Seres Rebeka: A Favágó meséje





Talán sohase fogom megtudni mi történt pontosan azon az éjszakán. De egy biztos, soha egyetlen percét sem feledem...

Az egész Samu ötlete volt. Ő mondta, hogy milyen jó lenne az erdőben tölteni egy éjszakát, sátorban, tábortűzzel, sült szalonnával, körülvéve a természet lágy hangjaival. Azt mondta ez férfias időtöltés, és mivel mi is férfiak vagyunk muszáj kipróbálnunk nekünk is. Tizenöt évesek voltunk akkor, még alig kezdett pelyhezni az állunk, de mi felnőtteknek éreztük magunkat, erősnek és függetlennek, akiknek a világ a lábaik előtt hever. Az az éjszaka döntötte meg ezt a hitemet, mert soha nem éreztem magam annyira gyámoltalannak és sebezhetőnek, mint akkor.

          – Ne húzd a szád! – szólt rám szigorú tekintettel Samu, felém emelve mutatóujját. – Jó móka lesz!
          – Én ebben nem vagyok olyan biztos… – visszakoztam, mire csak a szemeit forgatta. Samu sohasem szerette, ha ellenkeztem vele és ilyenkor mindig elővette a legmeggyőzőbb hangját, amellyel még egy fecskét is rá tudott volna venni, hogy tél helyett inkább nyáron repüljön melegebb éghajlatra. Nem akartam kinn tölteni egy éjszakát a természetben, még akkor sem, ha már elég jó idő volt ahhoz, hogy egy pulcsiban átvészeljük az időt egy sátorban, de bármennyire is ódzkodtam tőle, tudtam, hogy Samu meg fog győzni, hogy menjek el vele. Mindig is ezt tette, addig magyarázott, ameddig be nem adtam a derekam és el nem ráncigált magával.
          – Aj, te soha semmit se akarsz csinálni! – hányta a szememre. – Inkább bezárkózol a házba és bebújsz az ágyad alá, hogy még véletlenül se történjen veled semmi! Soha nem találkoztam még hozzád hasonló nyápic kisfiúval! – ingerelt nevetve, mire haragosan összevontam a szemöldökömet és sértődötten felhúztam az orrom hegyét.
          – Nem is vagyok nyápic! – kértem ki magamnak, mire még hangosabban kezdett el nevetni.
          – Ó, dehogynem! – vetette ellen azonnal és még harsányabban nevetett, hogy felingereljen.

Nem volt rá szükség, már így is elég zabos voltam. Utáltam, amikor nyápicnak, beszarinak vagy anyámasszonykatonájának nevezett, sértette a büszkeségemet és az önérzetemet. Ezzel mindig azt fejezte ki, hogy ő mennyivel érettebb és bátrabb, mint én, holott kettőnk közül én voltam az idősebb! Jó, mindössze csak három hónappal, de akkor sem voltam nyápic! És ezt ő is pontosan tudta, csak azért mondta ezt folyton a szemembe, hogy arra ösztökéljen, hogy beadjam a derekam valamelyik hülye tervébe ezzel is bizonyítva mennyire nem vagyok nyápic.

          – Jó! – préseltem ki nehezen a fogaim között a szót, de annál erőteljesebb hangon, melynek hatására Samu nevetése egy pillanat alatt abbamaradt, mintha csak valaki hirtelen elvágta volna egy ollóval a jelenetet, komoly arcot varázsolt magára és elégedett szemekkel pillantott rám.
           – Remek – jelentette ki győzelemittasan. – Jövő hét pénteken megyünk.

***

Rossz érzésem volt a táborozással kapcsolatban. Nem tudnám megmondani, hogy miért, vagy hogy mi váltotta ki ezt bennem, de volt a gyomromban egy furcsa, felkavaró érzés, mely az időpont közeledtével csak még hatalmasabbra duzzadt.

Megpróbáltam kibújni alóla. Én tényleg megpróbáltam, de olyan volt, mintha összeesküdött volna ellenem a világ. Valahogyan mindenki azt akarta, hogy a május huszonegyedikét az erdőben töltsem. Először anyámmal osztottam meg a tervünket, akiben nem váltott ki különösebb aggodalmat, hogy egyetlen fia az éjszakát egy bogarakkal és különféle állatokkal teli erdőben akarja eltölteni. Sőt, aktív környezetvédő lévén még támogatta is az ötletünket és a nap bármely szakában apróbb jó tanácsokkal látott el, hogy mit kellene magammal vinnem és mire kellene figyelnem az erdőben.

          – Ne kóstold meg a tiszafa levelét, mert mérgező! – szólt oda nekem a mosogatónál állva, miközben az egyik tányért mosta el éppen.
          – Rendben – biztosítottam róla a nappaliból, miközben éppen a matek leckémet oldottam meg az asztalnál. Nem hiszem, hogy valaha eszembe jutna megkóstolni bármit is, amit találunk az erdőben, de a tiszafa levelét biztosan nem fogom, ugyanis – mint most megtudtam – mérgező. Már ezzel is tisztában vagyok, nem mintha szükségem lenne ehhez hasonló tudásra.

Anya kihúzásával már csak Apa maradt a listámon, mint akadályozó tényező, de pechemre, mikor előálltam az ötlettel úgy belelkesült, hogy anekdotázni kezdett a saját fiatalkoráról és a barátairól. Számtalan nevetéssel kísért történetet kellett végighallgatnom tőle, amikor a haverjaival lementek a tóhoz fürdeni vagy halat fogni, amikor felfedezőként körbejárták az erdőt, vagy amikor olyan sokáig kóricáltak benne, hogy rájuk sötétedett és nem lelvén a kiutat kénytelenek voltak ott éjszakázni… Mindez elég ijesztően hangzott, de ő biztosított róla, hogy nagyon élvezték, még úgy is, hogy eleinte maguk is rettegtek.

         – Minden gyereknek szüksége van efféle kalandokra – jelentette ki a felnőttek bölcsességével.– Kellenek a kalandok, hogy aztán legyen mire visszaemlékeznünk és továbbadnunk a gyerekeinknek.

Hát én nem vágytam efféle életre szóló, rettegéssel teli élményekre. Inkább untatnám az unokáimat a hétköznapi sztorijaimmal, minthogy szétmarcangoljanak az állatok az erdőben, megakadályozva jövőbeli unokáim megszületését. Nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy a családomban én vagyok az egyedüli, akinek megvan még az esze és nem költözött el melegebb éghajlatra valahova a Hawaii szigetekhez. Egyedüli józanként, őrültekkel körülvéve pedig nem sok esélye van az embernek, főleg úgy, hogy gyerekként amúgy is alárendelt szerepben van, így hát nem tehettem mást, mint május huszonegyedikén pulcsiban és bakancsban, meleg holmikkal és étellel megrakodott hátizsákkal a vállamon, a hálózsákomat szorongatva a kezemben az ajtóban toporogtam és anyut vártam, hogy elvigyen Samuékhoz.

          – Mindened megvan? – vetette oda nekem a kérdést, miközben fel-alá rohangált a házban és ide-oda kapkodva szorította magához a vezetéshez szükséges kellékeket. A táskájában kutakodott a kulcsait keresve, majd könyékig elmerülve benne végül meg is lelte és megkönnyebbült mosollyal az arcán már ki is lépett volna az ajtón, ha nem szólok neki, hogy még nincs rajta cipő és kék csíkos zokniban álldogál. – Mi lenne velem nélküled? – tette fel ezt a költői kérdést, majd belebújva mokaszinjába kinyitotta az ajtót és magával rántva engem bezárta mögöttünk.

Vetettem még egy utolsó, sóhajjal teli pillantást a házra, majd Anya unszolására utána siettem és a hátsó ülésre bevágva a dolgaimat beszálltam az autóba.

          – Jó buli lesz – jelentette ki lelkesen vetve rám egy ösztönző pillantást a visszapillantó-tükörből, hátha sikerül változtatnia fancsali képemen. Nem sikerült.
          – Akkor menj inkább te az erdőbe – ajánlottam –, én pedig itthon maradok és takarítok.
          – Azt megnézném ahogyan te takarítasz! – kiáltott fel hahotázva, amelytől csak még rosszabbul éreztem magam. Nem igaz, hogy az erdőben kell éjszakáznom, még jót röhög is rajtam az utolsó együtt töltött perceinkben.

Valóban ezek voltak az utolsó együtt töltött perceink, ugyanis anya ebben a pillanatban fordult be Samuék házához és állt be a kocsifeljárójukra Samu apjának Fiatja mögé. Anya támogatásával felsétáltunk a házhoz, melynek lábtörlőjéhez érve szinte azonnal kivágódott az ajtó és Samu anyja állt ott kötényben, begöndörített rövid hajjal, széles mosollyal az arcán. Kedvesen üdvözölt minket, majd utat engedve maga mellett beinvitált a házba. Alig csukódott be mögöttünk az ajtó a két nő máris belekezdett szokásos csacsogásába, majd az egymás szavába vágó lelkes szavak hallatán Samu is megjelent hatalmas hátizsákkal a hátán, kezében hurcolva a sátrat, mely méretes táskaként függött az oldalán, kissé lehúzva abba az irányba.

          – Minek nekünk ennyi cucc? – kérdeztem értetlenül a hatalmas, feje fölé magasodó túratáskára bökve. – Csak egy estére megyünk. Ugye? – tettem hozzá kissé bizonytalanul, rettegve a választól.
          – Egy éjszakára is sok cucc kell! – vetette ellen tapasztalt bölcsességével. – Sátor, hálózsák, meleg ruha, váltóruha, víz, étel, nyárs, zseblámpa, szúnyogirtó, kötszer, gyógyszer… – sorolta hosszasan, melynek már jócskán az elején lemaradtam és elbambultam. – Mindenre fel kell készülni.
          – Medve ellen is pakoltál be valamit? – kérdeztem, mire csak a szemeit forgatta.

Tudom-tudom, már ezerszer elmondta, hogy ebben az erdőben nincsenek medvék, de én mégis rettegtem attól, hogy egy véletlenül arra vetődik, ahol mi vagyunk és az igazak álmát aludva apró darabkákra cincál minket.

          – Arra ott leszel te – felelte legnagyobb felháborodásomra. – Majd te alszol kívül, így te leszel az első, akit megesz.
          – Samu! – szólt rá szigorúan az anyja, amint eljutottak a fülébe fia szavai. Rosszallóan rázta a fejét és tekintélyt parancsolóan csípőre tette mindkét kezét, melynek hatására Samu behúzta a nyakát és félve pillantott fel anyjára, várva a kioktató szavakat. – Légy kedvesebb, ne mondj ilyet Barnára! Így neveltelek én?!
          – Nem – nyögte ki alig hallhatóan, de édesanyja fülébe így is eljutottak szavai.
          – Na azért! Most pedig kérj tőle bocsánatot! – utasította, mire Samu ismét felém fordult és engedelmesen elnézést kért, amiért ilyen csúnya dolgot mondott nekem. Én visszafojtott nevetéssel figyeltem, ahogyan nagyhangú oroszlánból egy pillanat alatt félős nyuszivá változott, aki szó nélkül követi anyja parancsait. – Többet meg ne halljam, hogy így beszélsz Barnáról! – rázta felé az mutatóujját fenyegetően. – Különben nem nézhetsz tévét!

Erre bőszen bólogatni kezdett, melyet anyja egy elégedett biccentéssel nyugtázott, majd az órára pillantva, mely már három körül járt kiléptünk az ajtón anyai csókokkal meghintve, hogy kezdetét vegye kalandunk.

         – Az erdőben is ilyen nyuszi leszel? – cukkoltam röhögcsélve az erdőhöz vezető úton, mire sértődött hangon rebegett egy nemet, amiért továbbra is ezen a témán lovagolok. Néhány nevetéssel teli perc után továbbléptünk a Samu és édesanyja közötti kapcsolaton és Samu irányításával megkerestük a legideálisabb helyet arra, hogy tábort verjünk.

Az erdő nem sokkal Samuék háza mögött kezdődött el és sűrűn benőve égig érő fákkal több kilométeren át tartott. Samu már többször sátorozott itt édesapjával, főleg nyáron, így jól kiismerte magát a számomra ugyanolyan fák között és elkalauzolt minket egy hatalmas fa tövéhez, mely több méterre magasodott a többi fától, így bőséges helyünk akadt a lábánál, hogy felállítsuk sátrunkat és tábortüzet gyújtsunk. Samu gyakorlott mozdulattal állította fel sátrunkat és „ágyazott meg” benne, szétterítve a földön hálózsákjainkat. Majd velem karöltve bevetette magát a fák közé és szakértői szemmel vizsgálgatva szedegette fel az ágakat és hordta kupacba néhány méterre a sátrunktól. Én csak ámulva figyeltem, ahogyan ide-oda rendezgeti őket, majd a gyufát a kezébe véve lángra lobbantotta a máglyát. Hirtelen megcsapott a belőle áradó meleg, de nem volt ellenemre, ugyanis már kezdett ránk szállni a sötétség és a fellobbanó láng némi fénnyel töltötte meg a köztünk lévő teret. Az ijesztő lényeknek tűnő nyúlánk alakok ismét fákká változtak és karmaik ismét ágaikká alakultak, melyek zöld levelekkel ékesítve vettek minket körül.

          – Ülj le – utasított Samu kizökkentve bambulásomból, miközben egy farönköt húzott végig a dús gyepen a tűz mellé.

Nem kellett kétszer mondania, felélénkülve vetettem rá magam és vártam barátomat, hogy csatlakozzon hozzám. Hosszú percekig kellett várnom a farönkön ülve, mire ismét megpillantottam őt hatalmas csomagot szorongatva a kezében. Sietős léptekkel csörtetett felém, közben pedig egyetlen pillanatra sem rezdült meg a két kezében cipelt, alufóliával becsomagolt tálca, melyet mellém letéve bontott fel. Ámulva vettem szemügyre a szép sorban elrendezett szalonnadarabokat, virsliket, burgonyákat, paprikát, paradicsomot és a hozzá illő fél kiló kenyeret.

          – Ennyi kaja egy hadseregnek is elég lenne! – jelentettem ki csodálkozva, mire Samu elégedett mosollyal megvonta a vállát.
          – Akkor nekünk csak elég lesz.

Hátsó zsebéből egyszer csak előrántott néhány nyársat, majd átnyújtva nekem egyet megmutatta hogyan szúrjam fel rá a szalonnát és a lobogó tűz fölé emelve máris kezdetét vette az esténk. A krumplikat alufóliába göngyöltük, majd egyesével behajítottuk őket a lángokba, hogy rendesen megsüljenek. Samu is végre leült és együttesen a tűz fölé tartott szalonnáinkkal elmerültünk egymás társaságában és jókat nevetgélve vártuk, hogy elkészüljön a vacsoránk.

Ekkor nem is éreztem olyan rossznak, hogy az erdőben éjszakázunk. Fákkal körülvéve, a csillagos éggel fölöttünk, előttünk a ropogó tábortűz, sült szalonna édes illata száll a levegőben… Minden olyan tökéletesnek tűnt. És akkor valóban az volt. Egészen addig, amíg…

         – Meséljünk rémtörténeteket! – jutott hirtelen Samunak eszébe, miközben már vagy az ötödik adag szalonnánkat fogyasztottuk el és még mindig nem tűnt úgy, hogy bármi is fogyott volna a köztünk lévő tálcáról.

A számat húzva rágcsáltam tovább a krumplimat, mire Samu megint a szemeit forgatta.

          Muszáj rémtörténeteket mesélnünk! – hányta a szememre, mintha nem tudnám, hogy minden egyes filmben és könyvben pontosan ezt teszik tábortűz mellett. – Ne vágj ilyen fancsali képet! – kiabált rám. – Majd én kezdem – ajánlotta fel és mielőtt még bármit mondhattam volna máris belekezdett egy mesébe mély, kísérteties hangon.

***

Sok-sok évvel ezelőtt élt ebben az erdőben egy favágó. Egész életét ezek között a fák között töltötte – tárta szét a karját végigmutatva a körülöttünk magasodó fák sokaságán –, melyek oltalmat nyújtottak neki a világ ellen. Elvégezte a munkáját, kivágta a korhadt fákat, majd az út szélére hordta őket, ahonnan a városlakók elszállították és felmelegítették velük otthonaikat. Nem szerette az embereket, nem is kereste a társaságukat, az erdő szélére pakolta a kivágott fákat és otthagyta őket, hogyha szükségük van rá, elvihessék, így bár ő fűtötte fel kihűlt házaikat a hideg téli estéken, sohasem találkoztak vele, magányosan élte életét távol a város mozgalmaitól.

De nem volt boldog. Hiányzott valami az életéből, melynek létezéséről még csak nem is tudott, csupán a hiányát érzékelte, mely folyamatosan ott lüktetett mellkasában egyre hatalmasabbra és hatalmasabbra duzzadva.

A folytonos magánytól fokozatosan megőrült, az őt körülvevő fákat családjának tekintette és kezdett velük ekképpen is bánni, beszélt hozzájuk, simogatta ágaikat és úgy védelmezte őket, akárcsak tyúkanyó a kicsinyeit. Hallotta őket. Hallotta a hangjukat, amint hozzá beszélnek és utasításokat adnak neki, megszabják melyik fákat vágja ki és hogyan aprítsa fel őket. Persze sohasem a családtagjait kellett felaprítania, hanem azokat a csemetéket, melyek ellenük fordultak, azokat, amelyek kiváltak a családból és a maguk útját járták. Ezek a fák rendszerint az erdő legtávolabbi pontjaiba szöktek, így több napnyi gyaloglás után tudott csak a nyomukra bukkanni és végezni velük. Sokszor még könyörögtek is neki, hogy ne ölje meg őket, de a Favágó nem ismert kegyelmet, vasmarokkal fogta fejszéjét és sújtott le vele rájuk.

Egy ilyen leszámolás alkalmával az erdő azon részébe vándorolt, mely a legközelebb helyezkedett el a városhoz. A gonosz fát hamar megtalálta, elég vékonyka volt még, levelek is alig függtek ágain, olyan fiatal volt. Már éppen bele akarta vágni a fejszéjét, amikor egyszer csak nevetés harsant fel és átkúszva a fák között eljutott a Favágó fülébe. A magas hang hatására a férfi megdermedt, hegyezni kezdte a fülét és a hang irányát próbálta kitalálni. Tőle alig néhány méterről jöhetett, mert nagyon erőteljes volt és az apróbb kacajok, melyek utána felhangzottak is eljutottak hozzá. Keletről jött a hang. Amint tudatosult benne az irány leeresztve a fejszéjét keletre rohant otthagyva a magában reszkető facsemetét. Olyan kíváncsi volt és meglepett, hogy még a feladatáról is megfeledkezett és fejvesztve rohant az erdőben az ismeretlen hangot kutatva.

Egy fiatal lány volt az. És egy fiú. Az egyik vaskos fának dőlve harapdálták egymást ajkaikkal, ami közben a lány olykor fel-felsikoltott. Ez a hang kúszott el hozzá a fák leveleinek zizegésén keresztül. A fiú a lány blúza alatt matatott, keze bebarangolta a lány testét akárcsak egy túrázó a hegyeket, majd egy határozott mozdulattal letépte róla az anyagot. És a lány hagyta, hogy a ruhadarab esetlenül a földre zuhanjon, nem zavarta, hogy meztelen háta immár a fa kérgét súrolja, láthatóan úgy el volt foglalva a fiúval, hogy semmi sem zökkentette ki a gondolataiból.

        – Ments meg! – harsant fel hirtelen egy magas, cincogó hang. – Ments meg, Favágó! – ismételte meg könyörgően, mire a fák között megbújó férfi rákulcsolta vaskos ujjait a fejsze nyelére.

Tudta, hogy ki szólongatja. A szegény, tehetetlen fa, akinek oldalához hozzápréselődött a lány meztelen háta. Segíteni kell rajta. Meg kell mentenie őt.

A Favágó kilépett rejtekéből. Hanyagul maga mellett lógó fejszéjével indult meg a fiatal pár felé lassú, óvatos léptekkel. Olyan volt, akárcsak egy oroszlán, aki éppen lecsapni készül tudatlan prédájára. Hangtalanul somfordált oda a párhoz, akik úgy elmerültek egymás társaságában, hogy még csak észre sem vették a rájuk váró csapást, így a Favágó nehézség nélkül tudott a közelükbe férkőzni és a fiú mögé lopózni. A fiú a lányt csókolta, majd ajkai lejjebb vándoroltak a lány testén, lecsúszott nyakán és mikor kulcscsontjához ért a lány halk nyögést hallatva egyetlen pillanatra kinyitotta a szemét.

És akkor meglátta a Favágót. Rémület ült ki a szemébe és vérfagyasztó sikoly tört fel tüdejéből. A fiú meglepetten kapta fel a fejét és meredt kérdőn a lányra, de már késő volt. Amint a fiú szerelme szemébe pillantott a Favágó lesújtott fegyverével és egyetlen mozdulattal levágta a fiú fejét, mely könnyed labdaként hullott a talajra.

A lány ismét felsikoltott. Aztán futni kezdett. Félmeztelenül rohant a fák szúrós ágai között és űzött vadként kereste az erdőből kivezető utat. De rossz irányba ment. Csak még inkább elveszett az erdő fái között és ezernyi sebbel a testén, melyet az aprócska ágak hagytak ott bolyongott a labirintusban. Lihegése olyan hangos és félelemmel teli volt, hogy a Favágónak nem esett nehezére követni őt. A vadászokra jellemző nyugalommal hagyta, hogy fejvesztve rohanjon és kifáradjon, majd mikor már képtelen volt tovább menni és megállt, akkor lépett elő.

A lány mellkasa fel-alá járt, szíve a torkában dobogott és a vér az ereiben megállás nélkül lüktetett. Úgy kapkodta a levegőt, akárcsak egy vízben fuldokló kisgyerek, aki minden egyes próbálkozása ellenére mégsem jut hozzá a vágyott oxigénhez. A lány combjaira támaszkodott és fejét lehajtva próbált magába szívni némi életét. Feje lelógott maga elé és miközben azért harcolt, hogy levegőhöz jusson átnézett lábai között és meglátta a felé igyekvő Favágót, kezében a szerelme vérétől csöpögő fejszével.

Egy pillanat alatt egyenesedett fel és fordult a férfi felé, aki komor tekintettel lépdelt felé. El akart futni, de már nem volt benne elég erő hozzá. A lábait ólomsúlyúnak érezte és a földhöz szegezték, akárcsak egy fát.

         – Kérem, ne bántson! – könyörgött a férfinak könnyekkel öntözött arccal, de a Favágó rezzenéstelenül közeledett felé. – Kérem…! – nyögte elcsukló hangon, miközben hátrálni kezdett ezzel is megtartva a köztük lévő távolságot.

Kétségbeesetten könyörgött neki, de a férfi meg se hallotta a szavait, addig ment, míg sarokba nem szorította a lányt. A lány záporesőként hulló könnyekkel eszmélt rá, hogy egy hatalmas fa törzsének ütközött, a férfi pedig már ott áll közvetlenül vele szemben, alig fél méter távolságban. Remegni kezdett. Egész testében reszketett, akárcsak a levél, mellyel a hideg őszi szél játszadozik.

         – Kérem… – csendült fel tüdejéből alig hallhatóan, könnyekbe fulladva. Ez volt az utolsó szava. A Favágó mindkét kezét rákulcsolta a fejszére, majd belevágta a lány koponyájába az éles pengét. A fegyver megakadt benne, a lány tekintete üvegessé vált, a homlokán tátongó hatalmas sebből apró vércsepp kúszott elő és folyt végig megmerevedett arcán.

A Favágó kitépte a fejszét a lányból. Hatalmas lyuk tátongott rajta, melyből bíborszínű folyadék szivárgott elő ellepve a hófehér bőrt. A lány teste erőtlenül zuhant le a fa lábához vércsíkot hagyva maga után a kérgén. A férfi gondterhelten törölte le kézfejével a homlokára cseppent vért, majd még inkább szétkenve rajta leeresztette a kezét. A lányt nézte. Mozdulatlanul ült a fa tövében akárcsak egy baba, felnyitott koponyával.

         – Köszönöm – szólalt meg hirtelen a vékonyka hang hálásan és a Favágó akkor tudta, hogy jó munkát végzett. Megvédte a családját és ez mindennél nagyobb örömmel töltötte el.

De valami még hiányzott. Még nem volt teljes a műve. Meg kellett mutatnia az újabb behatolóknak, hogy azt a családtagját ne bántsák. Emléket kellett állítania annak, hogy sikerrel járt és meg tudta védeni azt a csemetét. Meg kellett rémisztenie őket.

Ismét a lányhoz lépett. Lehajolt hozzá, majd hatalmas, kérges kezét belemártotta a sebbe és vérrel átitatva húzta ki onnan. A vörös, ragacsos folyadékot a fára kente hatalmas foltot hagyva rajta. Aztán újra belemártotta a kezét és újra a fára kente a ráragadt vért. Egészen addig csinálta, ameddig a fa törzsének nagy részét be nem fedte vele. Úgy nézett ki, mintha moha nőtt volna az oldalára, csak ez nem volt puha és bársonyos, ez sima volt, ragacsos és fémszagú. De a Favágónak tetszett. Büszke volt magára és elégedett mosollyal az arcán hagyta ott a fát, a lánnyal a tövében.

Az embereknek viszont feltűnt a lány és a fiú eltűnése. Keresni kezdték őket és néhány nap leforgása alatt kiderítették, hogy az erdőbe mentek, hogy kettesben lehessenek. Az emberek ellepték az erdőt. Rendőrök és civilek mászkáltak a fák között és kutatták a két fiatalt. Nem kellett sokáig keresgélniük őket, a fiú lefejezett teste ott hevert az erdő szélén. Nem tett jót neki az a néhány nap, jó pár állat fedezte fel őt a rendőrök előtt és dézsmálták meg amúgy is ijesztő maradványait. Nem egy fiatal, tapasztalatlan rendőr lett rosszul a látványától és hányt a bokrokba. Egyikük se jutott ki onnan…

Felfedezve a fiút immár biztosak voltak abban, hogy a lánynak is valahol a közelben kell lennie és félő volt, hogy hasonló körülmények között fognak rátalálni. Mégis sokkoló látvány volt, amikor megpillantották a vérrel beszínezett fa tövében üldögélő lányt azzal a hatalmas nyílással a feje tetején, melyen sapkaként kandikáltak kifelé agytekervényei.

Ez volt az a pillanat, amikor Favágó kisétált a fényre a fák árnyékából. Csendben figyelte az otthonában járkáló embereket, de mikor már vagy az ötödik piszkította össze családtagjait a szájukon át kiáramló váladékkal végképp elege lett és felbőszült tekintettel vetette magát a gyanútlan rendőrökre. Gyorsan végzett velük, hiába voltak sokan, gyengék voltak és úgy rettegtek, akárcsak egy ma született bárány. A legváratlanabb pillanatokban csapott le és mielőtt még megállíthatták volna, vagy egyáltalán felfoghatták volna a rájuk leselkedő veszélyt vége volt. Ugyanolyan tehetetlenül hullottak a vértől csillogó földre, mint előttük a fiatal pár.

Csupán egyetlen rendőr élte túl, a rendőrfőnök, aki már jócskán az ötvenes éveit taposta és kihasználva a fiatalok bambaságát berohant a fák közé. Biztosan vigyázott rá valaki, mert meglelte a kivezető ösvényt, bepattanva járőrkocsijába elhajtott a helyszínről és tövig nyomva a pedált visszament a városba. Egy rendőrt úgysem lehet megbüntetni és úgy, hogy ő az egyedüli élő rendőr, akinek ez jogában áll, így pláne nem. Még aznap sajtóközleményt adott ki és jelentette az erdőben látottakat, továbbá parancsba adta, hogy senki sem teheti be a lábát az erdőbe, még akkor se ha tűzifát akar gyűjteni télire.

A városra kiült a pánik. Az emberek rettegtek és még házaikat sem hagyták el. Sokan elmentek, maguk mögött hagytak mindent és inkább egy jó messzi helyen kezdtek új életet. Ők cselekedtek helyesen. Mindenkinek el kellett volna mennie, de a legtöbben ragaszkodtak a városhoz, ahol felnőttek, ahol családot alapítottak, ahol megöregedtek, akárcsak a szüleik és nagyszüleik. Ők nem tudtak egyetlen szó nélkül maguk mögött hagyni több száz évnyi történelmet, így hát házaikba bújtak és vártak, ameddig véget nem ért az ügy. A rendőrfőnök tovább nyomozott és ismerve őt tudták, hogy előbb-utóbb leszámol a titokzatos kockás inges Favágóval, aki fejszéjét szorongatva őrzi az erdőt.

De nem mindenki bújt meg házában, még a tiltás ellenére sem. A gyerekeket izgalomban tartotta a dolog és kíváncsiságuk olykor legyőzte józan eszüket vagy félelemérzetüket. Kisebb csoportokba verődve bemerészkedtek az erdőbe, hogy megbizonyosodjanak a Favágóról. Egyikük sem tért haza. Apró testeiket brutális körülmények között találták meg felaprítva az erdő szélén, közel a többi gyilkossághoz. Mindegyik egy bizonyos régióra korlátozódott, hiszen mindegyikük ugyanazon az útvonalon lépett be az erdőbe, de egyikük sem jött ki onnan – kivéve a rendőrfőnököt. Mindegyikük egy fának dőlve ült felfestett vére mellett, mely fejfaként jelezte végső nyughelyét. Rengetegen haltak meg a Favágó fejszéje által. És a gyilkosságoknak sohasem szakadt vége, csupán abbamaradtak hosszabb-rövidebb időkre, attól függően, hogy milyen időközönként tette be oda ember a lábát. Az elmúlt ötven évben senki sem vesztette életét az erdőben, így a rendőrök halottnak nyilvánították a Favágót és feloldották az erdő belépésére vonatkozó szabályt. Sokan még így is úgy gondolják, hogy a Favágó még mindig itt él és védelmezi a területét, csupán a megfelelő alkalomra vár, hogy ismét lecsaphasson.

***

kép forrása



          – És tudod hol volt az a hely, ahol a lány meghalt? – tette fel nekem a kérdést majd kicsattanó izgalommal Samu. Nagyot nyelve, rémült tekintettel ráztam meg a fejem, mire egy pillanat alatt bukott ki belőle a válasz – Hát itt! Pontosan itt! – bökött arra a vaskos fára, melynek lábához a sátrunkat állítottuk fel.

Szavai hallatán összerezzentem és nagyot nyelve próbáltam lejjebb tuszkolni a torkomban felgyülemlett gombócot, mely megakadt a nyelőcsövem közepén és minden igyekezetem ellenére ottmaradt. Látva rémületemet Samu felnevetett, majd kicsorduló könnyeit törölgetve felém fordult.

          – Csak nem betojtál? – kérdezte hahotázás közben, majd hasára szorította a kezét, pontosan nevetéstől sajgó rekeszizmára.
           – Nem – jelentettem ki magabiztosan és kissé sértődötten a feltételezésért. Kihúztam a hátamat és próbáltam közömbös arcot vágni, elrejtve mögötte a bennem dúló félelmet és rettegést, mely hatalmába kerítette egész lényemet.
           – Pedig nem úgy tűnik – vetette ellen még mindig harsányan hahotázva. A szemeit forgatva tűrtem a gúnyolódását, majd leugrottam a farönkről és elindultam a fák közé. – Hova mész? – szólt utánam kissé meglepett, de kíváncsiságtól terhes hangon.
           – Pisilnem kell! – szóltam vissza felé sem nézve és eltűntem előle az egyik nyárfa takarásában. Még hallottam, amint azon viccelődik, hogy még jó, hogy nem pisiltem be a félelemtől, de ügyet se vetettem rá, tovább meneteltem a fák között.

Nem akartam nagyon messzire elkóricálni, így az első szimpatikus, bokorral szegélyezett fához ballagtam, aminek takarásában nyugodtan elvégeztem a dolgomat. Nem a félelemtől kellett pisilnem, hanem attól a rengeteg meleg kakaótól és teától, amit az itt tartózkodásunk óta megittam. Megkönnyebbülve léptem el a fától, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam az ellenkező irányba és vetettem egy gyors pillantást a mögöttem lévő tájra. Sötét volt már és néhány vaskos, vékony alaknál többet nem tudtam kivenni. Aztán mégis. Nem állat volt és nem is ember, hanem egy kidőlt, egy méter átmérőjű fa, mely elesett katonaként hevert tőlem alig néhány méterre. Egy ilyen sűrű erdőben nem olyan különös az efféle jelenség, nem is ez keltette fel az érdeklődésemet, hanem az ahogyan hevert ott. Nem vihar döntötte ki, nem villám szelte ketté, hanem azt a fát valaki kivágta. Egyenes vonalban szakadt el gyökereitől, emberi kéz által veszett oda.

Közelebb lépve a fához jobban szemügyre tudtam venni a rajta ütötte fejsze nyomokat, a bele-belevágó pengét, mely felhasította kérgét. Aztán tekintetem továbbsiklott a törzsére, melyen valami sötét, ragacsos anyag húzódott. Először azt hittem gyanta, majd miután megérintettem az ujjaimmal és az orromhoz emeltem, várva, hogy megcsap a gyanta szúrós szaga, fémes ízt szagoltam az ujjaim hegyén.

Vér…

Elszörnyedve ugrottam el a fatörzstől és mereven tartott kezemmel rohantam vissza Samuhoz. A szívem a torkomban dobogott és megállás nélkül lüktetett a vér a testemben, a fejem búbjától egészen a talpam legkisebb szegletéig. Olyan gyorsan futottam, hogy még egy oroszlán se ért volna a nyomomba, néhány perccel később már ismét a táborunknál voltam és zihálva, összekócolódott hajjal, remegő ajkakkal álltam ott Samu előtt, aki jót derült a félelmemen, majd látva rajtam, hogy ez most nagyon komoly lehervadt a mosolya és kérdőn szegezte nekem a kérdést.

          – Mi történt?
          – A… a… Favágó… – nyögtem levegő után kapkodva. – Itt van… a közelünkben…

***

Samu nem hitt nekem. Láttam a szemében, hogy kételkedik a szavaimban és képzelgésnek véli mindazt, amit láttam. Pedig nem álom volt. Tudtam jól, hogy nem az és be kellett bizonyítanom neki, így hát hosszas unszolás után beleegyezett abba, hogy velem tart ahhoz a farönkhöz.

Kételye addig állt fenn, ameddig el nem értünk alkalmi illemhelyemhez és meg nem pillantotta a saját szemeivel a kivágott fát. Gyanakvó léptekkel közelített felé, majd mintha csak egy ritka kőzet lenne egy múzeumban óvatosan megérintette. A vér rá is átragadt, minek hatására elrántotta onnan a kezét és rémület ült ki a szemébe. Akkor már hitt nekem. Láttam, hogyan keríti hatalmába őt is a rettegés és hogyan jut el az agyáig a gondolat, miszerint a Favágó valóban létezik és itt van velünk az erdőben.

         – El kell tűnnünk innen – közölte velem kissé remegő, de mégis kemény hangján, mire szinte azonnal kirepült a sötét fák éjfekete levelei közül egy balta, mely széles ívben szelte át a köztünk lévő dermedt levegőt és állt bele a közvetlenül mögöttünk lévő fába. Samuval szinte ugyanabban a pillanatban tört fel belőlünk a rémisztő sikoly, mely hosszan visszhangzott a térben.

Léptek zaja hallatszott. Egy széles vállú, magas alak lépett ki a fák sötét árnyékából, arcát homály fedte, csupán dús fekete szakállát tudtam kivenni és az ölés vágyat, mely úgy sugárzott belőle, akárcsak egy mezőn tavasszal a virágillat. Piros kockás inget viselt, farmert és bakancsot. Jobb karjában egy fejsze lógott, pengéjén megcsillant a fölöttünk világító hold fénye. Felénk tartott.

Samuval riadtan egymásra pillantottunk, majd szinte egy emberként kezdtünk el rohanni. Nem tudtuk merre tartunk, csak az volt a lényeg, hogy minél messzebbre jussunk. Samu haladt elöl, én szorosan a nyomában és közben szinte másodpercenként pillantottam magunk mögé, hátha megpillantom a Favágó utánunk rohanó alakját. De nem volt ott. Nem volt mögöttünk senki sem csak a fák és a közöttük lévő bokrok. Mégis hova tűnt?

Nagy erővel estem neki Samu hátának, aki egyszer csak megtorpant előttem és lemerevedve meredt maga elé. Majdnem feldöntöttem a súlyommal, de olyan szilárdan állt földbegyökerezett lábaival, hogy képes volt visszaverni az ütésemet és a talpamon tartani. Értetlenül pillantottam rá és kisöpörve a szemembe lógó hajtincseimet én is abba az irányba néztem, amerre Samu olyan hipnotikusan meredt.

Ott állt. A Favágó. Mereven előttünk magasodott, akárcsak egy szikla és mozdulatlanul tartotta izmos karjában függő fejszéjét.

          – Gyerünk …! – nógattam őt, de Samu csak halálra vált arccal meredt a tőlünk alig néhány méterre lévő gyilkosra és úgy tűnt, már ki is szállt a lélek a testéből, ugyanis egy tapodtat se moccant, hiába rángattam a ruháját.

A Favágó elindult felénk. Öblös léptekkel haladt, hangtalanul, akárcsak a fák között bujkáló árny. Alakja egyre nagyobbra és nagyobbra nyúlt, már tisztán ki tudtam venni a ruhája mintáját, a karját befutó sötét szőrszálakat, a bakancsára száradt apró vércseppeket…

          – Futás! – ordítottam Samu fülébe teljes hangerővel, de még csak bele se rezzent. Olyan volt, mintha a Favágó birtokba vette volna az elméjét és bezárta volna őt a tulajdon testébe. Samu már nem volt ott velem. Már akkor tudtam, hogy messze jár, távol tőlem és a Favágótól, távol a saját életétől, távol a világunktól. Otthagyott engem, hagyta, hogy a Favágó őt kaparintsa meg és ne engem, amiért egész életemben hálás leszek neki.

Nem akartam otthagyni. Tovább húzogattam a pulcsiját és a karját, de meg se moccant, olyan volt, mint egy robot, akinek parancsba adták, hogy ott álljon mozdulatlanul, ameddig engedélyt nem kap a mozgásra. Nem tehettem érte semmit. Nem tudtam felkapni a vállamra és magammal cipelni, nem tudtam elhúzni, nem tudtam magammal vinni. Ott kellett hagynom.

Könnyes szemmel csúsztattam le a kezemet a válláról és léptem el tőle, közben le sem véve róla a szemem. Még mindig vártam, hogy megmozduljon, de nem tette, a Favágó pedig már alig két méterre volt tőlünk.

Futásnak eredtem. Néhány kínkeserves méter megtétele után vetettem még rá egy utolsó pillantást. Láttam, amint a Favágó elér hozzá, felemeli a kezében szorongatott fejszét és egy határozott mozdulattal belevágja Samu koponyájába. Barátom összerogyott az ütés alatt, térdre esett, majd holtan zuhant le a földre.

Elfordítottam a fejemet és könnyeimet potyogtatva rohantam tovább az erdőben. Igyekeztem elhessegetni Samu képét a fejemből, ahogyan térdre rogyott és élettelenül esett össze, de sehogy se tudtam kitörölni őt a fejemből. A szívem meghasadt és olyan erősen vérzett, akárcsak barátom feje, melyet a fejsze pengéje hasított szét.

Életben kellett maradnom. Samuért. Magamért. És a történetünkért. Tudtam, hogy el kell mesélnem, ami velünk történt, hogy mindenki megtudja, hogy a Favágó meséje nem egy puszta mese, hanem igaz történet és még mindig ugyanúgy fenyeget minket, mint száz évvel ezelőtt. El kellett mondanom mindent, hogy soha többé ne tudjon ölni. Hogy senki se merészkedjen be az erdőbe, hogy aztán soha többé ne szabaduljon ki onnan.

Kijutottam az erdőből. Fogalmam sincs hogyan, de sikerült elérnem a széléhez és kirohannom az útra. Még ma is biztos vagyok abban, hogy Samu segített abban is, hogy megleljem a kijáratot a végtelennek tűnő fák között. Ott volt velem végig és még most is érzem, hogy velem van. Nélküle nem sikerült volna. Nélküle nem éltem volna túl. És nélküle nem tudtam volna elmeséli senkinek sem a Favágó meséjét.





Suba Patrícia: Nem búcsúzom



Teliholdas éjszaka, a csillagok úgy ragyognak az égen, mint megannyi odaragadt szentjánosbogár. Kanapémon ülök, lábaimat magam alá húzva, miközben a gyertya lángját nézem, ahogy ide- oda imbolyog a félhomályban. A falakon táncoló árnyak régi történeteket idéznek. Könnyeim lelkem mélyéről felszakadva folynak végig arcomon, észre sem veszem. Emlékezem:
Pont ma egy éve vesztettem el életem szerelmét. Titokban szerettük egymást. Beteg feleségét nem akartuk felzaklatni, meg akartuk várni, hogy békében menjen el. Titkos találkák, lopott csókok... Nem szép dolog ilyet kívánni, de titokban vártam, hogy mikor lehetünk nyíltan együtt. Mégis előbb hagyott itt engem. Értelmetlen baleset, mely elszakította tőlem. A temetésre se mehettem el, hiszen, hogy magyaráztam volna ottlétemet. Annyit tudok csak, hogy hamvasztották és a temető legvégén van az urnája egy mauzóleumban elhelyezve. Az újságok is írtak róla. Urnája fényképét kivágtam, már álmomban is fel tudom idézni a legutolsó részletig...         
Felpillantok révedezésemből.  Magam előtt látlak, hallom, ahogy vigasztalsz...
Legalább elköszönhettem volna tőled! Nélküled fél ember lettem. Nem tudom elfogadni, nem akarom!! Mindennap érzem a jelenléted. Látlak a kávéscsészémben, a virágjait már elhullajtott rózsacsokorban. A fájdalom naponta belém mar, nem ereszt. Minden gondolatom és pillanatom körülötted lebeg. Megakarlak érinteni, de szerte foszlasz! Esztelen, őrült gondolatot hagysz csak magad után. Nem gondolkodom, hagyom, hogy érzéseim vezessenek. Fekete ruhába öltözöm és az éjszaka közepén elindulok…

Úgy osonok végig a kietlen utcán, mint egy tolvaj. Kis község ez, nem láthatnak meg. A temető őr bódéja mellett minden félelem nélkül sétálok el, hisz mindenki tudja, hogy Karcsi bácsi ilyenkor már az igazak álmát alussza a sok benyakalt jófajta bortól. Hallom is, ahogy horkol. Elmosolyodom magamban. Gyerekjáték lesz az egész. Elindulok az ösvényen a temető belsejébe, miközben elkezd csepegni az eső.
A hold sejtelmes fénnyel vonja be a temetőt. A sírok úgy emelkednek ki a félhomályból, mint megannyi apró háztető. Tudom, merre induljak, mégis óvatosan lépkedek. A sírokon pislákoló mécsesek, mintha száz szemmel figyelnének.. A szél süvítésében szavak formálódnak: “menj el… “
Megriadok. Valami elsuhan előttem.
Úristen! Felém tart!
Sikítanék, de nem jön ki hang a torkomon. Másodpercek alatt eszembe jut minden, amit a vámpírokról tudok. Nagyon gyorsak, éles foguk van... Egyetlen esélyem a napfény lenne, de a hajnal még nagyon messze van. Már csak a jéghideg  félelmet érzem, amiben nincs helye semmi másnak. Szívemet vasmarokkal szorítja a rémület, minden levegő elfogy a tüdőmből. Fuldoklom!
– Könyörgöm, hagyj meghalni, nem akarok vámpír lenni! – fohászkodóm magamban.
Ekkor felugrik a levegőbe és a földön fekszünk. Csukott szemmel várom, hogy elöntsön a fájdalom, ahogy belém mar. Szinte már érzem, ahogy a vér lassan végig folyik a nyakamon...  Ám fogak helyett egy nyelvet érzek, ahogy újra és újra végignyalja az arcomat. Érzem, ahogy a vér lüktet ereimben. A rajtam lévő test súlya szinte összenyom. Kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem. Homályosan látok könnyeimtől. Meglepetésemre Pajtás, Karcsi bácsi kutyája nyalogatja lelkesen az arcom. Értetlenül nézek, nem bírom hirtelen felfogni. Felzokogok a felismeréstől, amikor rájövök, képzeletem játszott velem. Megkönnyebbülten, hogy nem a halállal találtam szembe magam, ölelgetem a hatalmas németjuhászt. Bundájába bele- bele nevetek. Őrült kacagás szakad fel a torkomból. Végül saját hangom magamhoz térít. Lassabban folytatom az utam, szívverésem még mindig elég szapora, fejem még nem tisztult ki teljesen az elmúlt élmény után. Minden lépésemet hangos cuppogás kíséri. Az eső egyenletesen kopog a sírok tetején.
Kopp - kopp!
Cupp - cupp!
Megállok, a cuppogás abba marad. Ijedten fordulok meg. Senki sincs mögöttem. A hold hirtelen elbújik egy felhő mögé. A sötétségben, egyedüli fényem a mécsesek lángja, mint megannyi éhes lidérc, aki csak arra vár, hogy egy élő lélek erre kóboroljon. Ösztönösen kifelé indulnék, de elhatározásom, hogy véghezvigyem, amiért jöttem, erősebb! A hold ismét előbújik, és a gyertyák újra szelíden pislákolnak. A cipőm csúszik a nedves talajon. Cupp-cupp. Ekkor jövök rá, hogy a cuppogást saját lépteim idézik elő. Az eső friss illata keveredik a nedves föld kipárolgásával, amit át jár a halál szaga. Bárhova fordulok, mindenhol a Kaszást látom. Most már lépésenként haladok. Fejemet idegesen forgatom. A körülöttem lévő homályban, próbálom kivenni a gyertyafénytől vibráló, változó tájat. Az egyik sír mellett elesek az egyre csúszósabb talajon. Valami a lábamra tekeredik! Látom a sírból kinyúló kezet, ahogy bokámra záródnak. Élve fognak felfalni! Bevillan egy kép, ahogy a holtak kikelnek sírjukból, és felém jönnek. A hangjukat is hallom! Kezem kétségbe esve kapaszkodót keres, ujjaim belesüppednek a nyúlós sárba. Megcsap a rothadás szaga, ami az esővíztől kiszabadult a sírokból. Kapálózok, sikítok! A kétségbeesés teljesen átveszi felettem a hatalmat. Elátkozom Karcsi bácsi borát, amely megakadályozza, hogy segítségemre siessen. Hatalmas villámlás fényében látom, hogy egy inda tekeredett a lábamra. Kiszabadítom a szorításból . Képtelen vagyok felállni, egész testemben remegek. Ruhám sárosan és nedvesen tapad rám. Térdeimet sírva karolom át, miközben ringatom magam. Az esőcseppek kopogása visszhangzik a fejemben.
Kopp - kopp!  
A szekrény üres te buta lány!
Kopp - kopp!
Anya ne hagyj itt a sötétben!!  
Újra az a kisgyerek vagyok, aki esténként remegve figyelte a takaró alól a nagy ódon két ajtós szekrényt, ami éjszakánként nyikorogva nyílt ki. Akkor is hiába kiáltottam segítségért. Anyám már az alkohol mámorában úszott. Nem tudom, mennyi ideig ülök így.  Ekkor az óra elüti az éjfélt. Tizenkét harangütés, tizenkét hangos szívdobbanás.  Az eső közben elállt és néma, sűrű csend vesz körül. Árnyak táncolnak mindenhol. Most kéne visszafordulnom.           
 – Nem!!! – síkit a fejemben a hang, mely elindított erre az útra.
Táskám után tapogatózok, közben szidom magam, hogy elfelejtettem zseblámpát hozni. Mi van ha mást is elfelejtettem! Rémület lesz úrrá rajtam. Lázasan nyúlok a táskába. Megvan!  Kezem hálásan simul rá a hideg tárgyra, mint egy erőt merítve a tovább induláshoz. Még mindig remegő lábakkal felállok. Eltévedtem! Nem látok mást csak sírokat. Több tucat éhes szájként merednek felém. Teljesen hatalmába kerít a magányosság érzése. A feltámadó szél hangos sziszegése egyre csak hív: “erre gyere, erre…!” Szinte vakon követem a hangot. Tompán érzékelem, ahogy a meleg nyári szél, szárítgatja ruhámat, miközben cipőm ázik a szétterült tócsákban. Az arcomba csapódó ágak néma érintését alig érzem. A tücskök ciripelése, mintha csak lidércek zenéje lenne egy olyan ünnepségen ahol én leszek a díszvendég. A bagoly huhogásában a sötétség hívó szavát vélem felfedezni. Félálomban, kimerülten lépkedek. Egyre díszesebb sírok között haladok. Nem hiába, hiszen ez már a gazdagoknak fenntartott hely. Föld út helyett beton van mindenhol. A sírok nagyobbak. Egyszerű pislákoló mécsesek helyett néhol színes lánggal ég a gyertya, mely az eső elöl elrejtve világít. A gyertya lángja üvegcsében járja félelmetes táncát. Hirtelen megállok, az egyik síron egy hatalmas fekete holló néz rám, sötét szemeivel, melyek világítanak a csillagok fényében. Nem mozdul, én sem... Ahogy mögé nézek, meglátom a sötétségből kiemelkedő mauzóleumodat. Fehér téglából épült, mint egy hívogató pihenőhely. A holló hirtelen megelevenedik, hangos szárnysuhogással repül el mellettem. Megbénít a félelem, ahogy indulni akarok. Lábaim nem engedelmesednek. A sírokon különböző élethűen megformált démonok ülnek, vigyázva halottaikra. Érzem a belőlük áradó lüktetést... Egyre csak nőnek, míg én egyre kisebb leszek. Hallom saját zihálásomat. A vér zakatol a fejemben. Döntenem kell! Véghez kell vigyem amiért jöttem!! Nem figyelhetek másra! A cél lebeg a szemem előtt. A démonok bele - bele kapnak ruhámba ahogy elindulok. Hívogató szavakkal próbálnak csalogatni. Szitkozódnak, amikor ez nem sikerül. Előre figyelek, de szemem sarkából látom a mozgolódásukat. Képtelen vagyok józanul gondolkodni.  Egyik láb  másik láb ...
Pár lépés van hátra, hirtelen eszembe jut, mi van ha zárva van az ajtó. Magamban imádkozva nyomom le a kilincset és áldom Karcsi bácsit a borával együtt.
Megérkeztem! A fehér márványlapon kis tócsákat hagy átázott cipőm. Áhítattal nézek körbe, mintha csak vendégségben lennék. A virágok édes illatát megnyugvásként szívom magamba. A különböző méretű és színű gyertyák lángja most nem riaszt. A fehér falak megvédenek a kinti sötétségtől. Meglátom urnádat, már épp megsimogatnám, amikor tekintettem a mögötte lévő falra pillant. Arcképed néz rám kinagyítva. Szemedben az ismert huncutság. Lerogyok a padlóra. Fájdalom hasít végig testemen. Szívemben az ismert fájdalom újult erővel ébred. Bele harapok a számba. Hagyom, elöntsön a fájdalom. Könnyek folynak arcomon. Sós ízük összekeveredik a vér édességével. Újból mellbe vág az egyedüllét. Senkim sincs! Megint magam vagyok. Nincs aki megvédjen!
Ne sírj kislány, semmi baj.
Ne félj a bácsi nem bánt!
Anyu nincs, anyu elment.
Anyu örökre elaludt!
Zavartan nézek körbe, hol is vagyok. A gyermekkor és a most fájdalma összekeveredik bennem. Soha többé nem akarok egyedül lenni! Eddigi tétova elhatározásom, most már megingathatatlan. Érzem jelenléted. Hallom hangodat. Bíztatsz tegyem meg! Felállok és gyengéd mozdulattal simítok végig az urnán. Mintha csak arcodat simítanám. Eggyé váltál az urnával. Te magad vagy az urna...

Kimerülten lépek ki az ajtón. Halkan húzom be magam után. A hajnali derengésben az árnyak  kevésbé ijesztőek. Sikerült! Úgy érzem lebegek, és csak rossz álom volt az egész éjszaka. A győzelem diadala minden mást elnyom bennem...  
A temetőre sűrű, hideg köd ereszkedik. Baljós hangok hallatszanak… Mintha egy koporsó teteje nyílna ki éppen! Ledermedek. Borzongás fut végig a gerincemen. Rettegés vesz erőt rajtam. Nem bírok megmozdulni! A szívem a torkomban dobog, szinte hallom a lüktetését. A félelem úgy szalad végig rajtam, mintha régi ismerőst üdvözölne. Levegőt se veszek, csak feszülten figyelek. Fázós vacogásommal ellentétben, apró izzadság cseppek folynak végig a hátamon. A sírokon lévő szobrok, démoni alakot öltenek. Hangos kacagása visszhangzik  fejemben.
Lebegő alakot vélek felfedezni a gomolygó fehérségben! Egyre közeledik! Mint egy jég szobor, olyan az arca. Nem tudom levenni szemem a szájáról. Egyenes vonalnak tűnik, ahogy velem szemben van. Néma marad és mégis hallom, ahogy...
- Takarodj innen! Ne zavard a holtakat!
A hang mintha minden honnan szólna. Mély dörgő hang a semmiből.
Sikítani próbálok! Hangom nem engedelmeskedik!! Ezernyi tűszúrásként érzem a zsibbadást, minden porcikámban! A rettegés minden mást elmos körülöttem... Megszűnők létezni, úgy érzem zuhanok...
A fehér alak hirtelen eltűnik, mintha soha nem is lett volna ott. Felszáll a köd, és a hőmérséklet gyorsan emelkedni kezd. Csak a levelek zizegését hallom, ahogy fújja a szél a fákat. Dermedtségem lassan múlik, kábultan állok egy pillanatig. Kapkodva veszem a levegőt. Lábaim remegnek. Mélyről jövő rettegés tart még fogva. Szeretnék lefeküdni és összegömbölyödni a földön. Ösztönöm nem engedi! Vakon futásnak eredek. Ágak csapodnak az arcomba, többször elcsúszom a latyakos földúton. Szemem és szám tele van sárral. Rövid fekete hajam sisakként tapad a fejemre. Elveszek az egyforma sírok között. A napfelkelte végül megmutatja merre kell mennem. Elosonok az őrbódé mellett, szerencsére Pajtás nincs a gazdájával. Nem emlékszem, hogy jutok haza…

Otthon azonnal felhívom legjobb barátnőmet, akivel bármilyen őrültségemet megoszthatom. Emberi hangot akarok hallani!! Felajánlja, hogy átjön, de nem akarom, hogy lássa összekarmolt arcomat, zúzódásokkal teli testemet. Egyedül a hangot mondom el neki. Kábultan hallgatom, ahogy ecseteli, hogy az árnyak hangjával találkoztam. “Szerencse, hogy megúsztad és nem zavartad meg a holtak nyugalmát. Különben félhetnél. Nem szabadulnál tőle többet.” Mikor rákérdez, mit is kerestem ott, gyorsan elbúcsúzom.
Kint újult erővel érkezik a vihar. Tombol odakint a szél. A villámok fényét, hangos dörgés kíséri. Az eső kopogását az ablakon bekéredzkedő hívásnak hallom...
Rossz érzés kerít hatalmába. Mintha árnyék kúszna be az ablakon. Nem merek megfordulni!  Lassan elindulok a szekrényhez.
Nem félek.
Kopp- kopp.
Nem hallom.
Kopp- kopp.
Nincs mitől félnem, mert nem ártottam senkinek!
Kopp- kopp.
Nem bánom!!
Lassan nyitom ki az ajtót, mintha üvegből lenne. Örömtől ittasan gondolok rá, hogy ez lesz az én lelkem titkos rekesze. Remegő kézzel nyúlok be. A szekrény legaljából előveszem az urnádat, melyet a temetőben cseréltem ki. Újra és újra végigsimítom. Erőt merítek hideg, sima érintéséből. Boldogan gondolok rá, hogy most már soha többet nem kell elválnunk! Ebben a pillanatban hangos robajjal kicsapódik az ablak...



Kép forrása


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews