósza kőbe vagy göröngybe, attól függően, épp mi került az útjába. Nem válogatott különösebben, a göröngy az göröngy volt, Gorbil meg egy anyaszomorító rohadék! 

Ilyenkor pár órára rendbejött, hogy azután dupla erővel harapjon a szégyen és a megsemmisülés, a pórul járt goblin egyszerű és haszontalan lelkébe. Azonban Sittucus mindent-látó nyolc szeme figyelhette őt a végtelen hálók mélyéről, mert az önvád és a lelkimarcang csak-csak visszatért. Nemhogy óránként, de már fél óra nyugta sem volt tőle. Így újra belekezdett végtelennek tűnő litániájába: korholta a Pókharapók törzsét, álnok volt-barátját, az életet, és leginkább magát, amiért ilyen vak volt. 

– Miért?! – sóhajtotta Zeljin. Majd, mint eddigi vándorlása során sokszor, már jó előre kinézte vérmes bosszújának tárgyát. Az álnok kőre képzelte kenyeres pajtása arcát. Hosszú, lelógó fülek, kiugró, karvalyszerű, állandóan taknyos orr, és a mélyen ülő, vizenyős szemek a bozontos szemöldök alatt. A selymes és dús szakáll fölött húzódó gúnyos vigyor pedig ugyanaz volt, mint mikor örökre kiátkozta szerencsétlen Zeljint szeretett mocsárbeli falujukból, Arachonból. Se kényelmes fekhelyként szolgáló selyemhálóját, se kitinpáncélból készült pajzsát nem hozhatta magával, csak hű fegyvere, a csáprágó tőr maradhatott nála, meg az a hasztalan, ideg nélküli íj, amit a Szent Hegyen találtak. Bezzeg Gorbil milyen jól járt! A gyűrű, amit elorzott előlem végtelen hatalommal ruházta fel, és olyan testszőrzetet növesztett, amilyenhez kedve volt. Többek közt ennek is köszönhette győzelmét, és Fortyogó Fazék döngetni-való lánya, Fizzbumm farát! 

Ezen emlékekre Zelin még nagyobb dühbe gurult, és nekifutásból bikázott bele az áruló Gorbil-képű kőbe, ami legnagyobb meglepetésére legalább akkorát ordított, mint a kiátkozott goblin. 

– Aúúúú! – kiáltotta a kő és Zeljin majdnem egyszerre. Mindketten fennhangon sérelmezték az erőszakos atrocitást, Zeljina bütyke miatt, a másik meg ki tudja mi miatt. 

Pár perces, szabadon bemutatott törzsi tánc után a goblin fájdalmasan leeresztette a lábát. Nagyujján a retkes körmöt épp csak zöldes bőre tartotta, és furcsa szögben állt a többihez képest. Nagy fújtatás és pár cseppnyi krokodilkönny után a helyére igazította a csálé testrészt, és nem átallotta a világba sírni bánatát: 

– Miért? – szaladt ki száján ma immár sokadjára, és visszhangja nem késlekedett sokat ennek megismétlésével. A goblin sunyin körbenézett, de a Farkas-mocsár ezen szeglete csendes volt. A szél erőtlenül sodorta a bomló tőzeg szagát a levegőben, és a délutáni napból még jó néhány óra volt hátra sötétedésig. Nem látva más ellenfelet, mint a kődarabot, előhúzta csáprágóból készült kését és azzal förmedt az akadékoskodó buckára: 

– Te meg mit feleselsz? 

– Áááá, semmit goblin uram! Csak éppen próbálnám felhívni figyelmét kellemetlen helyzetemre. 

– Hogy mi van? – Peckes Zeljin, immár kevésbé peckesen, mint inkább sántítva járta körbe a „követ”, bőszen keresve jobb lába ádáz ellenfelének beszélőkéjét. 

– Erre, erre mösziő büdös, erre vagyok… 

– Mösziő? Há’ hogy merészelsz gyalázni engem, te, te...kő! – azzal rúgásra emelte a lábát, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Egyrészt a lábikrája még fájón sugározta az előző balul elsült jobbost, másrészt meg a francnak se volt kedve birokra kelni egy ilyen nevetséges valamivel. Ha ezt a falubeliek látnák, hogy ő, a sokra hivatott Zeljin, Kaffogó Snothejm dicső fia egy ilyen nevetséges csatába keveredik, akkor oda lenne a nem létező jó- és lápba tiport rosszhíre. Ezért hát goblinunk félretette minden eddigi dühét és felháborodását, majd csipa-tarkította sárga szemével jobban megfigyelte a szószátyár „követ”. Mert, hogy Zeljin kurta lábával nem követ talált el, abban most már biztos volt. Kellett egy kis idő, míg kiszúrta a mocskos ábrázatot a porlepte sisakban. Bizony egy fej volt az, amit ő kőnek nézett, és nyakig volt merülve a mocsárban! 

– Hát te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte őszinte meglepetéssel, és a választ meg sem várva jókorát köpött az álcázott valaki vagy valami szeme közé. Érzésből, amúgy első blikkre saccolta meg azt, hogy a tisztítónyál hol lehetne a leghatékonyabb. Mindezt persze jóindulatból tette, csak hogy tisztábban láthassa a bajba jutottat, mellesleg a „mösziőzés” végett is jól esett a kicsinyes bosszú. 

– Hogy a tavi nadájok húzzanak a nádszálvékony... – eddig jutott a felháborodott hang, és már érkezett az újabb „áldás” a ragyásképű, zöld vakarcs felől. 

– Értem én, értem goblin uram, most már tiszta a dolog! 

– Te csak azt hiszed, hogy tiszta! – azzal egy utolsót sercintett, és kérges tenyerével vikszolni kezdte a sáros fejet. Először az ádázul lobogó, skarlátvörös szemek, majd a karcsú, szinte nemes vonású arcél, és legvégül a fényesen csillogó, csepp formájú sisak vált láthatóvá. 

– Pföj, de randa vagy! Há’ te miféle szerzet vagy, és mi a Sittucus hálóját keresel itt a földben? Tán valami beszélő, mocsári krumpli vagy? 

– Goblin uram látványa hasonló érzésekkel tölti el belsőm, így megnyugtatom, az Ön gyomorforgató látványától jómagam sem kápráztam el. 

– He’? 

– Akarom mondani goblin uram, én csak egy bajba jutott tündérfi vagyok, aki sajnálatos módon ilyen sorsra jutott. – csicseregte éles hangon a vikszolt arc. 

– Akkor már ketten vagyunk. Hiszen jómagam – a nagy Peckes Zeljin – is rábaftam. 

A kép forrása

Ezzel abbahagyta a koszos arc suvickolását, és mind az egy-ötvenével kihúzta magát – bár most csak egy-negyvenhat lett, mert sajgó jobbja nem engedte kiteljesedni –, majd fancsali képpel befejezte a mondatot: 

– Hátba fullánkoltak, ellenem fordították a csáprágót, és ragadós hálóba csaltak. Majd mintha nem lett volna elég, még meg is szégyenítettek! 

– Szörnyű ezt hallani egy ilyen legendás hős szájából, mint ön, kedves zErvin. De… 

– Zeljin! – vágott fene nagy önsajnálat közepette a tündér szavába. 

– Jól van, zErvin, de… nem vetné latba áldásos tevékenységét, folytatván a kiszabadításomat? 

– Zeljin vagyok, te beszélő krumpli! És különben, is miről hadoválsz itt nekem? Gyorsan is beszélsz, meg aztán nem is nagyon érdekel… 

– Mondom… ez roppant sajnálatos! – lassított le a csapdába esett, és immár jóval óvatosabban fogalmazva tette hozzá: – Nem akar kihúzni? Éppen mocsári répát gyűjtögettem, mikor véletlenül megcsúszott a lábam, és ebben a víziürge lyukban kötöttem ki. Kérem, essen meg az a rút, ragyás szíve egy magamfajta apró, csodás lényen! 

– Oszt mér esne? Az efféle apró, ámde csodás lények rettentő finomak szoktak lenni! Pláne barlangi poszméhek mézébe forgatva, nyársra szúrva, két óráig füstölve szil-, és bükk avarral. 

– Öööö… – szeppent meg az eddig vidámnak látszó lény, és mintha még beljebb is húzta volna fejét a sárba. Majd mikor rájött a szomorú tényre, hogy nem tud elbújni az őt egyre nagyobb érdeklődéssel, avagy étvággyal figyelő goblin elől, gyorsan témát váltott: 

– Mit is mondott, hogy esett meg az az égbekiáltó csúfság önnel, ó nagy zErvin? 

– Zeljin! Hát mit nem értesz ezen, krumpli? Viszont abban igazat kell adjak neked, hogy valóban a csillagokig kiáltó szégyen ért. Tényleg akarod tudni, vagy csak … 

– Majd meghalok a kíváncsiságtól zErv...goblin uram. 

– Jól van, krumpli! Ha tényleg ilyen kíváncsi vagy, elmesélem. Helyezkedj el kényelmesen. Ja te már túlhelyezkedted magad – göcögött a saját tréfáján a megmentő-felfaló goblin, leült az út szélén, és óvatosan kinyújtotta fájós bütykét, közvetlenül a tündér arca elé: 

– Hát az úgy történt, hogy harcossá avatásom napján jól bezabáltam a Nyolckarú Hálófonó Révülésből, a Farkas-mocsár legfinomabb petepörköltjéből, és majdnem szétdurrantam. 

– Ez egy nagyon sajnálatos majdnem lett volna – kottyantotta közbe a vékony hang. 

– Bahh! – legyintett a goblin. – Ilyen csúfság még sohasem esett meg velem! Sőt, egyetlen Pókharapóval sem! Na szóval, a perkelttől nagyon furcsa álmot láttam. Fortyogó Fazék, törzsem nagy tiszteletben álló, és még inkább kupánlapító sámánasszonya látó-álomnak hívta. 

– Micsoda meglepetés! Ez aztán hatalmas fantáziára utaló, velős elnevezés. – Zeljin morcos pillantására a tündér csendben maradt. 

– Mint tudod, errefele van a Farkas-mocsár eleje, vagy vége, attól függ merről nézzük. Középén azzal a nagy, kopár heggyel, amit a Lápjárók, azok az emberfattyú vándorok régóta próbálnak meghódítani, de hiábavaló az igyekezetük. Szóval, az a másnak haszontalan kőrakás – itt Zeljin szándékosan megnyomta a hangját – a Pókharapóknak, nekünk, azaz már csak nekik, Szent Hely. 

A goblin várt egy kicsit, mintha hatalmas titkot árult volna el, de a hatásszünetet csend követte. A tündér nem kommentálta újabb epés megjegyzéssel. 

– Egyszóval Sittucus Potrohának nevezzük. Bálványunkról, aki egyben istenünk is, a nagy és rettenetes PoecilotheriaSittucusról kapta a nevét, aki, ha hinni lehet a szagló, fogatlan ősöknek, ezen a helyen pihent meg. Porontypottyantásból, és leginkább fáradtságból. Mert, bizony az Őspók olyan végtelenül gonosz meg ravasz volt, hogy csak na! És ez bizony nagyon fárasztó dolog tud lenni! Én már csak tudom! A mérhetetlen sok idő végül jól betemette kosszal, porral, meg mindennel. Pont, mint téged! Csak ő egy pár évszázaddal régebb döglött le oda, mint te ebbe a lyukba, krumplikám. 

Az említett tündér nagyot sóhajtott és a szemét forgatta. Egyrészt a pár centire levő retkes lábtól, másrészt a goblin legendák felidézése sem volt igazán ínyére, lévén mindegyik valami húdeszörnyű és rettenetes ilyen-olyan hősről vagy rémről szólt. Sajnos azonban kénytelen-kelletlen érdeklődést színlelt, mivel nem igazán bővelkedett a bőrét megmentő hősökben. Ha jobban megnézzük, ez a csúf, zöld teremtmény se nagyon hajlott rá, de a tündér bízva a Reggeli Harmatban tovább ösztönözte. 

– És mi történt ez után? Mit álmodott az életemet megmentő hős goblin? 

– Nana, ne siessük el a dolgot! Mármint ezt a megmentősdit, mer’ könnyen felfalósdi lehet belőle, ha sokat jártatod a levélzabálódat! Ott tartottam, hogy épp a Potrohról álmodtam, sötét barlangokról, amik mérhetetlen kincseket és édes, zaftos létől duzzadó cukorpókokat rejtenek. Tudod, … mit is mondtál, hogy hívnak, krumpli? 

– Sajnos nem volt még alkalmam bemutatkozni, hisz nagysága dicsőítése legalább annyira lefoglalta, mit sanyarú sorsa kivesézése. Ha igazán érdekli Lifír’trallalionHiranethAutrishNosvaeth-nek hívnak, a messzi Anórielhoy birodalomból származom, és ereimben Midias’trallalionHir… 

– Jól van, jól van! Elég hosszú és feleslegesen kacifántos neved van, te krumpli! – fojtotta a végeláthatatlan nevek citálását a tündérbe Zeljin. Majd gondolkodó képet vágott, próbálta emlékezetébe idézni az előbb hallott hosszas bemutatkozást. Az első névvel próbálkozott, ami eszébe jutott: 

– Szóval Trallalának hívnak? 

– Fogjuk rá – biggyesztette le a száját a tündér, majd késve hozzátette: – Csekély értelmű egyed lévén nem óhajtom, hogy megjegyezze teljes nemesi és birodalmi kiváltságokkal járó nevem, és a már-már eposzi magasságokba emelkedő őseim nevét. Viszont kicsit sértő az akcentusa, és az, ahogy nyelvbe töri az én szeretve tisztelt apám, testvéreim… 

– Nekem a Trallala pont megfelel. Ne strapáld magad, levélzabáló! És még mielőtt újra belekezdenél a Sittucus tudja, milyen és honnan jött senkiháziak hosszú sorába, ha nem baj, folytatnám sanyarú szenvedésem történetét. Vagy akár el is mehetek. 

Lifír’trallalionHiranethAutrishNosvaeth – akit a barátai csak Lifírnek szólítottak –, úgy érezte magát, mintha egy tudatlan levéltetvet akarna a hamiskártyázás fortélyaira megtanítani. Vékony arca először piros, majd lilás színezetre váltott, és cseppnyi orra alatt szitkokat morzsolt egy bizonyos büdös, póklakmározó, tetves irhájú, retkes-fülű goblinfajzattal kapcsolatban, de egy perc nem sok, le is nyugodott. Vonásai kisimultak és negédesen szólt a fülét egykedvűen turkáló potenciális megmentőjéhez: 

– Ó, nagy zErvin, ne haragudjon! Nem akartam hatalmas elméje sziporkázó szárnyalását félbeszakítani. Bocsásson meg kérem, maradjon, meséljen! Akár retkes tappancsát is jobban az arcomba dughatja, hogy lába illatozóan fanyar szaga könnyeim fakassza. 

– Jól döntöttél Trallala. Egyelőre nem eszlek meg, mert tulajdonképpen jópofa kis krumpli vagy, csak sokat beszélsz. Lehet, meghallgatom majd a te nyomorúságodat is, de elsőként és mindenek felett az enyimé van soron. 

– Meg se fordult a fejemben az a kósza gondolat, hogy netán az én bajom fontosabb lenne az önénél, nemes goblin uram. Jól elvagyok ebben az ürgejáratban, a mocsárban hemzsegő piócák is már-már jólesően szívják ki utolsó csepp nemesi vérem. Ráérünk, persze meséljen, ó, nagy zErvin! 

– Zeljinnek hívnak még mindig, de mivel én se tudtam megjegyezni a te lehetetlenül hosszú neved, így már nem is erőlködőm tovább azon, hogy te megtanuljad az enyémet. Bár a Zeljin sokkal, de sokkal jobb! Na szóval, látó-álmom épp jó alkalom volt harcosi és egyéb nagyszerű rátermettségem bizonyítására a törzs felé. Arról nem is beszélve, hogy tőzegbe fingó korom óta vágytam Fortyogó Fazék lányának, Fizzbummnak farára, és nagy tőgyeinek gyömöszölésére! 

– Megkímélhetne a nedves részletektől, ó goblin hősöm, mert éppen szegény jómagam is nagy szipolyozásban veszek részt. Földbe ragadt felem sajog, és lüktet, már alig élek, és nem igazán vágyom a magafajta goblin hős régi, kamasz vágyainak megismerésére. 

Zeljin meg se hallva Lifír panaszkodását a bárányfelhőkkel tarkított eget bámulta, és közben lustán vakargatta beesett hasát. Majd mikor a tündér elhallgatott, ismét belekezdett tragédiájába: 

– Ezüst pókfonalat láttam, Trallala. Képzeld, másnap mikor felébredtem, már láttam az utat. Azt az utat, amin végigmenve törzsfővé leszek; enyém lesz vele Sittucus Lába és hatalmas gazdasággal halmozza el a Pókharapók törzsét. Erre a goblint-próbáló kalandra legjobb fegyvertársamat, Kopasz Gorbilt vittem magammal. Régóta volt barátom, és számtalanszor húztuk ki egymást a csávából, így megbíztam abban a szemétládában. Mint később kiderült, pókot melengettem a mellyemen. Elindultunk megmászni a hegyet, az álmomban látott pókfonál mentén haladtunk. Elkerült minket a baj, megúsztuk a mocsári trollokat, és az éhező vérmedvéket is. Nyilván csakis miattam lehetett ez, mert én láttam az utat! Érted, Trallala? 

– Nyilván csak Ön, a nemes goblin járhatott túl eme éles eszű és roppant furmányos ellenfelek bonyolult és minden logikát mellőző taktikáján. Na de kérem, mesélje tovább zErvin uram, mesélje! Epekedve és vér-folyatva hallgatom eme remek hősi tettet! 

– Hallom ám Trallala, hallom! De most nem érdekel, hisz a kellemes emlékeket a te csivitelésed se tudja elrontani. A mellig érő, zavaros mocsáron két nap alatt vergődtünk el Sittucus Potrohához, majd egy nap másztuk meg a kopár hegyormokat. Csenevész bokrokon kaptattunk egyre feljebb és feljebb, sértetlenül átkeltünk egy folyammá duzzadt vízmosáson, míg végül elértük azt a kürtőt, amibe az ezüstösen csillogó pókfonál vezetett. Mivel a mélységét nem tudtuk megsaccolni, így azzal az aljas mocsokkal összecsomóztuk köteleinket. Én nagylelkűen előre engedtem Gorbilt, mert mindig is erősebb karja és biztosabb állása volt, mint nekem. 

– Ó, zErvin, maga ismét micsoda nagylelkűségről tett tanúbizonyságot! A legjobb barátját előre engedi a halál torkába? Ez aztán a gavallérság, igazi hőshöz, mit hőshöz, lovaghoz méltó viselkedés. Bárdok fogják zengeni e tettet, városok borulnak térdre… 

– Trallala… 

– Bocsánat, kicsit belelovaltam magam az Ön kétségkívül nemes és szemkápráztató kalandjába. 

– Tényleg ennyire szereted hallatni a hangod, tündér? Mert akkor beszélgess magaddal, én elmegyek! – mondta sértődötten a goblin, és lassan talpra kecmergett. Kissé nehezen ment, mert fájós jobbjára alig tudott ránehezedni. Nagy szenvedések árán talpra küzdötte magát, és már várta a tapsot, de a mocsárba ragadt tündérnek épp nem volt szabad keze megünnepelni a Farkas-mocsár fő attrakciójának is beillő műsorszámot. 

– Ne haragudjon, kedves és általam igen becsült Zeljin, kérem ne menjen el. Túlzásba estem, de befogom a levéllesőm, és csendben maradok. Csak kérem, ne menjen el! 

– Jól van, de még egy rossz szó, vagy egy közbe-kotnyeleskedés, és megnézheted magad! Itt hagylak és azok a nyamvadt piócák kövérre híznak a ványadt húdenemesi és húdehosszantartómittoménki véred szívva! Pár nap múlva meg visszajövök, kiáslak és megsütlek hamuban, a csontjaidból kiszopogatom a velőt, és akkor én is húdenemes leszek. Hacsak nem kapok tőled hasmesést, ennyi szófosás után nem csodálnám... 

– zErvin, ne már! Te nagyon gonosz vagy, azonban értem a célzást. Befogom és készségesen hallgatlak! Ígérem! Tündér becsszóra! 

A goblin lassan sántikálva a nádas közti mocsári napraforgóst vette célba, és ott ráérősen könnyített magán. Közben szóra se méltatta Lifír segélykiáltásait, amik egy goblin hős nemes tetteit hiányolták. Gugoltában megfontolva tépte közben a vastag szárú mételyfüvet, és néhányat maga mellé rakott. Mikor dolgával végzett, felnyalábolta a legszebbet és visszafelé akkurátusan szaggatni kezdte. Ahogy elégedett lett a végeredménnyel, immár kevésbé látványos mozdulattal – inkább nagyobb puffanással – lerogyott, és a tündér szájába tömte a méretre szabott levelet. 

– Így ni. Ez ideiglenesen megteszi. – Mondta elégedetten és elvigyorodott, látni engedve szájában a hegyes fogak hiányos erdejét. – Úgy is levélzabáló vagy! Ha nem ízlik, így jártál. Ne mond, hogy kőből van a szívem, és nem adok enni. Addig is csendben maradsz, és befejezem a történetet. Amúgy is a vége felé járunk már. 

– Möof, möopf, roöfadfmoög – csámcsogta Lifír, de csendben maradt. 

– Szóval – a goblin elhallgatott kiélvezve a csendet –, Gorbil nagy nehezen beszuszakolta magát abba a kürtőbe, de megszorult a dagadék, így csodás jobbommal rá kellett segítenem. Végül aztán csak bejutott az akkori legjobb barátom, most már legnagyobb ellenségem a kürtőbe és a hangokból ítélve el is indult lefelé. Jó ideig semmi sem történt, csak a kötél rángatózott, majdnem olyan vadul, mint a képzeletemben Fizzbumm feneke. Vártam, és vártam, de bizodalmam egyre fogyott. Lehet, hogy az a sunyi rohadék nagylelkűségem kihasználva minden jót begyűjt és nekem, az ünneplésre váró hősnek meg nem hagy semmit? Lehet, hogy míg én itt várok az a disznóképű, kopasz ogreivadék lelép egy másik járaton keresztül? Ilyen és ehhez hasonló kétségek jártak a fejemben, mire rávettem magam a behatolásra. Amilyen gyorsan csak tudtam benyomakodtam a résen és a kötelet fogva lefele csúsztam. Valahol a kötél felénél tartottam, mire a szemem hozzászokott a sötétséghez, és ahogy kitisztult a látásom abban a pillanatban le is esett az állam! Mindent ragacsos nedvtől csöpögő pókháló borított és azon különböző nagyságú – a körömnyitől az öklömnyiig – cukorpókok mászkáltak. Olyan volt, mint Sittucus Édenkertje. Ennyi csemege akár egy évre elláthatta volna nyalánksággal az egész Pókharapó törzset. Gondolgathatod Trallala, mit éreztem! 

– Goöndoölöf, poöff… 

– Bizony, bizony krumplikám, egy olyan kiaknázatlan arany, azaz cukorbánya volt abban a kürtőben, aminek a létezéséről csak én tudtam. Pontosabban akkor már Gorbil is tudta, de a szörnyen csábító pókokat látva el is feledkeztem erről. Csak Fizzbumm fara lebegett a lelki szemem előtt. Az, hogy miként csúszik, vonaglik előttem a porban, csakhogy újabb cukorpókkal ajándékozzam meg. Mögötte pedig az egész törzs sírva rimánkodik az ízletes desszertért, és én, Peckes Zeljin mindenkinek adtam, nem voltam zsigír. A vízióm tovalebegett, mert egy óvatlan pillanatban még kapaszkodni is elfelejtettem, és mire észbe kaptam vagy nyolc lábnyit zuhantam a mélybe. Szerencsémre, ezek a pókok erős, kemény hálót szőnek, amibe hála a Nyolcszeműnek bele is akadtam! Több helyen felsértette szeretett, hősi bőröm, azonban én nem foglalkoztam vele, mert megláttam a valaha-volt legnagyobb, legzaftosabb, legínycsiklandóbb pókot. Mintha magának a nagy és rettenetes Sittucusnak lett volna az egyik leszármazottja. Akkora volt, mint a fejem, és a potrohából ragacsos lé folydogált. A kürtő sötét sarkába húzódva lapult, és mind a nyolc szemét rám meresztette. Farkas azaz pókszemet néztünk egymással, hallottam a hangját a fejemben, kérlelt, hogy arassam le. 

– BoöftosvaoögyoökbeöonnoeöhoögycsaöokÖoonreoövoört! 

– Nem kis szenvedések árán kapaszkodtam vissza a mocskos szemét Gorbillal rögtönzött hágcsón, és elkezdtem lengeni. Ide és oda. Egyre közelebb és közelebb jutottam, és mivel mindkét kezem lefoglalta a kapaszkodás, hát a számmal próbáltam elkapni Minden Cukorpókok Öreganyját. Mert, hogy Ő volt az! Ebben olyan biztos vagyok Trallala, mint ahogy itt ülök! Ezt minden Pókharapó goblin megtanulja még zölden taknyozó korában, hogy Sittucus hatodik petéje volt az első Cukorpók. A Nyolcszemű csakis azért teremtette így ezt a porontyát, hogy nekünk, kedvenc és egyetlen híveinek a kedvére tegyen. Hisz mi, ők, na érted… szóval az idők kezdete óta imádtuk a Rettenetest, azóta minden teliholdkor áldozatot mutattunk be neki. Általában állati-, vagy büdös emberfattyú vért folyattunk a pókbőr oltáron, de kivételes alkalmakkorelf vagy hozzád hasonló tündérfajzatok vérét is. Meg kell mondjam Sittucus nagy rajongója a szárnyas nyafka tündérvérnek! 

– Kaoöpraoözatoös, alljoönbeoöaoösoörbat, pfoöf. 

– Kicsit elkalandoztam, de inkább gyorsan folytatom, mert a leveled nyammogásával túl jól haladsz. Ott lengtem a hálók között, a sötét kürtő mélyén és már csak egy nyelvnyi választott el, hogy Minden Cukorpókok Öreganyját megszerezzem, mikor… Az a kacskalábú pókürülék, Gorbil, megrántotta a kötelet, és én hiába vetettem latba minden általam ismert hősi mozdulatot, akaratom ellenére úgy kenődtem fel a kürtő falára, mint az a bizonyos sokszor megemésztett zöld bogyó egy kiadós hasmenés után! 

– Hoöhoöhoö! 

– Viccesnek találod Trallala? Pedig nagyon nem volt az! Betört az orrom, meglazult vagy négy fogam, és megpattanva a hálókon pofára estem. Akkorát zúgtam, hogy a hegy belerengett! Fájó tagokkal tértem magamhoz, és megvallom neked goblinosan krumplikám, elpityeredtem. Mondanom sem kell az esés szörnyen érintett, de a szívem igazán azért a pókért fájt! Felnéztem a magasba, és csak annyit tudtam kinyögni: – Miért? Miért? Miért? Nagy világfájdalmamban nem vettem észre, hogy körülöttem kivilágosodott a barlang. Mikor az első tűznyelv belém mart akkor esett le, hogy az a szukafattyaGorbil meggyújtotta a kötelet, és vele együtt lángolt a cukorpókok kincset érő kürtője is! 

– Szoörnyoötraoögéoödioö! 

– Bizony, bizony! Fájt a szívem, a pofám, és veszélyben voltam. Kemény munka a goblin hősi élet! – helyeselt Zeljin, és amúgy barátilag megveregette a tündér fejét. Kérges tenyere sokszor csattant a cseppforma sisakon, minek következtében Lifír fogai összekoccantak és a lapulevél száras része, amivel ezidáig küzdött, lecsúszott a torkán. Azaz csúszott volna, ha keresztbe meg nem akad! Szegény tündérfinek, mintha nem lett volna elég, hogy a mocsár foglyul ejtette, és egy büdös goblin alkalmilag lelki támasznak használja, de most még fuldoklott is! Harákoló hangot hallatott, és nemesein fehér vonási alkonyi színezetet vettek fel. 

– Hörg, hörg.. 

– Nagyon hasonlóan vettem én is akkor a levegőt Trallala! Nem gondoltam volna, hogy ennyire beleéled magad a mesémbe. Talán bizony olyan jó mesélő lennék, hogy igricnek vagy bárdnak kéne állnom? 

– Höülye! höörg, Segítsél mer’ menten…hörg...megfulladok! 

– Úgy biza! Hasonlóan éreztem én is akkor magam! De hamar rácsobbantam, hogy könnyen az összes fogam ott hagyhatom, – nemcsak azt a négyet – hála kenyeres pajtásom árulásának. Így hát felpattantam, és jobban szemrevételeztem a környeztem. Elvégre akkora fény volt, hogy majd kisütötte a szemem. Néhány füstölő pókdögöt zsebre vágtam elvégre üres kézzel nem járja eljönni egy ilyen cukorbányából, és a kijárat felé vettem az irányt, vagyis arra amerről a huzatot éreztem. Kevésbé hősies legendákba illő menekülésemet nem részletezném, elég legyen annyi, hogy hirtelen vége szakadt, mert – aznap immár sokadjára – újra pofára estem. A lábam beleakadt egy íjba, minek következtében akkorát estem, mint a legnagyobb szélben Kondás Brigfug ól ajtaja. 

Peckes Zeljin ezután méltóságteljes hallgatásba burkolódzott, adózva a szomorú emléknek, és mintegy várva a hallgatósága sajnálkozó reakcióját. A tündér azonban jottányit sem figyelt a goblinra, éppen saját haláltusájával volt elfoglalva. Akárhogy kaparta, és reszelte a torkát a fránya szár nem akart mozdulni, és imigyen az éltető levegő egyre csak fogyott. 

– Segítsmárte …hörg…rútvarangy! Hörg! 

– Namivanmár? Te meg mit fuldokolsz? Már végeztem azzal a résszel, most épp sajnálnod kéne… 

– Most épp…hörg…nem érek rá…mert mindjárt kimúlom…hörg… te hülye, vaksi pókivadék! 

– Na ne mond már! Biztos túl mohó voltál! Ismerem ám a hozzád hasonló beles fajzatokat! Behappoljátok a finom falatot, és aztán felpuffadtok, és egyből a halálotokon vagytok! Én meg mesélhetem a sanyarú sorsom! 

– Te tényleg…hörg...ilyen idióta hörg…vagy?! 

Zeljin jobban szemügyre vette a tündért. Valóban nem úgy festett, mint aki megjátszotta a rosszullétet. Elgondolkodva beletúrt az orrába, majd nagyot sóhajtva nyúlt az elaléló Lifir szájába. Egy darabig elmatatott és nagy nehezen megtalálta a baj forrását, azt a félig megrágott szárdarabot, ami a tündér „nagy mohóságában” a torkán akadt. Diadalmasan kihúzta magát, és az égbe emelte a megtépázott mételyfüvet. A fanfárok tülkölése ugyan elmaradt, helyette csak néhány béka kuruttyolt, de ez nem számított, mert a goblin – talán életében először – igazi hősnek érezte magát! 



– Jobban vagy, tündér? 

– Igen, már igen! Köszönöm önnek, zErvin, mind a megfullasztásomat, mind pedig a megmentésemet. Csak egyszer szabaduljak ki innen, én olyan hálás leszek…. 

– Nem kell nekem semmiféle hála, te krumpli! Inkább csak befejezném ezt a történetet, mert lassan már az elmesélése is hasonló szenvedéssel jár, mint amit átéltem. A kis haldoklásos műsorod előtt ott jártam, hogy épp hősiesen elmenekültem a cukorpókok barlangjából, de véletlen elbotlottam ebben a fránya íjban. – emelt magasba egy krikszkrakszokkal telerovátkált, kissé kormos fegyvert – Jobb híján felkaptam, és az égő hálókat csapkodtam vele. Bátorságom ellenére minden ravaszságra szükség volt, hogy megmenekedjek abból a tűzkatlanná változott barlangból. Az egyik bozótban szusszantottam volna egyet, de hamar rájöttem, hogy bizony valami rég elszáradt tüskés kóróba pihentem le. Kimásztam, közben Gorbilt szidtam és elláttam a sebeim. Bosszút fogadtam, és a hazafelé tartó pár napos úton számtalan módon elterveztem annak a tetűnek a kinyírbálását. A faluba toppanva azonban különös látvány fogadott. A fekete sásból és nádból épített vityillókon túl valamiféle szertartás folyt: véreim áldásos révületben térdeltek, és apám épp átadta Sittucus szent és szőrös lábát, a Pókharapók hatalmi jelképet, a törzsünk ereklyéét egy nagyszakállú goblinnak. Ha hiszed, ha nem az a goblin bizony Kopasz Gorbil volt! Valami ördöngös mágiával szakállt bűvölt magának! Mindjárt elmondom, miből jöttem rá, csak előtte ismét egy amolyan titokféle jön krumplikám, amit eleddig senki sem tudott rajtunk, mocsár goblinokon kívül. A Pókharapóknál mindig a legszőrösebb goblin a vezér, ez egy olyan ősi hagyomány. Sajnos azonban nem minden magunkfajtának juttat ilyen áldást Sittucus, ráadásul a szőr csak idővel nő ki, így nálunk olyan ritka a szakáll, mint az elfhús vacsorára! 

Erre Zeljin nagyot nyelt, és a beesett hasát simogatta. Lopott pillantásokkal nézte a tündért, bár félfogára se lett volna elég, de egy délutáni uzsonna azért kijött volna belőle. Lifir észrevette megmentője éhes tekintetét, és nagy zavarában köhintett párat, mire a goblin folytatta. 

– Naszóval, ledermedten álltam a kapuban és azt figyelgettem, ki a Pókisten haragja lehet ez az új goblin? Viszont ahogy kacska járása feltűnt már leesett a békalencse! Az én Gorbil barátomon kívül még nem láttam senkit sem így járni! Ezt onnan tudom, mert saját magam törtem el neki mindkét lábát még taknyoskorunkba. Persze tök véletlenül rúgtam azt a követ az üvöltöző rohadék lába alá. Be akart mószerolni valami nememlékszem mi miatt, és én nagyon megharagudtam rá. Az vesse rám az első követ, aki nem így tett volna! Roppant nagy sajnálkozásomba és aggódásomba még a sámánasszonyt is kihallgattam mikor közölte a fiú szüleivel a rossz hírt. Eltörte mindkét lábát, bár a csontok beforrnak, de a járása sosem lesz az igazi! Fenemód örültem neki, mert az a kis görény rohadtul megérdemelte! Azonban, ha ezt a cukorpókos, szakállas dolgot már akkor tudom, tuti kitekerem a nyakát! Kár, hogy senki sem lát ennyire a jövőbe, nem igaz Trallala! Pedig mennyire más lenne most az életem… Na de nem akarlak feltartani a régi és bátor tetteim sorsolásával, inkább mondom tovább. Közelebb ólálkodtam, és még jobban megfigyeltem ezt az imposztort. Akkor lettem bizonyos a sejtésemben, mikor kiszúrtam az ujján a gyűrűt. Bizony, azelőtt nem volt neki ilyen! Biztos a barlangból hozta el! Láttam még azokat a krikszkrakszokat is, amik olyanok voltak, mint ezen a használhatatlan szaron! – mutatott a hanyagul félredobott íjra. – Nem fogom szépíteni a történteket: begurultam, állapotba kerültem, és vérre szomjaztam. Felhagytam a lapítással és rálőttem Gorbilra. Igen jól hallottad, mert ez afféle csudivarázslatos fegyver ám, csak épp van vele egy kis baj. A varázs, ami mozgatja, inkább a vásári mutatványosok sátrába való, mint bosszút állni! Hogy Sittucus vigye el a francba, de azt is aki kitalálta! 

– Engedjen meg egy apró közbeszólást nemes kínzóm. Azok, amiket krikszkrakszoknak nevez bizony tündérrúnák, és az íja igen nagy hatalommal bír! 

– Ez hatalom?! A nagy túrót! Annak a szemétnek a szívére céloztam, és az igennagy hatalmú varásznyíl sikítva át is szelte a levegőt! A hangtól az egész Pókharapó törzs lepetézett, erre mit tesz Sittucus? Az a rohadt nyíl pont a gyilkolászás előtt utolsó pillanatban átváltozott egy rohadt csirkévé! ÉRTED?!! Egy kurva csirke csapódott Gorbil mellkasába és az a kezdeti meglepetés után még ki is röhögött! Engem a fenedühös, épp rémes bosszút álló Zeljint! A többiek kisvártatva csatlakoztak hozzá, majd miután látványosan megszégyenítettek, az anyaszomorító útilaput kötött a talpamra és a mocsárnak eresztett. Azzal a feltétellel mehetek vissza, ha végre igazi harcos leszek, és nem csirkékkel komédiázó vásári goblin. 

– Hát ez bizony roppant rekeszizomgyalázó tett! Fene esne abba a Gorbilba, meg az egész törzsébe, már megbocsássongoblin uram. Viszont, ha már így végzett, és elmorzsoltuk azt a pár könnycseppet a szívet szomorító és ajkat kunkorító története hallatán, igazán kiszabadíthatna engem. Tudom sokat kérek, ellenben nem lennék hálátlan! Lenne önnek jó néhány tanácsom. 

– Nafene. Mondjad akkor azokat a tamásokat és kiszabadítalak. 

– Nem úgy van az goblin uram! Minálunk nem eszik olyan forrón a kását, mint maguknál odahaza! Azonban nagylelkűségem határtalan. Minden egyes arasszal, amivel kijjebb húz ebből a hideg, és ragadós sárból adok egy tanácsot. Úgy higgye el, hogy némelyik megváltoztatja az életét! 

– Na ne már, te fattyú tündér! Tudom, hogy át akarsz verni, de Zeljin, a hős eszén nem jársz túl! 

– Nem is akarok. Meglehetősen nehéz lenne az Ön kacskaringós ámde puritán logikáján túltenni. Így aztán azt javasolnám elsőre, hogy ideje lenne elgondolkodnia a futballon. Hisz saját fejemen éreztem a rettenetesen áporodott szagú jobbját, és meg kell valljam, ezt egy nagyobb város csapata kiválóan tudná hasznosítani. Rugókat és fogókat mindig keresnek, és szerintem a lába aranyat ér! Lehet a hősi szakma nem magának való, ellenben a foci! Na az a sport már igazán Zeljines! 

– Úgy gondolod? – Kérdezte elgondolkodva a goblin. – Ám legyen krumpli, most egy kicsit segítek neked, de azzal a feltétellel, hogy nem árulhatod el senkinek eme nagyon vitézi tettet. 

– Egyet se féljen goblin uram, hallgatni fogok róla, mint a sír! Ez nekem is éppoly kellemetlen és nem hősi mondákba való dolog, mint önnek. 

A goblin ímmel-ámmal kezdte és nemsokára sikerült kiszabadítani a tündér vállát az álnok vízi berkenye gyökereinek fogságából. Közben szitkozódott és átkozódott, akár egy rossz kocsis. Pláne mikor elvásott az egyik hosszabb karma a Lifír viselte páncélon. 

– Sittucus petézzen a valagadba te krumpli! Minek neked ilyen kemény páncél? Még a legkedvesebb orrturkáló ujjam vége is bevérzett! 

– Valahogy csak meg kell védenem magam a gonosz lények ellen, nem goblin uram? Nem telik mindenkinek akkora vitézségre, mint magának. Folytassa csak folytassa, és már mondom is a következő remekbe szabott sorsfordító tanácsom! 

Zeljin ugyan még fájlalta körme elveszítését, de munkának állt és lelkesnek nem mondható ténykedése végén előbukkantak a tündér leheletvékony, légies karjai. A goblin izzadt és prüszkölt, nem átallotta megjegyezni, hogy ennél még a földeken dolgozó parasztoknak is jobb dolga van, hisz ők állattal dolgoznak, nem folyatják saját vérük a földért. 

– De biza! Képzelheti ó, én megmentőm, hogy azok az emberek mennyit szenvednek a termésért! Azonban néha sunyi módon egyes alacsonytermetű büdös lények rájárnak erre a nehezen kikapart termésre és mind egy szálig ellopják! 

– Rettenetes! Még a végén sajnálni fogom az emberfattyúkat. 

– Na azt nem hinném, de most már elég is lesz! - mondta a tündér, és azzal rákoppintott a goblin orrára. Zeljin megmerevedett a mozdulatában, és ugyan tudatánál volt, de teste nem akaródzott engedelmeskedni neki. Mintha valami gonosz varázs ejtette volna rabul, és béklyózta volna a testét mozdulatlanságba. 

– Így már sokkal jobb! – mosolyodott el Lifír, és ráérősen kiszabadította parányi önmagát a mocsári lyukból. Könnyed intésére a földre hullott róla minden kosz, köztük négy-öt jókora pióca. Morcosan nézett a vérszívó teremtményekre, majd kellő odafigyeléssel, hogy ne sérüljenek felvette őket és egytől- egyig a mozdulatlan goblinra tapasztotta őket. 

– Tudja goblinuram – most ő nyomta meg ezt a szót – mi tündérek nagyra becsüljük az életet, és az állatokat. Nem öljük meg őket sem heccből, sem a húsúkért. Sőt, a nehezen gyűjtött élelmüket sem vesszük el, mint Önök lusta és gonosz goblinok. Ez is egy afféle jótanács a továbbiakra nézve, hisz ki tudja mit hoz a jövő a nagy hős Zeljinnek? Biztos jól jön majd, ha valami igazán kellemetlen történik önnel itt a sötét és félelmetes Farkas-mocsárban! A végére maradt az utolsó, ámde igazán hasznos tanácsom, amit nem ártana megszívlelnie. A bajba esett tündéreket nemhogy illik, de egyenesen kötelező megmenteni! Mert mi, ellentétben magukkal, nem vagyunk szívtelenek, és mindig megháláljuk a nemes tettet. Én sem vagyok ez alól kivétel, és mivel megmentett, van is egy ajándékom. Azaz nem is egy, hanem egyből nyolc! Szívszorongató életéből kiderült, hogy annak a gusztustalan és undorító póknak a lábára vágyik, de sajnos butaságból, vagy csak mohóságból kifolyólag nem lehetett az öné. Na ezen fogok én most segíteni. – fejezte be mondókáját Lifír a tündérherceg komiszul, és hosszú tündérnyelvű varázsba fogott. A mozdulatlan goblin teste megremegett, és ide-oda csapódott a földön, mintha egy láthatatlan hatalom játékszere lett volna. A legvégén háta felhasadt és a nyíláson nyolc szőrös pókláb bújt elő, ami a gerincéhez csatlakozva rendezkedett el. A lábak mérete igazodott a tündeherceg által kimondott mágiához, és szép lassan akkorák lettek, hogy maga Zeljin is alig látszott ki közülük! 

– Na, goblin uram most megkapta a szíve vágyát! Ezeket a póklábakat csak az életével együtt vehetik el! Aztán jól gondolja meg ezután mire vágyik, mert a kívánságok néha valóra válnak! Ugyan a lábak mellé nagy csecseket és még nagyobb ülepet is tudnék növeszteni, de úgy érzem jelenleg nincs rá szüksége. Viszont meghasadt szívvel búcsút kell intsek önnek, mert sajnálatos módon engem szólít a kötelesség. Hisz a mocsári répákat le kell aratni, pedig még úgy maradnék egy kicsit. A mozdulatlansága nemsokára elmúlik, és azután ön előtt az egész ingovány! De egy ilyen hős ne álljon meg a szélénél, hisz a városokban a helye! Dicső tetteit bárdoknak kell zengeniük! Ha pedig olyasmi fordulna meg abban a rút fejében, hogy a nyomomba szegődik… Azt javaslom tegyen le róla. A láp, az erdő, de még maga a természet is velem van. A nád megsúgja lépteit, a sás meghallja otromba lélegzetét, és a szél pedig kegyes uram gyomorforgató kipárolgását hozza a hátán felém, már jóval azelőtt, hogy egyáltalán meglátnám. Tudom, tudom, kicsit érzelgősre sikerült a búcsúm, de nem tehetek róla, mi tündérek már csak ilyenek vagyunk. Ég önnel hősöm, a viszontlátásra! 

A tündér felemelkedett a levegőbe és apró szárnyaival csapkodva tett még egy búcsúkört a most már tízlábú goblin körül. Az orrára koppintott és Zeljineszméletlenül rogyott össze. Utolsó szava csak ennyi volt: 

– Miért? 

Mickey Long: Lángossütő akció




Odaléptem Csipa Mihály mellé, aki még mindig a földön fekvő, rothadásnak indult, agyonlőtt zombit mustrálgatta. 

– Főnök, a túlélők biztonságban vannak – guggoltam én is testhez –, Hoffman doki épp most ellenőrzi őket. 

– Szeka, vizsgáld meg te is! – mondta a körzeti megbízott, és hátrább lépet. 

Felhúztam a gumikesztyűt, és kipakoltam mindent a piros pólós élőhalott zsebeiből. 

– Jé, egy gyújtó! – örültem meg az apró tűzszerszámnak, és már kotorásztam a gyűrött cigis dobozom után. Számba löktem egy kacskaringós szálat, és megpróbáltam meggyújtani, de a szerkezet, ugyanúgy, mint a szemem, csak apró szikrákat szórt. 

– Miért nem szoksz már le arról a büdös bagóról? 

– Főnök, legalább egy napja nem szívtam már. 

– De csak azért, mert lusta vagy gyufát venni! 

Ebben mondjuk igaza volt, de hát a végeredmény a lényeg. Pedig a múltkori eset után megfogadtam, hogy mindig lesz nálam valamilyen tűzszerszám. De ember tervez, a pénztárca végez… 

a kép forrása

Az ominózus Simagöröngyösi eset után felvezényeltek Pestre, ahol különleges kiképzést kaptam, mint EMNZV. Azaz az Első Magyar Nemzeti Zombi Vadász különítmény oszlopos tagja lettem. Ez különleges bánásmóddal, extra lőszerekkel és ingyenes BKV bérlettel járt. De fizetésemeléssel nem. 

Jobban megfigyeltem a véráztatta pólót, és a közepén lévő nagy „A” betű körül apró feliratot vettem észre. Vészesen közel kellett hajolnom a testhez, hogy el tudjam olvasni, orromat facsarta a rothadó hús szaga, és a szilvapálinka erjedt bűze. 

– Ace Security Kft – motyogtam halkan. 

– Ész szekuriti? 

Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és azonnal válaszoltam Misinek. 

– Igen, már hallottam róla, csak egyetemet végzetteket vesznek fel. 

De oda téged biztosan nem vennének fel – jegyeztem meg gondolatban. Félkörbe pakoltam minden tárgyat, amit a delikvensnél találtam, és elgondolkodva néztem rájuk. 

– Látja, főnök? 

– Persze, nincs jegye. 

Nagyot sóhajtottam, és lehunytam a szemem egy hosszú pillanatra. 

– Fáradt? 

– Most már igen – válaszoltam kényszeredetten, és a vérfoltos kitűzőre mutattam. – Zöldellő Otthon Intézet. Ace biztonsági szolgálat… 

– Ezzel mire akar célozni, fiam? – nézett szúrósan Misi, és kihúzta magát a százhatvan centis mélységében. 

– Csak arra, hogy érdemes lenne meglátogatni az intézményt… 



*** 

Alig néhány óra utazás után megérkeztünk Szegholttoronyra. A benzinárak miatt korlátozott kilométer-stoppba nem fért bele a szolgálati kocsival való furikázás. Így hát megvártuk a következő vonatot, amely menetrend szerint alig fél órát késett, és röpke zötykölődés után végre leszállhattunk az elhanyagolt állomáson. 

Burjánzó bokrok és a gondozatlan fák közt, apró erdei ösvény vezetett a takarásban álló faházikó felé. Az előkertben gondozott tulipánok illatoztak. A kisméretű, egyszintes építmény oldalát befedte a tavasz színeiben játszó repkény. Az oldalán csikorogva himbálódzó cégér megfakult pirossal hirdette: Böbebaba Lángos sütödéje. 

Égett olaj szagát hozta felénk a szél, minden olyan békés volt, esküszöm, azt vártam mikor masírozik el a háttérben néhány Disney figura. Annyira nyugodt volt minden, hogy éppen ettől lett gyanús. 

Óvatosan megközelítettük a lángossütőt. A legnagyobb zajt az okozta, amikor egy apró gyík rémülten átfutott a lábunk előtt. Belestem a nyitott ajtón, és megkönnyebbülésemre senkit sem láttam a belső térben. A falak mentén elhelyezett magas székek üresen álltak, a pult mögötti sparhelten, hatalmas vájlingban forró olaj sercegett. 

Bekeretezett,kifakult kép lógott a hátsó falon, amely egy dúsidomú fiatal nőt ábrázolt. Szőke haja csigákban hullott vállára, ódivatú ruházata sem tudta eltakarni nem mindennapi bájait. Mellette egy apám korabeli ipse feszített akezében egy AK-47-essel.A háttérben jól látszott a lángossütő bódé cégtáblája.Megnyugodtam, úgy éreztem jó helyre jöttem, és egy forró lángos mellé, hátha kapok két hamvas barackot is. Megigazítottam a fegyverem, és hatvankétfogas cápamosollyal vágtattam be az ajtón. 

Ekkor éreztem meg a semmivel sem összehasonlítható égett hús és szőr szagát. Ebben teljesen biztos voltam, hiszen már volt alkalmam megtapasztalni a Simagöröngyösi Új Barázda épületének tetején. Akkor a császkáló élőhalottak égő fáklyaként botladoztak téren... 

Lassítottam lépteimen, és a főnökömmel egyszerre kaptuk elő a szolgálati fegyverünket. Annyi előnnyel rendelkeztem, hogy az én táramban töltények is voltak. Misi a múlt héten igényelte a doboznyi kilencmilliméterest, és elvileg pár napon belül meg is kell kapnia. Addig viszont maximum levélnehezéknek jó a PA63. 

Habozás nélkül követtem a körzeti megbízottat, aki töltetlen stukkerrel, de halálmegvető bátorsággal foglalta el a pultrészt, ahonnan keskeny folyosó vezetett a házikó hátsó részébe. 

Artikulálatlan hörgés, idegborzoló nyöszörgés hangzott fel tompán a messzeségből. A legrosszabbra is felkészülve, megelőztem a körzeti megbízottat, és elindultam a hang forrása felé. Utam néhány lépés után egy szabványos, fehérre festett faajtónál ért végett. Most már tisztán hallatszott a szörcsögés és az értelmetlen nyögés. Teljes erővel beletalpaltam az ajtóba, pontosan a kilincs alá, úgy ahogy a kiképzésen belém verték. A gyakorlatokon szebben nézett ki a dolog, főleg azért, mert ott befelé nyíltak az ajtók. Végül a korhadó ajtófélfa megadta magát, és feltárult előttem a következő helyiség. 

Csapzott, hosszú, szőke hajú lény guggolt mögötte. Verítékben úszó arcára, homlokára rátapadt néhány tincs. Szeme környéke hullafoltos kékségben úszott, ajkánál pedig csak egy bordó duzzanat látszódott. Hatalmas, hájas teste szinte beszorulni látszott a szűk térben, ahogy felegyenesedett. Emberfejnyi kitüremkedések lógtak a mellkasán, amelyeket még az otthonka sem gátolt meg az ide-oda lengedezéstől. 

– Mit csinálsz te, barom! – üvöltött fel sztentori hangján. – Takarodj ki a vécémből! 

– Csókolom – dünnyögtem, és próbáltam úgy tartani a stukkerem, hogy ne legyen feltűnő. Megigazítottam az ajtót, és kihátráltam a sütödébe. 

Szégyenkező tekintettel néztünk egymásra Misivel, és mindketten a másikat okoltuk a félreértésért. Aztán néma csendben üldögéltünk, egészen addig, amíg a lángossütő tulajdonosnője ki nem jött a toalettről. 

– Még a sminkem is elkenődött – dohogott Böbebaba, és felkapta a kockás kendőt a pultról, hogy pár mozdulattal megigazítsa az elkenődött foltokat. Nem tudom mi volt a célja, de az biztos, hogy az élethű zombisminket egy másodperc alatt, háborúban álló apacs harci csíkokra változtatta. 

– Elnézést kérünk a rendőrség nevében – kezdte el tördelni a kezét Misi. 

– Miért kellett rám törni az ajtót?! – emelte fel a hangját a nőnemű hegyomlás. – Úgy megijedtem, hogy amikor felpattantam, elszakítottam a tangámat! 

Nem tehetek róla, vizuális típus vagyok. Abban a pillanatban, ahogy kimondta, elképzeltem az enyhén szólva is túlsúlyos Böbebabát tangában. Nem kellett volna… 

– Nagyon furcsa dolgok történnek a környéken – nézett fel a főnököm, akit azóta nem láttam így megszeppenni, amióta a plébános rajtakapta, hogy kabátgombot tett a perselybe. – Az az égett szőr és hús szag… 

– Mi a baj a flekkenemmel?! 

– És azok a fura zajok… 

– Szorulásom volt – zárta rövidre a témát Böbebaba, és egyikünk se érezte úgy, hogy tovább kellene forszírozni. 

– Azért jöttünk Szegholttornyára, mert… 

– De kedveskéim! – csapta össze a kezét a háborúba készülő indiánnő. – Hát egy megállóval hamarabb szálltak le a vonatról! Azok a rosszcsont kölykök támasztották oda azt a táblát, pedig én már annyiszor, de annyiszor jeleztem a MÁV-nak… 

Összevillant a szemünk Misivel, bár lehet, hogy neki csak belement valami. 

– De nem is baj, hogy itt vannak. Olyan fura alakok mászkálnak erre. A néhány kilométerre fekvő intézetből császkálnak el, és idáig nem is volt semmi baj velük. Azonban mostanában nagyon megváltoztak. Nem szólnak egy szót sem, csak hörögnek, és botladoznak. A múltkor is betámolyog ide az egyik, és se szó se beszéd, nekem esik, mintha valami ártatlan lányka lennék. Na, de én adtam neki, hát mit képzel ez rólam?! 

Megrebegtette a szemét, és rajtam a hideg futkározott a látványtól. 

– Aztán még egy párszor megpróbálkoztak, de én a tudtukra adtam, hogy nem vagyok én olyan nőszemély! 

Bőszen bólogattam, hiszen ez tényleg azonnal látszott, hogy nem olyan. Sőt! 

Feltűnt, hogy főnököm csak csendben figyel a nőre, és arcán olyan kifejezés látszódott, mint a kölyökkutyákén, akik előtt meglóbálják a csontot. 

– Hát persze, hogy nem olyan – lépett közelebb Böbebabához, és megfogta a kezét, majd legnagyobb rökönyödésemre egy csókot nyomott a pufók, most már szőrtelen kézre. – Hiszen a vak is láthatja, hogy egy úrinőhöz van szerencsénk. 

Megint bólogattam, hiszen tényleg láthatja. Azt hiszem, eljutottam egy olyan szintre, ahol már semmiféle kijelentéssel nem mertem ellenkezni. 

Misi megpróbált olyan közel menni, hogy még ne verje be a fejét a telt idomú nőszemély mellébe, de a privát szféráján már belül legyen. 

– Nem kell elpirulni… 

Nem tudom honnan látta a festett csíkok alatt, szerintem már rózsaszín ködön keresztül figyelte a világot. Böbebaba pedig zavarában egyik lábáról a másikra állt, és teljesen meghatódott. 

– Ugyan már! 

Misi játékosan két ujja közé csippentette a tangátlan, garázsderekú nőszemély húsos arcát, mire az pajkosan hátba vágta. Nagyon büszke voltam magamra, hogy kibírtam röhögés nélkül, ahogy a főnököm egészen a pultig tántorodott. 

Rezignált arccal bámultam kedélyesen civakodó párra, miközben kiütögettem a dobozból egy összenyomorgatott szálat. 

– Kérhetnék egy kis tüzet? 

– Meg ne próbálja! – csattant fel egyből Böbebaba, és esküszöm, azt vártam, hogy a légnyomás meglebegteti a hajamat. Aztán kotorászni kezdett a melltartójában. – Még csak azt hiányzik, hogy megbüntessenek! Ha annyira bagózni akar, számolja ki az öt métert… 

Teljesen ledermedtem, és csak akkor nyugodtam meg, amikor egy gyufásdobozt kapott elő a rejtekhelyről. Nem mertem vitatkozni vele, inkább az ajtó felé indultam, és öt hatalmas lépéssel eltávolodtam a bejárattól. Kinéztem belőle, hogy utánam lopózik egy colostokkal… 

Szélárnyékot képeztem a kezemmel, miközben meggyújtottam a gyufát. Ahogy felnéztem vidáman lobogó lángokból, megpillantottam egy darabos mozgással közlekedő őszes férfit. Kórházi pizsamaszerűséget hordott, amelyet jócskán vér és sár szennyezett. Arcának bal feléről hiányzott a hús, olyan volt, mintha valaki megrágta volna, szeme szó szerint vérben forgott. Ahogy egyre jobban közeledett, fogait ütemesen csattogtatta, ujjait karomként begörbítette. 

A gyufa a körmömre égett, fájdalmas szisszenéssel dobtam el. Előkaptam a PA63-at, és becéloztam a pasas fejét, kivártam egy ütemet, és meghúztam a ravaszt. A kilencmilliméteresben berobbant a lőpor, és a nyomás maga előtt tolta a lövedéket, amely a huzalozáson végigpörögve, egyre gyorsuló ütemben hagyta el a csövet. Tiszta, tízpontos találat volt a homloka közepén. A skuló betörte a koponyát, majd átfúrta magát a szivacsos agyon, és játékosan meglebegtetve néhány ősz tincset, a fej hátulján távozott. 

A lángossütődéből azonnal felhangzott Misi orgánuma. 

– Mi történt?! 

Csendben maradtam. Nem azért mert idegesíteni akartam volna főnökömet, hanem mert a távolabbi bokrok megelevenedni látszottak. A meggyújtatlan cigi kiesett a számból, és mintha egy lassított felvételen látnám, négyet forgott amíg földet ért. A négy volt szerencseszámom, de a növények közül előbotorkáló élőhalottak azonnal köbre emelték. 

Visszasprinteltem az épületbe, és becsaptam magam mögött az ajtót, majd lihegve nekidőltem. 

– Zombik! Kezdődik… 

Misi fölényesen tekintett Böbebabára, félretessékelt az útból, majd peckesen kivonult a bódé. Tisztán hallatszott, ahogy elkiáltotta magát. 

– Állj! Rendőrség! A törvény nevében adják meg magukat. 

Néhány másodperc múlva szélsebesen viharzott be az ajtón. Arca hullasápadt volt, mintha továbbképzésen lett volna odakint. 

– Nincs lőszerem! 

Kipattintottam a táramat és odadobtam neki. 

– De így meg neked nem marad! 

– Ez igaz. Viszont gyorsabban futok… 

Böbebaba harákolt, amit szerintem torokköszörülésnek indított. 

– Azt hiszem, van néhány felesleges fegyverem… 

Döbbenten néztem rá, pedig azt hittem már semmin sem lepődök meg. Döngött a föld, ahogy az élő hangfal elsétált a falon lévő képig, és leakasztotta. Kisebb üreg tárult fel, amiből egy hosszúkás ládát húzott elő. Teljesen megváltozott a véleményem a nyugodt, vidéki életről, amikor két AK-47-est, és egy AMD-65-öst pakolt ki a padlóra, rengeteg tárral. 

– Még szegény nagyapám cserélte a hazavezényelt orosz katonákkal. Három liter vodkába került, de nagyon bánta a végén. 

– Igen, bünteti a törvény – dörmögte vigasztalólag Misi. 

– Nem azért. Később kiderült, odaadták volna kettőért is… 

Zajt hallottam az ablak felől, és amikor odakaptam a fejem, meghűlt a vér bennem. 

Károly bácsi! 

Még élénken élt az emlékezetemben, ahogy a Simagörönygyösi Új Barázda épületének mosdójában fejbe lőttem az élőhalottá avanzsált kisöreget. Homlokán már rothadásnak indult a lyuk, haja csomókban kihullt. Nem tudtam eldönteni, hogy vigyorog a viszontlátás örömére, vagy csak a hiányzó felső ajka miatt grimaszol. Félig már bekúszott az ablakon, amikor végre dermedtségem felengedett. 

Az AMD-ért vetődtem. Amint felkaptam, csaknem azzal a mozdulattal betáraztam, aztán lőállást vettem fel fél térden.Kibiztosítani és az első sorozatot az ablak felé indítani egy pillanat műve volt. Vagy legalábbis az biztos, hogy nem pislogtam. Nem elégedtem meg ennyivel, hiszen már ismertem az öreget, és ahogy közeledtem a marionett bábuként vergődő Károly bácsihoz, az egész tárat beleengedtem. 

Böbebaba közben a homlokára kötötte a kockás konyharuhát, és mindkét kezébe egy-egy AK gépfegyvert ragadott. Kirúgta a bejárati ajtót, és megállt a félfák közt. 

– Mit csinálsz a tulipánommal te, pernahajder! – üvöltötte, és otthonkás terminátorként két kézzel szórta a halált… 


***



Bírósági jegyzőkönyv. 150/45



Bíró: Csipa Mihály körzeti megbízottól kérdezem. Miért lőttek a kiszabadításukra küldött különleges egységre?

Cs.M: Nem lőttünk.

Bíró: Idéznék Tiszai Gábor, az egység parancsnoka vallomásából: „Ahogy megközelítettük a lángossütőt, csak úgy fütyültek a golyók a fülem mellett.”

Cs.M: Tiltakozom, bíró úr! Ezt visszautasítom! Nemhogy nem fütyültek, még csak nem is dúdoltak!

Bíró: Szekeres Kálmán, ön is fenntartja ezt az állítást?

Sz.K: Hacsak az nem, hogy örömlövéseket adtunk le az ég felé, és a visszahulló lövedékek zavarták meg az egységet.

Bíró: Mióta szokás négyszáz üdvlövést leadni?

Sz.K: Nagyon örültünk, bíró úr.

Bíró: Bojtár Erzsébet, a Böbebaba lángos sütödéje tulajdonosa, három darab illegális gépfegyvert, miért tartott magánál?

Cs.M: Nálam?

Bíró: Nem! A tulajdonában!

Cs.M: A menyasszonyomra nem tehetek terhelő vallomást.

Bíró: Miért nem?

Cs.M: Mert félek…

Bíró: Van valami, amit fontosnak tartanak megjegyezni?

Sz.K: Tarthatnánk egy cigiszünetet?




Ladányi Klára: Vigyázz a fúriával!






Tisziphoné igazi fúria volt. Szó szerint. A nővéreivel születésétől kezdve hosszú ideig az Alvilág alkalmazásában álltak. Fő tevékenységük a haldokló lelkek elragadása és az apagyilkosok halálba hajszolása volt, ám egy kényes ügy véget vetett őrjítő karrierüknek. Ezután a napfényes Athénban telepedtek le a sötét Tartarosz helyett. Csakhogy a nyughatatlan Tisziphoné megunta az évezredek óta tartó édes életet, izgalomra vágyott. Elővett hát egy térképet, és rábökött. Bronzbarna ujja alatt egy furcsa név feküdt: Buda-Pest. Az istennő arca felragyogott. 

Tisziphonét azonnal rabul ejtette a nyüzsgő város. A kávéházak, széles sugárutak és a pezsgő éjszakai élet. Elhatározta, kamatoztatni fogja Terpszikhoré tánciskolájában szerzett tudását, és Danubia művésznéven táncosnőnek jelentkezett az egyik mulatóba. A tulaj, Weis Alfréd azonnal szerződtette őt. A köpcös, monoklis férfi, aki minden reggel nagy műgonddal olajozta hátra vörhenyes szőke haját, elégedetten dörzsölte össze a tenyerét, ahogy az egzotikus szépségű Tisziphoné kilépett a mulató ajtaján. A lány telt idomai, bronz bőre és rakoncátlan fekete tincsei biztos kasszasikernek ígérkeztek. 

Weis számításai bejöttek. Minden este hosszú sorok kígyóztak a Déja Vu előtt, mert mindenki látni szerette volna a főváros legújabb csillagát, Danubiát. A fúria pedig kiélvezte a hirtelen jött hírnév minden előnyét. Bankárok vallottak neki szerelmet és halmozták el pompás ékszerekkel, jó nevű ügyvédek hatalmas virágcsokrokat küldtek neki az öltözőjébe. Hódolói között voltak cukrászinasok is, akik hetekig gyűjtöttek szerény bérükből, hogy elmehessenek egy-egy fellépésére, majd az előadás után megvárták, és bonbonokkal, aprósüteményekkel kedveskedtek neki. Danubia pedig flörtölt és habzsolta a férfiakat. Élvezte jóindulatú naivitásukat, és esténként művésztársaival jókat nevettek a szegény bolondokon. 

Egy este azonban megváltozott valami. A nézőtéren Danubia észrevett egy fiatalembert, akit azelőtt még sosem látott. Tekintetük összefonódott. A fiú szabályos vonásai a nézőtérre telepedő félhomályban is kivehetőek voltak. Danubia szíve megdobbant, mert Apollót vélte felfedezni benne.


a kép forrása

A fúria érezte, hogy különleges emberrel van dolga, így hát meg kellett szereznie őt. Ősi munkamódszeréhez folyamodott: az ismeretlen fiatalember elméjébe bújt, és újra meg újra elismételte: Keresd Danubiát! 

Ám a varázslat nem hozta meg a sikert. Az előadás után ugyanis nem várta őt senki a művészbejárónál. 

– Kemény dió. Ezt szeretem! – mosolyodott el az istennő, majd közeli bérlakása felé indult. Léptei magányosan visszhangoztak a tavaszi zápor áztatta macskaköveken. 




A fiatalember a következő este is abban a sarokban ült, ahol a fúria először megpillantotta őt. Danubia számára megszűnt mindenki más, le nem vette róla a tekintetét az előadása közben. Egyre csak azt búgta a fiú lelkébe, hogy keresse meg az előadás után, ám a fiatalember semmilyen visszajelzést nem küldött. Azon az estén sem jelentkezett, Danubiát pedig égette a vágy, hogy megszerezze őt. 

Egyik alkalommal aztán egy hófehér szegfűcsokrot talált az öltözőjében. Bár semmilyen üzenet nem állt rajta, a fúria tudta, hogy a fiatalember küldte neki. Ahogy később fellépett a színpadra, meg is látta őt a szokásos asztalánál. Danubia mellkasát majd’ szétvetette az öröm. Ismét neki táncolt. 

Ezúttal praktikái sikerrel jártak. A fiú ott állt a művészbejáró előtt. Danubia először figyelhette meg igazán a fiatalember arcvonásait, melyek most tisztán látszódtak az ajtó feletti lámpa fényében. A szabályos, simára borotvált arc és a hullámos, aranyszőke haj szinte már kisfiúsnak mutatta őt, ám a jégkék szempárban lobogó tűz valódi férfiasságról árulkodott. Danubia elmosolyodott magában. Biztos volt benne, hogy Apollo egyik szerelemgyermekére bukkant. 

– Hazakísérhetném kegyedet? – kérdezte a fiatalember. Tekintete fogva tartotta Danubiáét. 

– Ha ragaszkodik hozzá – mosolygott tettetett szeméremmel a fúria. 

A fiú Danubia felé nyújtotta karját, ám az felemelte a kezét. 

– Csak ha elárulja a nevét! 

– Taller Márton, szolgálatára! – hajolt meg a fiú, és ismét a nő felé nyújtotta kezét. A fúria ezúttal készségesen belékarolt. 

Ahogy a macskaköves utcákon andalogtak, Márton fojtott hangon beszélni kezdett: 

– Napok óta nem tudom kiverni Önt a fejemből. A tánca, ahogy a kendővel keringőzött, rabulejtette a szívemet. Kérem, jöjjön el velem holnap vacsorázni! 

– Nagyon kedves, de nem tehetem. Fellépésem lesz. 

– Akkor egy kávéra hadd hívjam meg! 

– Ha ennyire ragaszkodik hozzá, holnap négyre értem jöhet! 

Danubia megállt a nagykörúti bérház kapujában. A fiatalember elé lépett, annyira közel, hogy az istennő szinte hallotta, hogy zakatol Márton szíve. 

– Holnap várom – suttogta a fúria, majd pipiskedve egy halvány csókot lehelt a fiú puha arcára. 



Teltek a napok, egyik randevú követte a másikat. Danubiát roppantul szórakoztatta a fiatalember rajongása: a virágok, a körúti séták, a kávéházakban töltött idő. Márton szüntelenül bókolt a fúriának, ám a nő jól tudta, hogy az ártatlan külső nyers szenvedélyt takart. Már alig várta, hogy előcsalogathassa azt. 

Egy szerda estén történt, hogy Duna-parti sétájukat követően Danubia nem sietett elbúcsúzni a fiútól a kapuban. Hosszan megcsókolta őt, majd végigsimított az arcán. 

– Feljönne egy kávélikőrre? – kérdezte sejtelmes mosollyal, majd szórakozottan hátratűrt egy hullámos tincset, ami az arcába lógott. 

– Szívesen! 

Danubia kézen ragadta Mártont, és felvezette második emeleti lakásába. 



A fiú megszerzését követő eufória pár nap alatt elpárolgott. Helyét a fúria gyomrába fészkelő nehéz, fémes érzés vette át. Az együtt töltött éjszaka óta nem látta Mártont az előadásain. 

A vasárnapi bemutató miatt már koradélután bement a mulatóba, hogy gyakorolja új számát. Ám a nyugtalanság minden porcikáját átjárta, és képtelen volt a táncra összpontosítani. Lement hát a színpadról, és a belső udvar felé vette az irányt. A folyosón Weis igazgató hangja dörrent, akár egy puska. 

– Nem gondolod, hogy így felengedlek a színpadra! Menj haza, de azonnal! 

Danubia mellett egy zokogó lány szaladt el. Barna kontya szétzilálva lógott tarkójára. A fúria nem ismerte őt túlságosan, csak pár hete dolgozott a mulatóban. Ahogy a kijárat felé közeledett, az egyik öltöző mellett elhaladva meghallotta, ahogy két másik kolléganője beszélget. 

– Az új fruskának meg mi baja? 

– Vetter Marci megnősült tegnap. Állítólag egy solymári pék lányát vette el. Szegény, bedőlt annak a szép beszédű sváb fiúnak. 

– Szegény pára. Hogy lehetett ilyen naiv? Arról a fiúról messziről lerí, hogy egy szélhámos! 

Az öltözőből harsány kacagás hallatszott. Danubia megszédült és a falnak támaszkodott. Mintha csak róla beszéltek volna, a szégyen forró hullámban áradt szét a testében. Arcába toluló vére bronzbarna bőrét vörössé festette, orrcimpái kitágultak, mellkasa félelmetes gyorsasággal emelkedett és süllyedt. Szó nélkül elviharzott a mulatóból. 

Haragját szétszórta, amerre járt. Minden kávézót és parkot meglátogatott, amerre Mártonnal járt, és mindenki lelkét megmérgezte, akivel csak összetalálkozott. Az ősi praktikákat bevetve az emberek gondolataiba fészkelte magát, és a lelkükbe búgta, hogy jöjjenek az új hídhoz. Mártont volt elérni a legnehezebb, de a gyűlölet olyan erősen fortyogott Danubiában, hogy az élete árán is bosszút akart állni a fiún. 

Besötétedett már, mire minden halandó lélek a hídra lépett. Márton volt az utolsó, aki odaért. 

– Drága Danubia! Micsoda remek ötlet, hogy itt találkozzunk! Csodás a kilátás a hídról! – nyájaskodott a fiatalember, ám a fúria csendre intette őt. Szeme vörösen izzott, torz arcán nyoma sem volt a bájos görög vonásoknak. 

– Hazudtál! Most pedig megfizetsz ezért! – mennydörögte az istennő. – Hazugságod és az itt összegyűlt sokaság sorsa örökké lelkeden szárad! Menj, és ugorj velük együtt a folyóba! 

A fiú arca elkomorodott, majd hirtelen mosoly szaladt át rajta. A zsebéből egy kártyapaklit húzott ki, és a fúria felé nyújtotta. 

– Adj még egy esélyt, szerelmem! Ha kőrt húzok, tied vagyok örökre! 

Danubia az ajkába harapott. Keze megállt a pakli felett egy pillanatra, majd átvette a csomagot. A fiú leemelte a fölső lapot és megfordította. Treff hetes. 

Danubia felkacagott, majd a fiúra lehelt. Márton szeme kiüresedett, teste pedig gépiesen megindult a híd korlátja felé, óvatosan kerülgetve az összeverődött embereket. A fúria elégedetten vigyorgott, ahogy a fiatalember nyúlánk alakja megjelent a tömeg felett, majd vissza sem tekintve lebukott. Sorra követte őt egy ifjú házaspár, egy milliomos, egy özvegyember, egy életúnt úrinő, egy sikeres katonatiszt, egy rongyos susztertanonc, egy megcsalt lány és még sokan mások. Szemükben Danubia őrült révülete csillogott, akár az égen a csillagok ezen a különös tavaszi éjjelen. Hirtelen üres lett a híd, csak az éjfélt elütő harangok halk bongását lehetett hallani. 

Danubia kisimított egy tincset az arcából, és végigsétál a hídon. Cipője sarka élesen kopogott a burkolaton. Soha senki nem látta őt újra.



Pusztai Andrea: Álmoknak hinni




A hátizsák jobbra-balra zötykölődik a vállamon, ahogy minden erőmet beleadva futok felfelé. Fájó izmaimmal keményen nekifeszülök a hegynek, zihálok, szántszándékkal nem nézek fel a meredek útról. Az eső fanyar szurokbűzt old ki az aszfaltból, majd’ megfulladok tőle, ahogy felszáll a tüdőmbe tolakodó pára. Nem akar elállni, minden nyirkos, langyos és sikamlós. Már csak pár méter, mondogatom magamban, és biztonságban leszek. Fülemben annyira zúg a vér, hogy úgy hallom, mintha maguk a hegyek dübörögnének, ahogy a víz lezúdul a vihartól felduzzadt folyón. Hátrafordulok, a fentről mint egy terepasztal elém táruló völgyben, lent egy világoszöld autó alól készül elsodorni a gyenge kis kőhidat. Reccsen a fák törzse, omlanak a sziklák, zubog az áradás, mintha a bérc másnapos haragjában alánk okádna. Borul és oldódik a világ. Arcomra fanyar mosoly ül ki, ráfagy a rekkenő hőségben. Zihálok. Várok. Ha elér az áradás, itt halok meg.
Egy izzadtságcsepp a nyakamból lecsorog a melleim között, be véres pólóm alá. Kéjes érzés ömlik el rajtam: végignézhetem, ahogy Siskót autóstul elsodorja a háborgó áradás. Pár perc gyönyör: az előttem reccsenő világban ő eltűnik, és vele a múltam is.
Közeledik a víz, de talán van esélyem.
„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád!”
Az ár most magával rántja a hidat: előbb alul roppan el a pillér, majd lustán megroggyan az egész alkotmány, és az autó az oldalára borul. Lomhán fel-le hullámzik a vízzel, végül eltűnik, benne Siskóval, a barátommal. Megérdemli a rohadék.

a kép forrása


Erre járva mindig megálltunk a hídon, és bámultuk a gyors folyású vizet. Bíztunk benne, hogy nem önti el, mielőtt átérünk. Bár hallottuk a rádióban, hogy a vihar után kiönt a folyó, lezárták az utakat, mi látni akartuk az áradást.
 Nincs még fél órája, hogy elhagytam a házunkat. A postaládából kilógó levelet a sarkánál fogva kirántottam, a zsebembe gyűrtem, és már pattantam is be a kocsiba, autóztunk, a földúton levágva, hogy mihamarabb kilyukadjunk a szerpentinre. Aztán száguldottunk fel a hegyekbe, jókedvűen, mint két beszívott hippi.
A pólómon, a széldzsekim alatt azonban vércseppek száradtak.
A vér az apámé volt.
Mikor kiléptem a bejárati ajtón, anyám a fürdőszobában volt, mindig két órán át áztatta magát a kádban. Ezalatt dördült el a lövés.
„…Az az ember az apád!”
Álmomban anya a kezemet fogta. Én kicsi voltam, az ő keze nagy volt. A hosszú, kék ruhájában sétált mellettem. Másik karján egy kosárban kenyeret vitt, meg tejet, szalámit talán, nem emlékszem pontosan. Csak arra, hogy nyűgnek gondoltam, ha engem is húznia kellene, ezért elhatároztam, hogy segítek neki, erősen tartottam a karomat, és szaporáztam a lépteimet, hogy ne rángassam lefelé, a legkisebb erőt se kelljen kifejtenie, hogy megtartson, miközben egymás mellett megyünk.
Aztán már a földön térdelt, és sírt. Nem értettem, mi történt, egy nála is nagyobb férfi állt előtte, ott az utcán. Lövés dördült, dobhártyarepesztő, és meleg, lágy anyag fröccsent rám, ami rózsaszín pöttyöket oldott a kifolyt tej fehérjébe, és hosszú csíkot festett a halványszürke aszfaltra. Éreztem, ahogy eltorzul az arcom, és azt hiszem, üvöltöttem, de nem hallottam a hangomat, csak a szám feszült szét, majd’ elrepedt, és a szemem résnyire szűkült a rémülettől. Valaki felemelt, és simogatta a hátam, de én csak sírtam. Olyan sokáig, hogy mire abbahagytam, elfelejtettem, miért kezdtem bele.
„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád!”


Reggel a szobám nyitott ablakán beáradó madárcsicsergésre ébredtem. Már mindent becsomagoltam, amire szükségem lehetett a nyaralás alatt. És tegnap megszereztem a fegyvert. Két hete terveztem, hogy megteszem, és két hete minden nap a „mégsem” mellett döntöttem. De újra és újra ugyanazt álmodtam. Ugyanazt, hogy a kék ruhás nőt mellettem – aki az anyám, meggyőződésem, hogy ő az igazi anyám – lelövi az a férfi. Közvetlen közelről. Éjjel, amikor aludtam, egy női hangot hallottam, anyámét, akit lelőttek, mint egy kutyát, a kísértetének a hangját, bármennyire is nem akartam hallani. Utolért álmomban, képtelenség volt menekülnöm előle. Néhány napja már éberen is hallottam dallamos hangját:  
„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád!”
Néha mintha kuncogott volna.
Meg kellene várnom az eredményt? Egy ismerősöm elintézte, hogy gyorsított eljárásban elvégezzék a DNS-tesztet, amit kérvényeztem, de a levél az eredménnyel még nem érkezett meg. Ha az a férfi az apám, akit eddig annak tudtam, a szivarfüstjével és a divatos parfümje illatával, a luxus iránti olthatatlan vonzalmával együtt, akit így fogadtam el… Ha megtörtént mindaz, ami kísért, amit a nő sugdos álmomban, akkor ez az ember, az apám, gyilkos, aki megölte az igazi anyámat. Engem azonban éppen ezért valaki más DNS-e érdekelt.
Az anyámé.
Ha a nő, aki felnevelt, és most a konyhában azon szorgoskodik, hogy eldugja a titokban iszogatott brandyjét, ha ő a DNS-teszt alapján a vér szerinti anyámnak bizonyul, akkor egyszerűen csak baromságokat álmodok. De mi van, ha nem? Mi van, ha a valóságot láttam, és felszínre tört egy elfojtott, régi emlékem, amit eddig a tudatom bölcsen elzárt előlem? Olvastam már ilyesmiről, és tűkön ülve vártam az eredményt.
Miután rendre ugyanazt álmodtam, és a hempergések után Siskóval, hogy felfedeztem a testem kínálta lehetőségeket a gyönyörre, apa és anya hirtelen távol kerültek tőlem. Már nem voltam szűz, nem voltam az ő kislányuk. És Sisko nagyon is értette a dolgát. Szerettem vele lenni, bár alig ismertem.
Mély magány tört rám. Kívül rekedtem az egész világon. A tükörbe pillantottam, sápadt arcomon sötét kifejezés ült. Vajon látszik rajtam, mire készülök? Hogy ölni indulok? Elvigyorodtam. Úgysem vagyok képes rá. De mi lenne, ha mégis megtenném? Csak úgy. Az élvezet kedvéért.
Kihúztam az éjjeliszekrényem középső fiókját, és elővettem a fegyvert. Nézegettem, a filmekből ellestem már, hogyan kell bánni vele.
Fejbe kellene lőnöm magam. Az lenne a legtisztább. Túl sok a zűr velem. Nem nekik van bajuk velem, hanem nekem magammal. Talán elment az eszem, meghibbantam. Talán örököltem anyám gyenge idegzetét – ahogy ő szokta mondani –, és éppen a megőrülés utolsó fázisában vagyok. Holnapra teljesen begolyózom. De előtte még lelövöm az apámat. Kíváncsiságból.
Nem tudom lelőni apát. Anya belehalna.
És semmivel sem lennék különb. A magányom oka egyébként éppen ez volt, hogy nem is akartam különb lenni. Valósággá lett számomra, ahogy anya a kezemet fogja, és a vére rám fröccsen. Azt kívántam, bár pontosabban ki tudnám venni az arcokat, de egy kicsit homályosak voltak az álomban, az érzéseim viszont annál tisztábbak. Az anyám volt az a nő, valahogyan tudtam, éreztem.
Képtelen voltam szabadulni az álomtól meg a nő hangjától.
Hirtelen színpadias mozdulattal az ágyamra dobtam a fegyvert. Farmert és pólót rántottam magamra, kapkodva felkötöttem a hajam.
Megteszem, mielőtt Siskóval nekivágunk annak az egy hétnek. Egy hétig vele. Végigtáncoljuk a koncerteket, szívjuk a füvet, meg minden anyagot kipróbálunk, amihez csak hozzáférünk, és addig kefélünk a sátrunkban, míg alig tudok lábra állni. Jó lesz.
Csak előbb lelövöm apát.
Beléptem a dolgozószobába, a karom az oldalam mellett lógott, a fegyvert hátrafelé fordítva tartottam a markomban, hogy ne láthassa. Elcsodálkoztam, milyen nehéz. A csomagom az előszobában várt rám, anyám a fürdőben dudorászott, a hangja kiszűrődött hozzánk.
– Mi a baj, kicsim? Azt hittem, már elmentél. Vagy nem adtam elég pénzt? – kérdezte, ahogy felnézett. Minden gondolata a pénz körül forgott. Így is többet adott már, mint amennyire szükségem lehetett. Elmosolyodtam, mélyen beszívtam a barátságos szivarfüstillatot, ami belengte a szobáját, és meglepett, hogy nem reszketek.
– Elég lesz, csak még beszaladtam egy puszira – mondom. Nem remegett a hangom sem, szinte megijedtem magamtól. Már eldöntöttem, hogy lelövöm. Ő egy halott ember. Most az egyszer én leszek az erősebb, én döntök. És én így döntöttem. Azon tűnődtem, mit is mondhatnék még neki. Aztán rájöttem, hogy szinte semmit. Csak úgy lelövöm. Tulajdonképpen mindig vágytam rá, hogy kiöljem magamból a szeretetét, ahogy rám néz azzal a barna szemével, mindazt, amit jelent számomra.
Közelebb léptem hozzá. Tőzsdei kimutatásokat böngészett, fél szemével tovább követte volna a monitoron villódzó számoszlopokat, miközben hozzám fordult megszokott egykedvűségével, ami, mint valami láthatatlan ködfelhő, állandóan körülvette. Azzal a rá jellemző, kifejezéstelen tekintetével pillantott rám; ilyenkor mindig azt éreztem, hogy megzavartam a tevékenységében, alig várja, hogy megszabaduljon tőlem. Újra szembesített az idegenségével, alig egy méterre ült tőlem, és mégis világokban volt mérhető a távolságunk.
– Mondanék még valamit…
– Mit?
– Hogy hiszek az álmaimnak. – Azzal mosolyogva hozzá hajoltam, ahogy szoktam, de előhúztam a fegyvert a hátam mögül, miközben homlokon csókoltam. Észre se vette, ahogy az álla alá feszítettem a csövet, mielőtt meghúztam a ravaszt.
Olyan könnyen ment.
Ajkam még meleg homlokához ért, füstillatú, enyhén sós bőréhez, amikor éreztem, hogy megvonaglik a teste. Csodálatos érzés volt. A dörrenő hang még keményen ott feszült a fülemben, mikor kinyitottam a szememet, és láttam, hogy a vére olyanra spriccelte össze a dolgozószoba falát, mint valami posztmodern műalkotás. Egy agyvelődarab csúszott le a tapétán. Igen, ez már művészet. Különleges gyönyör.
Anyát hallottam a fürdőszobából:
– Mi történt, drágám, jól vagy?
Ha megszólaltam volna, végem. Én már nem voltam otthon.
Az a nő nem az anyám, emlékeztettem magam, bár bizonyítékom még nem volt erre.
„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád.”
Apám ernyedten az ölében pihenő kezébe szerencsétlenkedtem a fegyvert.
A nő előbújik majd a fürdőszobából. A nő, aki biztosan nem az anyám. Az én anyám az a nő a kék ruhában.
Lehúztam a kezemről a kesztyűt, és a zsebembe dugtam, aztán az előszobában belebújtam a széldzsekimbe, hogy eltakarjam véres pólómat. Hátizsákomat a vállamra vetve kisétáltam. A bejárati ajtót nyitva hagytam arra az esetre, ha a rendőrség mégis idegenkezűségre utaló nyomokat fedezne fel – annak ellenére, hogy apám saját kezében találják meg az életét kioltó fegyvert. Az én bűnöm legfeljebb annyi lehet, hogy elfelejtettem becsukni az ajtót. Könnyedén bejöhetett bárki.
Győztem. Legyőztem apát, a tőzsdecápát, a férfit, én, a gyerek, a lány, a senki, a nyűg.
Mire a kertkapura erősített postaládáig értem, már hallottam is a velőtrázó sikolyt, de szerencsére éppen egy lélek sem járt arra. Üvölts csak nyugodtan! Kikaptam a résből a levelesládából kikandikáló borítékot.
A francba! Ez az! Őrült izgalommal vártam a levelet, mindennap ellenőriztem a postát. És igen, ez az! A DNS-vizsgálat eredménye!
Negatív lesz, biztosan nem találtak egyezést a génkészletem és az alkoholista és ideggyenge nőé között, aki éppen kiszállt a fürdőkádból, aki úgy tett éveken keresztül, mintha az anyám lenne. Az én anyám szép, fiatal, és kék ruhája van, hatalmas, lebbenő szoknyája.
Sisko a szomszéd utcában parkolt. A levelet szorongatva, hosszú léptekkel siettem feléje. Már távolodtam a nő sikoltozásától, amikor váratlanul kinőtt a földből egy ember, valaki felfigyelt rám. Felegyenesedett a kertben, a kezében ásó, amiről földdarabkák potyogtak. Éppen hortenziát ültetett. Távoli szomszéd volt, a nevét sem tudtam. Az idős férfi kérdőn, gyanakodva nézett rám.  Közömbös arccal pillantottam felé, fogalmam sincs, mi történhetett. Ki sikoltozhat ilyen fülhasogatóan?, láttam az arcán a kíváncsiságot, ahogy a hang irányába fordult. Reméltem, hogy megfeledkezik rólam. Nem szóltam semmit, az gyanús lett volna. Továbbmentem. Siettem, de nem annyira, hogy fussak, csupán mintha épp nem akarnék elkésni a randimról. Ez így is volt.
Sisko a zöld tragacsában ülve várt rám, mint mindig. De ezúttal nem úszótáborba mentem a béna osztálytársaimmal, hanem egy rockfesztiválra a pasimmal. Lendületesen az autóba vetődtem, a szabadság íze megrészegített. Vagy talán, hogy öltem. Nyelvünkkel szinte egymás torkáig hatolva csókolóztunk, és miközben az egyik kezével eltartotta a dzsointot, a másik azonnal a lábam közé tévedt. Ettől olyan volt, mintha még követelőzőbb lenne a nyelve, az izgató, puha nyelve. Mitől támadt ez a gyönyörvágy bennem? Váratlanul kúszott végig rajtam a felismerés, hogy begerjedtem.
– Indulhatunk, bébi? – kérdezte vigyorogva. Láttam a szemén, alig várja, hogy kiérjünk a városból, és megálljunk egy menetre.
– Taposs bele, Sisko! – mondtam, miközben hátradobtam a hátizsákom. A hátsó ülésen ott volt a sátor, az ülésről félig lelógott a nyele baltának, mellette egy hátizsák fekete filccel telerajzolva békejelekkel. Ki akartam bontani a levelet, de hirtelen megrémültem a gondolattól. Már mindegy. A levélben ott van minden. Én hittem az álmaimnak, a nő hangjának.
– Adj egy slukkot! – mondtam Siskónak. Elvettem tőle a felém nyújtott füves cigit, és a levelet a műszerfalra, a szélvédő elé tettem.
Elindultunk. Megnyugtatott, hogy távolodunk, bekapcsoltam a városi rádiót. Éppen megszakították az adást, hogy figyelmeztessenek, a hegyekből várhatóan nagyobb vízmennyiség zúdul alá, sorolták a lezárt utakat. Sisko lepisszegett, mikor meg akartam szólalni.
– A francba, másfelé kell mennünk? Már az 51-est is lezárták.
– Menjünk arra! – mondtam. Vágytam a veszélyre. – Majd a hídon megállunk.
– Ahogy szoktunk? – kérdezte sokat sejtetőn a szemembe nézve.
– Ahogy szoktunk – súgtam, kifújva a füstöt, és lábai közé csúsztattam a kezem. Éreztem, hogy máris készen áll.
– Levelet kaptál? – pillantott felém, de egy sóhajjal nyugtázta, hogy épp mással foglalatoskodom, bal kézzel a nadrágjában matatok. Annyira akartam.
Újabbat slukkoltam.
– Hé, nekem is hagyj! – vette vissza a cigit.
Lekanyarodtunk a keskeny földútra, ami a hegyekbe felkapaszkodó szerpentinre vezetett. Az isteni anyaggal, a gyilkosság emlékével a véremben nem bírtam magammal. Sisko nagy örömére vad játékokat űztem vele, miközben vezetett, és úgy száguldottunk a göröngyös úton a híd felé, mintha egy sportkocsival döngetnénk az autópályán. Sisko tépte a hajam, és tucatszor a kormányba ütöttem a fejem, de akartam, ki akartam készíteni, nem tudtam betelni vele.
A hídon, várva az áradásra, vad szexbe bonyolódtunk. A rasztáiba kapaszkodtam, arca teljesen elmosódott előttem. Mindjárt itt a víz, tudtuk, hogy elsodorhat, de a veszély még édesebbé, mámorosabbá tette a gyönyört.
– Kurva jó ez a cucc.
– Mi van?
– Jó ez az anyag, amit mostanában Bingótól veszek, bírom, ahogy megvadulsz tőle, angyalom! – vigyorgott.
Elkomorodva néztem rá, miközben próbáltam visszarángatni magamra a ruháimat.
– Mióta veszed ezt?
– Már vagy két hete ezt szívjuk, bébi. Baromi jó, mondom! Csak hülyeségeket álmodok tőle, de amúgy mindent visz.
– Nem szóltál, hogy áttértünk valami másra?
– Akartam, de mindig annyira beindultál tőle, hogy elfelejtettem. Néha kicsit megijedtem tőlük, de nem érdekeltek komolyabban a rémálmaim. A minap a nagybátyám feje helyére álmodtam egy fehér macskát. Hófehéret, érted? Te is láttál ilyeneket, mi? – röhögött.
– Azt mondod, hogy a szertől baromságokat álmodunk? – Tekintetem a felbontatlan borítékra tévedt.  
– Ja. Miért? Beparáztál rendesen, mi?
– Nem annyira, mint hiszed. – Azzal hátranyúltam, és rámarkoltam az ülés mögötti baltanyélre.

Most pedig végignézhetem, ahogy a kettéhasított koponyájú Sisko holtteste a kocsival együtt lezuhan a mélybe. Elviszi a víz. Csak az enyém ez az öt perc, míg különös gyönyörömet élvezhetem, ahogy eltűnik a habok között. Átvert. Miatta álmodom a kék ruhás nőt.
A víz dübörög, de úgy tűnik, elég magasra feljutottam, hogy ne érhessen el. Előveszem a farzsebemből a levelet. Forgatom a kezemben. Kinyitom, kapkodva széthajtogatom. Kiszáradt a szám, és nincs egy rohadt söröm.
Olvasni kezdek. Ha negatív az egyezésre, akkor a kék ruhás nő az anyám volt. Ha pozitív, és a DNS-em megegyezik hivatalosan is ideggyenge anyáméval, akkor egyszerű gyilkos vagyok. Többszörös gyilkos.
És nincs egy rohadt söröm.
A mellemen csiklandósan folyik le az izzadság.
„A teszt eredménye: pozitív.”
Tehát ettől a pillanattól fogva tényleg egy rohadt gyilkos vagyok. Az anyám él.
De ha nem az igazi anyám az a kék ruhás nő, akkor ki a franc lehet?  Ki? Miért beszél hozzám? Mit akar tőlem?
„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád. Te pedig megölted! De majd én vigyázok rád.”
A hang hallatán megpördülök magam körül, egy kék ruhás nő ül a szürke aszfalttal borított út szélén. Az a kék ruhás nő. Hunyorgok. Tényleg látom.
Döbbenten bámulom. Az arca az én arcom. Ő én vagyok. A gyilkos énem. És mostantól vigyáz ránk, mindkettőnkre.
És nincs egy rohadt sörünk.



 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews