Senki
se tudja igazán, hogyan kezdődött.
Akkoriban,
amikor a világ még egészen más volt, filmek százai próbálták jól-rosszul
megjövendölni a Világvégét és az azt követő világot… De a forgatókönyvírók és a
rendezők mind tévedtek.
Atomháború?
Egyetlen bombát sem robbantottak fel, csupán az őrizetlenül maradt erőművek
okoztak kisebb-nagyobb katasztrófákat világszerte.
Járvány?
Nem betegedtek meg tömegével az emberek sehol, védőruhás orvosok és szakértők
se járták a világot.
Tömeges
éhínség vagy vízhiány? Az emberek egészen az utolsó pillanatig gátlástalanul
folytatták egy szem bolygónk kizsigerelését, úgyhogy az efféle problémák
megmaradtak a nagyképűen harmadik világnak nevezett területek rákfenéinek.
Istenítélet?
A túlélők többsége ateista, de a hívők se váltak fanatikusokká. Ha pedig
valamilyen globális természeti katasztrófa történt volna, úgy az Őstermészet
csendben és alattomosan dolgozott.
Senki
se tudja már, mivel és hogy kezdődött, mi történt és miért. Maroknyi ember
maradt csupán az egész világon, elszórtan kisebb-nagyobb csoportokban. Nem
járják őrült, autós-motoros fosztogató bandák az utakat, nem támadnak mutáns
hordák a békés településekre… És nem használunk doboznyitó füleket se pénz
gyanánt. Vannak fosztogatók és más törvényen kívüliek, ahogy mindig is voltak,
de nem okoznak több gondot, mint amikor még volt írott törvény. Kevés
kivételtől eltekintve a mutánsok se őrültek és erőszakosak: elég nekik a maguk
baja, nem keresnek még többet.
A
világ egyszerűen véget ért.
Mármint
az a világ, amelyben dédszüleink megszülettek. A százezres, milliós városok
mostanra elnéptelenedtek, az országhatárokra senki sem emlékszik már. Az autók
és a többi közlekedési eszköz mostanra mind hasznavehetetlen, rozsdaette roncsokká
lettek, amelyeket lassanként ugyanúgy benő a gaz, mint a feltöredezett műutakat
alattuk, vagy a házakat körülöttük. A régi világ eltűnt, a természet pedig
lassanként beülteti virágokkal a sírját.
Kétszáz
éve már, hogy nem hordunk ruhát, nehogy eláruljon bennünket az anyag suhogása.
Nincsenek zajos eszközeink, nincsenek már dalaink, de még csak szavaink se,
nincs hangunk. Nincsenek neveink, csak amiket valamely jellemző vonásunk
alapján ragasztunk egymásra. Az újszülöttek sem sírnak már fel, néma minden
örömünk és bánatunk. Kétszáz évünk volt rá, hogy megtanuljunk nesztelenül és
ritmus nélkül járni és lélegezni, hangok nélkül beszélni.
Két
évszázad alatt elnémult a Földön minden és mindenki, ami és aki túl akarta élni
Azokat. Kétszáz éve a halálsikoly az
egyetlen hang, ami elhagyja az emberek torkát… Bár a legjobbjaink megtanultak
néma csendben szenvedni és meghalni.
Azt
mondtam, senki se tudja már, mivel és hogy kezdődött, mi történt és miért: a
régi világ eszközei híján csupán egymásnak elmutogatott történetekből ismerjük Azok eljövetelének históriáját.
A
történeteink szerint Azok az égből
jöttek egykor és a mi fajtánknak esélye sem volt ellenük, pedig úgy tudjuk,
lenyűgözően hatalmas és pusztító fegyvereink voltak akkor, amikor dédszüleink
világa megszűnt létezni. Abban a világban mindennek volt hangja és ritmusa,
hisz máskülönben talán nem is működött volna semmi… Zajt, ütemes zajt keltett
minden, aminek csak köze volt az emberhez: hangja és ritmusa volt nemcsak a
gépeinknek, a dalnak és beszédnek, de még a járásnak és légzésnek, az életnek
és a szerelemnek is.
Ám,
míg Azok teljesen vakok voltak és nem
éreztek szagokat sem, a leghalkabb ritmusos zajokat is rögtön meghallották.
Amiről mindaddig úgy gondoltuk, hogy elengedhetetlen a világ működéséhez, végül
az emberiség vesztét okozta. Azok
meghallottak mindent, és ha felismerték a ritmust, lecsaptak. Jobbára
láthatatlanok és nincs jellegzetes szaguk sem, így sosem tudta senki, hol
vannak éppen, hol fognak támadni legközelebb. Először a gépek és a fegyverek
hallgattak el, hiszen a hangjuk halált hozott a katonákra, majd elcsendesedtek
maguk a katonák is: ki azért, mert meghalt, mások meg, mert túl akarták élni.
Aztán lekerültek a lábakról bakancsok és csizmák, aztán a szemétre került
minden más lábbeli is, mert a lépések ütemes kopogása is halált jelentett…
Hogy
mikor váltunk rettegő túlélőkből némán rejtőző, meztelen vadakká, senki sem
tudja. Ugyan féltő gonddal őriztük mindazt, amit csak megmenthettünk a régi
világból, a zajok hiánya egyben azt is jelentette, hogy a civilizáció minden
alkotása mozdulatlan, néma enyészetre kárhoztatott díszlete volt csupán állandó
halálos veszedelmet jelentő mindennapjainknak.
A
fák és a tenger jelentették most számunkra az életet és a védelmet. Azok nem voltak képesek átjutni a vízen,
ha szélesebb volt, mint amit át tudtak ugrani – milliárdok haltak meg, mielőtt
erre rájött valaki. A fák pedig a rég elfeledett korok pogány istenei, akik mozdulatlan
figyelik, amint körülöttük emberek generációi születnek, nőnek fel és halnak
meg végül, és nem beszélnek, csak ha a feltámadó szél előcsalogatja
susogó-nyikorgó hangjuk. És most ezek az istenek vigyáznak ránk. Egy rég
elsüllyedt város vízszint fölé emelkedő, tornyaiban éltünk most mindannyian. A
romokra port és magvakat hordtak az évszázadok szelei, és a magvakból aztán fák
sarjadtak és más növények, mert az ősi istenek úgy döntöttek, hogy megóvják azt
a keveset, ami az emberiségből maradt: a szinte állandóan fújó szélben
szüntelen susogó lombok megkönnyítették a rejtőzködést.
Vadászni
indultunk aznap reggel is, szám szerint kilencen. Bár Azokat nem láthattuk, ha nem akartak mutatkozni, mozogni azért ők
sem tudtak teljesen észrevétlenül. A Szemeink két napja egész sor friss nyomot
fedeztek fel a parton, veszélyesen közel a Menedékünkhöz, a közösség tehát
kiküldött bennünket, hogy öljünk meg annyit, amennyit csak lehet. A módszerünk
roppant egyszerű és hatékony volt, ám ugyanakkor halálosan veszélyes is:
kiválasztottunk magunk közül egy Topogót, akit aztán laza gyűrűbe fogtak a
többiek, arccal a kör közepe felé, ütésre kész kalapácsokkal. A Topogó pedig,
híven a nevéhez, topogni vagy ugrálni kezdett, hangos és ütemes zajt keltve. És
amikor a zajra megjelentek Azok, hogy
cafatokra tépjék őt, mi agyonvertük őket, amint a végső támadásra készülve
láthatóvá váltak. A módszer hatékony volt, de ahogy mondtam, halálosan
veszélyes is: sok Topogót és Kalapácsot elvesztettünk már, mert Azok túl sokan vagy túl gyorsak voltak,
esetleg mi nem voltunk elég éberek. Előfordult, hogy valakit a túl hangosan
dobogó szíve árult el, vagy hogy túl hangosan és szaporán vette félelmében a
levegőt.
A
ritmus halál.
Kislábúnak
nem kedvezett a szerencse, ő lett a Topogónk. Egy gazzal felvert valamikor
téren álltunk fel, romos házak között, amelyekbe az egykori lakók helyére rég
visszaköltözött a vadon. Kislábú megvárta, amíg mind elfoglaljuk a helyünket,
aztán a jelre ugrálni kezdett. Eleinte rendre elvétette a ritmust, pedig nem
először volt Topogó; ki tudja, talán megsejtett valamit a közelgő veszélyből…
Azok
ezúttal elég sokáig várattak bennünket. Többen is értetlenül néztünk össze,
némán átkozva a Szemeinket a balfogásért… Aztán elkezdődött. Az első szörnyeteg
Hosszú és Mosolygó között jelent meg, akik majdnem el is szalasztották… De csak
majdnem. A következő kettő szinte egyszerre tűnt fel, egyikük ráadásul a
gyűrűnkön belül, veszélyesen közel Kislábúhoz. Talán az én ütésem végzett vele,
talán Szőkéé, de Az megcsapta őt a
farkával, mire görcsbe rándult tagokkal, ájultan esett össze.
Átkozott
sokk: Azoknak áram van a farkában.
Amikor
újabb három tűnt elő, Kislábú abbahagyta az ugrálást. Még ketten estek össze,
de nem láttam, hogy kik, mert én Azokra
figyeltem. A megritkult gyűrűn könnyűszerrel átjutottak és csupán pillanatok
kérdése volt, hogy cafatokra tépjék Kislábút és ezt ő is nagyon jól tudta,
mégsem hagyta el a posztját. És akkor Az
felvisított, amelyhez fogható hangot talán soha egyikünk sem hallott még, aztán
csak összerogyott, pont Kislábú előtt – egy nyílvessző állt ki az egyik füléből.
Vöröst
mindannyian akkor láttuk először: a lábait beakasztva, fejjel lefelé lógott egy
alacsonyabban lévő faágról és egy íj volt nála. Egyetlen lövéssel leterítette Azt, épp mielőtt végzett volna az
ügyeletes Topogónkkal. Valamilyen éles, kattogó hang hallatszott felőle, ami
összezavarta Azokat, éppen elég időre
ahhoz, hogy agyonüssük őket. Vörös ezután eltűnt a lombok között majd
kisvártatva ismét felbukkant és egyenesen felénk tartott, sietős, de
ritmustalan léptekkel és széles vigyorral az arcán.
-
Arra volt még három – mutatott a háta mögé –, de végük.
Vörös
több szempontból is furcsa volt a mi szemünknek. Fakó bőrére szabálytalan zöld
foltokat festett valami növényi nedvvel, mintha álcázni akarná magát, lángszín
haja viszont messziről rikított. Íjat és nyilat használt, míg mi kalapácsot,
ráadásul velünk ellentétben szemmel láthatóan egyedül vadászott. Ékszerként
bőrszíjra fűzve hordta Azok kitépett
karmait és agyarait.
De
ami talán a legfurcsább volt benne, az ő maga volt: a mi asszonyaink sohasem vadásznak.
Nem szorította le a melleit, bár azok nem is voltak olyan teltek, mint a mi
asszonyainkéi, a lábain viszont szőrme mokaszint viselt, míg mi jobbára
mezítláb jártunk. Közülünk a legkisebbnél is legalább egy fejjel alacsonyabb
volt, ám vékony alkata miatt ez nem tűnt fel, amíg egészen közel nem ért.
-
Menni kéne – sokkolt társainkra nézett – Most biztonságos, de nem sokáig marad
az.
Kérdőre
vonhattuk volna őt, hogy kiféle és miért vadászik a mi Menedékünk környékén,
ráadásul egymagában, ám sem helye, sem ideje nem volt a kérdéseknek. Mogorvát
nem csak kiütötte, de meg is ölte a sokk és két másik társunk sem tért még
magához, így őket cipelnünk kellett.
-
Arra megyünk – intettem Menedék irányába és nem kérdeztem, velünk jön-e.
Egyértelműnek tűnt.
Vörös
csak bólintott, aztán nekilátott, hogy levágjon egy karmos ujjat a lenyilazott
szörnyeteg egyik mancsáról; a nyílvesszőt csak ezután tépte ki.
-
Északról vagyok – Vörös váratott bennünket a történetével, amíg a közösség
valamennyi vezetője vagy fontosabb tagja össze nem gyűlt Menedék központjában,
hogy meghallgassa – Hónapok óta követem már Azokat,
ahogy kisebb-nagyobb csoportokban dél felé vándorolnak.
-
Azok korábban sosem verődtek falkákba
– Szikár volt a Szemek vezetője már hosszú évtizedek óta, így ha valaki, hát ő
jól ismerte Azokat – Miért tennének
most ilyet?
-
Most sem verődtek – rázta meg a fejét Vörös – Ahhoz túl kevesen maradtak.
Ezzel
a kijelentésével alaposan meglepett mindenkit. A régi időkben talán egymás
szavába vágva, egymást túlkiabálva vitatkoztak volna össze a jelenlévők, ám az
a korszak a többi hanggal együtt rég letűnt már, s mi a ránk kényszerített
csenddel együtt megtanultunk odafigyelni egymásra.
-
Rengeteg dögöt láttam mindenfelé, olyanokat is, amelyek már régóta rothadnak –
Vöröst láthatóan nem riasztotta meg, hogy Szikár és a többi vezető nemigen
hisznek neki – Gondolom, éhen haltak, miután… Miután megöltek mindenkit, aki
nem talált elég jó búvóhelyet.
Egyértelmű
volt, hogy keresi, miként finomíthatná a szörnyű hírt, hiszen ha igaza volt, az
azt jelentette, hogy Menedéktől északra már nincs egyetlen élő ember, sőt talán
semmi más se: bár valamiért Azok elsősorban
emberekre vadásztak, ha nagyon megéheztek, nem kímélték az állatokat sem.
-
Ez olyan kijelentés, amit bizonyíték nélkül nem hiszek el – Szikár egyre a
fejét rázta – És nyilván más sem.
-
Én igen – máig sem tudom, miért álltam fel akkor és álltam ki Vörös mellett;
talán csak annyi volt az oka, hogy megmentette a csapatunkat… Talán más is.
-
Bizonyíték nélkül?
-
Elmegyek és szerzek bizonyítékot – Vörösre pillantottam, aki elég furcsa
arckifejezéssel nézett vissza rám – Látni fogom azt, amit ő látott.
-
Én is megyek – Kislábú állt fel és lépett mellém. Aztán sorban a többiek is, az
egész vadászcsapat. Nehezemre esett megállni mosoly nélkül.
-
Szemre is szükségetek lesz – Dobó, Szikár fia is csatlakozott hozzánk a
húgával, Ravasszal – Ha Azok valóban
elkezdtek maguktól hullani, mindenképpen látni akarom! És ugrálni a hulláikon.
-
A ritmus halál – intette le őt Ravasz, mire többen is elnevettük magunkat.
A
gyűlés persze nem ért véget ennyivel, sőt a vita késő éjszakába nyúlt. Az
expedíciót ellenzők szabályos táborba tömörültek Szikár vezetése alatt, akit
immár személyes okok is vezéreltek, hiszen mindkét nagykorú gyermeke önként
jelentkezett, Menedék törvényei szerint azonban egy ilyen döntést csak maga a
jelentkező másíthatott meg… Dobó és Ravasz pedig nem gondolták meg magukat. A
közösség végül, nem sokkal pirkadat előtt jóváhagyta, hogy vadászcsapatunk felderítőútra
induljon északra, Vörös kalauzolásával, ahhoz azonban ragaszkodtak, hogy az
expedíció tényleges vezetője valamelyik Vadász legyen. Ezzel mi is mindannyian
egyetértettünk, bár én személy szerint visszautasítottam, hogy én legyek ez a
személy.
-
Hogyhogy még nem alszol?
Egy
puha, meleg tenyér érintését éreztem a vállamon: Vörös.
-
Nem jön álom a szememre – egy fal szélén ücsörögtem, több emeletnyi magasságban
a vízszint felett és a keleti horizonton, az óceánból felkelő Napot néztem –
Tudom, hogy ostobaság, hiszen minden erőmre szükségem lesz majd az úton.
-
Miért?
-
Mit miért? – előszörre nem értettem, mit akar, de aztán leesett – Miért álltam
melléd a gyűlésen? Hogy Dobót idézzem: ha Azok
valóban elkezdtek maguktól hullani, azt a saját szememmel akarom látni.
-
De… Hiszel is nekem?
-
Miért ne hinnék?
-
Nem tudod, ki vagyok.
-
A többiek se tudják – vontam meg a vállam – De megmentettél minket, ez minálunk
ok a bizalomra. A Vadászok bíznak egymásban, máskülönben mindenki belehal.
-
Ez jó felfogás – mosolyodott el – Én még sose vadásztam csapattal, de megbízom
bennetek…
-
Hogyhogy sosem vadásztál csapattal? – őszintén meglepett, nem is figyeltem
tovább a napkeltét.
-
Mindig is egymagam voltam.
-
De hát… Hogy csalogatod elő Azokat?
-
Ezzel – apró fémtárgyat akasztott le az övéről – Csetteg, ha összenyomod, így
egész egyszerű ütemes zajt csapni vele. Aztán már csak célozni kell és lőni.
-
Ezt nem értem – ráztam meg a fejem – Azok
nem fedik fel magukat, csak amikor már rajta vannak a zsákmányon; leütni is
nehéz olykor őket, nem hogy lenyilazni!
-
Ez nem feltétlenül igaz – mosolyodott el és leült mellém – Nem mutatkoznak meg,
csak a legutolsó pillanatban, ám az álcájuk nem tökéletes. Nem látod, hol
vannak, de azt igen, ha mozognak. Csupán meg kell tanulni értelmezni a fű
susogását, a bokrok zörgését, ennyi az egész. Meg fogom tanítani rá a
Szemeinket is.
-
Sokat tudsz Azokról – igen, Vörös még
hozzánk képest is sokat tudott, akik immár hosszú évek óta védtük tőlük Menedék
külső határait.
-
Talán túlságosan is sokat – bólintott ő erre – És van néhány dolog, amit nem
mondtam el a Tanács előtt, de most beszélek róluk neked és elmondom majd a Vadászoknak
is. Nem ti vagytok az utolsók. Odakint a nyílt tengeren, messze a parttól
tízezrek, vagy talán százezrek élnek, összekapcsolt hajók fedélzetén. A
készleteik napról napra fogyatkoznak, ám ők még kitartanak, abban a reményben,
hogy hamarosan ismét visszatérhetnek a partra. Menedék talán befogadhatná őket,
hiszen a város, amely itt állt egykor, millióknak adott otthont, ám ez
legfeljebb egy, talán két hétre jelentene megoldást, utána viszont mindenki
éhezne…
-
Hajók, emberekkel? – amennyire tudom, egyetlen hang nélkül éltem le az egész
életemet, akkor mégis csak kevés híja volt, hogy ne nyögjek fel hangosan a
meglepetéstől – És mégis hol?
-
Éppen arrafelé néztél, amikor jöttem – mosolyodott el és kelet felé intett –
Ott vannak, de túl messze a parttól ahhoz, hogy látni lehessen őket.
-
Akkor hogyhogy te tudsz róluk?
-
Üzeneteket váltunk, amikor Azok nincsenek
a közelemben – továbbra is kelet felé nézett – Azokat a hajókat még a régi
világban építették és hát itt a szárazföldön se pusztult e minden. Nem könnyű
üzenni, ámde nem is lehetetlen.
Mélységesen
megdöbbentett mindaz, amit Vörös a tudomásomra hozott. Mindig úgy hittük, hogy
ha vannak is Menedékhez hasonló kolóniák valahol a világon, azok túl messze
vannak, semhogy valaha is találkozhatnánk az ott élőkkel, a többi túlélő tehát
inkább csak legenda volt a számunkra, éppúgy, mint azok, akik a szárazföldön
rejtőztek… Mielőtt Vörös meghozta volna a pusztulásuk hírét.
-
És miért jöttél el hozzánk? – néztem rá gyanakodva – Biztosan nem azért, hogy a
Vadászainkat segítsd.
-
Azok néhány héttel ezelőtt elkezdték
próbálgatni a vizet – beletúrt a hajába - Mindeddig azért nem tették, mert amennyire
tudom, a víz semlegesíti az álcájukat, anélkül pedig sebezhetőek. De egyre
éhesebbek is, és ha egyszer úgy döntenek, hogy többé nem érdekli őket,
látszanak-e vagy sem… Nem csak Menedék nem lesz többé biztonságos, de biztos
halál vár a hajókon élőkre is.
-
Messzebb van a túlpart, mint hogy átlőhetnél oda az íjaddal – elborzasztott a
lehetőség, amit felvázolt, minden módon tiltakozni akartam ellene – A Szemeink
pedig éjjel-nappal figyelnek mindkét oldalon…
-
A Szemeitek nyilván kiválóan látják el a feladatukat napvilágnál vagy
holdfényben, de mit gondolsz, mi lesz akkor, amikor éjszaka felhők takarják el
a Holdat?
Ellenkezni
akartam ismét, de nem volt mivel visszavágni: Vörösnek egyszerűen igaza volt.
Ha az éhség felülkerekedik az alattomosságukon, Azok egyszerűen lerohanják Menedéket és nyilván az összes többi
helyet is, ahol most emberek élnek, a víz biztosnak hitt védelmében.
Nem
beszélgettünk tovább, csak néztük a napkeltét, egymás mellett ülve a fal
szélén.
Másnap
délben indultunk útnak: két Szem, nyolc Kalapács és persze Vörös. Noha mi
ketten átvirrasztottuk az éjszakát, rajta nyomát se láttam fáradtságnak, friss
volt és mosolygós, de ugyanakkor Vadászhoz illően állandóan éber is, mintha
legalább két napig folyamatosan aludt volna. Irigyeltem érte.
A
tutaj csendesen siklott a vízen, útközben pedig Vörös előadta a többieknek is
mindazt, amit hajnalban nekem elmesélt – és a többieket is éppúgy
megdöbbentette, mint engem.
-
A feladatunk ezúttal más, mint eddig – ugyan nem „aludtam rá”, mégis összeállt
a fejemben a kép, mire eljött az indulás ideje – Immár nem csak egyszerűen
levadásznunk kell Azokat, ha túl
közel merészkednek Menedékhez, de meg kell akadályoznunk, hogy átjussanak a
vízen!
-
Idő kérdése csupán és megteszik, higgyétek el nekem – Vörös egyenként
végignézet valamennyi Vadászon – Éppen elég időt töltöttem azzal, hogy követtem
és figyeltem Azokat, így pontosan
tudom, mi várna Menedékre, ha mi kudarcot vallunk…
És
ekkor elmosolyodott.
-
Viszont, mivel éppen elég időt töltöttem azzal, hogy követtem és figyeltem Azokat, így pontosan tudom azt is, mik a
gyengéik. Nem fogunk kudarcot vallani!
-
Négynek megint vége.
Harmadik
hete, hogy elhagytuk Menedéket, s mostanra huszonhéttel végeztünk: Vörös
módszerei tényleg hatékonyak voltak, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy
senkit sem vesztettünk el a vadászatok során, bár sérülések azért előfordultak.
Rájöttünk például, hogy összezavarhatjuk Azokat,
ha egyszerre többen is zajt csapunk, amikor a Topogóra támadnak, míg Vörös
számtalan különféle hang-csali készítésére tanított mag bennünket.
-
Egyre ritkábban botlunk beléjük, talán tényleg kezdenek éhen dögleni.
-
Ez nem csak azért van – Vörös a szétvert fejű dögök felé biccentett. A mellkasa
még szaporán emelkedett és süllyedt, nyilván a vadászat izgalma miatt;
korábban, amikor az egyik fáról figyeltük a környéket, akár az életemre is
megesküdtem volna, hogy nem is lélegzik.
-
Csak nézd meg jó alaposan mindegyiket: látsz bármilyen különbséget?
Nem
láttam. És ráadásul csak most gondoltam bele, hogy Azok mindig tökéletesen ugyanolyanok voltak, mint…
-
Klónok, vagyis egy bizonyos lény másolatai. Ám ez még nem minden – odasétált az
egyikhez és a késével felvágta a bőrt a koponya tövénél – Látjátok ezt?
Láttuk,
persze hogy láttuk. Csak nem értettük azt, amit látunk.
-
Drótok és fém – Vörös addig rángatta a bőrt, amíg egész nagy felületet
láthatóvá nem tett – Fém csontváz, elektromos kábelek, de a többi hús és bőr,
mint akármely másik állatnál. Csak hát ezek itt nem állatok: ezek fegyverek.
Kirúgta
a dög egyik agyarát és Dobónak adta, aki a halálos csapást mérte.
-
Amikor a Földet támadás érte, alapvetően ott hibáztunk, hogy úgy próbáltunk
szembeszállni Azokkal, mintha ők
volnának az ellenség: a fegyvert támadtuk és nem a fegyvertartó kezet. Azok mesterségesen előállított lények,
klónok, amelyeket aztán gépi részekkel tesznek jobbá, erősebbé, halálosabbá.
Noha
továbbra sem igazán értettük a részleteket, az egészet együtt nagyon is.
-
Soha, egyikőtök sem látott még kölyköket, vagy fiatal példányokat, igaz?
–folytatta közben Vörös – Azok nem
szaporodnak, mert önmaguktól képtelenek rá. Ezért fogyatkoznak olyan gyorsan:
vagy mi végzünk velük, vagy az éhség.
-
De mért éhesek, ha egyszer nem is állatok, hanem gépek? – Ravasz lekuporodott a
tetem mellé és egészen közelről vizsgálgatta a fém gerincet.
-
Csak részben gépek, a többi ugyanúgy élő, mint bármelyikőtök. És mivel élnek,
kell nekik a táplálék. Viszont, ami akár jó hír is lehetne – késével
kikanyarított egy darab húst, távolabb a gépi részektől – Azokat ugyanúgy meg lehet enni, mint bármi mást… Legalábbis azokat
a részeket, amik húsból vannak.
-
De ha van fegyver, hol van, aki használja? – nem kaptam kedvet, hogy
megízleljem egy félig gép lény húsát – Ki a valódi ellenség?
-
Nincsenek történetek róluk – vont vállat Vörös – A háború kétszáz éve alatt
egyszer sem fedték fel magukat. Tudjuk, hogy Azok az égből szálltak alá, tehát a készítőik is odafent vannak…
Valahol.
-
Akkor akár fel is adhatnánk – Ravasz felegyenesedett és belerúgott a dögbe –
Még a bátyám se dob fel olyan magasra!
-
Mindent a maga idején, Ravasz – Vörös a lány vállára tette a kezét – Egyelőre
foglalkozzunk az előttünk álló problémával: Azokkal.
Az elmúlt három hét során mind láttátok azt, amiről Menedék vezetőit is
tájékoztattam. Láttátok, hogy Azoknak
is vannak sebezhető pontjaik, gyengeségeik, méghozzá éppen azok, amikről a
készítőik talán úgy gondolták, erősebbek lesznek. De láttátok a veszélyt is,
ami Menedéket fenyegeti és vele az összes többi embert; tudjátok azt is, hogy
bármilyen hatékonyak legyünk is, nem ölhetünk meg eleget. Így nem.
-
Van terved?
-
Mindig… – Vörös elmosolyodott.
Harmadik
napja, hogy visszatértünk a felderítőútról, ám nem sokat pihenhettünk: a tanács
újra és újra megvizsgálta a beszámolóinkat és a bizonyítékokat és bár
elfogadták mindazt, amivel Vörös előállt, a tervét csak kevesen támogatták… Ami
nem is csoda, tekintve, hogy egyenesen Menedékig szándékozott csalogatni Azokat.
-
Nem tudnak elrejtőzni a víz miatt és ezzel elvesztik a legnagyobb előnyüket.
Nem látnak, és nem éreznek szagot, tehát ha zajt csapunk nekik, oda
csalogathatjuk őket, ahová csak akarjuk, ahol a feltételek nekünk kedveznek.
-
Ha hibázunk, ha veszítünk, Menedéknek vége!
-
Ha veszítünk, az egész emberiségnek vége – Vörös ismét bizonyította, hogy nem
szeret köntörfalazni – ha viszont mi győzünk, vége Azoknak, egyszer és mindenkorra. Kétszáz évnyi bujkálás és rettegés
után végre ismét szabadon élhetünk!
Még
órák kellettek, hogy az összes részletet tisztázzuk és még további két hét,
hogy mindenki felkészüljön a maga szerepére.
Fura
volt Menedék legkülönösebb lakója: noha idősebb volt nála, az arca valahogy
mindig gyermekinek tűnt, a tekintete pedig valahogy… Üresnek. Bár megvolt a
magához való esze és megtanulta a túlélés szabályait is, mint akárki más, sosem
volt elég ügyes és okos, hogy a kerteken kívül máshol is dolgozhasson, Kalapács
vagy Szem pedig nyilván sosem válhatott belőle. Viszont boldog volt, amennyire
csak Menedékben boldog lehetett valaki és éppúgy a közösség tagjának számított,
mint bármelyikünk.
Vöröst
Fura társaságában találtam, amint épp áfonyát szednek; újra és újra
lenyűgözött, hogyan képes ez a lány azonnal összebarátkozni szinte mindenkivel,
miközben lehet, hogy ő az, aki elhozta a véget egész népünk számára. Tény
azonban, hogy Furával remekül kijött, hisz mióta visszatértünk, a lány szinte
minden szabadidejét vele töltötte és áfonyát, meg más egyebet gyűjtöttek.
-
Sosem gondoltam volna, hogy ennyi minden van, amit nem tudok a bogyókról! –
Vörös önfeledten vidám volt, amit ritkán látni Menedékben – Talán kertészkedni
fogok majd, amikor ennek vége lesz; Fura majd megtanít mindenre!
Fura
is mosolygott, bár ő szinte mindig mosolyog; ha nem lett volna már egy Mosolygó
Menedékben, talán őt neveztük volna el így.
-
Valamit meg szeretnék mutatni neked – Vörös ekkor mosolyogva összeborzolta Fura
haját, aztán belém karolt – Azokra a napokra, amikor túl leszünk mindenen!
Bizakodó
volt a tervet illetően, és noha többen nem osztották az érzéseit Menedékben,
mindenképpen ragályos volt a lelkesedése.
-
Kíváncsivá tettél.
-
Ez a legkevesebb!
Nem
mentünk túl messzire: visszanézve még láttam Furát, amint fáradhatatlanul
gyűjti a bogyókat. Vörös egy hátitáskát húzott elő az egyik bokor alól;
korábban is láttam már nála, még a felderítő utunk során vette magához valahol.
-
Ez mi?
-
Ajándék neked – mosolyodott el – és Menedéknek. Ajándék az embereknek azokra az
időkre, amikor senkinek sem kell már többé rettegnie Azoktól.
-
Mi van benne?
Nem
válaszolt, csak maga után húzott, míg el nem értük a Kerttorony keleti oldalát.
Ott leült a fal szélére, mint amikor három hete a napkeltét nézte velem;
ezúttal az este közeledett sötéten, míg a nap épp a hátunk mögött vöröslött.
-
A napfény majd segíteni fog, hogy megértsd, hogy működik, ami benne van – letelepedtem
mellé, ő pedig magához húzta a táskát – És amikor megérted, a remény is
visszatér.
-
Titokzatoskodsz.
-
Még nem jött el az ideje, hogy tudd – mosolyodott el és mélyen a szemembe nézett;
gyönyörű, borostyán szemei voltak.
Megcsókoltam.
-
Ezt ne…
-
Bocsáss meg! – riadtan húzódtam el, de amit az arcán láttam, őszintén
meglepett: szomorú volt.
-
Nincs miért. Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem tőled. És az összes
Vadásztól. Mindannyiótoktól.
-
El sem tudom képzelni, miért kellene neked bocsánatot kérned: az egész csapat
neked köszönheti az életét, többszörösen is…
- Sosem az számít, hány
életet mentettél meg, mert mindig előtted lesz annak a néhánynak az arca,
akiket nem sikerült. És még ha ők, vagy a többiek meg is bocsátják a
kudarcodat, téged életed végéig elkísér a bűntudat.
Megfogta
a kezem és a melléhez húzta, aztán csak nézett rám, még mindig szomorúan.
Először nem értettem, mit akar, kellett hozzá néhány pillanat. És kellett még
jó néhány perc, mire felfogtam, mit jelent a dolog.
-
Nem tévedsz – bólintott és lesütötte a szemeit – nem ver a szívem, mert nincsen
szívem. Legalábbis, nincsen abban az értelemben, ahogy neked, vagy a
többieknek.
-
Te is…
-
Igen. Olyan vagyok, mint Azok.
Fegyvernek készültem, csak engem nem az ellenség kovácsolt erre a háborúra.
-
Akkor kicsoda? A mi népünk – Fura felé biccentettem – csak ehhez ért és semmi
többhöz: vadászunk és gyűjtögetünk, és hang nélkül lapítunk már kétszáz éve.
Rendes szerszámokat és fegyvereket sem tudunk készíteni, nem hogy olyanokat,
mint…
Nem
tudtam rá gépként nézni, hiába volt az. Ő Vörös volt, a legeslegjobb Vadász,
akit valaha láttam, az örökké vidáman mosolygó, merész Vörös, mindannyiunk
barátja és bajtársa. Elfordultam tőle és kelet felé néztem, a közelgő éjszakára.
-
Nem csak ti, mások sem. Közel kétszáz éves vagyok, csaknem egyidős a háborúval;
sőt akár azt is mondhatnám, hogy részben beleszülettem a háborúba.
Ez
sok mindent megmagyaráz, gondoltam. Ekkor megérintette a vállam és
kényszerített, hogy ismét őrá nézzek.
-
Nem vagyok több vagy jobb, mint ti – mintha a gondolataimban olvasott volna –
Élesebbek az érzékeim, jobban célzok és könnyebb csendben maradnom, amikor
szükséges, de ennyi. Alkotóm felhasználta mindazt a tudást, ami addig
összegyűlt Azokról. Olyannak
teremtettek, hogy a lehető leghatékonyabb legyek, Azok minden előnyös tulajdonságával, ám a gyengeségeik nélkül. Így
hát, bár úgy nézek ki, mint egy lány, valójában nincs bennem semmi, amitől
valóban az lennék. Amikor megcsókolsz…
Lefogtam
a kezeit – egy rég letűnt és jobbára elfeledett korban a száját fogtam volna be
– és ismét a mellére tettem a kezem.
-
Nem ettől leszel ember.
-
Akkor hát mitől?
-
Nem tudom – tényleg nem tudtam, mit feleljek, hogy létezik-e egyáltalán jó
válasz – De csaknem egy hónapja a társunk vagy a veszedelemben, egy közülünk,
egy velünk. Nekem ennyi elég. Talán nem arra születtél, hogy gyerekeket szülj,
aztán öregen halj meg, de ki igen? Én például nem tudom, milyen sors vár rám:
Vadász vagyok, nem kell mondanom, hogy ez mit jelent.
-
Hát… – láttam rajta, hogy tiltakozni akar, vitatkozni velem, de végül csak
felsóhajtott, aztán hozzám bújt és a vállamra hajtotta a fejét.
-
Jó így. És azt hiszem, nekem is elég ennyi.
-
Még mindig nem értem, hogyan lehetsz kétszáz éves – vigyorodtam el – Húsznak se
néznélek.
-
Ti Vadászoknak nevezitek magatokat, míg én katona vagyok, mégis én vagyok az,
aki valóban vadászom is Azokra, míg
ti csak öldösitek őket, több-kevesebb sikerrel – nem húzódott el tőlem – egy
csomó olyan anyag van a szervezetükben, amitől gyorsan regenerálódnak, én pedig
ugyanúgy fel tudom használni őket, ezért nem öregszem. És mert a lényegesebb
részeim mind mesterségesek…
-
Legalább most már értem, miért kínálgattad nekünk is! – átöleltem a vállát; még
mindig nem érdekelt, mi van a bőre alatt – Talán ostoba kérdés, de… Voltak
neked szüleid?
-
Én is természetes módon fogantam és jöttem a világra, ahogy te is – kicsit
fészkelődött, hogy ha lehet, még közelebb legyen hozzám; gép volt vagy sem, éppúgy
vágyott a közelségre, mint bármelyikünk – Fiatalon és forró fejjel persze
katona akartam lenni a háborúban, amely a Földért és az emberiség megmentéséért
tombolt, és persze semmi sem tarthatott vissza… Azok lecsaptak mint egy legyet, mindjárt az első bevetésemen.
Tudod, milyen a farkuk, az áramütéstől azonnal megállt a szívem. Apám viszont
vezető tudós volt, mindent megtett azért, hogy új életre keltsen, sőt sokkal
többet is tett ennél: azzá lettem, amivé válni akartam, a Föld katonájává.
-
Szóval visszakaptad az életed, de…
-
Visszahoztak a halálból, ám ez már aligha élet – csóválta a fejét –, legalábbis
nem az emberi értelemben.
-
Nekem ember vagy. Furának is ember vagy, sőt egész Menedék annak tekint.
-
Egész Menedékben egyedül te tudod rólam az igazat és ez maradjon is így. Nagy
csata előtt állunk és nem használna, ha…
-
Ha meginogna a beléd vetett bizalmunk – bólintottam és szorosabban öleltem – éntőlem
soha nem fogja megtudni senki.
-
Ó, tudom én! – elnevette magát.
Mire
az est leszállt, egész Menedék készen állt a harcra, nem csak mi Vadászok.
Szemek figyelték a túlpartot és a vizet, a Kalapácsok és a Topogók – ezúttal
valamennyien önkéntesek – pedig mind összegyűltek a csapda körül. Vörös terve
ezúttal sem volt túlbonyolítva: zajongunk, hogy odacsalogassuk Azokat, aztán lángra lobbantjuk a
csapdát, a maradéknak pedig nekiesünk mindennel, amink csak van. A csata addig
tart majd, amíg az egyik fél – mi, vagy Azok
– el nem fogy. A terv lényege maga a csapda volt: mi Üvegtérnek hívtuk a
helyet, amit kiválasztott, mivel az egykori város utcaszintje itt volt a
legközelebb a vízfelszínhez, illetve állt itt valamilyen épület, aminek
teljesen üvegből készült a teteje most szigetként emelkedett ki a lágyan
fodrozódó hullámokból.
Vörös
persze tudta, hogy miféle épület.
-
Még a régi időben, amikor az emberek kerekeken guruló gépekkel vitették magukat
mindenhová, a járműveiket ilyen helyeken töltötték fel időről időre a
működésükhöz szükséges anyagokkal – kegyetlen mosoly jelent meg az arcán – Ezek
az anyagok folyékonyak, könnyebbek a víznél, és ami a legfontosabb, igencsak
gyúlékonyak…
Amikor
a telihold elég magasra ért, a Topogók zajongani kezdtek. Még napközben
összehordtak egy csomó vashordót az Üvegtér közepén és most ezeket püfölték,
válogatott Kalapácsok védelmező gyűrűjében. Eleinte rendre elvétették a ritmust,
ahogy mindig, ám végül összeállt az egész mennydörgő duhogássá… Ki van zárva,
hogy ezt nem hallották meg.
-
Szerinted? – Vörös tűnt fel ekkor mellettem: úgy tűnt, mintha kicsit közelebb
állt volna meg hozzám. Felajzott íj volt a kezében, idegre illesztett
nyílvesszővel, ölésre készen.
-
Működnie kell – vigyorodtam el. A jelbeszéd talán legnagyobb előnye, hogy nincs
olyan hangos lárma, ami elnyomná.
A
Szemeink két órával később vették észre túlparton az elsőt Azok közül. Mi Vadászok tapasztalatból tudtuk, hogy jó ideje ott
bóklászhatott már, keresve egy olyan utat, amelyen álcája elvesztése nélkül
közelítheti meg a nyilvánvalóan nem természetes zaj forrását; végül aztán
feladta és mikor a vízbe gázolt, százával, ha nem ezrével követték. Vörös
tervének első és csaknem végzetes hibája volt, hogy alaposan alábecsültük az
ellenség létszámát.
Kegyetlen csata tombolt az Üvegtéren, a
Kalapácsok és Azok első hulláma
között, amibe a környező magaslatokról igyekezett bekapcsolódni mindenki, aki
csak tehette. A vízszint közelébe a kifolyatott gyúlékony anyagok miatt senki
se mehetett, így viszont félő volt, hogy a csali-csapatot lemészárolják,
mielőtt a támadás fő hulláma eléri Menedéket.
Vöröst
kerestem, de nem láttam sehol, ám ahogy ismertem, nyilván ott volt a harc
sűrűjében. Hiába tudtam, mi mindenre képes valójában, aggódtam érte, volt
azonban éppen elég dolgom: mindenféle felhasználható szemétből eszkábált
dárdákkal és íjakkal dobáltuk, lőttük Azokat,
ha túlságosan közzel merészkedtek az Üvegtér közepéhez, vagy esetleg a környező
épületekre próbáltak felmászni.
Rengetegen
voltak.
Nem
emlékszem, ki és mikor gyújtotta be végül a csapdát, de mintha az ég dördült
volna meg, amikor a tűz fellobbant. A perzselő hőségtől hátratántorodtunk a fal
szélétől, és ami engem illetett, biztosra vettem, hogy a csali-csapatunknak
vége. Azok sikoltoztak a kíntól
odalent, ahogy a lángok beléjük martak, elborították őket és nem menekülhettek
se felfelé, se vissza a víz alá, hiszen bárhol bukkantak is a felszínre újra, a
tűz már várta őket…
De
még mindig rengetegen voltak.
Ádáz
küzdelem tombolt mindenfelé, hosszú órákon át… És egyáltalán nem tűnt úgy, hogy
győzhetünk, tűz ide vagy oda. Nem sok mindenre emlékszem az egészből, csak hogy
ide-oda rohangálok és odavágok a kalapácsommal mindennek, ami mozog, de nem
látszik eléggé emberinek. A Kerttorony felé keveredtem: Vöröst pillantottam
meg, amint – szokásához híven – faágakról lelógva nyilaz Azokra. Furát védte, aki valamivel feljebb kapaszkodott. Azok mindenfelé ott nyüzsögtek a fa
körül, mintha pontosan tudnák, megtalálták seregünk tulajdonképpeni vezérét… Elfogott
a kétségbeesés. Jobbra-balra csapkodva próbáltam áttörni, hogy segítsek nekik,
de túl messze voltam, Azok pedig
sokan. Túlságosan is sokan…
Irtózatos
erejű robbanás rázta meg ekkor Egész Menedéket és engem földhöz vágott valami
láthatatlan erő. Ahogy felnéztem, tűzvihart láttam tombolni az égen és körben
mindenfelé, mintha egyaránt lángolt volna ég és föld, és nem egyszerűen
morajlott, de fülsiketítően üvöltött a Mindenség.
Hosszú
percekig feküdhettem ott és még sokkal tovább tartott, mire ismét rendesen hallottam
mindent. Ahogy felálltam és körülnéztem, csak a pusztulást láttam mindenfelé:
halottakat és haldoklókat közülünk és Azok
közül, összegabalyodva. A tüzek még mindig égtek, ám a pokoli dörgés mostanra
elcsendesedett. Lassanként emberek szállingóztak elő innen is, onnan is és
akinek eléggé tiszta volt a feje hozzá, teketóriázás nélkül agyonütötte, ha
látott egyet haldokolni Azok közül.
Az
Üvegtér és a környező épületek gyakorlatilag eltűntek, zavaros tengervíz
kavargott a helyükön. A terv második és egyben utolsó hibája, volt, hogy
egyikünk sem sejtette, pontosan mennyi van a víz és a föld alatt abból a
gyúlékony anyagból. Nem kellett körülnéznem, hogy tudjam, rengetegen meghaltak,
Menedék majd’ minden Vadásza. De vége volt, ezt már akkor, abban a pillanatban
tudtuk.
Soha
többé nem fogunk találkozni egyetleneggyel sem Azok közül.
Vörös
a hátán feküdt a fa tövében, amelyről lezuhant. Amikor rátaláltunk, még
magánál, volt, de borostyán tekintete már a semmibe révedt, nem látott minket.
Felesleges lett volna hát a mutogatás, ezért mindannyian lekuporodtunk köré és
jobb kezünket tenyérrel lefelé gyengéden a testére helyeztük, szépen egymás
után. A mieink nemzedékek óta ekképp búcsúztatják a Vadászokat: szavak nélkül,
egy utolsó érintéssel.
Nekem
a szíve jutott…
Vörös
ajkai ekkor résnyire nyíltak, majd valami olyasmi történt, amire kétszáz éve
nem volt példa: énekelni kezdett. A dal szomorú volt, szívet fájdító, lelket
marcangoló, olyan érzések áradatát zúdította ránk, amelyekkel egyikünk se
tudott mit kezdeni. Zokogtunk, hangosan zokogtunk mindannyian, még jóval az
után is, hogy az ének utolsó hangjával együtt a lélek is távozott az összetört
testből.
Ott
temettük el őt a fa tövében. Mindenki eljött, még azok is, akik talán nem is
találkoztak vele, csupán a történetét ismerték. A történetét pedig mindenki
ismerte, mert mindenkinek elmeséltük. Elmeséltük az első találkozást, a közös
vadászatokat, meséltünk halált megvető bátorságáról is, hiszen majd’ minden Vadásznak
megmentette az életét legalább egy alkalommal, mielőtt az utolsó vadászaton az
egész népünket megmentette. Fura élete végéig minden nap felkereste a sírt és
gondozta az áfonyabokrokat, amiket ültetett rá – többé nem láttam őt
mosolyogni.
A
hátitáska tartalmáról, Vörös ajándékáról is egyedül Fura tudta, micsoda és mire
való.
-
Ez egy gép. Hangokat tanít – és a napfényből nyert energiát. Eleinte ijesztő
volt és furcsa, mert bár mind tudtuk, hogy valamikor létezett hangos beszéd,
más volt tudni róla, és megint más hallani.
Később, amikor már mindannyian elkezdtük használni a magunk hangját, rájöttem,
hogy a gép egy lányét használja: azét a lányét, aki visszaadta ez embereknek a
reményt az újrakezdésre.
Meséljük
az Ő történetét azóta is majdnem minden este, már hosszú évek óta: eleinte csak
mutogattunk, mint korábban mindig, aztán fennhangon, ahogy lassanként újra
megtaláltuk a hangunkat és vele a szavainkat is. Meséljük a történetét
egymásnak, a gyermekeinknek és azoknak is, akik a tenger felől érkeztek, mert a
különös gép a hátitáskában nem csak tanítani tudott, de üzenni is. Meséljük a
történetét, de soha, egyikünk sem nevezte őt a róla szóló a történetben
Vörösnek. Új nevet választottunk neki a halálakor, egy sokkal hozzáillőbbet,
mely méltó arra, hogy a sírjára felvésve őrizze az emlékét, amíg csak el nem
porlad a kő.
Úgy
neveztük, Első Dal.