Britpopper: A fehér lepel




Vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben. És vannak, amiket meg lehet ugyan magyarázni, de csak annál borzalmasabbakká válnak tőle. Tudom jól, hogy kész képtelenségnek fog hatni, amit most leírok. Biztos vagyok benne, hogy eme beszámolóm után sokan képzelgő bolondok, és tébolyodott őrültek közé záratnának. Nem csodálom. Ha nem a saját szememmel látom, én magam sem hittem volna el. De ott voltam, és sajnos nem csak egy rossz álom volt az egész, amiből bármikor felébredhettem volna. Ott álltam az ajtóban, és a szívem vadul kalapált. Levert a víz. Megrengett a hitem Istenben, a teremtésben, és a természetben. Azt kérdezik mi végett? Mert régi ismerősöm, Laci, olyat tett, amit elképzelni sem mertem volna: átverte a halált. 

Lacival mindig is jóban voltam. Ugyan nem álltunk túl közel egymáshoz, de egész jól kijöttünk. Cimborák voltunk. Egy általános iskolába jártunk, és nem is lakott túl messze tőlünk. Gyakorta átugrottunk egymáshoz biciklivel, hogy aztán a többieket összeszedve tekerjünk egy nagyot a kerületben, avagy PC újságok felett csorgassuk a nyálunkat olyan videojátékokra, melyek nekünk úgysem futnak el. Halk szavú srác volt, bozontos sötét hajjal, és nagy, gesztenyebarna szemekkel. Mindketten mániákusan gyűjtöttük a matchboxokat. Bár neki nagyobb gyűjteménye volt, és emiatt irigykedtem is rá. Aztán a ballagás után elsodródtunk egymás mellől – a gimit már nélküle kezdtem. Az interneten persze tartottuk még a kapcsolatot, a közösségi oldalaknak hála. Az egyetem alatt viszont már alig-alig beszélgettünk. Mesélte, hogy a Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszékre megy, meg hogy megismerkedett egy nagyon kedves lánnyal, akivel úgy tűnik komoly a kapcsolata, de mivel akkoriban az egyetem szinte minden szabadidőmet lekötötte, nem igazán kerestem a társaságát. Persze nem csak az övét nem, másokat is egészen kizártam az életemből. A ZH-k, beszámolók, kollokviumok, és szigorlatok minden időmet felemésztették. De meglepődtem mikor láttam, hogy Laci megnősült. Kissé hirtelennek éreztem a dolgot, hiszen alig volt idősebb nálam. Egy évre rá pedig már kislányuk is született. Akkoriban épp törött lábbal feküdtem a Szent János Kórházban, így jutott időm az egész napos pihenés közepette az interneten lógni. Bőszen gratuláltam is Lacinak, és kedves feleségének a gyönyörű kisbabához, alig győzték megköszönni a bókokat. Később nekem bejött egy külföldi munkalehetőség, és négy évet Bécsben töltöttem. Mikor hazaköltöztem, kibéreltem egy kis lakást az Andrássy úton, és ott tengettem mindennapjaim. Aztán egyik volt osztálytársam felvetette, hogy össze kéne hozni egy osztálytalálkozót. Olyan összeülőset, nosztalgiázva iszogatósat. Én nem voltam ellene, és sikerült a többieket is beszervezni, úgyhogy meg is lett szervezve november végére. De Gábor – akivel anno szintén elég jóban voltam – figyelmeztetett, hogy Laci nem valószínű, hogy el fog jönni. Tragédia történt ugyanis a családjukban: meghalt a kislánya. Valamilyen alsó légúti fertőzés vitte el szerencsétlent, a találkozó előtt alig néhány hónappal. Épp októberben volt a temetése. Lesújtott a hír, és szinte biztos voltam benne, hogy Laci nem teszi tiszteletét az osztálytalálkozón. Ennek ellenére mindenkit meglepett, mikor mégis eljött. Kissé megkésve érkeztem, mert kimaradt egy busz. Otthon az egyik régi fiókos szekrény mélyén találtam egy matchboxot, amit valamikor még tőle kaptam kölcsön. Gyorsan zsebre is vágtam. Gondoltam ha mégis eljön, majd visszaadom neki. Mire odaértem, már majdnem mindenki ott volt. Először elkönyveltem magamban, hogy otthon maradt, mert sehol sem láttam. Aztán hirtelen odalépett hozzám a hátam mögül: 

– Szervusz! – szólított meg. 

Hebegtem valami köszönésfélét, aztán kicsit elbeszélgettünk a többiekkel, de láttam rajta, hogy inkább csak muszájból van ott. Később félre is hívtam, hogy elszívjunk egy cigarettát. Nem mertem rákérdezni a családjában történt eseményekre, de egy idő után magától is elkezdett róluk beszélni. Elmondta, hogy mekkora csapásként érte őket Anita halála, és hogy a felesége inkább visszaköltözött a szüleihez Győrbe. Elcsukló hangon taglalta nekem mindazt a kálváriát, melyet a kislány betegsége hozott rájuk. Hogy kórházról-kórházra jártak, rengeteg gyógymódot kipróbáltak, és mikor úgy tűnt végre az egyik használni kezd, hirtelen minden tragédiába torkollott. Laci kislányának halála érezhetően rányomta a bélyegét az osztálytalálkozóra. A felszabadult hangulat helyett csak félszeg nevetések, és sajnálkozó, lopott pillantások maradtak. Odaadtam neki a matchboxot, amivel legalább sikerült kicsikarnom belőle egy gyenge mosolyt. Aztán le is léptem. Azt hittem soha többé nem hallok felőle. Emlékszem, direkt meg is néztem a közösségi oldalakon vajon fenn van-e még, és bár fenn volt, családi állapotát visszaállította „egyedülállóra” és kvázi az összes képét letörölte. Pár hétig még gyakran járt a fejemben. Gondoltam rá felhívom, de úgy éreztem van neki elég baja. Szép lassan pedig a feledés homályába merült. Rá egy évre, épp karácsonykor megcsörrent a telefonom. Laci volt az. Lelkendezve beszélt: 

– Szervusz! Csak kellemes ünnepeket szeretnék neked kívánni! Illetve ha lenne egy kis időd a sok halászlé, meg bejgli mellett, szeretnék összefutni veled! – kérlelt. 

– Szia! Rendben van, benne vagyok! Pontosan mikor találkozzunk? 

– Amikor neked jó! 

– Jól van, megbeszélhetjük! 

Mikor letettük, emlékszem mennyire meglepett, hogy eltűnt belőle az a búskomorság, ami korábban hatalma alatt tartotta. Belementem a találkozóba. Január elején futottunk össze a Nyugati pályaudvaron, és beültünk egy közeli kocsmába elkortyolni néhány forralt bort. Szörnyen hideg volt, és jeges szél is fújt, ami teljesen kicsípte az arcomat. Laci viszont láthatóan kivirult. Úgy pattant le a Debrecenből érkező vonatról, mint egy vidám kisgyerek. Találkozónk alatt szinte végig be nem állt a szája, csak úgy köpte magából a szavakat. Hihetetlen lelkesedéssel beszélt egy dél-amerikai, majd egy nyugat-afrikai útjáról, ősi romokról, a rejtélyes Tazm és Dzsadísz törzsekről, melyeknél vendégeskedett, és szinte végig éreztem a hangjában, hogy nagyon szeretne elmondani valamit, amit nem lehet. Inkább csak csendben kortyolgattam a forralt borom, és hallgattam nyughatatlan beszámolóját. Utána még beugrottunk a Nyugati melletti Alexandra könyvesboltba is, ahol ABC-s könyveket és kifestőket vett. Itt már szinte biztos voltam benne, hogy újra van valakije, aki vagy várandós, vagy már meg is szülte közös gyermeküket. Így rögvest érthetőbb volt Laci megváltozott kedélyállapota, és felfrissült hangulata. Találkozónk végén azzal a feltétellel szállt fel a visszafelé tartó vonatra, hogy mindenképp le kell utaznom hozzá egy látogatás elejéig. Ezt az egyet szinte megkövetelte tőlem. Rábólintottam, és három hét múlva már úton is voltam Debrecenbe. 

Hála az égnek, kijött elém az állomásra. Nagy pelyhekben szakadt a hó, én pedig soha életemben nem jártam még Debrecenben, ezért nagyon hálás voltam neki, hogy kocsival vitt hazáig. Sokáig utaztunk, már azt hittem lemegyünk a térképről, mikor odaértünk. Kinyitotta a kaput, és beállt a kertbe. Szólt, hogy szálljak ki, amíg beáll a garázsba. A fejembe húztam a sapkám, és összefogtam a kabátom, hogy addig se fázzak annyira, amíg beérünk. Vetettem egy pillantást a házra: régi építésű, mondhatni „klasszikus” családi kertes ház, két szinttel, jókora ablakokkal, és szélkakassal. A kert hátsó részében egy gyenge kerítés választotta el az ingatlant egy jókora, sűrű erdőtől. Egyvalamin azonban már akkor megakadt a szemem: a ház felső szintjének ablakainak függönye be volt húzva. Épp azon gondolkodtam, hogy miért, hiszen a Nap egyáltalán nem süt, olyan szürke az egész égbolt, mintha atomkatasztrófa után járnánk, mikor Laci odalépett hozzám: 

– Gyere, mehetünk! 

Hangjában megbúvó izgatottság lapult. Kinyitotta a bejárati ajtót, így az előszobába jutottunk, ahol lehúztuk sáros bakancsainkat, és beléptünk a nappaliba. Azonnal megcsapott egy olyan mérhetetlenül orrfacsaró, tömény, édeskés bűz, amitől majdnem ott helyben öklendezni kezdtem. Ahogy körülnéztem a nappaliban, rengeteg helyen elhelyezett illatgyertyákat, és különféle illatosítókat, szagtalanítókat láttam. Bár maga a nappali nem volt nagy szám. Állt benne egy nagy-képernyős TV, egy Hi-Fi, néhány polcos szekrény, egy lestrapált kanapé, meg egy ébenfa dohányzóasztal. 

– Hozok valamit inni! – mondta, és már a konyhában is termett. 

– Én pedig addig elmegyek mosdóba! – kiáltottam utána. 

– Rendben, rendben, ott van a folyosó végén balra! 

Elsétáltam a TV mellett, közben nem tudtam levenni a szemem a sok illatosítóról, melyekkel kvázi körbe volt bástyázva a nappali. Keskeny folyosó vezetett a mosdóig, melyet két oldalról a falra aggatott családi képek szegélyeztek. Némelyiket felismertem korábbról az internetről, hiszen Laci közzétette őket a profilján. Egy-két kép volt csupán, mely Lacit és a (volt) feleségét ábrázolta, a többi képen a kislányuk, Anita volt látható. Mondanom se kell, rettenetesen megsajnáltam szegény régi cimborámat. Szerencsétlen bennragadt a múltban. Láthatóan ragaszkodik még a régi emlékekhez, miközben az élete kezd darabjaira hullani. A mosdóban dolgom végeztével belenéztem a tükörbe. Farkasszemet néztem saját magammal, és tudtam, hogy segítenem kell ennek az embernek, mert jelenleg csak rám számíthat. Az eszembe se jutott, hogy minek vett a könyvesboltban gyerekkönyveket, és hogy merre lehet az új családja. Mikor visszamentem, egy bögre forró teával várt: 

– Tessék, ez majd felmelegít! – mosolygott, és a kezembe nyomta a forró italt. 

– Gyere, menjünk fel...szeretnék mutatni neked valamit – volt valami nyugtalanító a hangjában. 

Felcammogtunk a lépcsőn a második emeletre. Itt még erőteljesebb volt a bűz. Két-két szoba nyílott mindkét oldalon, de a jobb oldalinak az ajtaján lakat lógott. Szépen kialakított felső rész volt, azonban egy-két helyen a tapéta már leszakadozott. Valamiért elkezdett borzasztó hevesen verni a szívem, amint a lakattal lezárt ajtó felé vettük az irányt. Jókora, fehér ajtó volt. Laci egy apró kulccsal kinyitotta, és levette a lakatot, majd kitárta az ajtót. A döbbenettől a földre ejtettem a teás bögrét, amely darabokra törött. A szoba stílusos gyerekszobává lett alakítva, méghozzá egy kislány számára. Halvány rózsaszín festést kapott, melyet helyenként színes, csillogó matricák, és lányos poszterek tarkítottak. Bal oldalán egy jókora szekrény állt, mely ajtaján korábban méretes tükör lehetett, de eltávolították. A nyoma még mindig ott fehérlett. A szoba jobb oldalán egy íróasztal foglalta el a helyet. Rajta megannyi színes ceruza, toll, zsírkréta. A szoba közepén pedig egy hatalmas ágy helyezkedett, mely köré áttetsző függönyt rögzítettek. Az ágyon pedig ott ült Anita. Fehér lepel borította, mely ugyan nem volt átlátszó, és csak az alatta lévő alak csontsoványnál is vékonyabb körvonalait engedte láttatni, de rögtön tudtam, hogy ő az. Ott ült az ágy közepén a legnagyobb természetességgel, és mikor beléptünk, felém fordította a fejét. A döbbenettől mozdulni sem tudtam, pedig éreztem a fájdalmat a lábamban: sikerült a forró teát épp a lábfejemre öntenem. Csak bámultam az apró, törékeny, csont és rothadt bőr teremtményt, melyet jótékonyan fedett a fehér lepel. Körvonalaiban megmutatkozott, hogy már jó ideje halott. Groteszk sziluettje halálos rettegéssel öntött el. 

– Kérlek, ne ájulj el... – törte meg a csendet Laci. – El se tudod képzelni, mennyi mindent tettem meg azért, hogy az én édes kislányom újból velem lehessen. Fogalmad sincs arról a rengeteg áldozatról, melyet érte hoztam. Az anyja nem értette. Elmenekült. De te láthatod, te láthatod, hogy végül sikerrel jártam. Vannak még vele gondok, de az a lényeg, hogy Anita újra velem lehet. 

– Jézusom... – suttogtam alig hallhatóan. 

Éreztem, hogy remeg a lábam. Szinte önkívületi állapotban álltam az ajtóban, és bámultam az élőhalottra, amint az lassú mozdulatokat tesz, és közben nyöszörgő hangokat hallat. Alig figyeltem a mellettem álló Lacira, aki viszont robotikusan mesélte az istentelen folyamatot, mellyel visszahozta Anitát. A temetés után néhány héttel már megszállottjává vált a kutatásnak, mellyel nemsokára elüldözte a feleségét maga mellől. Mániákusan hitte, hogy minden élet csupán kémiai, és fizikai folyamatok eredménye. Hogy a halottak mesterséges ujjáélesztése csupán a szövetek állapotától függ. Ha a bomlás még nem visszafordíthatatlanul előrehaladott, ha a szervek még úgy ahogy működőképesek, akkor – mint egy számítógépnél – újra lehet indítani azt a különös folyamatot, melynek neve: élet. Ám Laci elkövette azt a hibát, hogy túl sok időt szentelt a kutatásnak, és mire odáig jutott, hogy előkészítvén mindent, csak a megfelelő alanyra volt szüksége, már eltelt hét hosszú hónap. A bomlás megindult, ő pedig egy félig szétrothadt testet hozott vissza az életbe. Kimondhatatlan nevű vegyszerekről, fecskendőkről, lombikokról, és kémiai folyamatokról papolt. Közben Anita lemászott az ágyról. Lassú, lomha, sántító léptekkel járt. Felém fordult és morogni kezdett. A lepel alól kidugta kezét, mely sárgás-zöldes barna volt a bomlástól. Egyenesen rám mutatott. 

– Mit tettél? – fordultam oda Lacihoz. – Miféle szörnyűséges kísérlettel, miféle sátáni tudománnyal verted át a halált? 

Csak mosolygott. Kellett pár perc, hogy megbizonyosodjak róla: ez mégsem egy lidérces álom – bár az lenne! Hátraléptem néhány lépést, amíg hátammal neki nem ütköztem a mögöttem lévő falnak. Nekidőltem, és leültem a földre. Lesokkolt az élmény. Bámultam a kis szobában álló élőhalottat, és még akkor sem voltam képes teljes mértékben felfogni, hogy amit látok, az valóságos. Laci nekiállt összeszedni a földre ejtett teás bögre darabjait. Szólt, hogy semmi gond, készít majd egy másikat – de nem igazán figyeltem rá. Rémisztő gondolatok cikáztak elmémben. El akartam futni, de a lábam meg se mozdult. Egyébként is, mi értelme lenne elfutnom? Kinek mondhatnám el mindezt? Mi értelme lenne egyáltalán bárkinek is elmondani? Fogalmam sincs, hány percig kuporogtam ott a hideg padlón, Anitát bámulva. Anita? Egyáltalán nevezhető ő még Anitának? Se nem élő, se nem holt. Nem tudom, nevezhetem-e emberi néven. Egy csontkollekció, összeaszalódott múmia, a legfélelmetesebb, legborzalmasabb rémálmok lidérce, kit ha nem fedne a fehér lepel, a látványtól azonnal megállna a szívem. Hitchcock óta tudvalevő, hogy attól még inkább félünk, amit nem láthatunk. Az én esetemben az élénk fantáziám, csak még horrorisztikusabb képet festett elém, mint amilyen a valódi látvány lehetett. Szerettem volna hirtelen felébredni otthon, a saját ágyamban, de a forró teától még mindig sajgó lábfejem rendre emlékeztetett rá, hogy továbbra sem álmodom. 




– Menjünk le, készítek egy új teát – szólalt meg Laci, és becsukta Anita szobájának ajtaját. 

Mire sikerült összeszednem magam annyira, hogy képes voltam racionálisan gondolkodni, már azon kaptam magam, hogy lefelé baktatok vele a lépcsőn a konyhába. Ugyan a fehér lepel által borított halott kislány képe élénken élt még bennem, igyekeztem elterelni a gondolataim. Hogy is sikerülhetett volna? Lementünk a konyhába, Laci feltett vizet forralni, én pedig leültem egy kis bárszékre a konyhapult mellé. Hosszas beszélgetésbe kezdtünk, mely egészen sötétedésig tartott. Elmondta a teljes történetet, Anita kihantolásától kezdve a bizarr vegyületekből álló szereken át egészen a sikeres kísérletig. Azt mondta, nem ez volt az első ilyen eset, hogy egy ember visszatért a halálból. 1912 szeptemberében egy különös cikk jelent meg, mely egy fiatal férfi haláláról szólt. A helyi templom vezetője látta a férfi halálát, és később ő maga szervezte meg a temetést is. A friss halottat annak rendje s módja szerint eltemették a föld alá, ezt a szemtanú saját szemével látta. Pár nappal később azonban egy fához kötözött alakot pillantott meg a közeli erdőben, aki halotti lepelbe öltöztetve, mozgásképtelenül, önkívületi állapotban morgott és nyöszörgött. Később egy hozzátartozója azonosította, hogy arról a fiatalemberről van szó, akit néhány nappal azelőtt eltemették – és akinek halottnak kéne lennie. Csakhogy a fához kötözött alak cseppet sem volt halott. Sőt, azon kívül, hogy teljesen eszét vesztette és semmiféle kommunikációra nem volt képes a külvilággal, nagyon is életben volt. Hónapokkal később hunyt el, immáron véglegesen. Aztán előkerült még néhány hasonló történet – főként Haiti környékéről –, és szó esett egy szinkretikus vallásról, a vuduról is. Figyelmesen végighallgattam a történeteit, és közben nagyokat kortyoltam a teából. 

Mikor befejezte, csend borult ránk. Mély, síri csend, melyet csak a kertben ciripelő tücskök hangja zavart meg. Az emeletről kaparászás hallatszott, Laci pedig azt mondta, nyugodtan terüljek el a lestrapált kanapén odalenn, aludjak egyet, és reggel visszavisz az állomásra. Láttam a szemében, hogy reméli, hogy nem mondom el senkinek amit láttam. Közben nekiállt vacsorát készíteni. Szólt, hogy szaladjak fel az emeletre, az egyik bal oldali szobában találok ágyneműket, hozzak le magamnak nyugodtan. Elég nagyot dobbant a szívem, mikor megtudtam, hogy fel kell mennem. De erőt vettem magamon, és amíg ő a krumplit sütötte odalenn, felsiettem az emeltre. Bevallom, a szívem a torkomban dobogott. Rá se mertem nézni a jobb oldali, bezárt ajtóra. Benyitottam az első baloldali szobába, de ott csak bedobozolt holmikat láttam. A második szobában – szemközt a rettenetes jobboldali ajtóval – végre megtaláltam, amit kerestem. Felkaptam pár ibolya illatú lepedőt és egy takarót, majd villámgyorsasággal siettem vissza a földszintre. Végigfutott a hátamon a hideg, mikor arra gondoltam, hogy a lépcső tetejéről esetleg hátrapillanthatnék. Bár tudtam, hogy az ajtó zárva van, ez mégsem töltött el nyugalommal. Odalent aztán megvacsoráztunk, majd kinn, a fagyos téli hidegtől úszó, sötét kertben még elszívtunk egy-egy cigarettát. Mikor visszamentünk, Laci kiszedte a maradék nyers csirkemellet egy kis tálba. 

– Tudod mi az egyetlen baj? – kérdezte kanalazás közben. 

– Mi? 

– Hogy úgy zabálja a nyers húst, mint egy ragadozó állat. Mikor visszatért...más volt. Agresszívebb. Állatiasabb. Nyugtatózom minden nap, de ezt nem tudom, egyszerűen nem tudom kiölni belőle. Mintha egy tigrist tartanék ketrecben. 

Fél percig némán állt a lépcsőfeljárón, aztán a gyerekkönyveket a hóna alá csapva elindult felfelé Anitához. Én közben elterültem a kanapén, és magamra húztam a vastag takarót. Állatiasabb? Mire gondolhatott ezzel? Füleltem. Hallottam, amint odafenn nyílik a zár, hallottam amint Laci beszél, a tál koppanását az asztalon, rágáshangokat, és csámcsogást. Kicsit még jobban a fejemre húztam a takarót. Szörnyen fáradt voltam már, az aznapi események teljesen elvették minden energiám. Laci még a lépcső tetejéről jó éjszakát kívánt, amit épphogy sikerült viszonoznom, mert utána szinte rögtön elnyomott az álom. Lidérces, kellemetlen álmom volt. Egy folyosón jártam, melynek végén csak egyetlen szoba állott, tárva-nyitva hagyott ajtaja vészjóslóan hívogatott. Lassan, nehézkes léptekkel haladtam felé. Ütemes kattogás hallatszódott a háttérben. Mikor odaértem a szobához, meglepetésemre teljesen üresen találtam. Még egy árva bútor sem volt benne. Igen ám, de amint megfordultam, hogy elhagyom a helyet, hirtelen ott állt előttem ő. A halott kislány, Anita. Fehér lepelben, előre nyújtott, csontos kezekkel közeledett. Hátrálni akartam de a szoba mögülem eltűnt, helyén csupasz fal termett. A csontos kezek pedig elértek, és amint megragadtak, zihálva ébredtem fel rémálmomból. Levert a víz, és rázott a hideg. Rettegve néztem körül a nappaliban. Az ablakon beszűrődő Hold fénye halovány fényárba mártotta a helységet. Semmi gyanúsat nem láttam, úgyhogy befordultam a bal oldalamra, és teljesen magamra húztam a takarót. Beletelt talán egy órába is, mire újból el tudtam aludni. 

Hajnalban ébredtem, mikor az első napsugarak beszűrődtek. Felültem a kanapén. Kidörzsöltem a szememből az álmosságot. Úgy éreztem megbékéltem a helyzettel. Míg előző nap majdhogynem a téboly kerülgetett, annyira ki voltam akadva az átélt események miatt, reggelre sokkal nyugodtabban, sokkal tisztább fejjel tudtam már mérlegelni. Ásítottam egy nagyot, de a művelet a felénél elakadt, mert amit megpillantottam, attól meghűlt a vér az ereimben. A fehér lepel – mely Anita halott testét borította – ott hevert a lépcsőn. Szinte felocsúdni sem volt időm, mikor egy hang megszólalt mögöttem: 

– Elment. Elengedtem. Sosem jön vissza. 

Laci volt az. Ott állt a bejárati ajtóban, az ajtófélfának támaszkodva. Ujjai közt félig leégett cigaretta lógott. Esetlenül, bukdácsolva kászálódtam fel a kanapéról, és léptem oda hozzá. Ekkor vettem észre, hogy a bal kézfeje csupa vér. Vörös csíkok szabdalták, és amennyire ki tudtam venni, harapásnyom okozta őket. Laci üveges tekintettel bámult a kertvégi erdő irányába. Követtem a tekintetét és láttam, hogy a kerítés egy ponton hiányos. Ki lett tépve a helyéről. 

Elengedtem... – hebegte, és kicsoszogott a kertbe. 

A vércseppek vörös pettyeket hagytak utána a friss havon. A döbbenettől én is az ajtófélfának dőltem. Több magyarázatra nem volt szükség. A kísérlet végül mégis kudarcot vallott. A teremtményt melyet Laci visszahozott az élők sorába, már nem a lánya volt. Hanem valami sokkal de sokkal gonoszabb annál. És ő elengedte. Hagyta az erdőbe sétálni. Beleveszni a rengetegbe. Sokáig álldogáltunk ott. Én az ajtóban, ő a kertben. Bámultuk az erdőt. Talán azt reméltük, visszatér. Már nem is érdekelt, ha meglátom a jótékonyan takaró lepel nélkül, csak térjen vissza, hogy újból be lehessen zárni a szobába. Mi lesz ha más talál rá? Miféle tragédiába torkollik majd ez az egész? Később már nem sokat szóltunk egymáshoz. Laci visszavitt az állomásra, és úgy köszöntünk el egymástól, mint két idegen: félszavakkal, sietve. Mikor felültem a vonatra, még visszanéztem az ablakból és láttam, amint elhajt a kocsijával. Soha többé nem láttam őt. Tulajdonképpen senki nem látta őt többé. Örökre eltűnt. Már hazaérkezésem után rögtön fel akartam hívni, de nem vette fel. A közösségi oldalakról is letörölte magát. Pár nappal később szántam el magam, hogy visszamegyek hozzá, és együtt megtaláljuk a megoldást. Kellemesen meleg téli nap volt. Már nagyjából be tudtam határolni, merre lakik. Lementem vonattal, onnan pedig busszal, illetve gyalog. Végül megtaláltam a házat. A kocsi is benn állt. De hiába nyomkodtam a csengőt, nem jött ki senki. Végül rávettem magam, és a nagykaput kinyitva, csak bejutottam – legalábbis a kertbe. A ház ugyanis zárva volt. Az ablakokon belesve elhagyatottnak tűnt az egész. Odafenn a függönyök is mind elhúzva álltak. Arra már nem tudtam rávenni magam, hogy betörést is elkövessek. Egy darabig még bóklásztam a kertben, próbáltam valamiféle alternatívát találni a bejutásra, de reménytelen volt. Arra gondoltam, talán Anita keresésére ment az erdőbe. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy én is elindulok a kiszakított kerítés mentén, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Néhány percig még ácsorogtam ott, és a sűrű erdőt bámultam. Mikor hátat fordítottam neki, hogy elinduljak vissza, száraz gally reccsenését hallottam magam mögül. Gyorsan hátrafordultam, de semmit nem láttam a fák között. Csalódottan kullogtam vissza a vasútállomásra. Közben rendesen rám sötétedett, épphogy az utolsó vonatot sikerült elérnem. Budapestre hazatérvén még emésztettem néhány hétig magamban ezeket az eseményeket, csak aztán jutottam el arra a szintre, hogy le is írjam őket. Az emlékek és a lehetőségek még ocsmányabbak, mint a valóság. Laci és a lánya végleg eltűntek, kilétüket a mai napig homály fedi. De tudják mi a legbizarrabb az egészben? Mi végett határoztam el, hogy feladom a keresést és örökre elfelejtem a házban átélt borzalmakat? Emlékeznek a lépcsőfeljárón heverő fehér lepelre? Mikor másodszori látogatásom alkalmával belestem az ablakon, a lepel már nem volt ott. 



Lir Morlan: A bánat színháza





Amikor először hallottam róla, azt hittem, csak szóbeszéd. Aztán egyre többször bukkant fel suttogásokban, legyezők mögött súgott félmondatokban, tánc közben elejtett utalásokban. A szalonok megteltek a pusmogással, és ha akartam volna, sem tudom kikerülni, hogy halljak róla. 

Rám is ugyanúgy hatott, ahogy másokra, nekem is épp úgy felkorbácsolta az érdeklődésemet, és megmozgatta a fantáziámat ez a titokzatosság. 

Hogy egy színház Velencében ilyen feltűnést keltsen, ez több volt, mint szokatlan! 

Minél több elragadtatott mesét hallottam, annál inkább vágytam rá, hogy magam is láthassam az előadást. Ugyanígy bátyám, Massimo is, aki egy napon üzent értem, hogy jegyekhez jutott e különleges színházban, és találkára invitált a Rialto hídfőjéhez aznap estére. 

Egyetlen pillanatig sem gondolkodtam, örömmel mentem, és csak akkor torpantam meg, amikor megláttam, hogy nincs egyedül. Ott állt a bátyám mellett, köpenyének csuklyája a fejére, éji feketesége pedig teljes alakjára borult, de már az első pillanatban tudtam, hogy Ő az. Bianca. A felesége. 

Bianca volt életem öröme és bánata, legnagyobb szenvedésem oka és minden reményem… A létem értelme, és egészen bizonyosan halálom oka is egyben. 

Azon a napon, amikor először láttam, amikor testvérem hazatért ifjú arájával, én már akkor tudtam, hogy a lelkem örökre elveszett. A boldogság reményével együtt szállt ki a nyitott ajtón, a fagyos téli éjbe, akkor, amikor Bianca belépett rajta. 

Bátyám volt a tökéletes utód. Örökös, elsőszülött fiú, okos és erős, apánk minden álma, aki a rangot, a címet, a vagyon nagy részét elnyerte, vele pedig a tiszteletet, a megbecsülést, minden kiváltságot – és neki jutott Bianca is! A nő, aki apánk egy üzletfelével megegyezve már csecsemőkorában „lekötött” neki. Korábban soha nem irigyeltem tőle semmit! Nem vágytam olyan figyelemre, annyi szeretetre vagy ajnározásra – elfogadtam sors szülte helyzetemet, és nem is lázadtam ellene. A magam módján éltem, és talán még élveztem is az övéhez képest szabadabb életem előnyeit, a hölgyek kegyeit, a barátok ugratásait, a felelősség súlyától mentes aranyifjak életét. Jó élet volt. A sorsom és én, úgy tűnt összecsiszolódtunk, elfogadtuk egymást, és idomultunk a helyzethez. Nem vártunk el többet a másiktól, mint ami adatott, és igyekeztem úgy élni, hogy kiélvezzem minden pillanatát. 

Ám aznap este minden megváltozott. Többé semmi más nem boldogított, mint az a szempár. 

Mondhatnám, hogy a legszebb nő volt, akit életemben láttam, de hazugság lenne. Mondhatnám, hogy nem volt hozzá hasonló kellemben, bájban, kedvességben, de ez mind túlzó ostobaság. Bianca csak egyetlen dologban volt különleges – az övé volt a szívem. 

Apró volt, törékeny és sápadt. Talán ha a mellkasomig ért barna fürtökkel keretezett feje. Ajkai is olyan vértelenek voltak, hogy szinte egybeolvadtak bőrének színével, és vékonyak, mintha örökké zárva akarná tartani őket. Szemöldökének finom íve alatt azonban, a súlyos pillák takarásában olyan zöld szemek rejteztek, melyek azonnal a lelkembe láttak, és minden szava mintha tőrdöfés lett volna szívemben – sosem értettem, miért. 

Azon az estén nem számítottam rá, hogy Massimo őt is magával hozza a találkánkra. Azt hittem, csak ketten megyünk a színházba, ahogy régen, ahogy mindig… sokkal, de sokkal könnyebbnek éreztem nem találkozni ezzel a nővel, aki soha nem méltatott az udvariasnál több figyelemre. Ezúttal sem. Lesütött szemmel tűrte az üdvözlést, és a kelleténél egy pillanattal előbb húzta el kesztyűs kezét a kezemből. Sosem értettem, mi tarthatta ennyire távol, hogy mit sejtett, érzett vagy tudott, ami arra késztette, hogy barát helyett ellenségként tekintsen rám, de lelkem minden zaklatottsága ellenére elhatároztam, hogy ezen az estén a titokzatos előadásra koncentrálok, és úgy teszek, mintha ő jelen sem lenne. Úgy teszek ezentúl életem végéig! 

Túlságosan lefoglaltak gondolataim, így csak később döbbentem rá, mennyire különös is volt az elhagyatott hely, ahová betértünk, és mely végül – nem kis meglepetésemre – mégiscsak színháznak bizonyult. Hogy valaha régen is az lehetett, vagy maguk rendezték be, innen-onnan összehordott kellékekkel és bútorokkal, azt nem tudtam megállapítani, és bátyám véleménye sem volt számottevő. Csak találgattunk – ahogy mindenki. 

A padlózat kopott volt, és ha koszos nem is, mégiscsak annak tűnt. A fa természetes erezete kidomborodott, míg a belső rostjait elnyűtte az idők során a sok bútor és cipő, a mélyedésekben az évtizedek porával átitatott felületet pedig emberi kéz tisztára nem törölhette, bárhogy is próbálkozott. A valaha szebb napokat látott székeken már teljesen megfakult és foszlásnak indult a kárpit, a színpad nehéz, leeresztett függönyeinek egyik szárnyán pedig, a feltűnő és hosszú szakadást színben nem egyező toldással javították. 

Minden olyan volt, mintha az alsóbb rétegnek készült volna, mégis, a közönség nagy része a mi köreinkből került ki. Finom selyem és nehéz bársony surrogása töltötte be a kopott kis termet, és a feszült várakozás elnyomott suttogása megsokszorozta az izgalmat. 

Az, hogy ez a hely megjelenése ellenére a legelőkelőbb körök figyelmét is így rabságban tartotta az elmúlt hónapokban, mindenképpen sokat ígért. Azok az emberek, akik minden este a legfinomabb szalonokban tárgyalták ki a legújabb előadásokat, és lekicsinylően szóltak a legnagyobb művészek újításairól is, ha úgy hozta kedvük, most szinte lélegzetvisszafojtva tolongtak a jobb helyekért. Akik látták már az előadást, sejtelmes mosollyal ültek székeiken, akik pedig hozzánk hasonlóan először voltak itt, legalább olyan izgatottsággal várták az előadás kezdetét, mint annak idején első báljukat. Döbbenetes volt látni, hogy a titokzatosság, ami a színházat és az előadást övezte mennyire magával ragadja és megbabonázza a közönséget! 

Ismerősök mellett foglaltunk helyet, feszengve a kényelmetlenségektől, a szokatlanul szűk hely, a párnázatát rég elvesztett szék, és az ölünkben tartott köpenyeink olyan bosszúságoknak tűntek, melyeket aligha feledtet majd a színészek játéka. Mégis… valahogy éreztem, hogy többet ígér ez az este, mint amit első pillantásra sejteni enged! 

Lassan elcsendesedett körülöttünk a terem, és ahogy elaludtak a fények, felgyulladtak a színpad-széli gyertyák, végre megkezdődött az előadás. 

A színház igazgatója, igazi ripacs módjára úgy konferálta fel az előadást, mint egy vándorcirkusz porondmestere, és ízléstelenül színes maskarája sem ígért semmi kifinomult művészi élményt az estére. Kezdtem azt hinni, hogy valamiféle tréfa áldozatává váltunk. 

– Rövid történeteinket a valóság ihlette, – mondta eltúlzott sejtelmességgel, – és a valódi bánat, a lelkek kínja, a fájdalom kézzelfogható lesz, ezt megígérhetem! 

A függönyök szétnyíltak, felhangzott a zongora és a hegedű szívet facsaró kettőse, valami ismeretlen, még sosem hallott dallammal zsongított el minket, és talán más körülmények közt jobban értékeltem volna a zene mélabús futamait. Most azonban kellemetlen estémnek legfájdalmasabb mementójaként Bianca ült a jobbomon, a székek szűk elrendezésének köszönhetően válla a karomhoz ért, éreztem a parfümje illatát, és ha lehunytam a szemem, még lélegzetvételének hangját is hallottam… Óh, én nyomorult! Tudtam, egészen bizonyosan, hogy ez az érzés elkísér a halálomig, és ha meg is nősülök valaha, minduntalan úgy tekintek majd bármely nőre, hogy vele összevetve csupán hiányosságaikat látom majd… Lelkem pedig a pokolban ég el, ez kétségtelen! 

És mintha gúnyolni akarná szenvedésemet a világ, az előadás elkezdődött – egy romantikus jelenettel! 

Az első történet szétválasztott szerelmeseit ezerszer láthattuk más néven, más díszletek közt, más rigmusokat kántálva, mégis az egész merőben más volt, mint a megszokott előadások. 

A legkevésbé sem hasonlított színházra, olyan volt, mintha a színpadon idegenek életét látnánk leperegni, és titkon belepillanthatnánk. Mintha a színészek nem is törekedtek volna valódi előadásra, ami megbotránkoztató és visszatetsző voltával nem egy elégedetlen suttogást csalt elő a közönség soraiból. A szerelmesek végül – az ígértekhez hűen belehaltak fájdalmukba.
És ez a pillanat mindent megváltoztatott. 

A lány a színpadon zokogva mondta el, mennyire nem ér semmit az élete kedvese nélkül.
A lány a mellettem lévő széken a kezembe csúsztatta a kezét, és vékonyka ujjai megszorították az enyémet a köpeny takarásában. Szívem hevesen dobogott, arcomat elfutott a vér, és lélegzésem szabálytalanná vált az érzelmek súlya alatt. Bátyámra pillantottam, de ő teljes figyelmével az előadás felé fordult. 

A lány a színpadon hosszú tőrt húzott elő. 

Az apró kéz az enyémben reszketett, mint egy szabadságra vágyó kismadár. 

A tőr lecsapott. 

A közönség felhördült. 

A lány mellkasából vér bugyogott, gyorsan színezve vörösre halovány bál ruháját.
Soha nem láttunk ehhez foghatót! A borzalom megbénította legtöbbünket, és a test lassan a színpad deszkáira roskadt. 

Már értettem, miért emlegették olyan halkan és titokzatosan az előadást. Mindenkit elvarázsolt, de senki nem merte volna bevallalni. A halál az emberiség örök misztériumai közé tartozik, és bár voltak korok, ahol olyannyira természetes volt, hogy senkit nem rázott meg, de az én időmben, az én köreimben egyáltalán nem hétköznapi esemény valakinek a halálát látni. A vért, a vöröslő, terjedő, kegyetlen végzetességet sugalló foltot, és a mögötte rejlő igazságot… 

Azt hittem hát, hogy megfejtettem a színház minden titkát, és előre azon gondolkodtam, hogyan találok majd elfogadható magyarázatot minderre, amikor majd bátyám, hazafelé tartva a véleményem kérdi. Ekkor olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam. Nem is számíthat senki! 

Az előadás nem ért véget! 

A függöny nem hullott alá, a holttest megmozdult, és a különös látomás szinte a székemhez szögezett!
A testből kiemelkedett, és a színpad fölött lebegett egy félig áttetsző lélek! Egy szellemszerű lény képe, aki ezután ugyanúgy járt, kelt, beszélt a színpadon, még ha halk, bánatos monológjának nem is hallottam minden szavát a közönség morajától. 

A döbbenet az első alkalommal volt a legnagyobb, a következő történeteket ennek hatása alatt néztem végig, a bánatos özvegyről, gyermeke után haló anyáról, meggyalázott szűzről, becsapott barátról, és megannyi emberi léptékű, halállal végződő rémségről szóló mesének csak egyetlen közös különlegessége volt. A halál után előbújó szellem, aki olyan hihetetlen átéléssel, és fájdalommal sírta el bánatát, hogy néha elfeledkeztem róla, hogy színházban ülök! 
Az első döbbenetet iszony váltotta fel, ami az előadás végére valami olyan mély és fájdalmas letargiává nőtt, hogy alig voltam képes felállni a helyemről. 

Az igazgató minden ígérete teljesült! 







– Különleges trükk! 

Massimo szájából ez kétségtelen elismerésnek számított, bár nem állta meg, hogy ne fűzzön hozzá valami negatívumot is, ahogy mindig. 

– Kár, hogy szinte mást nem is tettek hozzá, ugyanazt ismételték újra és újra! 

– Szerintem csodálatos volt – jegyezte meg csendesen Bianca, de testvérem vagy nem akarta meghallani, vagy valóban annyira lekötötte saját nagyszerű eszmefuttatása, hogy tényleg nem is hallotta. 

– Te nem érezted? – kérdeztem végül, és igyekeztem nem szerelmünkre pillantani, ahogy ő is kerülte a tekintetemet amióta kiléptünk a színházból. 

– Mi a csudát? 

– Azt a töménytelen fájdalmat, ami belőlük áradt… 

Meghökkenve nézett rám – és esküszöm, a mai napig kísért a gondolat, hogy a döbbenete talán annak szólt, hogy ekkor ismerte fel az előadás mindenkire gyakorolt hatását 

– A színészekből? Ugyan, már, Lucian, ez csak egy előadás volt – legyintett – semmi több! Furcsa, újszerű előadás, azt elismerem, néhány egyedi fogással ötvözve, de pusztán színház! Azért holnap gyere majd át, és részletesebben is megvitatjuk vacsora közben! 

Elváltam tőlük. 

Bár amikor kezet csókoltam neki, Bianca nem nézett rám, viszont nem is húzta el a kezét idő előtt. 

Rettegtem, hogy bátyám észrevesz valamit zavaromból és illetődöttségemből. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, feltépi a mellkasom, és szinte biztos voltam benne, hogy fél tucat ruhán át is látszik, ahogy megpróbál szabadulni bordáim ketrecéből. 

Miután elváltam tőlük, és befordultam a sarkon, szinte pánikként tört rám a felismerés, hogy mit is tettem! Ostoba, őrült meggondolatlanság lenne hagyni, hogy ezek a szentségtelen érzések elhatalmasodjanak rajtam! Mégis legszívesebben megfordultam volna, hogy kilessek a ház mögül, hogy csak néhány pillanatig láthassam még távolodó alakját! 

Elvesztem – és ezt oly biztosan tudtam, mint semmi mást a világon, olyan bizonyossággal, mint soha korábban! 




Másnap dél körül üzenet érkezett a bátyámtól, halaszthatatlan ügyben elhagyta a várost, és így a vacsorát visszaérkezésének estéjére tette át. 

Reszkető kézzel bámultam a sorokat, és őrlődtem, mit is kellene éreznem. Lelkem két fele viaskodott, az egyik, mely tudta, meg kell szabadulnom valahogy a kísértő szerelemtől, és a másik, mely mindennél jobban vágyott látni Biancát. Szinte belebetegedtem a tudatba, hogy ez a heves, mindent elsöprő érzés helytelen és halálra kárhoztatott… 

Aznap este magányosan ültem a kandalló mellé tolt kényelmes karosszékben, és olvasni próbáltam, de minduntalan a színházra terelődtek gondolataim. Az előadás szokatlan idegenszerűsége egyszerre vonzott és taszított, egy pillanatra elbóbiskolva azt álmodtam, hogy sorsunkat mutatta a színpad… A közönség soraiból léptek fel a szereplők a színpadra, és váltak maguk is saját történetük áldozataivá. Ismertem őket, tudtam, hogy valóban ott lenne a helyük, hogy ez lenne a sorsuk. Az anya, aki eltemette szeme fényét, egyetlen gyermekét – és az óta nem láttuk többé mosolyogni… most fogta a tőrt, és szívébe döfte. Ahogy lerogyott, hangos puffanásra riadtam, a könyv az ölemből a földre hullott, és én megrökönyödve éreztem, mennyire lelkem mélyéig hatolt az előző este emléke. 

De valami más is világossá vált előttem. Olyasmi, amit tudtam kezdettől, de nem akartam szembe nézni vele… Bianca kapcsán… És ez a kegyetlen felismerés, bevallom, olyan erővel szorította össze a szívemet, hogy gyerekkorom óta most először könny csordult végig az arcomon. 

Elhatároztam, hogy véget vetek ennek. Hogy nem kínzom magamat tovább, és bármi is az ára, megszabadulok az érzéseimtől. Olyan erővel kapaszkodtam ebbe a látomásba, amit nem érthet meg, aki nem élt át hasonlót! Ez volt az egyetlen, ami erőt adhatott nekem a következő naphoz, órához, perchez. Egy halvány reménye annak, hogy ami létezik, az el is pusztítható, így a szerelem is, amit érzek! Ha kell, örökre távol maradok bátyám házától, vagy papi szolgálatot választok, és életem minden hátralévő napját vezekléssel, és a bűnöm bocsánatért való imával töltök! 

Olyan mélyen járt át a fájdalom, amit se elmondani, se átadni nem lennék képes. Lelkem legmélyéről indulva áradt szét bennem, és úgy öntötte el az egész lényemet, mintha magam is csak egy bús kísértet lennék, semmi több! 

Létezhet színház, előadás vagy színészi játék, mely valóban így hat a lélekre?! Vagy csupán élethelyzetem túlzott érzékenységének köszönhető ez a hatás? Éreztem, hogy valami megváltozott, de nem tudtam, hogy minek tulajdonítsam. A teátrum és az ott látott történetek, vagy az az eltévedt apró kéz az, mely ily kegyetlenül kifacsarta a szívemet? 

Szinte borzasztott a gondolat, hogy magam sem vagyok több, mint egy kísértet életem színpadán. És ahogy jó színdarabhoz illik, váratlanul elérkezett a tetőpont… egy halk kopogás az ajtón, és a kilincs díszes felületén megcsillanó fény – még mindig emlékszem. Úgy bámultam, mintha tudnám, mi következik! Vajon megéreztem, vagy reméltem? 

– Uram, egy hölgy keresi… 

Mintha ezerfelé szakadt volna a szívem, amikor Bianca belépett a szobába. 




Nem tudom, meddig álltunk ott egymással szemben, szótlanul. Én úgy bámultam rá, mintha nem lenne valóság, mintha egy testetlen jelenés lenne lelkem színpadán, és ő lesütött szemmel, reszketve állt az ajtónál, egyetlen lépést sem téve beljebb… óráknak tűnt! Aztán hozzám rohant, átölelt, én pedig karjaimba zártam, és magamhoz szorítottam. 

Világossá vált hát minden, egyetlen pillanat alatt, amit tegnap este óta reméltem és rettegtem! Nem azért volt hűvös és elutasító velem, mert gyűlölt, éppen ellenkezőleg! Hasonló kínokat élt át, mint jómagam, és most – most nem tudta már magában tartani tovább kegyetlen titkát! Szeretett! 

A karomban tartottam egész éjjel, és soha olyan boldogságot nem éreztem! Tudtuk, hogy amit teszünk, az helytelen, gonosz és önző, mégsem voltunk képesek többé ellenállni ennek a lehengerlő szenvedélynek. Könnyeink és csókjaink közt, a boldogság és boldogtalanság hullámaiban szerettünk és kínlódtunk, tudva, mily rövid és mily bűnös percek jutottak csak nekünk… 

Egész nyomorúságos életem minden pillanata közül mégis ez az éjszaka volt a legfelemelőbb, és legtisztább – ugyanakkor a legbűnösebb és leghalálosabb is! Sosem voltam képes megérteni, hogy lehet valami egyszerre ennyire szent és ennyire szentségtelen?! 

Egy medaliont ajándékoztam neki, tudtam, hogy csupán rejtve hordhatja majd, de megesküdött, hogy soha nem válik meg tőle. 

– Velem lesz mindvégig – mondta, és könnyekkel átitatott mosolya olyan fájdalmasan gyönyörűvé tette, amilyennek talán sosem láttam – Sosem válok meg tőle! És ha eljön az idő, hogy nem szeretsz már tovább, én akkor is a szívemre ölelem majd százszor is, hátralévő életem minden napján! 

Amikor közeledett a hajnal, távozott. A csatorna felett terjengő köd, mintha érte nyúlt volna, hogy magával ragadja törékeny alakját. A függöny mögül néztem őt, és úgy éreztem, mintha a szívemet tépte volna ki, hogy magával vigye. 




Elhagytam a várost még aznap reggel. Párizsba utaztam, és megesküdtem magamnak, hogy nem térek vissza mindaddig, míg el nem felejtem őt! De nem tarthattam meg fogadalmamat, családom zaklatott levele azonnali visszatérésre szólított fel, így nagyjából egy hónap elteltével visszatértem Velencébe. 

Csak ekkor tudtam meg. 

Bianca eltűnt. 

Ugyanazon a napon, amikor én is elhagytam a várost, Bianca elment otthonról, és soha többé nem tért vissza. Talán titkon remélték, hogy velem szökött el – ha így is volt, sosem mondták ki –, talán csak nem akartak értem is aggódni. Anyám egyfolytában sírdogált, bátyám összeomlott, apám pedig a házassággal nyert vagyon elvesztésén kesergett. Ha Bianca nem kerül elő, utód nélkül a hozománya visszakerül a családjához, és húgát illeti majd. Így egyezett meg a két apa már több mint tizenöt évvel ezelőtt… 

Beköltöztem bátyámhoz, hogy segítsek a keresésben. Hónapokon át jártuk az utcákat, kutattunk, kérdezősködtünk. Eleinte a család, és a barátok is segítettek, de hamarosan csupán ketten maradtunk. Végül én egyedül. Massimo bezárkózott, és még velem sem beszélt. Súlyos, kegyetlen titkom sziklaként nyomta lelkiismeretem, és minduntalan másokon is ezeket a jeleket véltem felfedezni. A titkolózásét, a bűntudatét. Kezdtem azt hinni, hogy testvérem ölte meg őt őrült féltékenységében… 

Azon a reggelen, amikor a Signori di Notte embere kopogtatott Massimo palazzójának ajtaján… Istenem, még az emlékbe is beleremeg a lelkem! 

Azt mondták, a csatornában találtak egy holttestet. Biancát – úgy vélik. A ruhája és az ékszerei alapján testvérem elfogadta, hogy felesége halott. A test már olyan rossz állapotban volt, hogy aligha lehetett felismerni. Az ismeretlen asszonyt megsiratták, és a családi sírboltba temették. Mindenki elfogadta a megváltoztathatatlant, csak én nem voltam rá képes! 

Nem hittem el, hogy halott! Nem hittem el, hogy nem láthatom többé, a lelkemet, a tudatomat, egész lényemet rabságban tartotta a gondolat, hogy látom még őt, hogy nem veszíthettem el végleg! Az ékszerek közt nem volt ott a medalion, amit én adtam neki utolsó találkozásunkkor! Hinni akartam, hogy ahol az ékszer van, ott van ő is! 

Visszaköltöztem a saját házamba, most már magányosan róttam az utakat, és kutattam Bianca után. A barátok – minthogy már nem kerestem társaságukat – elmaradtak mellőlem, senki nem szegődött társamul e reménytelen küldetésben. Összesúgtak a hátam mögött, és aki eddig nem sejtette szörnyű titkomat, most már az előtt is nyilvánvalóan megmutatkozott. De a harag és megvetés helyett szánalommal tekintettek rám. Még Massimo is, aki – amint letelt a gyász ideje – újranősült. 

Én voltam az egyetlen, akit fogva tartott a múlt, és Bianca pillantása. Rémálmok kísértettek, ahányszor lehunytam a szemem, láttam őt kilépni a házam kapuján, láttam, ahogy elnyelte a köd, és magával ragadta a halál… Láttam, ahogy a nevemet suttogva a folyóba veti magát, vagy, ahogy bátyám ujjai törékeny torkára fonódva kiszorítják belőle az utolsó lélegzetet. Olykor menekültünk, de bárkitől kértem is segítséget, az elfordult tőlünk, vagy árulónak bizonyult, de legtöbb esetben csak tétlenül, a távolból nézhettem szörnyű haláltusáját. Lidércnyomásom nem szakadt meg az ébredéssel, nem hozhattak enyhet vergődő lelkemnek a nappali órák sem, minden fekete köpenyben, minden barna hajfürt lebbenésében, minden lágy kacajban őt véltem felfedezni – míg újra össze nem törte a szívem a csalódott felismerés… Bianca nem volt sehol… 

Óh, hányszor riadtam éjjel arra, hogy lélegzetét vélem hallani a szobámban, de gyertyát gyújtva egyedül találtam magam hideg ágyamban. Megannyi éjjel és nappal telt egymás után, és mégsem csökkent a lelkemet nyomó teher… nőtt inkább, percről percre gyűjtve erejét, hogy végül agyonnyomjon! 




Több, mint két év telt el, amikor hírét vettem, hogy a Bánat Színháza ismét Velencébe érkezett. Borzongó rémület járt át a gondolatra, de ahogy teltek a napok, egyre inkább vágytam rá, hogy ismét a kopott nézőtéren ülhessek. Azt hittem, ha lehunyom a szemem, újra érzem majd Bianca kezét a kezemben, és ez, még ha csak ostoba képzelgés volt is, most többet ért mindennél! Újra látni akartam a lebegő szellemalakokat és a kiömlő vért, még akkor is, ha tudtam, tőrdöfés lesz a szívembe minden halál… 

De vele voltam ott! Mellettem ült, éreztem a meleget, ami belőle áradt, és kezének rezdülését, ahogy magával ragadta a hév… Tetszett neki az előadás, elbűvölte, és ez elég volt ahhoz, hogy újra látni akarjam! 

Nem mesélem el részletesen, mennyi könyörgés és milyen szívességek árán jutottam meghívóhoz, de végül ott álltam a kapu előtt. Ahogyan a múlt alkalommal, úgy most is egy eldugott, a legkevésbé sem elegáns helyen, egy régi, elhagyott polgári ház aljában hozták létre a színházat. Nem hirdette semmi, nem keltett feltűnést. Fogalmam sem volt, hogyan lehetséges, hogy a több tucat színész, kellékes és háttérmunkás ilyen észrevétlenül mozogjon a városban – mert, ahogy évekkel ezelőtt, úgy most is megpróbáltam rájuk találni meghívó nélkül – sikertelenül. De mindez nem számított, hiszen végre beléphettem… Ott voltam! 

És bár egyedül érkeztem, magamban azt játszottam, hogy Bianca is velem van, hogy őt kísérem a helyünkhöz, és hogy az én feleségem, nem Massimoé, mert valami álombéli csoda folytán atyám engem kényszerített nőül venni az idegen leányt, és nem testvéremet. Azt képzeltem, hogy megfoghatom a kezét, és ismét megszorítja majd az enyémet, amikor a szenvedő szerelmes leány a földre rogy, elképzeltem, ahogy az előadás után hazakísérhetem, átölelhetem, és el sem kell engednem többé! 

Mint akit elbűvölt saját álmainak valótlan szépsége, úgy kóvályogtam, én, a lélekben szellem, az élők közt, míg végül le nem ültem egy székre, és le nem hunytam a szemem, küszködve lelkem fel-felzokogó kínjával, a szívemet ostromló emlékekkel, vágylátomásaim bódító mákonyával. Ha valaki így lát, bizonnyal őrültnek bélyegez, és talán nem is állt volna távol az igazságtól! De szerencsémre a színpadon megjelent az igazgató, csiricsáré ruhájában, és kellemetlenül erőteljes hangjával, és kezdetét vette az előadás. 

A színház változott, mióta utoljára láttam, olyan fény-játékot alkalmaztak, amihez hasonlót még a Sant’ Angelo-ban sem láttam soha! Mintha Murano minden üvegét a gyertyák elé tették volna, millefiorik és aventurin mögé rejtett gyertyák adnak csak hasonló világítást. Egy pillanatra elfeledtem, miért is vagyok itt, és magával ragadott a csodálat. Aztán megjelent a lány, a tőr, és lassan a vérfolt, én pedig visszazuhantam kábult keserűségem legmélyére. Újabb történet, újabb halál, majd újabb, és a torkomat szorongató kegyetlen kín egyre erősebben zárult össze – úgy éreztem megfulladok! 

És akkor megláttam! 

El se akartam hinni, azt hittem, végleg megtébolyodtam, vagy elgyötört lelkem végső kínjában így megtréfálja elmémet…! Bianca a színpadon állt! Ott volt, életben volt, és reszkető ajkai épp oly édesen formálták a szavakat, barna fürtös fejecskéje éppen úgy mozdult, pillája éppen úgy rebbent, ahogy emlékeztem rá… 

Azt hittem puszta látomás, de ahogy elmúlt az első pillanat bénult döbbenete talpra ugrottam, és mit sem törődve a többiekkel, a színpad felé kiáltottam. 

– Bianca! 

Nem emlékszem a mozdulatokra, amivel megpróbáltam arrébb taszítani az embereket, hogy a hevenyészve ácsolt színpad közelébe jussak, de biztosan tudom, hogy nem volt könnyű dolgom. Eközben egyre kiabáltam, amitől a közönség soraiban ülők hangos méltatlankodásba kezdtek, a színpadon pedig megállt az előadás. Bianca azonban nem fordult felém. Csak lehunyt szemmel állt a színpadon, és könnyek csordultak le az arcán, de nem nézett rám. 

Hallott engem! Egészen biztos voltam benne, és ekkor döfött szíven a kegyetlen bizonyosság, az, amit eddig is sejtettem, és ami miatt oly iszonyú bűntudat kínzott mindvégig – miattam ment el! 

Úgy éreztem, a világ megfordult, új remény töltött el, nem akartam semmit, csak átölelni, térden állva esdekelni a bocsánatáért, és megesküdni neki, hogy jóváteszem, hogy nem hagyom el soha, ha kell, bűnben élek vele, de vigyázok rá élete utolsó pillanatáig! 

De mielőtt elérhettem volna a színpad szélét, két fickó ragadott meg, és bárhogy kapálództam, nem voltam képes mozdulni. Elsötétült előttem a világ. 




Amikor magamhoz tértem, az utcán hevertem, valahol a kikötőben, egy kupac szemét tetején – messze a színház ideiglenes épületétől. Minden tagom sajgott, és amikor felemelkedtem, iszonyú fájdalom hasított az oldalamba. 

Hazabotorkáltam, szegény inasom majdnem elejtette az olajlámpást ijedtében, ahogy meglátott. Arcomat alvadt vér borította, ruhám szakadt volt, és amikor végre megtisztálkodtam még egy tucat véraláfutást, lila foltokat és sebeket fedeztem fel. Néhány bordám egészen biztosan eltört, mélyebb levegővételnél is kínzó fájdalom járta át a testem, és a fejem hátsó részén jókora púp bizonyította, hogy mennyire méltánytalan küzdelemben maradtam alul. 

De most már nem nyughattam! 

Megtaláltam Biancát, élt, és ez több volt annál, amiben korábban reménykedhettem! Látnom kellett, akkor is, ha a torkom vágják el az igazgató csatlósai, de bíztam benne, hogy bármi történt is vele az elmúlt évek alatt, megbocsát nekem, és visszatér hozzám! Vagy ha nem, hát engedi, hogy én tartsak vele! 

Nem engedtek be. Bármennyire is elkeserített, nem lepett meg, hogy így van, és a sötét tekintetű, nagydarab fickó, aki utamat állta, úgy nézett keresztül rajtam, mintha nem is léteznék. Kivéve, amikor közelíteni próbáltam, mert akkor egyértelművé tette nemtetszését. Nem érdekelt. Úgysem az előadást akartam látni! Én csakis Biancára vártam, és miután meggyőződtem róla, hogy ez az egyetlen kijárat, ahol a színészek távozhatnak, lecövekeltem, elhatározva, hogy nem mozdulok, bármi történjék is! 

Sok mindenre felkészültem gondolatban… Arra, mit mondok, ha meglátom, hogy esetleg elutasít, arra, hogy újra megvernek, akár meg is ölnek, ha túl makacs lennék… De arra, ami történt, nem… Arra nem készülhettem fel! 

Bianca ugyanis nem jött ki az épületből! Ahogy senki más sem, egész éjjel! Hajnaltájban kezdtem azt hinni, hogy talán elbóbiskoltam, és közben távozott a társulat, de biztos voltam benne, hogy arra felébredtem volna! Már-már arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára itt lehet a szállásuk, de akkor is, előbb-utóbb valakinek el kell hagynia a helyet, ha másért nem, hát hogy élelmet hozzon a többieknek! 

Eljött a reggel, majd a nap lassan emelkedni kezdett, és a lagúnák vize mintha szándékosan százszoros erővel verte volna vissza a fényét. Zúgott a fejem, és kínomban többször hánytam a fájdalomtól, míg végül, már majdnem dél táján, az igazgató lépett ki az ajtón. Eljött a pillanat! Nem késlekedhettem, és bármennyire fájt is minden mozdulat, utána eredtem! 

Most teljesen hétköznapi öltözéket viselt, a gazdagabb polgárok ruházatát, és talán fel sem ismertem volna, ha szembejön velem. 

– Uram! Kérem! 

Nem állt meg, csak amikor utolértem, és elé álltam. 

– Uram! 

– Mit óhajt tőlem?! 

Aggódva pillantott körül, úgy hiszem, megsejtette, hogy ki lehetek, és talán azt kutatta, kitől kérhet segítséget, ha úgy hozná a sors. 

– Ön a Bánat Színházának igazgatója…? 

– Fogalmam sincs, miről beszél – vont vállat, és megkerülve engem, tovább indult. 

De innen nem volt már mód visszafordulni. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy ő az egyetlen esélyem, hogy viszontlássam Biancát. 

– Kérem! 

Úgy lépett tovább, mintha nem is hallaná, mit mondok. Úgy tűnt, eldöntötte, hogy nem vagyok érdemes a figyelmére, hát először ezen kellett változtatnom. 

– Adományoznék a színház javára! 

– Valóban? – mért végig, de nem állt meg, csak hagyta, hogy csatlakozzam hozzá. 

– Ötszáz arany dukát! 

Erre már megállt, és végre a szemembe nézett. 

– Ki maga, és mit akar? 

Nagyot sóhajtottam, amitől olyan hévvel nyilallt jobb oldalamba a fájdalom, hogy egy pillanatra megtántorodtam. 

– Csak beszélni akarok Biancával! Öt percet, mindössze, semmi több! 

– Nem ismerek Biancát – vont vállat, és tovább indult. 

Mintha a pénz sem érdekelné hirtelen! 

– Az egyik színésznője… 

– Nem ismerek Biancát! Ha megbocsát… 

Félretolt az útjából, és úgy tűnt tényleg ott hagy engem az utca közepén. 

– Lisolette! Azt a szerepet játszotta tegnap! 

Ismét megállt, és ezúttal ő sóhajtott fel. 

– Mi az ördögöt akar tőle?! Csak egy színésznő! Száz másikat talál az enyémnél sokkal jobb színházak mögött a sikátorokban! És ha tényleg ennyi pénze van, ifjú barátom, akkor bármelyiket megveheti magának esti társaságként. 

– Szeretem! – nyögtem ki, magam sem tudom, hogy miért pedig korábban elhatároztam, hogy ezt nem hozom a tudtára. 

– Mi közöm hozzá? 

A közönye egyszerre bosszantott és keserített. 

– Ha beszélhetek vele, megkapja a pénzt! 

Újra végigmért, aztán a szemembe nézett. Nem tudom, mit keresett, de esküszöm, megfordult velem a világ! Úgy éreztem, mintha belém látva lelkem legmélyebb titkai közt kutatna. Bárhogy is, igyekeztem állni a pillantását, annak ellenére, hogy minden pillanattal egyre erősebb volt bennem a sürgető érzés – hagyjam itt, és menjek el! Találok más módot, hogy Bianca közelébe jussak, de ez az alak valahogy rettenetesen taszított! Mintha félelem gyűlt volna a szívem tájára, és lassan növő indáinak tüskéit véremmel táplálva növelte volna… 

– Hozza el a pénzt, és beszélhet vele – bólintott végül, és én szinte fel sem fogtam, hogy beleegyezett. – Délután hatkor legyen ott. Beengedik. Ha ott lesz a pénz, beszélhet vele! 

Otthagyott. Én pedig kóválygó fejjel támolyogtam haza. Nem volt ennyi pénzem, de az sem érdekelt, ha mindenemet el kell adnom, hogy hozzájussak az összeghez! 

Nem mondhatnám, hogy ésszerű és megfontolt terv volt, de azt sem, hogy végiggondoltam, mihez is kezdek majd azután, hogy beszéltünk. 




Elérkezett a megbeszélt időpont, és a nagydarab őr végigmért, mielőtt kinyitotta volna a kopott, festékét pergető ajtót. 

– Erre! 

Nem tudom, milyen származású lehetett, csak azt éreztem, hogy bizonyosan külhoni. Talán nem is értette, amikor megkérdeztem, hová vezet, talán csak nem tartott méltónak, hogy válaszoljon. Felvezetett egy hátsó lépcsőn, végig egy folyosón, végül egy szoba ajtaját nyitotta ki nekem. 

– Ide! 

Engedelmesen beléptem. 

A ház, ahogy korábban is sejtettem, valószínűleg korábban egy polgári család háza lehetett, de jó ideje lakatlanul állhatott. A port sem takarították fel, az a néhány lábnyom, amit láttam, azt sejtette, hogy aligha lakhat itt a társulat minden tagja. A szobában félhomály uralkodott, a zárt zsalukon beszűrődő esti nap fénye vékony csíkokban festette meg a levegőben szálló port. Az igazgató egy valaha díszes, mára megkopott asztal mellett ült egy karosszékben, és éppen sültet evett. Kristályüvegben bor volt előtte, és amikor beléptem, nekem is öntött az odakészített pohárba. 

– Na, jöjjön, ifjú barátom! 

Közelebb léptem. 

Az ócska bútorok valaha szebb napokat látott darabjai nem passzoltak egymáshoz, olybá tűnt, mintha szemétre hányt darabokat hordott volna össze valaki. A félhomályban alig láttam az arcát, de azt azonnal észrevettem, hogy az arannyal túldíszített bordó fellépőkabát van rajta. 

– Üljön le! – bíztatott, és ha nem lett volna mindennél fontosabb, hogy láthassam Biancát, ez lett volna az a pillanat, amikor ösztöneimnek engedve megfutamodok. 

De erőt vettem magamon, és félretolva balsejtelmeim egyre hevesebben ostromló árnyait, odaléptem, hogy az igazgatóval szembeni székre telepedjek. Letettem a pénzes szütyőt az asztalra, és felé toltam. 

Ismét végigmért, és amikor tekintetünk találkozott, végigfutott rajtam a borzongás. 

Kibontotta a zsák száját, kivett egy dukátot, majd visszadobta, hanyagul, mintha mit sem számítana ez a kisebb vagyon. 

Belém hasított a felismerés, hogy nem hagyom el élve ezt a szobát, hiszen ha megöl, és hullámat a Canal Grande mélyére dobatja, rég messze jár már a társulat, mire egyáltalán rám találnak! 

– Tudja, időközben végiggondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy ez az összeg kevés. 

Nagyot nyeltem. Nem tudtam volna többet szerezni, így is a pénzes zacskóban volt a múltam és a jövőm! 

– Ennyi van – mondtam határozottnak induló, de megcsukló hangon. 

– Óh, nem pénzt akarok magától – nevetett, és elém tolta a kristálypoharat. – Valami egészen mást! Olyasmit, amit könnyen nekem adhat, magának nem fog hiányozni, de nekem kincset ér! 

Elhűlve meredtem rá, fogalmam sem volt róla, mire gondolhat. 

– A történetét! Magáét és Biancáét! Mesélje el, részletesen, minden apróságra kitérően! Hallani akarom az első mozzanattól az utolsóig, és ha végzett, megkapja, amit akar! 

Megremegett a kezem a míves kristályfelületen. 

Két félre szakadt a lelkem, az egyik fele szinte vágyva vágyott rá, hogy végre kiönthesse bánatát, és megoszthassa valakivel az elmúlt évek magányának kínzó terhét, míg a másik, a hűvösebb és racionálisabb énem mind egyre arra bíztatott, hogy hagyjam ott… menjek el! 

Végül ráálltam. És ő jó hallgatóság volt, kitűnő közönség! Úgy folyt belőlem a szó, akár az áradó folyó, hömpölygött, megállíthatatlanul, és ő figyelt, bólintott, kérdezett és sajnálkozott, éppen, amikor kellett. Én pedig beszéltem, hosszan, talán órákig, közben sötét lett, és az igazgató gyertyákat gyújtott mellettünk, de egy pillanatra sem veszítette el a történet fonalát. 

Későre járt már, amikor úgy éreztem, mindent elmondtam. Addigra szinte barátként tekintettem rá, olyan megértő, olyan támogató volt, és az egyetlen – az egész világon az egyetlen! –, aki tudta, látta, érezte, ismerte a fájdalmamat! 

– Könyörgöm! Engedje, hogy lássam! 

Felállt, és szó nélkül a kezembe adta az egyik gyertyatartót. A három viaszrúd már félig leégett, fehér könnycseppjeik megdermedtek az oldalukon. 

Az igazgató a szoba egy másik ajtajához lépett, és intett, hogy kövessem. 

Engedelmeskedtem. Kezem, szívem úgy reszketett, akárha kivégzésemre vezettek volna, és egy pillanatra meg is torpantam, mielőtt be mertem volna lépni. 

Mi lesz, ha Bianca elutasít? Mi lesz, ha szíve olyannyira összetört, hogy kihullott belőle minden emlékem, és nem képes már többé szeretni?! Mi lesz, ha gyűlölettel és vádlón fogad? 

Minden erőmre szükségem volt, hogy átlépjem a küszöböt. 

Ez a szoba jóval kisebb volt, mint az előző. A falak mentén álló könyvespolcok szinte mind üresek voltak, az ablak itt is el volt sötétítve, bár az óta odakint is leszállt az éj, így nem értettem az okát. A helyiségben nem is állt más, csupán egy kis kerek asztal, rajta gyertyatartóval, valamint egy letakart dobozkával, és három szék. Kettő az asztalnál, egy pedig a falnál. Az asztal mellett pedig ott ült Bianca! 

Csak álltam, és megbabonázva bámultam rá! 

Kissé sápadt volt, talán a fény, vagy a smink tette, haját máshogy fésülte, és egyszerű ruhájában olyan szánandónak tűnt… de ő volt az! Biztos voltam benne, ahogy rám emelte a tekintetét! Könnyek gördültek le az arcán, és abban a szent pillanatban biztosan tudtam, hogy ő sem szűnt meg szeretni engem, hogy mindez nem lehetett hiábavaló, és hogy boldogságunknak többé semmi nem szabhat határt! 

Hosszá futottam, hogy átöleljem, de kezem csak a levegőt markolta, átsiklott az alakján, mintha nem lenne több, mint köd a csatorna vize fölött… 

– Ne! 

Lehajtotta a fejét, és zokogott. Apró ujjaival megpróbálta megérinteni a felé nyújtott kezemet, de képtelen volt rá. 

– Ne! Engedje, hogy lássam! – támadtam az igazgatóra – Engedje, hogy valóban lássam! Ne csak így! 

Biztos voltam benne, hogy ugyanazt a trükköt alkalmazza, amit a színpadon. Talán meg akarta védeni tőlem, nehogy bántsam, és ezért nem engedte be a szobába?! Dehát nem bizonyítottam még eléggé, hogy mit érzek?! 

Az igazgató felállt, és a vállát a kezemre tette. 

– Üljön le, fiatal barátom! 

És bár a legkevésbé sem vágytam a székbe ereszkedni, mégis engedelmeskedtem, olyan erővel nyomta lefelé a vállam. 

– Most maga hallgat! – mondta ellentmondást nem tűrően, és a gyertya fénykörében Bianca könnyeit néztem. – A Bánat Színháza nem tartogat boldog befejezést senkinek, drága fiam! A maga szerelme, Bianca, már a színházé! Nem viheti őt el! Semmiképpen! 

– De… 

– Nem. Egyszerűen lehetetlen – hangjában nem volt se harag, se erőszakosság, sokkal inkább tűnt szomorkás kijelentésnek, mint utasító fenyegetésnek. – Ha akarnám, se változtathatnék ezen! Most megengedem, hogy kettesben maradjanak. Aztán maga távozik, és nem jön ide többé! 

Nem tűnt se elégedettnek, se kárörvendőnek. Szinte elhittem, hogy átérzi a fájdalmam, és így még érthetetlenebb volt számomra, hogy nem segít! 

– Várjon! Legalább azt engedje meg, hogy hús-vér valójában itt legyen! 

Megállt, az asztalhoz lépett, és óvatosan felemelte a kendőt. 

A csavaros üvegben, ami alatta bújt meg, egy emberi szív volt, rajta pedig a nyaklánc a medalionnal, amit Bianca tőlem kapott! 

Megfordult velem a világ! És mire magamhoz tértem döbbenetemből, az igazgató már nem volt sehol! Szerettem volna utána rohanni, válaszokat követelni, ha kell, kitekerni a hájas nyakát, de egyedül voltam, zárt ajtók mögött, szerelmem kivágott szívével és a szellemével! 

Igen. 

Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor mindent megértettem. 

A Bánat Színháza nem használt trükköket. Csupán egyet. Az emberek legmélyebb fájdalmát maga valójában mutatta meg. Bebörtönzött, bús kísértetek által. Az áradó, mindent elborító búskomorság, a lényegük, valaha volt lelkük itt maradt része, ez volt az, ami megdermesztette, elborzasztotta, és a székhez szegezte a közönséget! Anélkül, hogy akár csak sejtették volna a valóságot! 

– Bianca… 

Lerogytam a székbe, és megpróbáltam megérinteni a kezét. Átsiklott rajta az enyém. 

– Hogyan…? Miért…? 

– Nem tudtam, és nem is akartam nélküled élni… 

Összeroppantam szavai súlya alatt. 

Az arcát néztem, a kedves, sápadt arcot, majd a szívet az üvegben… melyre úgy akasztották rá a vékony aranyláncot és a finom aranymedált, mint valami jelölő címkét. 

– Az én hibám… 

– Óh, ne, szerelmem! 

Ő is megpróbált megérinteni, de nem sikerülhetett. Lehunytam a szemem, és minden erőmmel igyekeztem, hogy érezzem az érintését. De még csak egy hűs fuvallat sem haladt át a szobán… 

– Nem! – ismételte. – Ez csakis az én gyengeségem! Nem tudtam volna elviselni, hogy Massimo ismét hozzám érjen! Nem tudtam volna elviselni, hogy nem látlak, hogy nem érinthetlek, hogy nem szerethetlek minden nap! Nem lettem volna képes más feleségeként élni! Azt pedig nem várhattam, nem kérhettem tőled, hogy a családod ellen fordulj, és a pokolra kárhozzunk mindketten! Így az egyetlen dolgot tettem, amivel halhatatlanná tehettem a szerelmünket! 

Nem tudom megmondani, hogyan kerültem haza. Újabb sérüléseket nem szereztem, így bárhogy történt is, nem erőszakkal. Csupán napokkal később tértem magamhoz. Inasom szerint olyan voltam, mint aki nyitott szemmel alszik, vagy ájult, a családom és az orvosok már aggódtak értem, nem tudtam magamról, és az alapvető reflexeken kívül semmiféle életjelet nem adtam. 

Napok teltek el! 

Nem volt vesztegetni való időm, még az előtt kellett cselekednem, hogy a színház továbbállna a városból… De fogalmam sem volt róla, mit tehetnék! 

Kihez fordulhatnék segítségért, aki bármit is tehet egy ilyen irtózatos és természetfeletti erővel szemben? Létezhet egyáltalán segítség ilyesmire? 

Magammal akartam hozni holt szerelmem lelkét, hogy, ha másképpen nem, így velem maradjon… Visszamentem hát a színházhoz, hogy újra beszéljek az igazgatóval. 

Az őr most könnyedén beengedett, szinte azonnal a szobába kísért, majd rám zárta az ajtót. Egyedül maradtam zaklatott árnyaimmal, és nem volt kiút. Minden ajtó zárva volt, ha meggondoltam volna magam, se távozhatok. Kínzó kétségeim új erőre kaptak ehelyütt, és lassanként megkérdőjeleztem már mindent. 

Csak az előadás végeztével, jóval éjfél után nyílt ki az ajtó, és sétált be rajta az igazgató. 

– Tudtam, hogy visszajön – mondta a legkisebb meglepetés nélkül, és lehuppanva a kerevetre nekiállt, hogy lehúzza a csízmáját. 

– Adja nekem Bianca szívét! 

Kissé megemelkedett a szemöldöke, azt hiszem, ekkor láttam rajta először meglepetés jelét. 

– Ugyan, minek az magának? 

– Azt akarom, hogy velem maradjon! Nem tudok, és nem akarok élni nélküle… – ismételtem az Ő szavait – elviszem, hogy együtt legyünk! 

Felnevetett, gúnyosan, cinikusan. 

– Azt hiszi, ilyen egyszerű? Az a lélek a színházé. Ha elviszi a szívet, a lélek elvész. Nem lesz ugyan már velünk, de nem marad itt többé! Örökre feloldódik a nagy ismeretlenben barátom, és a legkitűnőbb médium se tudja majd többé előhívni magának! A szív pedig nem lesz más, csupán egy rothadó húsdarab! Nem tudja őt elvinni… Ő a Színház része! 

– Ezt nem fogadom el! 

Megvonta a vállát. 

– A lélek mindig a Színházzal marad. Mindaddig, míg valaki fel nem ajánlja magát helyette, és meg nem váltja a sorsát… Akkor, és csakis akkor térhet meg istenhez! 

– Nem hiszek magának! 

Dühösen nekirontottam, de olyan könnyedén tért ki az utamból, mintha nem is lenne súlya… Mintha olvasott volna a gondolataimban, és előre tudta volna, mit fogok tenni! 

– Tudja mit, fiam? Tegyen egy próbát! 

Kinyitotta az ajtót, és visszatért az üveggel. Az arany lánc úgy csillogott a gyertya lángjában, mintha engem vádolt volna mindenért. 

A kezembe nyomta, és az ajtó felé intett. 

– Menjen! 

Haboztam. Magam sem tudom, miért. Ezt akartam! De amit mondott, elbizonytalanított. Ha csak egy halvány esély is van rá, hogy igaz… akkor megölném vele Biancát! 

– Tudja mit mondott a lány, amikor felkeresett?! 

A gondolatától is iszonyodtam, hogy valaki hangosan kimondja azt, amit gondoltam – hogy miattam választotta ezt a sorsot! Megsimogattam az üveg felületét, és esküszöm, olybá tűnt, mintha megdobbant volna az üvegben az érintésemre! 

– Azt mondta, nem akarja, hogy ez a szerelem a halandó érzések módjára elsorvadjon! Azt mondta, örök időkig a színpadon a helye, az emberek előtt, hogy lássák, értsék, érezzék és megtanulják, mi a valódi szerelem! El akarja vinni? Vigye… 

Meghátráltam. 

Szégyellem bevallani, de rettegtem a gondolattól, hogy elveszítem. Ha kiviszem, és azzal tényleg a nemlétbe taszítom… 

Szó nélkül visszaadtam neki, és amikor megfogta az üveget, én még egyszer végigsimítottam a felületén – aztán elrohantam. 

Bíztam benne, hogy létezik megoldás, hogy Isten segít, hogy nem engedheti ezt a szentségtelen dolgot… De a pap, akinek mindent elmondtam, aki családunk barátja és bizalmasa volt már jóval a születésem előtt, bolondnak nézett. Nem törődött mondanivalóm lényegével, egyre azért szidalmazott, hogy olyan nő iránt éreztem szerelmet, aki iránt nem lett volna szabad, és egyetlen szavamat sem hitte el a színházzal, vagy a kísértetekkel kapcsolatban! 

Hosszan imádkoztam, és amikor utána indultam a sekrestéybe, mert még néhány szót akartam váltani vele, hallottam, amint éppen levelet diktál családomnak… Azt írták, hogy az őrület oly mértékben elhatalmasodott rajtam, hogy talán jobb lenne valahol vidéken bezárva tartani. A levelet megvettem a szolgától, hogy némi időt nyerjek, és súlyos döntést hoztam. Ha Isten nem segít, a másik oldal erőihez kell folyamodnom! Felkerestem hát néhány kétes hírű barátot, és útmutatásaik alapján egy „különleges” embert. Cigány ősökkel dicsekedett, bár őszintén szólva, inkább tűnt valami részeg tengerész és egy ócska, kikötői lotyó utcán felnőtt fiának. Állította, hogy kapcsolata a szellemvilággal olyan erős, amilyen senki másé a városban, és miután végighallgatta a történetemet, jó pénzért vállalta, hogy megoldja ezt a csekélyke problémát. 

– Mit is akar tulajdonképpen, drága uracska? Megszabadítani a szép hölgy lelkét? 

– Nem! Nem elveszíteni akarom őt, hanem magammal vinni! 

Lehunyt szemeim előtt már láttam megrendezett, díszletekkel takart életem, ahol minden vasárnap templomba megyek, hétköznap apám irodájában segítek az üzleti ügyekben éppen úgy, ahogy a tökéletes gyermektől elvárja… Ha kell, néhány családi eseményen részt veszek, de sosem nősülök meg. Vendégeket nem hívok, de ezt megszokják egy idő után, és bár legyintenek majd a hátam mögött, hogy „magányos vén bolond”, azért senki nem bélyegez majd meg a kelleténél jobban. És nem sejtik majd, hogy a szolgák nélküli házban egy tünemény vár rám, minden nap, amikor hazaérek, mosolyogva jön elém – és ez a mosoly ad erőt minden nélküle töltött pillanathoz! Ez a mosoly, mely többet ér számomra lelkem üdvénél is, és ha kell, ezer ördögnek vetem oda halhatatlan lelkem, ha halandó életem maradékát vele tölthetem! Még akár így is! Ilyen formában! Érintés és csók nélkül, ölelés nélkül, a test melege nélkül! Csak velem legyen! 

Utolsó ezüstjeim, és a családi ékszerek átadása után, a férfi, „a nagyszerű tudor” és „kivételes látnok” nekilátott, hogy elvégezze varázslatát. Vér, állati belek, és érthetetlen kántálás, mindenféle felfestett szimbólum, kén és más szerek maró bűze… Fogalmam sem volt, mi történik, hogy mit látok, vagy érzek, csupán szívem minden rezdülésével vágytam a sikerre, nem törődve a következményekkel. Amikor végzett, intett, hogy távozzak, és kikísértek az emberei. 

Az éjszaka csípős levegője felszabadította az elmúlt órában eltompult érzékeimet, és lelkem egy pillanatra szabadnak tűnt a remény szárnyán lebegve. Most már ellophatom szerelmem szívét, hogy magammal vigyem, és örökké együtt legyünk! Lépteim könnyűnek tűntek, de az éj megelevenedett, mintha az árnyak életre keltek és értem jöttek volna, mintha minden, amit ismertem, eltorzult formába csavarodott volna körülöttem… A csatornák, a hidak, a paloták, a terek… mind-mind átalakultak, és rémek tucatjai nyüzsögtek a város izzó testén! Istenem! Rászabadítottam a poklot a világra?! 

Rettegve támaszkodtam az egyik palota márvány falához, és amikor egy ördögi, karmos, fekete teremtmény közeledett felém, rémülten lehunytam a szemem. Elkárhoztam még életemben! 

De nem mélyedtek belém a karmok, nem tépték szét a testemet, nem szaggatták agyarak a bőrömet, csak belém karolt, magával húzott, és bár próbáltam ellenállni, hamarosan az erőm teljesen elveszett. Csak mentünk, vagy suhantunk, nem tudtam volna megmondani, de amikor kinyitottam a szemem, egy bordély előtt álltunk. Különös egy démontól… 

Magával húzott, és én nem tudtam ellenkezni. Odabent aztán még iszonyúbb látvány fogadott, mintha mindent vér borított volna, és rémülten takartam el a szemem, míg ismét meg nem ragadtak, és vittek, vonszoltak, bárhogy is tiltakoztam. 

Csend vett körül. A zárt ajtón át némiképp átszűrődött a mulatozás, a zene és az ének hangja, de idebent nyugodt csend volt. Homlokomon hűs, nedves kendő érintését éreztem, kinyitottam a szemem. A sötét szobában egyetlen gyertya égett csupán, távol tőlünk, így a kanapé mellett térdelő alakot nem láttam tökéletesen. Azt azonban így is kivettem, hogy nem démon volt! 

Hosszú, hullámos barna haja a dekára alá ért, és kibontva hordta. Furcsa, fűszerekre emlékeztető illatot árasztott, színes ruháján érmék csüngtek, melyek mozdulatainál összeütődtek. És én azt hittem, az ördög gúnyból szórja a pénzt, mint afféle bűnjelzőt… Egy cigánylány volt, semmi kétség! 

– Ki vagy te?! 

– A nagybátyám boltjában voltál ma este… 

Elszörnyedtem, és megpróbáltam felállni, hogy elmeneküljek, de megszédültem, és ő könnyedén visszalökött a kanapéra. 

– Maradj nyugton! 

Az árnyak ismét sűrűsödni kezdtek, és a gyertya lángja mintha sokkal kevesebb fényt adna, egyre nőtt és erősödött a szobában a feketeség. A lány arca eltorzult, és a sarokból ismét karmok kaparását hallottam. 

– Nyugodj meg, még a végén megáll a szíved! 

– A pokol démonai… – suttogtam rémülten. 

A lány valamit a számba erőltetett. Ki akartam köpni, de a torkomra szaladt, és fuldokló köhögésbe kezdtem. Könnyek szöktek a szemembe, és azon át úgy tűnt a gyertya lángja maga is életre kel, egyre közeledett, majd ellobbant, és rámszakadt a teljes sötétség! 




Amikor magamhoz tértem, odakint már világosodott. 

Nem tudom, hogyan kerültem az ágyba, a takaró alá. A lány az ágy szélén ült, és halkan dúdolva fésülte hosszú haját, kifelé nézett a félig nyitott spalettán, messze, a tenger felé. 

– Hol vagyok?! Ki vagy te?! 

– Én hoztalak ide – felelte, mintha ez olyan természettől való lett volna – nagyon rosszul voltál tegnap este! 

– A pokol démonai! – vágott ismét tarkón a felismerés. – Elszabadítottam a pokol démonait! 

Szinte pánikszerű rettegéssel tört rám az önvád, de a lány felnevetett. 

– Ugyan, dehogy! Még hogy pokol, meg démonok! A nagybátyám csak arra képes, hogy a pénzt kilopja a zsebedből, semmi többre! 

Értetlenül ültem fel. 

– De… én… láttam őket! 

Félig felém fordult, és bátorítóan rám mosolygott. 

– Azok a füvek, amiket a szertartás alatt elégetett… azok láttatták veled a saját félelmeidet! A hatása elmúlik, és nem látod majd többé őket! 

Döbbenetemben alig találtam a szavakat. 

– De… a véráldozat… a mágia… 

Ismét felkacagott. Volt a nevetésében valami gyermeki erő, amitől annyira tisztának hatott, hogy szíven ütött. 

– Csalás mind. Ne higgy neki! Semmi nem igaz belőle! 

Nem értettem, mi történik, és miért. Azt felfogtam, amit mondott, de nem láttam az értelmét. 

– Miért mondod el?! 

– Hallottam, amit a kedvesedről mondtál! Nem akartam, hogy megöld azzal, hogy hiszel a mágiában… 

– Micsoda utolsó mocsok csaló! 

A keserűség felgyűlt bennem, és most szennyvízként zúdult a szobára. Záporoztak a szidalmak, és jóval cifrább dolgok is kijöttek a számon. A lány némán tűrte, hogy a családját ócsárlom, és csak akkor szólalt meg ismét, kifelé bámulva az ablakon, amikor elkeseredetten az ágy szélére roskadtam. 

– Nem akartam, hogy elveszítsd a szerelmedet. 

– Ugyan, mit tudsz te a szerelemről és az áldozatról?! – csattantam fel. 

Újra felém fordult, szemében egy pillanatra felismertem azt a mélységes szomorúságot, ami csakis azok sajátja, akik megélték ezt a fajta fájdalmat. Azonnal megbántam a szavaimat. 

– Többet, mint szeretnék. 

Hallgattam. Bocsánatot kellett volna kérnem, de nem voltam képes megszólalni. Végül odatérdeltem mellé a földre, és megfogtam a két kezét. Rám nézett, és abban a pillantásban nem egy kisgyermek, vagy egy fiatal nő lelkét láttam, hanem egy vénséges, fájdalmaktól gyötört, sokat megélt asszonyét. 

– Van segítség? – kérdeztem szinte könyörögve, és bár nem volt már jogom, imádkoztam, hogy azt a választ adja, amit hallani akartam. 

– Ez a mágia olyan ősi, hogy nem találsz olyat, aki meg tudná törni. 

Felállt, és otthagyott. Egyszerűen elsétált mellettem, egy pillanatra megsimogatta a fejem, ahogy egy anya tenné, vagy egy tanár. Kissé lemondóan, ahelyett, hogy kimondaná, „nincs mivel biztassalak”! Az ajtóból visszafordult, egy pillanatra. 

– Tudod, mit kell tenned. 







Ismét ott álltam a kopott kapu előtt, és az őr már szinte fásultan vette tudomásul, hogy megint én vagyok… Mintha tudta volna, mintha számított volna rá… Szó nélkül nyitotta előttem az ajtót, és ezúttal nem fel a lépcsőn, az emeletre kísért, hanem lefelé, a színpad mögött egy szűk lejáraton a legalsó szintre. 

Az igazgató, amikor meglátott, sóhajtott, és beletörődő mosollyal bólintott. 

– Tudtam, hogy visszajössz! 

– Meg akarok váltani egy lelket! 

– Valóban? 

Nem tűnt úgy, mintha kérdezné. Nem tűnt úgy, mintha meglepődött volna. 

– Azt a lelket, aki Bianca partnerét játssza! 

Halványan elmosolyodott. 

– Ha valaki megvált egy lelket, maga kerül a helyére. A szelleme onnantól a színházé, és mindaddig, míg valaki fel nem szabadítja, a színházé is marad! Megértetted ezt? 

Határozottan bólintottam, de a legkevésbé sem voltam biztos benne, hogy felfogtam, miről is van szó. Csak egyet tudtam. Ez az egyetlen módja, hogy Biancával együtt legyek! 




– Tehát az elhatározásod végleges? 

Bólintottam. 

A szobának nem volt ablaka. A kőfalakon néhol kiütött a salétrom, és itt-ott rozsdafoltok barnították furcsa mintákat kreálva a félhomályban. Volt időm tanulmányozni, míg arra vártam, hogy véget érjen az előadás. A fa polcok azonban nem tűntek idevalónak, jobban hasonlítottak az új, drága bútorokra, a rajtuk sorakozó üvegek – bennük a még mindig ép szívekkel –, pedig különös, misztikus csillogással fogták fel a gyertyák rebegő fényét. 

– Meg akarom váltani Eduard lelkét, és felajánlom helyette cserébe a magamért a színháznak! 

– Elfogadom. 

A polchoz lépett, és levett egy üveget, azt, amelyiket korábban is megmutatott már nekem, és ami a férfi szívét rejtette. Letette a hosszú asztalra, ami a szoba nagy részét elfoglalta, és zubbonya zsebéből egy cetlit húzott elő. Az ismeretlen nyelven írt szöveg egyetlen szavát sem értettem, még csak nem is hasonlítottak se anyanyelvemre, se az általam ismert nyelvek egyikére sem! Az első szavak után megjelent a férfi szelleme, majd ahogy befejezte a rigmust, Eduard arca megváltozott. Mintha valami teljesség töltötte volna el, mielőtt végleg áttetszővé vált, és eltűnt, végleg beleolvadva a gyertyák fényébe! 

A szív, az üvegben, mely eddig halványvörös volt és kerekded, most elszürkült, összeaszott, egyre kisebb és szárazabb lett, míg végül, az igazgató egyetlen, apró érintésére finom porrá vált. 

– Ő már szabad. Vedd át a helyét! 

Bólintottam. 

Nem tudtam mi fog velem történni, csak azt, hogy meg kell halnom. Legbelül reszkettem a félelemtől, de nem láttam más kiutat. Nem tudtam, és nem is akartam tovább így élni! 

Istenem, Bianca… 

Pecsét volt sorsomon minden szava! 

Alig éreztem a szúrást. Egy pillanatnyi fájdalom volt csupán, alig felfogható, jelentéktelen. Aztán a testem elzsibbadt, és már csak láttam, nem éreztem, ahogy zuhanok. 

Az igazgató felfogta a testem, és az asztalra feltette. Akárhogy próbáltam, nem voltam képes mozdulni, csupán pislogtam, és zihálva kapkodtam a levegőt. 

– Mi… – nyögtem volna, de megelőzött. 

Mellém lépett, és fölém hajolt. 

– Semmit nem fogsz érezni, ezt megígérem. 

Olyan volt, mint egy jóságos atya, aki altató mond a fiának. 

– Tudod, amikor Bianca elmesélte a történetét, a szívem mélyén azonnal tudtam, hogy egyszer itt fekszel majd. Hinni akartam, hogy a lány nem téved, annyira hitt szerelmed őszinteségében és erejében, és tudtam, ha igaza van, utána jössz, hogy meghozd ezt az áldozatot! 

Két kezébe fogta az arcom, és finoman elfordította a fejem. 

– Nem akarom, hogy lásd. Nincs is rá szükség! 

Ha akartam volna, se tudtam volna a testemre pillantani, szándékosan úgy helyezte el mozdulatlanná dermedt tagjaimat, és fordította a fejemet a polcok felé. A szívek, mintha egyetértő beleegyezéssel lebegtek volna tartó üvegeikben… 

A szemem előtt megjelent egy pergamen. 

– Ezt fel kell olvasnod! 

A szavak idegen nyelven voltak, de latin betűkkel írva. Fogalmam sem volt róla, mit jelentenek, de éreztem a dallamosságuk mögött megbújó kegyetlen erőt. 

Vér fröccsent a papírra, az én vérem! Tudtam, de valóban nem éreztem. A szavakra koncentráltam, és arra, hogy hamarosan vége, hogy együtt lehetek a kedvesemmel… Az üvegek felől mintha egy tucat árnylélek suhant volna felém, hogy körbeállja az asztalt – köszöntve a jövevényt. Biancát kerestem közöttük… 

Egy pillanatra még láttam, ahogy az igazgató, szívemmel a kezében az üveghez lép, aztán rám borult a sötét. 




A következő fény, amit láttam, a színpad széli rivaldafény rám vetülő sugara volt. Ott álltam, teljes valómban, a színpadon pedig egy másik alak… Felém fordult. Bianca! 

Újra láthattam! Újra érinthettem, éreztem a bőrének selymét, a hajfürtjei simítását az arcomon! A karomba vehettem, átölelhettem és megcsókolhattam! 

Amire nem számítottam, hogy minden este végig kellett néznem a halálát, a kísértetté válását, ahogy belefakul a lét és nemlét közti határba! Minden alkalommal belepusztultam egy kicsit, tudván, hogy én okoztam ezt, hogy miattam halott, és amikor saját mellkasomba szúrtam a tőrt, az sokkal kevésbé fájt, mint az ő könnyes arcának látványa! Fájdalmunkat az érzés legmélyéig megéltük, hogy ez aztán szétáradjon a teremben. Bánatunk, kínunk, vesztett szerelmünk minden tragédiája újult erővel borította el a lelkünket – és a közönségét. 

Aztán sötét lett. Minden előadás végén. Egészen a következő alkalomig, amikor a színpad reflektora megvilágított. Amint vége lett a történetünknek, eltűntünk. 

Olykor hosszan, máskor egészen rövid ideig tartott csak. De ennél kegyetlenebb magányt nem éreztem még soha. Mintha nem is én szűntem volna meg létezni, hanem maga a világ! Hiába igyekeztem felidézni Őt magamban, csak a hiányát éreztem. Mindennek csupán a nem-létét. De a tudat, hogy amikor legközelebb fény gyúl, ő ott lesz, ez erőt adott! És így is volt! 

Felém fordult, rám nézett, hozzám szalad, és a karomba zárhattam! 

Újra és újra, estéről estére. 

Aztán egy este, több ezer, több tízezer előadás után, aki felém fordult, nem ő volt! Egy szőke, kék szemű, tökéletesen babaarcú lány. Szép volt, sugárzó és idegen! És én bármennyire szerettem volna eltűnni, semmivé foszlani, vagy legalább sírva kuporodni a sarokba, ki kellett tárnom a karom, hogy átöleljem, magamhoz kellett vonnom, kimondanom a szerelmes szavakat, és hagynom, hogy ajkai az enyémhez tapadjanak – ahol előző este még Bianca édes ajka volt! – és a kín, amit úgy hittem, nem lehet fokozni, ezerszeresére nőtt! Elveszítettem őt! Megváltották! 

Hálát kellene adnom, hogy felszabadult, de bilincsem láncai most olyan súllyal húznak, amit nem bír el a lelkem, és bűnöm ezerszeresen megváltott szenvedés árán sem tűnik el… Itt ragadtam, nyomorúságom legmélyebb bugyrában, élet és halál közt, nem nyerve megváltást! És minden este, amikor a rivaldafény rám vetül, amikor a tükrök rám irányítják a gyertyák lángjának megsokszorozott erővel ragyogó sugarát… és felém fordul Bella, aki elvette tőlem Biancámat, és ki kell tárnom a karjaimat, hogy vágyaim, érzéseim, és akaratom ellenére játsszam, mondjam, tegyem, amit a szerepem kíván… meghalni vágyom. 

És most, ismeretlen barátom, hogy végighallgattad szomorú történetem, döntened kell! Ha csatlakozol a Bánat Színházához, megváltod a lelkem. Viszont mindörökre eladod a sajátodat!




 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews