Craz: Sellő





Ha sok ezer élőlény hal meg egy időben, egy helyen, kinyílnak bizonyos kapuk... 



A folyópart túloldalán pislákoló fáklyák fénye cikázó tükörképként derengett a víz felszínén, keretbe foglalva a halott kérészeket. Sodródó tetemek tarkították a habokat, egynapi élet elmúlással borítva virágba a Tiszát. A lány a vízparton guggolt, kezét csuklóig a hűs hullámokba merítette, és a csillagokra nézett. 

Hány tavaszt láttatok már onnan fentről, gondolta, s megannyi emberéletet. Messzeségbe vesző szemetek előtt hány nemzedék lepergett, mint szélfútta homok, s ti maradtok változatlanok, konokok. Nem vagyok más nektek én sem, csak múló pillanat, sodródó porszem a tavaszi szélben. De ez a tavasz akkor is jobb napokat fog hozni, és ez az esztendő is boldogabb lesz, mint a nemrég elmúlt 1868. 

A lány felállt, majd elindult a híd felé, közben a legközelebbi pillér körüli örvényeket figyelte. Valami megcsillant nem messze tőle. Megállt, és összehúzott szemmel kémlelni kezdte a területet. Rövid ideig nem történt semmi, majd egy kéz emelkedett ki segélykérőn a vízből, mellette pedig pikkelyeket látott megcsillanni. 

A lány gyorsan lehúzta csizmáját, ledobta az őt akadályozó ruhadarabjait, és elindult befelé a parti sekélyesben. A kéz közben eltűnt, a víz kavarogni kezdett helyén. Erős késztetés hívta, s ő térdig, majd derékig gázolt a mind hidegebb vízbe. Ekkor újra látta a pikkelyeket megcsillanni. Vett egy mély lélegzetet, majd lebukott, és széles mozdulatokkal úszni kezdett. 

Pár perc múlva elcsitultak a keltett hullámok, a vízfelszín megnyugodott. Egy elkésett kérész esett a folyóba – azon a napon az utolsó. 

forrás



– Ennyi még nem lesz elég? – kérdezte a srác. Megrázta a kezében tartott befőttesüveget, amelyben egy kevés víz felszínén döglött rovarok kavarogtak. 

– Inkább legyen több, minthogy még egyszer ki kelljen jönni értük. Tudod, hogy csak ilyenkor lehet ilyen sokat látni belőlük. – A lány a víz felé nyújtózkodva kiemelt még pár kérészt a lepkehálójával. Nem épp erre tervezték, de a célnak megfelelt. 

– Vigyázz, még a végén belepotyogsz a folyóba! Vagy száz éve itt lett valaki öngyilkos. 

– Nyugi, tudok úszni. 

– De hideg a víz. Én semmi esetre sem mennék bele. 

– Ó, biztos? – kérdezte a lány nevetve, majd lerúgta cipőjét, kibújt nadrágjából, és egyre szélesedő mosollyal arcán hátrált a partról. – Semmi esetre se? 

– Lökött vagy! – felelte a fiú vetkőzés közben. 

– Tudom. Ezért szeretsz, nem? – incselkedett a lány, miközben a partra dobta utolsó ruhadarabját is. 

Eleinte a hideg víz kellemetlenül ölelte testüket, így hát ők is öleltek. A Tisza hullámai lustán nyaldosták körül őket, így hát ők is nyal..., izé hullámokat keltettek – egyáltalán nem lustákat; egyre gyorsulóbbakat, egyre hullámosabb hullámokat. 

A lány felfeküdt a víz felszínére, és combjával kapaszkodott. A csillagok ridegen, közömbösen néztek le rájuk, tapasztaltak már ilyet. Most, a múlt évben, száz éve és ugyanannyi emberöltőre visszamenően. Látták az egyre közeledő örvénylést is – ők látták. 

Pár perc múlva elcsitultak a keltett hullámok, a vízfelszín megnyugodott. Egy elkésett kérész esett a folyóba – azon a napon az utolsó. 




Ez az este is elbaszódott, gondoltam, majd a folyópart felé vettem az irányt, semmi kedvem sem volt hazamenni. Kibontottam még egy sört az éjjelnappaliban szerzettek közül – még a végén felmelegszik. 

Serényen kortyolgatva vágtam át a kis ártéri ligeten; kevésbé serényebben. Néha kijöttem ide, ha szar kedvem volt. Tudtam, hogy ez a hely a fák között bujkáló emlékeivel változtat rajta. És úgy is volt. Mindig még szarabb kedvem lett. 

Eleinte úgy gondoltam, hogy az az emlék, annak a tavaszi napnak az emléke, amikor itt vele voltam, majd elhalványul, kifakul, és nem fog annyira fájni. Bizony, ennek a helynek varázsereje van. Mert ugyanúgy fáj! 

Kiértem a partra, a túlparti közvilágítás összemaszatolta a lebegő hullákat. Elnéztem a sodródó kérészeket, és egyre sürgetőbb érzés kerített hatalmába. Sarkon fordultam, az egyik fához léptem és lehúztam a sliccemet. Mégse hugyozhatok a Tiszába, szerintem zavarná a benne szexelő halakat. 

Akkor a tiszavirágokat is szépnek láttam, most csak annak, amik valójában: döglött bogarak. Bár a folyókat szeretem. Partjukon állva sokszor rám talál ugyanaz a hangulat. Valami változó és mégis állandó. Mintha csapdába zárnák az időt. És most is ott az a furcsa életérzés Kusturica Undergroundjából; hulla, folyó, hiány... 

Felsandítottam az éjszakai égre, de a csillagok nagyrészét felhők takarták. A maradékot meg legyőzte a fényszennyezés. Fényre fény – ja, kutyaharapást szőrivel, méláztam majd söröztem. 

Elnéztem a híd irányába, és beugrott a Gyalog galoppból a Fekete lovag. Meg a halál szakadékának a hídja. Hátizsákomba túrtam egy újabb sörért, amikor nem messze valami csobbant. 

Úgy tíz méterre láttam valami furcsa örvénylést, sodrásiránnyal szemben haladt. Rámarkoltam a dobozra, és kirázott a hideg. Nem a zsákban matató kezem lett libabőrös, hanem a hátam. Az örvényből egy kéz emelkedett ki. Egy kecses női kéz, ezüstös pikkelyekkel. 

– Elhagytad a kardodat, kisanyám? – érdeklődtem a hullámoktól, csak amúgy bátorításképpen. Mintha meghallotta volna, a lény – a lánylény – derékig kiemelkedett. 

– Gyere! – intett felém. A lábam magától mozdult. 

Cipőstől-ruhástól battyogtam bele a folyóba, nem tudtam irányítani a mozgásomat, csak a doboz sört szorítottam – hátha erőt meríthetek belőle. 

Egy ideig csak a cicijét bámultam, majd amikor a vízszint elért egy bizonyos magasságot, felszisszentem. Kihúztam magam, és akkor már csak a szemét láttam. Érintése selymes volt. 

Pár perc múlva elcsitultak a keltett hullámok, a vízfelszín megnyugodott. 




A parton ültem ázottan. Szomorúan állapítottam meg, hogy az utolsó doboz söröm veszett az imént hullámsírba, majd megpróbáltam rájönni, mi is történt. Régebben hallottam hülye mendemondákat, olyan városi legendákat az itt öngyilkos emberekről. Nos, úgy tűnik, akad valami alapjuk. Én pedig még városi legendának is ócska vagyok! 

Elmerengtem az elmúlt perceken. Szerintem a csókjával nem csak egy fél korty sörízű nyálat szívott ki belőlem, hanem pár kósza gondolatot is. Tuti, hogy megijedt tőlem. 

Szerintem azért engedett el, mert csak a reménykedő, boldog embereket öli meg. Ez megnyugtató; hosszú életem lesz – nyúltam volna a következő doboz sör után. Eh, vissza kell mennem az éjjelnappaliba. 

Nem messze egy elkésett kérész esett a vízbe, ezen a napon az utolsó.


Németi Zoltán: Ardennek 1944



Egy régen elhunyt francia partizán emlékére íródott ez a novella. 

Egy olyan ember emlékére, akitől a hajdani szövetségesek nem várták el, hogy harcoljon, mégis megtette. 

Akkor hős volt, ma hősi halott. 

Egy halott, a sok közül… 



1944 tele. Ardennek. A nácik utolsó gigantikus erőfeszítése volt ez, hogy fordítsanak a háború menetén, és megállítsák a szövetségeseket, mielőtt azok a német III. birodalom területére lépnének. 

Louis ekkor már, mivel a szövetségesek nem soroztak be franciákat a seregükbe reguláris haderőként, tapasztalt partizánként, kémként és hírvivőként harcolt a németek ellen, mert vérmérséklete nem tűrte, hogy ölbe tett kézzel várja ki a háború végét és a győzelmet. 

Ám ekkor, amikor a fáradt amerikai csapatok a Hurtgeni erdőben lezajlott véres és nagy áldozatokat követelő tisztogatást pihenték ki, a Wehrmacht váratlanul, nagy erővel csapott le. 

A gyéren megszállt ideiglenes frontvonalon csak leharcolt, feltöltésre váró alakulatok voltak, akik nem sok figyelmet fordítottak a csendes, erdőkkel borított vidék figyelésére. 

Villámcsapásként bénította meg őket a minden fegyverükkel tüzelő, bőgő motorral rohamozó német gépesített csapatok rohama, a félelemtől eszüket vesztve, felszerelésüket eldobálva menekültek, szó szerint a tankok hernyótalpai alól. 

A hír eljutott Louis kis csoportjához is és az ellenállás parancsa nem tűrt tétovázást: azonnal a helyszínre, információt gyűjteni, és ha lehetőség van rá, akkor harcolni, szabotálni a nácik ténykedését. 

Ám nem tudhatták, hogy az előrenyomuló német éket a németek félelmetes hadura, a keleti front veteránja, Josef „Sepp” Dietrich páncélos tábornok vezeti, hogy az SS 6. tankhadseregével acélöklöt alkotva zúzza szét a szövetségeseket, elérendő Antwerpent, a stratégiailag döntő nagy kikötővárost. 

A németek meg akarták ismételni 1940 dicsőségét, amikor ellenfeleiket Dunkeque-nál a La manche csatorna vizébe szorították És Winston Churchill minden létező hajót, halászbárkát, üdülőhajót összekapartatott, hogy az angol sereget megmentse a katasztrófától… 

Ám a zsarnok elszámította magát. 

Hiába voltak csapatai lojálisak, harcedzettek és fanatizáltak, az Ardennek szűk hegyi ösvényeivel és a krónikus üzemanyaghiánnyal ők sem birkózhattak meg. 

Így a lassan beérkező amerikai erősítés a németek lelassítását, majd a szűk utakon való, nekik kedvezőbb harcot választotta, ahol a németek nem tudták kihasználni acélszörnyeik együttes rohammal végrehajtott fölényét… 

forrás

Louis csak azt tudta, hogy mindenáron meg kell akadályozniuk a német tankok áttörését, mert mögöttük a Meuse folyó kanyargott, az a folyó, mely Antwerpenhez vezetett… 

És fázott, a többivel együtt rettenetesen fázott, akár a földön feküdt, akár egy fán foglalt el lesállást, akár gyalogolt. 

Gyengén voltak felfegyverezve, puskákkal, pisztolyokkal, meg molotov koktélokkal, amiket csak közelharcban lehetett bevetni egy tank ellen és ez a közelharc rendszerint az utolsó is volt a harcos tettei közül… 

Az erdő sötét mélyéből kézigránátok robbanása, a hírhedt német géppuskák valószerűtlenül gyors morgása, és mély, állati, brummogó hang közeledett feléjük. 

Tankok! Ugyan mit ér az egyes ember önfeláldozása, ha az ötventonnás szörnyeteg, a szövetségesek rettegett mumusa, a Tigris félelmetes és ronda tömegével kerül szembe… ? 

A szövetségesek legjobb fegyverei sem tudták átlőni páncélját, gyufaszállá változtatta gránátjaikat, pálcikává karjaikat, mészárszékké a csatateret. 

A távolban már fel is tűntek a csúf, szögletes mozgó dobozok, mély morgás közepette, erőlködve kerülgették a sűrűn álló fákat, de sokat ki is döntöttek ha úgy hozta a szükség. 

Tornyaikat nem tudták különösebben forgatni, de minek is, ha minden lövés valóságos föld szökőkutat okoz, dobhártyarepesztő robbanással… 

Louis társainak többsége már elesett. A tankok lassan lőtávolba értek és látta amint az egyik német óvatosan felnyitja a torony búvólemezét, hogy szűk világából több információt nyerjen. 

Hosszan célzott, de kezének remegése meghiúsította a találatot. A puskalövedék hangos pengéssel levágódott a toronyról, alig karcolva meg azt, a német pedig azonnal eltűnt a biztonságos acélfal mögött. 

Az út olyan keskeny volt, hogy egyszerre egy tank is alig fért el rajta, több pedig semmiképp sem. 

Louis látta, ahogy egyik harcostársa lopakodva halad a Tigris felé, igyekezve kihasználni a holtterét. 

Már majdnem célhoz ért, meg is gyújtotta a molotov rongykanócát, ám ekkor a tank hirtelen negyed fordulatot hajtott végre, és homlokgéppuskája rövid sorozatával szinte kettéfűrészelte szerencsétlent. 

Louis döbbent szemei előtt lelassult az idő, látta a füstpamacsokat köpködő rövid csövet, majd vérpatak buzgott fel a partizánból és méterre hátrarepülve véres rongycsomóként roskadt össze. 

A molotov tartalma ártalmatlanul folyt ki és kigyújtotta a fagyos avart. 

A világ hirtelen visszazökkent a rendes kerékvágásba és Louis hallotta a sorozat és a halálsikoly összecsengő végét… 

Hullámokban öntötte el a rettegés, az esélyek egyenlőtlensége és az elkövetkezendő jövő rémsége láttán. 

Még két koktélja maradt. Agya kétségbeesetten pörgette a lehetséges taktikákat, végül, hála a többéves rutinnak, talált valamit és Louis megmozdult. 

A bokrok és kisebb dombok takarásában a tank közvetlen közelébe futott, és a felcsapó földdel és a fülhasogató dörejjel nem törődve az egyiket a Tigris homlokpáncéljára vágta. 

A suhogó hanggal begyulladó keverék szemből megvakította az acélszörnyet. 

Gyorsan hátraperdült, a kevésbé védett motortér szellőzője felé. 

Ehhez fel kellett kapaszkodnia a tank szinte élő, testét vadul dobáló testére, a biztos siker érdekében. 

Már lendítette karját, amikor a mozdulat megszakadt és majdnem kiejtette a molotovot a kezéből. 

Jeges rémület kerítette hatalmába. Bal lába beleszorult egy régi sérülésbe és akárhogy húzta, csak annál jobban fokozta az észvesztő, eleven húsát szaggató fájdalmat. 

Se ki, se be. Ám a hadak ura nem sok időt hagyott neki a gondolkodásra. 

Újra lelassult körülötte a világ és látta magát, egyik kezében a benzines palackkal, és a lassan felnyíló toronytetővel, melynek résén az elővigyázatos német előbb a fegyver csövét dugta felfelé mielőtt a feje követte volna. 

Aztán minden a helyére került, a német vállig pattant ki a toronyból és reflexből lőtt. 

Ő pedig végső kétségbeesésében a szellőzőnyílásra dobta a palackot. 

Utolsó érzése a rettenetes, tüdejébe toluló hőség volt, aztán, akár ólomból szőtt takaró, ráborult a sötétség… 



A távolabbi dombon az amerikai százados megrendülten figyelte a rongyos francia hőstettét, aki éppen idejében állította meg az áttörő páncélost, ami eldönthette volna a csata további menetét. 

Az iszonyatos, fülsértő dörej, ahogy a lőszerrel, üzemanyaggal megtömött halálos nagyvad a levegőbe repült, miszlikbe tépte a franciát, a toronyból félig kilógó német testét egy fának vágta és vulkánként ontotta magából a repeszeket. A robbanás szele levitte a tábori sapkáját és csengett a füle, a légnyomástól nehezére esett a levegővétel. 

A füst szétoszlása után azonban megnyugodva látta, hogy a nehéz alváz, a torony és a közelben megindult és legurult sziklák megingathatatlan úttorlaszt képeznek Európa legfontosabb ösvényén…


Sütő Fanni: Menekülés az életbe



Az éjszaka mámora még összetapasztotta Lujza szemét, de a spalettákon beszűrődő éles fény kipattintotta az ágyból. Megint átaludták a fél napot. Trisztánnal az idő kibicsaklott, a percek rendetlenül peregtek. Másodpercekké sűrítették a végtelent, aztán összetörték, mint üveggolyót. 

Lujza ki akarta szellőztetnie a fejét, úgyhogy magára kapta a szalmakalapját, és kilopózott a szobából. 

Már jócskán délre járt az idő, a toszkán nap az ég tetejéről dobálta le forró sugarait. Lujza mégis jobban érezte magát, mint a hűvös hotelszobában. Céltalanul bolyongott, jelre várván Istentől. 

Egyszer csak meglátott egy narancssárgára meszelt kis templomot, ami úgy ragyogott a poros utcán, mint egy elejtett topáz. A harangok bronz hangja kikacagott a kis campaniléből. A bejárat előtt násznép várakozott, vidáman és hangosan, majdnem sikerült túlharsogniuk Lujza nyomasztó gondolatait. 

Behúzódott egy hűvös sikátorba, és tovább leskelődött. A menyasszony éppen akkor lépett ki a templom homályából a napfényre. Lujza elégedetten állapította meg, hogy sokkal szebb, mint az ifjú ara. Egykorúak lehetettek, de a fiatal feleségnek kerek, napbarnított arca volt, az orra pedig sokkal szélesebb volt a kelleténél. Lujza pillanatnyi felsőbbrendűségi érzése azonnal szertefoszlott, mikor észrevette, hogyan néz rá a lányra újdonsült férje. Látta a tekintetében a jövőt, a boldogság ígéretét. Látta, hogy sok év múlva, amikor a lány kenyér-barna haja már lisztfehérré fakult, a férje szemében akkor is ő lesz a legszebb nő a földön. 

Lujza szíve összeszorult, mert Trisztán szemében sosem látta a jövőt. Ott csak a jelen volt, semmi más. Rosszul lett, a héten már sokadszor. Az ennivaló nem bírt megmaradni otthontalan testében. Kábultan botorkált vissza a szálloda felé, de a szűk utcák mintha szövetkeztek volna a foglyul ejtésére. Kétségbeesve próbált kivergődni a sikátorok nyomasztó pókhálójából. Amikor végleg feladta volna, felismerte, hogy a szálloda terén áll. Nem tudott visszaemlékezni, hogy került oda. 

Feltámolygott a lépcsőn, szinte bezuhant a szobába, ahol Trisztán még mindig édesen aludt. Álmában az arca békés volt és kisimult. A rémek, amik ébren gyötörték vele szunnyadtak az elméje mélyén. 

Lujza szinte újra beleszeretett. A zsalugáter résein befurakodó toszkán nap fénylő kévéi lágyan körbeölelték az ágyon pihenő alakot, aranycsíkokat húzva a homok szőke hajba. Fél karjával szorosan magához ölelte a párnát, a keze ökölbe szorulva, mint aki fél elereszteni puha hálótársát. 

Lujzának eszébe jutottak az együtt töltött éjszakák. Trisztán úgy szorította magához, mintha ő lenne az egyetlen biztos pont az életben. Talán az is volt. Igen, Trisztán karjai közt egy másik világ volt, az idő, annak minden gondjával együtt megállt; egy felfüggesztett pillanatban lebegtek ők, ketten a világ ellen. Lujza valahol a lelke mélyén mindig is tudta, hogy a szerelmük nem tarthat sokáig. Lehetetlen volt ilyen intenzitással égni örökké. Ha túl sokáig maradnak együtt, felemésztik szerelmük tüzelőanyagát és végül, őrült lobogási vágyukban önmagukat is felfalnák. Végül nem maradna belőlük más, csak két elszenesedett csontváz. 

forrás

A mindig olyan határozott Lujza mozdulatlanná dermedve állt a szendergő férfi felett. Tudta, életek múlnak azon, hogy megy vagy marad. Végigsimított a hasán, ahol egy új reményekkel teli élet lapult. Csendben összeszedte a holmiját, és árnyékként kiosont a szobából. Nem nézett hátra. Sóbálvánnyá vált volna, a határozottsága elporlad, és sírva rohan vissza Trisztán mellé. Soha többet nem tudta volna ott hagyni. Egyenesen az állomásra indult, az utca kövére szegezte a tekintetét, de nem látott belőle mást csak egy elmosódó szürke foltot. Az utcákon, tereken a jólelkű városlakók sajnálattal nézték. Hova szalad ez a szép, szomorú lány? Úgy sír, mint akinek a szívét épp most törték össze. Ki olyan lelketlen, hogy megbánt egy ilyen gyönyörű ragazzát? Amikor a budapesti vonat végre begördült, Lujza zsibbadt szívvel szállt fel, és üres lélekkel indult haza.

(A Család/mese/regény című készülő regényből)

Czap Ferenc: Fuss a ködbe




Egy ismeretlen helyen vagyok. A lassan leszálló köd mindent eltakar. A talpam érzi az oly biztosnak hitt talaj minden egyes részét, mely sáros csúszós és hideg. Fáj. A tüdőm nehezen szívja magába a hideg levegőt.  A magas lámpák fényei küszködve vágják át magukat a ködön, homályosabbá válik így minden, még az elmém is.

Az egyik ismeretlenből a másikba érkezem. Úgy menekültem el előle, hogy csak az ujjlenyomatomat hagytam ott. Azt is egy párás ablakon és egy kés nyelén.
A hajnali órák kiismerhetetlensége rémisztően hat rám. Haza akarok menni, de egész egyszerűen nem találom a helyes utat. Bármerre indulok, mindig akadályba ütközök. Fehér, puha, láthatatlan akadályba.  Elmém össze van zavarodva, forog körülöttem a világ, az egyre sötétebb és ridegebb világ. Ha nem érek haza, minden bizonnyal meg fognak találni. Szerencsém, hogy senki sem látott meg, amikor… Hirtelen nem is tudtam, hogy mit tettem valójában. Biztosan én voltam? A hideg futott végig rajtam, legjobban a talpamban éreztem, mintha nem lenne rajtam cipő. Lenéztem, de nem láttam a lábamat. Homályos volt minden, biztosan a köd miatt, ami nem akart elmúlni.
Hirtelen hatalmas ütközést éreztem a vállamban, valami nekem jött. Fájdalom hasított belém és majdnem elestem. Rongybabaként zuhantam félre, de valaki megfogott. Amikor rám nézett, hatalmasat sikított, majd elrohant.
Nem tudom, mi lehet velem, de ez nem jó jel. A vállam kegyetlenül fájt, azt hiszem, pár centivel lejjebb van a kelleténél. Legszívesebben üvöltenék, de nem tehetem. Már így is nagy a baj, nem lett volna szabad, hogy meglássanak. Bármennyire is erőltetem agyamat, egyszerűen nem tudom, hogy hol vagyok. A sötétben tapogatózom. Semmilyen ismerős dolgot nem látok, habár a köd még mindig az utamban áll. A fájdalom arra késztet, hogy álljak meg és pihenjek. A testem legyőzött: összeestem ott ahol voltam: az ismeretlenben.
Az áldozat rettegéssel megtelt tekintetére riadtam fel, amint mélyen a szemembe néz, és nem könyörög, hanem átkoz. Álom volt. Valami olyasmit mondhatott, hogy visszajön értem és visszakapom mindazt, amit adtam neki. Ez a tekintet fog az őrületbe kergetni. A szemeim lassan nyíltak, még mindig homályos volt minden. Biztos voltam benne, hogy nem egyedül kerültem ide. Hirtelen minden ismerős lett: otthon vagyok. Ez még jobban megrémített, mert akkor egy ismerős hozott haza, ez pedig azt jelentette, hogy magyarázkodnom kell. Egyelőre senkit sem láttam, de éreztem, hogy nem vagyok egyedül. A vállamba még mindig hasított a fájdalom, most már be is volt dagadva, azonnal tudtam, hogy vissza kell rakni a helyére.
 – Mit tettél? – kérdezte valaki. Hangja ismerős volt. A férfi a sötéttel takarózott, nem mutatta magát. Nem tudtam mit feleljek, zsákutcába kerültem. Sok minden kiesett.
– Ki vagy? – kérdeztem vissza. Az alak előrébb lépett, de arcát még mindig nem lehetett látni. Az nem számít, hogy ki vagyok. Végig a nyomodban voltam. Tudom, mit tettél.
Megrémültem. A gyilkosságra emlékszem, a többire nem. Vajon mennyit tudhat az idegen? Van bizonyítéka ellenem?
– Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Azonnal orvosra van szükségem – mondtam, és bíztam benne, hogy elhiszi a hazugságomat.
– Megöltél egy nőt. Egy késsel. Az ujjlenyomatodat is otthagytad. A helyszínen is és a gyilkos fegyveren is.
 Tényleg mindent tud.
– Mit akar tőlem?
– Az igazságot.
– Az igazság nagyon sokba kerül - feleltem.
– Rendben. Szóljon, ha meggondolta magát. Ezzel az ismeretlen fogta magát és elment.

forrás

  Nem értettem az egészet, de abban biztos voltam, hogy ez nem ennyire egyszerű. Néhány perc múlva felálltam, majd körbejártam a lakást. Nem volt itt. A helyzet akkor is gyanús volt. A fájdalom újra a vállamba hasított, újra eszembe juttatva, hogy orvoshoz kell mennem, nem várhatok tovább.
  Fél óra múlva készen álltam az indulásra. Az ajtó viszont zárva volt. Bezártak, ez volt az első gondolatom, amitől megrémültem. Ez volt a csel. Csapdába csaltak. Szóljon, ha meggondolta magát. A rohadék. A fájdalom újra feltámadt vállamban, ettől még idegesebb lettem. A rohadék. Csak ennyire voltam képes. Mit csináljak? Üvöltöttem. A fájdalomtól és a kétségbeeséstől egyszerre, aztán megint üvöltöttem, majd belerúgtam az ajtóba, amitől hátra estem. A fájdalom ezerszer erősebb lett az esés következtében. Sírtam, aztán könyörögni kezdtem, hogy engedjen már ki valaki. Szólok, tessék, itt vagyok, mindent elmondok, amit hallani akarsz, csak engedj ki!
  De valójában nem emlékeztem semmire. Már abban sem voltam biztos, aminek valóságáról eddig meg voltam győződve. Próbáltam gondolkozni, de nem ment. Vissza kell mennem a helyszínre. Meg kell kérnem az idegent, hogy segítsen. A párás ablak, az ujjlenyomat és a kés is egyre homályosabb. Ki kell találnom valamit, amivel előcsalhatom az ismeretlen embert.
  A fájdalomtól nem tudok gondolkozni. Kezdek elveszíteni mindent, ami a józan gondolkodáshoz szükséges. Nem tudok logikus következtetéseket levonni, a helyzet értékelhetetlenné vált számomra. Megőrültem. Talán ezt már mondta nekem valaki.
  Ekkor, mintha meghallotta volna kétségbeesésemet, újra megjelent a lakásomban. Most inkább megnyugtatott, mint megrémített. Ő volt az utolsó reményem.
– Jól hallottam, hogy engem hívott? - kérdezte.
– Ki kell engednie. Orvosra van szükségem – könyörögtem. Az alak mosolygott.
– Tudom. Segítek magának, mondtam már, de cserébe…
– Nem tudom az igazságot!  kiabáltam. – Nem emlékszem semmire. De bármit elmondok, amit hallani akar.
– Nekem csak az igazság kell. Más nem érdekel. Szóljon, ha meggondolta magát. Aztán újra elment.
  Most már nem volt erőm üvölteni, megfogtam a vállam, majd egy szakszerűnek egyáltalán nem nevezhető mozdulattal megpróbáltam visszarakni a helyére. Hogy sikerült-e, azt nem tudom, mert azonnal elájultam.
  Kopogásra ébredtem. A kopogásból pedig hamarosan dörömbölés lett. Valaki meg akar menteni, ki akar szabadítani, kapok észbe, majd azonnal az ajtóhoz rohanok. Itt vagyok, itt vagyok, kiabálom, de mintha nem hallanának, pedig tudom, hallom és érzem, hogy valaki itt van. Semmi válasz. Tovább kiabálok, aztán mintha hallanék valamit.
 Töröld le… - suttogja valaki. Nem értek semmit, kiráz a hideg. Töröld le az ablakot a szobában. Ekkor belém villan a felismerés. A bizonyíték, amit az ablakon hagytam, el kell tüntetnem.
– Nem tudok kimenni –suttogom a semmibe.
– Tudom – feleli az ismeretlen megmentő.
– Ki vagy? – kérdezem, aztán egy hangos puffanást hallok. A hang egyre távolodik. Valaki leesett a lépcsőn. Nem. Valakit lelöktek a lépcsőn. Megdermedek, mozdulni sem tudok. Beszaladok a szobába, magamra zárom az ajtót. Tisztán hallom, hogy bejön. Hosszú percekig csend. Az ablak alatt kuporgok.
– Ez az igazság? – kérdezi Ő. – Hogy megpróbálsz elmenekülni? Segítséget hívsz?
– Én nem… és ekkor magam mellé nézek. Majdnem elájulok, mert mellettem a kés. A véres kés, ami kiáll egy testből. Hogy nem vettem észre? Hirtelen felállok, a vállam mintha soha nem fájt volna. Ki kell jutnom. Az ablakon. Amikor rá nézek, párás, és öt darab ujjlenyomat húzódik lefelé. Ez nem lehet, mondom ki hangosan. Engem át akartak verni. Rám akarták kenni a gyilkosságot. Kirontok az ajtón, futok, menekülök. Nem foglalkozom a bejárati ajtóval sem, lábammal rúgom ki, azonnal engedelmeskedik. Lenézek a lépcsőn, nincs ott senki, pedig tisztán hallottam. Hirtelen visszafordulok az ajtó felé, ott sem látom Őt. Dobogást hallok lentről. Jönnek. Vissza kell mennem. El kell bújnom újra.
– A sarokban van – mondja az egyik fehér köpenyes, amikor benéz a gumiszoba ablakán.
– Ezt meg hogyan csinálta? – kérdez a másik az ajtóra pillantva.
– Fogalmam sincs.
A sarokból figyelem őket. Egyre csak közelednek.
– Tudtam, hogy te is elárulsz. Hiába mondtad az ablakot. A késekkel mi lesz? A felügyelők értetlenül néztek rá.
– Hogy csináljuk? – kérdezte az ápoló a kollégájára pillantva.
– Csak a szokásos – feleli a másik mosolyogva, majd bezárja az ajtót.
Aztán csak egy üvöltés hallatszik. Nagyon halkan.

Korábban, amikor meglátogatott csak annyit kértem tőle, hogy halálra akarok rémülni. Ő azt állította, hogy olyat senki sem kívánhat – mert az őrültség -, de én határozottan állítottam igazamat, miszerint én igenis akarok.
– Miért? – kérdezte szinte már undorítóan, mintha nehezére esne a beszélgetés. Pedig nem én akartam, hogy találkozzunk, hanem Ők. Azt állították, hogy így talán jobb lesz nekem és hazamehetek. Ha a vasrácsok nem lettek volna közöttünk sokkal könnyebb dolgom lett volna.
– Fuss a ködbe – suttogta, aztán ott hagyott, mint mindig. Ilyenkor elképzeltem milyen lenne, ha kezem megnyúlna, elkapnám a nyakát, aztán megfojtanám, lassan, nagyon lassan. Talán könnyebb lenne, talán akkor megszűnne a fájdalom, az örökös suttogás a ködben.
– Nem akarok a ködbe menni – mondtam mindig. – Félek ott.
– De menned kell és ott kell találkoznunk. Azon a helyen kell megtenned azt, amit igazán akarsz. Hirtelen gondolkodóba estem, majd félve kimondtam:
– Ott kell, hogy megöljelek? – suttogtam mosolyogva, nehogy valaki meghallja, amit mondtam.
– Megtennéd? – kérdezte ugyanolyan halkan. Egyszerű kérdés volt mégsem tudtam azonnal válaszolni rá. Féltem, ha rossz választ adok, újból feljön valaki a lépcsőn és... Szemgolyóim gyorsan le-fel mozogtak, majd a jobb felső részen megálltak. Amikor máj fájni kezdtek szemeim – nem is pislogtam -, mélyen a szemébe néztem:
– Menjünk. Megteszem.

Újra kint voltam. Ugyanaz minden, szinte tökéletesen lemásolva. Lihegtem a kimerültségtől, végig futottam. Nem látom sehol őt. Remélem, nem vert át. Csak álltam ott néhány percig, aztán lassan világosodni kezdett. A köd lassan felszállt, és ezzel mintha elmém is kitisztult volna. Aztán megjelent. Teste apránként kezdett kirajzolódni előttem. Már majdnem elfelejtettem tervemet, amikor hirtelen mindent beugrott: hogyan fogjuk megölni őt. Igen, van egy társam, akire mindig számíthatok. Ezt senki sem tudja, és senki nem ismeri őt. Még ők sem.
Lassan elindultam felé. Mosolygott rám, nem látszott rajta félelem. Éreztem, elméje elmémbe kapaszkodik, mintha egyek lennénk. Magabiztosnak éreztem magam. Egy pár méterre megálltam előtte. Szinte éreztem leheletét, szívének dobbanását, mintha az enyémmel együtt dobogna. Arca homályosodni kezdett, a köd kezdett újra leszállni közénk. Ekkor az én jó barátom, pontosan, ahogyan megbeszéltük, és oly régóta elterveztük a háta mögül csapott le rá. Az ütéstől térdre rogyott, feje hátracsuklott, és köd szállt ki szájából. Rémisztően gyönyörű volt. Ugyanebben a pillanatban eltűnt belőlem valami, amit nem tudok megmagyarázni. Kevesebb lettem valamivel. De mivel? Kérdeztem magamtól, és tőle is. Választ nem kaptam. Aztán a társammal egymásra néztünk, szinte egyszerre mondtuk: újra ketten vagyunk...
Majd ő arccal a földre esett. Akkorát puffant, hogy megfájdult a fejem, aztán hallani kezdtem őket. Vagyis a dobogásukat a lépcsőn. Újra itt vannak. El akarnak vinni. A vállam fájni kezdett.
– Rejtsd el – mondtam boldogan.
– Fuss a ködbe – suttogta, aztán ott hagyott, mint mindig.

Hiába kutatok az emlékeim között, nem találok semmit, ami önmagamra emlékeztetne. Arra az önmagamra, aki élni akart. Csak egy labirintus bejáratát látom, ahová egyedül megyek be, és csak a bizonytalanság vár.
Így nem jó, nem akarok itt lenni. Tudtam, hogy mindent elrontottam azzal, hogy bevettem még valakit a tervem végrehajtásához. Tudtam, hogy nem kellett volna. Szándékosan csak neki szóltam, nem pedig mindenkinek. Ilyen vagyok.

A ködbe – ami eltakarja az ismerőst –, beleszaladni őrültség. A legnagyobb ostobaság, amit ember megtehet. De én mégis megtettem.
Most itt lógok kikötözve, a jobb vállam a derekamnál lóg, a szám bekötve. Velem szemben egy hatalmas tükör, körülöttem orvosok. Azt hiszik nem hallom őket, de mindent tisztán értek: azt akarják, hogy keressek meg valakit, aki a fejemben van és öljem meg. Újra.  De ez ostobaság, tudom, hiszen az én jó barátom elrejtette kérésemre őt az erdőbe. Mondtam neki, hogy semmi esetre se mondja meg nekik, hogy hol van. Bármi történjék is. 




Pusztai Andrea: Az ajtó




A széles alagútban hintó húzott el, kettő is egymás után. Kalapom alól pislogtam utánuk. 

A lovak patái fülsiketítőn kalapálták az ókori Róma megmaradt macskaköveit, zaklatottan, mintha nem nyugodnának, míg fel nem törik, akár egy vén boszorkány a makacs dióhéjat. Kipp, kopp, kopp, kopp. Kipp, kopp, kopp, kopp. A zene üteme. A zene jó, van benne valami életszerű, zsigeri. A kerekek fröcsögve kettészelték a pocsolyákat, a víz szétnyílt, mint ahogy a pillangók szárnya rebben, de nem olyan némán, inkább csak lágyan, szabályosan, mindig ugyanúgy. A kocsilámpások fénye tompán vetült a fodrozott vízre, majd a gőzölgő hátú lovakkal együtt eltűntek a távolban. Ott az utcára simult a nyirkos köd, a lovak az olajlámpások opálos fényébe oldódó árnyakká váltak, és hullámos páracsíkokra porladtak, ahogy eltűntek a szem elől. 

Valahol itt van az ajtó, az alagútban. Meg kell keresnem. 

Cigaretta után nyúltam zakóm selyembelsőjébe, mohón kutattam kóros szenvedélyem után, és gyakorlott mozdulattal penderítettem egy szálat a számra. A gyufámról felsercenő fény bántotta a szemem, ahogy rögtön utána a felsajduló sötétség is. Mélyre szívtam a füstöt és vártam, hogy balgatag lelkemig lebandukoljon, fanyar íze a számban összekeveredett a nyállal. Mire kifújtam elégedetten, valami moccant a sarokban és elterelte a figyelmemet. Egy nő pilleléptei. 

forrás


– Vegyen magához könnyű társaságot, jó uram, ma éjszakára! – A beszéd műveltnek hatott, noha csak egy szajha szájából röppent fel. Épp itt az alagútban és épp ma éjjel. Közelebb lépett óvatosan, alakja elém tárult, az alagútvég ködösen tátongó szájában rajzolódott ki testének billegő körvonala. Kecsesen lépett, mint minden kokott, aki épp üzletet akar kötni, léptei gyengéden koccantak a kövön. Arca még láthatatlan volt, alakja cserfesen botladozva ringatózott felém. 

Kórósan vén sziluettje ő a férfigyengeségnek. Zavarba ejtő a gondolat, hogy itt ez a nő. Ilyen közel az ajtóhoz! 

– Nem vagyok jó társaság – szögeztem le előre, és beleszívtam a cigarettámba. 

Kedvem lenne hozzá, de nem úgy, mint szeretné. Inkább megetetném a madaraimmal, megmarkolnám forró húsát, hagynám, hogy addig lüktessen benne a vér, amíg én engedem, utána többé soha már. Így uralkodhatnék fölötte. 

– Ha fizeti, bármit tehet, uraságod. Értem a dolgom, nem bánja meg – ígérte, és kezdett túl közel jönni, mintha már azt hinné, megegyeztünk valamiben. 

– Maradjon ott! – förmedtem rá, durva és szigorú hangon, amitől megtorpan végre. Pillanatnyi csend ült ránk. Messziről alattomos kígyóhoz hasonlóan a kongó alagútba kúszott egy távoli mulatozás zaja, a mennyezetről víz csöppent le épp előttem, egy tágas pocsolya közepébe. A nő toporgott türelmetlenül e pocsolya túloldalán, cipője sarka bizonytalanul karcolta a kövezetet. 

Emlékeztettem magam, azért jöttem, hogy megkeressek valamit, és nem azért, hogy meghágjak egy kivénhedt szajhát. Aztán úgy döntöttem, mégsem rázom le, talán hasznomra lehet. A zsebembe nyúltam, ő pedig mintha megérezné a pénz szagát, tiltásom ellenére újra közeledni kezdett. 

Szeme csillogott, a cigaretta parazsa lángolt benne, kicsit többet láttam már bájaiból, hófehér keblei elém hulltak, alig takarta őket valami. 

Méltatlan hozzám egy ilyen nő. 

Kihúztam magam, mintha nem hatna rám. Utolsó szívás, a füstöt úgy fogadtam magamba, mint valami éltető erőt. Elpöcköltem a végét, ami sziszegve kihunyt a lábunk előtti tócsában. Mit nem adnék, hogy az ő vére terüljön el így, mint egy gyengéden elfektetett fekete tükörlap. Azt hitte meggondoltam magam, és szinte már elém vetné magát, hogy nadrágomban kielégítésem módja után kutasson, de egy mozdulattal leintettem. Nem akartam, hogy hozzám érjen. 

– Mit óhajt hát? – kérdezte megfáradt hangján, miközben összehúzta magán a kendőjét. E pillanatban láttam, hogy milyen sebezhető, szinte könyörög egész lénye a méltó megváltás után. 

– Híreket mondj! 

– Miről? 

– Arról. – Az ajtóra mutattam, ahonnan nemrég elém lépett. 

– Nem értem miről beszél. – Majd elfordult volna, hogy otthagyjon, sikkantott egyet, ahogy épp nyaka után kaptam és megragadtam. Cipősarka keresztülszelte a pocsolyát. 

– Egy szajha ennél sokkal beszédesebb! – Hosszú léptekkel a nyirkos falhoz taszítottam. Rátapadtam, miközben lábai a levegőben keringenek, talpalatnyi kegyelmet kerestek. A torkát szorítottam, tekintete kétségbeesetten könyörgött, hogy engedjem el. Nyikkanni sem tudott. És én tudtam, hogy tud valamit. Kezem közt vergődött a szajha, aki látta Őt. A gondolattól hirtelen még én is levegő után kaptam. Kéjes örömmel szívtam magamba a hajából áradó levendulaillatot. Közelebb engedtem liluló arcát, kiguvadt szemébe, mint egy tágas tóba vetettem bele magam, hogy lássam gondolatait, érezzem a félelmét. Az ajtó, amit kerestem, mélységes titkokat őrzött, pont, mint gondoltam. Az Ő otthona ez, legfőbb ellenségemnek otthonába visz, de beléphet-e egy démon Isten előszobáiba? Ez a szajha tőle jött, nem kokott, hanem katona. Láttam már, milyen nagy harcos, de késő, hirtelenjében megéreztem a kés pengéjét is az oldalamban, ahogy végighasított rajtam utolsó erejével és kiestem addig fogva tartott tudatából. Fájdalom és forrón ragadó vér csordult az oldalamon. 

Végül csipkés zsebkendővel töröltem le a nyálát finom bőrből készült kesztyűmről. A holttest a kövezeten, mint meleg hús, elterült. Némán gőzölgött. Elfordultam, és az ajtóhoz léptem, ujjaim a kilincs felé nyúltak, de meggondolom magam. Ez így túl egyszerű. Nem akartam. Még nem készültem fel rá, hogy belépjek. 

Nem sokkal később hazafelé tartottam a folyópart mentén. A víztől elválasztó kőkorláton mardamel madaraim gubbasztottak, mint korommal befestett keselyűk. Felém fordultak várakozón, fekete szemekkel merednek rám, tekintetük áldozatom után érdeklődött. Feléjük intettem és rikácsolva röppentek fel. Vad szárnysuhanásaik az alagút visszhangjába vesztek. A szajha holttestét percek alatt felfalták, csak a csatakos csontok maradnak ott rojtos ruhafoszlányokban. 

Cigarettára gyújtottam és bágyadtan nézem a vizet, mint siklik tovább a tenger felé, akár egy lágy testű kígyó, ami ködfoltokat vedlik le magáról. 

Nagyon közel jártam Hozzá. Az a szajha megmentett attól, hogy belépjek az ajtón. 

Most már tudom, hogy ott van. Ez is valami. Az ellenség sosem menekül el, mindig bevárja az embert. 

Madárvijjogással kísért küzdelem hangja tört felém, házikedvenceim a húson marakodtak, zabáltak, húst, hajat, hájat húztak cafatokba. Csont ropogott, talán a borda. 

Felsóhajtottam. 

Ezért üldözni fognak. De nem az a démon vagyok, aki ettől berezel. 

Kezem a sebemre tévedt, az oldalamon ruhámba dermedt a ragacsos vér. 

Csak egy karcolás. 

Szövetségesek után kell néznem, mielőtt visszatérnék ide és belépnék azon az ajtón. 

Mire a mardamelek vijjogó madárfelhőként törtek elő az alagútból, már tudtam, merre induljak tovább. 


Németi Zoltán: Emberi Természet…





Egy ködös, majd később kivilágosodó, végül ragyogó aranyfénnyel telített alagútban száguldott előre az öntudatlan létező. Bár nem volt tudatában, de útjában nem volt semmi, aminek köze lett volna a véletlennek, vagy a szerencsének…
Csak sodródott az árral, és figyelt. Hosszú idő után a fényalagút kettévált.
Mielőtt lett volna ideje átgondolni, melyik oldalt válassza, titokzatos irányítóinak már meg is született a döntése, így útját nyílegyenesen folytatta, hogy belecsapódjon…

forrás

Egyenesen az alagút elágazásának vékony falába süllyesztett bölcsőbe. A mérhetetlenül egyszerű, mégis megfejthetetlen működésű szerkezet magába fogadta a létezőt, és lassú, egyenletes pulzálásba kezdett. Olyan felmérhetetlen változás zajlott belsejében, amit elme felfogni, megérteni csak nehezen lett volna képes.
Kis idő múltán a bölcső megnyílt, és a belsejéből újra a felszínre bukó kis fénybuborék szép lassan kettévált…
Két egyenlő nagyságú részre válva lebegtek egy pillanatig az elágazásban.
Az egyik aranyszínű volt, a másik éjsötét…
Bár csak homályosan fogta föl, valójában nem volt elágazás. Amikor két egyenlő résszé vált, valójában egy maradt, de kétféle nézőpont, kétféle jövőbeni tapasztalatszerzési lehetőség teremtődött meg…
Egymásnak ellenkező irányban indultak tovább, és nem tudták, hogy valójában egy hatalmas kört írva le, a jövőben egyszer találkozni fognak.
Időtlen idők teltek el, és a két része az egy igaz fénynek csak járta a maga útját…
Majd meghatározhatatlan idő eltelte után, a végtelen alagutak két szára újra egyesült, mivel mindig is egy kör volt, és a két fénygömb úja eggyé vált, egy hasonló bölcsőben.
Ám ezúttal egyesülésük után más helyszínen ébredtek fel.
És más is történt!
A létező lassan ereszkedett alá egy karcsú, de erőteljes felépítésű, arányos, végtagokkal rendelkező testbe.
Egy, a külső megjelenése alapján biztosan meghatározható férfitestbe.
A fényburokban, álló helyzetben elhelyezkedő test néhány végtelennek tetsző pillanatig nem mozdult. Majd lassan kinyitotta szemeit, és megmozgatta ujjait.
A fényburok lassan eloszlott körülötte, és a névtelen elsőszülött körbenézett.
Szeme nyugodtan, érzelemmentesen szívta magába a környezetet. Körülötte a tökéletes paradicsom terült el, a béke és a nyugalom földje. A levegőben és a földön a sokszínű élet mozgott és lüktetett.
Ekkor hang szólította meg, mely egyszerre volt hallható mindenhol, és az ő fejében is:

– Nos, első teremtményem? Hogy tetszik a föld, melyet első emberként birtokba vehetsz…?
– Tetszik, teremtőm, gyönyörű földet adtál nekem.

Azzal a lábával rátaposott egy nagy, türkiz-zöld színben irizáló bogárra, mely előtte iparkodott a talajon. A bogár sötétbarna vére és belső szervei a talajra fröccsentek.

 – Csodálatos! És hálás vagyok érte. De van, amit ki nem állhatok…


Sütő Fanni: Esőnapok



A felhők sűrű sorokban csüngtek a város fölött, mint a szárítókötélre akasztott vizes ruhák. A szürkeség és a nyomottság csöpögött mindenhonnan, és fekete esernyők kertjei nyíltak az utcán minden reggel és este, mikor a munkából hazafelé iparkodtak az emberek. Nyikorogtak a gumicsizmák, suhogtak az esőkabátok szárnyai, az esőcseppek pedig kopogtak a fém kukatetőkön, olyan volt ez, mint egy jól összehangolt zenekar szimfóniája.

forrás

A Napot senki sem látta vagy egy hónapja, a ködös, borult időben csoda, ha az ember az orrát megtalálta. Sokaknak ezért nem is tűnt fel, hogy ahol eddig az ég sugaras királya trónolt, nincs most más csak az üresség és a Napnak hűlt helye. Lassan el felejtették, hogy valaha volt másmilyen, hogy valaha volt jobb is, a múltat lemosta a lassú víz a csatornák mélyébe. Egy idő után már elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha máshogy lett volna, és a penészes falak ugyanolyan áhítattal imádták az esőt, mint régen a napsugarakat. Egyetlen ablak volt csupán, aki nem hagyta, hogy a víz átmossa az emlékeit, és még emlékezett a fény langyos csókjára az üvegén. Ez a ház, amikor az éj közeledtével lehunyta a zsalugátereit, a reményről álmodott.


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews