Lesley MacBeltine: Első Dal



Senki se tudja igazán, hogyan kezdődött.
Akkoriban, amikor a világ még egészen más volt, filmek százai próbálták jól-rosszul megjövendölni a Világvégét és az azt követő világot… De a forgatókönyvírók és a rendezők mind tévedtek.
Atomháború? Egyetlen bombát sem robbantottak fel, csupán az őrizetlenül maradt erőművek okoztak kisebb-nagyobb katasztrófákat világszerte.
Járvány? Nem betegedtek meg tömegével az emberek sehol, védőruhás orvosok és szakértők se járták a világot.
Tömeges éhínség vagy vízhiány? Az emberek egészen az utolsó pillanatig gátlástalanul folytatták egy szem bolygónk kizsigerelését, úgyhogy az efféle problémák megmaradtak a nagyképűen harmadik világnak nevezett területek rákfenéinek.
Istenítélet? A túlélők többsége ateista, de a hívők se váltak fanatikusokká. Ha pedig valamilyen globális természeti katasztrófa történt volna, úgy az Őstermészet csendben és alattomosan dolgozott.
Senki se tudja már, mivel és hogy kezdődött, mi történt és miért. Maroknyi ember maradt csupán az egész világon, elszórtan kisebb-nagyobb csoportokban. Nem járják őrült, autós-motoros fosztogató bandák az utakat, nem támadnak mutáns hordák a békés településekre… És nem használunk doboznyitó füleket se pénz gyanánt. Vannak fosztogatók és más törvényen kívüliek, ahogy mindig is voltak, de nem okoznak több gondot, mint amikor még volt írott törvény. Kevés kivételtől eltekintve a mutánsok se őrültek és erőszakosak: elég nekik a maguk baja, nem keresnek még többet.
A világ egyszerűen véget ért.
Mármint az a világ, amelyben dédszüleink megszülettek. A százezres, milliós városok mostanra elnéptelenedtek, az országhatárokra senki sem emlékszik már. Az autók és a többi közlekedési eszköz mostanra mind hasznavehetetlen, rozsdaette roncsokká lettek, amelyeket lassanként ugyanúgy benő a gaz, mint a feltöredezett műutakat alattuk, vagy a házakat körülöttük. A régi világ eltűnt, a természet pedig lassanként beülteti virágokkal a sírját.
Kétszáz éve már, hogy nem hordunk ruhát, nehogy eláruljon bennünket az anyag suhogása. Nincsenek zajos eszközeink, nincsenek már dalaink, de még csak szavaink se, nincs hangunk. Nincsenek neveink, csak amiket valamely jellemző vonásunk alapján ragasztunk egymásra. Az újszülöttek sem sírnak már fel, néma minden örömünk és bánatunk. Kétszáz évünk volt rá, hogy megtanuljunk nesztelenül és ritmus nélkül járni és lélegezni, hangok nélkül beszélni.
Két évszázad alatt elnémult a Földön minden és mindenki, ami és aki túl akarta élni Azokat. Kétszáz éve a halálsikoly az egyetlen hang, ami elhagyja az emberek torkát… Bár a legjobbjaink megtanultak néma csendben szenvedni és meghalni.
Azt mondtam, senki se tudja már, mivel és hogy kezdődött, mi történt és miért: a régi világ eszközei híján csupán egymásnak elmutogatott történetekből ismerjük Azok eljövetelének históriáját.
A történeteink szerint Azok az égből jöttek egykor és a mi fajtánknak esélye sem volt ellenük, pedig úgy tudjuk, lenyűgözően hatalmas és pusztító fegyvereink voltak akkor, amikor dédszüleink világa megszűnt létezni. Abban a világban mindennek volt hangja és ritmusa, hisz máskülönben talán nem is működött volna semmi… Zajt, ütemes zajt keltett minden, aminek csak köze volt az emberhez: hangja és ritmusa volt nemcsak a gépeinknek, a dalnak és beszédnek, de még a járásnak és légzésnek, az életnek és a szerelemnek is.
Ám, míg Azok teljesen vakok voltak és nem éreztek szagokat sem, a leghalkabb ritmusos zajokat is rögtön meghallották. Amiről mindaddig úgy gondoltuk, hogy elengedhetetlen a világ működéséhez, végül az emberiség vesztét okozta. Azok meghallottak mindent, és ha felismerték a ritmust, lecsaptak. Jobbára láthatatlanok és nincs jellegzetes szaguk sem, így sosem tudta senki, hol vannak éppen, hol fognak támadni legközelebb. Először a gépek és a fegyverek hallgattak el, hiszen a hangjuk halált hozott a katonákra, majd elcsendesedtek maguk a katonák is: ki azért, mert meghalt, mások meg, mert túl akarták élni. Aztán lekerültek a lábakról bakancsok és csizmák, aztán a szemétre került minden más lábbeli is, mert a lépések ütemes kopogása is halált jelentett…
Hogy mikor váltunk rettegő túlélőkből némán rejtőző, meztelen vadakká, senki sem tudja. Ugyan féltő gonddal őriztük mindazt, amit csak megmenthettünk a régi világból, a zajok hiánya egyben azt is jelentette, hogy a civilizáció minden alkotása mozdulatlan, néma enyészetre kárhoztatott díszlete volt csupán állandó halálos veszedelmet jelentő mindennapjainknak.
A fák és a tenger jelentették most számunkra az életet és a védelmet. Azok nem voltak képesek átjutni a vízen, ha szélesebb volt, mint amit át tudtak ugrani – milliárdok haltak meg, mielőtt erre rájött valaki. A fák pedig a rég elfeledett korok pogány istenei, akik mozdulatlan figyelik, amint körülöttük emberek generációi születnek, nőnek fel és halnak meg végül, és nem beszélnek, csak ha a feltámadó szél előcsalogatja susogó-nyikorgó hangjuk. És most ezek az istenek vigyáznak ránk. Egy rég elsüllyedt város vízszint fölé emelkedő, tornyaiban éltünk most mindannyian. A romokra port és magvakat hordtak az évszázadok szelei, és a magvakból aztán fák sarjadtak és más növények, mert az ősi istenek úgy döntöttek, hogy megóvják azt a keveset, ami az emberiségből maradt: a szinte állandóan fújó szélben szüntelen susogó lombok megkönnyítették a rejtőzködést.

Vadászni indultunk aznap reggel is, szám szerint kilencen. Bár Azokat nem láthattuk, ha nem akartak mutatkozni, mozogni azért ők sem tudtak teljesen észrevétlenül. A Szemeink két napja egész sor friss nyomot fedeztek fel a parton, veszélyesen közel a Menedékünkhöz, a közösség tehát kiküldött bennünket, hogy öljünk meg annyit, amennyit csak lehet. A módszerünk roppant egyszerű és hatékony volt, ám ugyanakkor halálosan veszélyes is: kiválasztottunk magunk közül egy Topogót, akit aztán laza gyűrűbe fogtak a többiek, arccal a kör közepe felé, ütésre kész kalapácsokkal. A Topogó pedig, híven a nevéhez, topogni vagy ugrálni kezdett, hangos és ütemes zajt keltve. És amikor a zajra megjelentek Azok, hogy cafatokra tépjék őt, mi agyonvertük őket, amint a végső támadásra készülve láthatóvá váltak. A módszer hatékony volt, de ahogy mondtam, halálosan veszélyes is: sok Topogót és Kalapácsot elvesztettünk már, mert Azok túl sokan vagy túl gyorsak voltak, esetleg mi nem voltunk elég éberek. Előfordult, hogy valakit a túl hangosan dobogó szíve árult el, vagy hogy túl hangosan és szaporán vette félelmében a levegőt.
A ritmus halál.
Kislábúnak nem kedvezett a szerencse, ő lett a Topogónk. Egy gazzal felvert valamikor téren álltunk fel, romos házak között, amelyekbe az egykori lakók helyére rég visszaköltözött a vadon. Kislábú megvárta, amíg mind elfoglaljuk a helyünket, aztán a jelre ugrálni kezdett. Eleinte rendre elvétette a ritmust, pedig nem először volt Topogó; ki tudja, talán megsejtett valamit a közelgő veszélyből…
Azok ezúttal elég sokáig várattak bennünket. Többen is értetlenül néztünk össze, némán átkozva a Szemeinket a balfogásért… Aztán elkezdődött. Az első szörnyeteg Hosszú és Mosolygó között jelent meg, akik majdnem el is szalasztották… De csak majdnem. A következő kettő szinte egyszerre tűnt fel, egyikük ráadásul a gyűrűnkön belül, veszélyesen közel Kislábúhoz. Talán az én ütésem végzett vele, talán Szőkéé, de Az megcsapta őt a farkával, mire görcsbe rándult tagokkal, ájultan esett össze.
Átkozott sokk: Azoknak áram van a farkában.
Amikor újabb három tűnt elő, Kislábú abbahagyta az ugrálást. Még ketten estek össze, de nem láttam, hogy kik, mert én Azokra figyeltem. A megritkult gyűrűn könnyűszerrel átjutottak és csupán pillanatok kérdése volt, hogy cafatokra tépjék Kislábút és ezt ő is nagyon jól tudta, mégsem hagyta el a posztját. És akkor Az felvisított, amelyhez fogható hangot talán soha egyikünk sem hallott még, aztán csak összerogyott, pont Kislábú előtt – egy nyílvessző állt ki az egyik füléből.
Vöröst mindannyian akkor láttuk először: a lábait beakasztva, fejjel lefelé lógott egy alacsonyabban lévő faágról és egy íj volt nála. Egyetlen lövéssel leterítette Azt, épp mielőtt végzett volna az ügyeletes Topogónkkal. Valamilyen éles, kattogó hang hallatszott felőle, ami összezavarta Azokat, éppen elég időre ahhoz, hogy agyonüssük őket. Vörös ezután eltűnt a lombok között majd kisvártatva ismét felbukkant és egyenesen felénk tartott, sietős, de ritmustalan léptekkel és széles vigyorral az arcán.
- Arra volt még három – mutatott a háta mögé –, de végük.
Vörös több szempontból is furcsa volt a mi szemünknek. Fakó bőrére szabálytalan zöld foltokat festett valami növényi nedvvel, mintha álcázni akarná magát, lángszín haja viszont messziről rikított. Íjat és nyilat használt, míg mi kalapácsot, ráadásul velünk ellentétben szemmel láthatóan egyedül vadászott. Ékszerként bőrszíjra fűzve hordta Azok kitépett karmait és agyarait.
De ami talán a legfurcsább volt benne, az ő maga volt: a mi asszonyaink sohasem vadásznak. Nem szorította le a melleit, bár azok nem is voltak olyan teltek, mint a mi asszonyainkéi, a lábain viszont szőrme mokaszint viselt, míg mi jobbára mezítláb jártunk. Közülünk a legkisebbnél is legalább egy fejjel alacsonyabb volt, ám vékony alkata miatt ez nem tűnt fel, amíg egészen közel nem ért.
- Menni kéne – sokkolt társainkra nézett – Most biztonságos, de nem sokáig marad az.
Kérdőre vonhattuk volna őt, hogy kiféle és miért vadászik a mi Menedékünk környékén, ráadásul egymagában, ám sem helye, sem ideje nem volt a kérdéseknek. Mogorvát nem csak kiütötte, de meg is ölte a sokk és két másik társunk sem tért még magához, így őket cipelnünk kellett.
- Arra megyünk – intettem Menedék irányába és nem kérdeztem, velünk jön-e. Egyértelműnek tűnt.
Vörös csak bólintott, aztán nekilátott, hogy levágjon egy karmos ujjat a lenyilazott szörnyeteg egyik mancsáról; a nyílvesszőt csak ezután tépte ki.

- Északról vagyok – Vörös váratott bennünket a történetével, amíg a közösség valamennyi vezetője vagy fontosabb tagja össze nem gyűlt Menedék központjában, hogy meghallgassa – Hónapok óta követem már Azokat, ahogy kisebb-nagyobb csoportokban dél felé vándorolnak.
- Azok korábban sosem verődtek falkákba – Szikár volt a Szemek vezetője már hosszú évtizedek óta, így ha valaki, hát ő jól ismerte Azokat – Miért tennének most ilyet?
- Most sem verődtek – rázta meg a fejét Vörös – Ahhoz túl kevesen maradtak.
Ezzel a kijelentésével alaposan meglepett mindenkit. A régi időkben talán egymás szavába vágva, egymást túlkiabálva vitatkoztak volna össze a jelenlévők, ám az a korszak a többi hanggal együtt rég letűnt már, s mi a ránk kényszerített csenddel együtt megtanultunk odafigyelni egymásra.
- Rengeteg dögöt láttam mindenfelé, olyanokat is, amelyek már régóta rothadnak – Vöröst láthatóan nem riasztotta meg, hogy Szikár és a többi vezető nemigen hisznek neki – Gondolom, éhen haltak, miután… Miután megöltek mindenkit, aki nem talált elég jó búvóhelyet.
Egyértelmű volt, hogy keresi, miként finomíthatná a szörnyű hírt, hiszen ha igaza volt, az azt jelentette, hogy Menedéktől északra már nincs egyetlen élő ember, sőt talán semmi más se: bár valamiért Azok elsősorban emberekre vadásztak, ha nagyon megéheztek, nem kímélték az állatokat sem.
- Ez olyan kijelentés, amit bizonyíték nélkül nem hiszek el – Szikár egyre a fejét rázta – És nyilván más sem.
- Én igen – máig sem tudom, miért álltam fel akkor és álltam ki Vörös mellett; talán csak annyi volt az oka, hogy megmentette a csapatunkat… Talán más is.
- Bizonyíték nélkül?
- Elmegyek és szerzek bizonyítékot – Vörösre pillantottam, aki elég furcsa arckifejezéssel nézett vissza rám – Látni fogom azt, amit ő látott.
- Én is megyek – Kislábú állt fel és lépett mellém. Aztán sorban a többiek is, az egész vadászcsapat. Nehezemre esett megállni mosoly nélkül.
- Szemre is szükségetek lesz – Dobó, Szikár fia is csatlakozott hozzánk a húgával, Ravasszal – Ha Azok valóban elkezdtek maguktól hullani, mindenképpen látni akarom! És ugrálni a hulláikon.
- A ritmus halál – intette le őt Ravasz, mire többen is elnevettük magunkat.

A gyűlés persze nem ért véget ennyivel, sőt a vita késő éjszakába nyúlt. Az expedíciót ellenzők szabályos táborba tömörültek Szikár vezetése alatt, akit immár személyes okok is vezéreltek, hiszen mindkét nagykorú gyermeke önként jelentkezett, Menedék törvényei szerint azonban egy ilyen döntést csak maga a jelentkező másíthatott meg… Dobó és Ravasz pedig nem gondolták meg magukat. A közösség végül, nem sokkal pirkadat előtt jóváhagyta, hogy vadászcsapatunk felderítőútra induljon északra, Vörös kalauzolásával, ahhoz azonban ragaszkodtak, hogy az expedíció tényleges vezetője valamelyik Vadász legyen. Ezzel mi is mindannyian egyetértettünk, bár én személy szerint visszautasítottam, hogy én legyek ez a személy.
- Hogyhogy még nem alszol?
Egy puha, meleg tenyér érintését éreztem a vállamon: Vörös.
- Nem jön álom a szememre – egy fal szélén ücsörögtem, több emeletnyi magasságban a vízszint felett és a keleti horizonton, az óceánból felkelő Napot néztem – Tudom, hogy ostobaság, hiszen minden erőmre szükségem lesz majd az úton.
- Miért?
- Mit miért? – előszörre nem értettem, mit akar, de aztán leesett – Miért álltam melléd a gyűlésen? Hogy Dobót idézzem: ha Azok valóban elkezdtek maguktól hullani, azt a saját szememmel akarom látni.
- De… Hiszel is nekem?
- Miért ne hinnék?
- Nem tudod, ki vagyok.
- A többiek se tudják – vontam meg a vállam – De megmentettél minket, ez minálunk ok a bizalomra. A Vadászok bíznak egymásban, máskülönben mindenki belehal.
- Ez jó felfogás – mosolyodott el – Én még sose vadásztam csapattal, de megbízom bennetek…
- Hogyhogy sosem vadásztál csapattal? – őszintén meglepett, nem is figyeltem tovább a napkeltét.
- Mindig is egymagam voltam.
- De hát… Hogy csalogatod elő Azokat?
- Ezzel – apró fémtárgyat akasztott le az övéről – Csetteg, ha összenyomod, így egész egyszerű ütemes zajt csapni vele. Aztán már csak célozni kell és lőni.
- Ezt nem értem – ráztam meg a fejem – Azok nem fedik fel magukat, csak amikor már rajta vannak a zsákmányon; leütni is nehéz olykor őket, nem hogy lenyilazni!
- Ez nem feltétlenül igaz – mosolyodott el és leült mellém – Nem mutatkoznak meg, csak a legutolsó pillanatban, ám az álcájuk nem tökéletes. Nem látod, hol vannak, de azt igen, ha mozognak. Csupán meg kell tanulni értelmezni a fű susogását, a bokrok zörgését, ennyi az egész. Meg fogom tanítani rá a Szemeinket is.
- Sokat tudsz Azokról – igen, Vörös még hozzánk képest is sokat tudott, akik immár hosszú évek óta védtük tőlük Menedék külső határait.
- Talán túlságosan is sokat – bólintott ő erre – És van néhány dolog, amit nem mondtam el a Tanács előtt, de most beszélek róluk neked és elmondom majd a Vadászoknak is. Nem ti vagytok az utolsók. Odakint a nyílt tengeren, messze a parttól tízezrek, vagy talán százezrek élnek, összekapcsolt hajók fedélzetén. A készleteik napról napra fogyatkoznak, ám ők még kitartanak, abban a reményben, hogy hamarosan ismét visszatérhetnek a partra. Menedék talán befogadhatná őket, hiszen a város, amely itt állt egykor, millióknak adott otthont, ám ez legfeljebb egy, talán két hétre jelentene megoldást, utána viszont mindenki éhezne…
- Hajók, emberekkel? – amennyire tudom, egyetlen hang nélkül éltem le az egész életemet, akkor mégis csak kevés híja volt, hogy ne nyögjek fel hangosan a meglepetéstől – És mégis hol?
- Éppen arrafelé néztél, amikor jöttem – mosolyodott el és kelet felé intett – Ott vannak, de túl messze a parttól ahhoz, hogy látni lehessen őket.
- Akkor hogyhogy te tudsz róluk?
- Üzeneteket váltunk, amikor Azok nincsenek a közelemben – továbbra is kelet felé nézett – Azokat a hajókat még a régi világban építették és hát itt a szárazföldön se pusztult e minden. Nem könnyű üzenni, ámde nem is lehetetlen.
Mélységesen megdöbbentett mindaz, amit Vörös a tudomásomra hozott. Mindig úgy hittük, hogy ha vannak is Menedékhez hasonló kolóniák valahol a világon, azok túl messze vannak, semhogy valaha is találkozhatnánk az ott élőkkel, a többi túlélő tehát inkább csak legenda volt a számunkra, éppúgy, mint azok, akik a szárazföldön rejtőztek… Mielőtt Vörös meghozta volna a pusztulásuk hírét.
- És miért jöttél el hozzánk? – néztem rá gyanakodva – Biztosan nem azért, hogy a Vadászainkat segítsd.
- Azok néhány héttel ezelőtt elkezdték próbálgatni a vizet – beletúrt a hajába - Mindeddig azért nem tették, mert amennyire tudom, a víz semlegesíti az álcájukat, anélkül pedig sebezhetőek. De egyre éhesebbek is, és ha egyszer úgy döntenek, hogy többé nem érdekli őket, látszanak-e vagy sem… Nem csak Menedék nem lesz többé biztonságos, de biztos halál vár a hajókon élőkre is.
- Messzebb van a túlpart, mint hogy átlőhetnél oda az íjaddal – elborzasztott a lehetőség, amit felvázolt, minden módon tiltakozni akartam ellene – A Szemeink pedig éjjel-nappal figyelnek mindkét oldalon…
- A Szemeitek nyilván kiválóan látják el a feladatukat napvilágnál vagy holdfényben, de mit gondolsz, mi lesz akkor, amikor éjszaka felhők takarják el a Holdat?
Ellenkezni akartam ismét, de nem volt mivel visszavágni: Vörösnek egyszerűen igaza volt. Ha az éhség felülkerekedik az alattomosságukon, Azok egyszerűen lerohanják Menedéket és nyilván az összes többi helyet is, ahol most emberek élnek, a víz biztosnak hitt védelmében.
Nem beszélgettünk tovább, csak néztük a napkeltét, egymás mellett ülve a fal szélén.

Másnap délben indultunk útnak: két Szem, nyolc Kalapács és persze Vörös. Noha mi ketten átvirrasztottuk az éjszakát, rajta nyomát se láttam fáradtságnak, friss volt és mosolygós, de ugyanakkor Vadászhoz illően állandóan éber is, mintha legalább két napig folyamatosan aludt volna. Irigyeltem érte.
A tutaj csendesen siklott a vízen, útközben pedig Vörös előadta a többieknek is mindazt, amit hajnalban nekem elmesélt – és a többieket is éppúgy megdöbbentette, mint engem.
- A feladatunk ezúttal más, mint eddig – ugyan nem „aludtam rá”, mégis összeállt a fejemben a kép, mire eljött az indulás ideje – Immár nem csak egyszerűen levadásznunk kell Azokat, ha túl közel merészkednek Menedékhez, de meg kell akadályoznunk, hogy átjussanak a vízen!
- Idő kérdése csupán és megteszik, higgyétek el nekem – Vörös egyenként végignézet valamennyi Vadászon – Éppen elég időt töltöttem azzal, hogy követtem és figyeltem Azokat, így pontosan tudom, mi várna Menedékre, ha mi kudarcot vallunk…
És ekkor elmosolyodott.
- Viszont, mivel éppen elég időt töltöttem azzal, hogy követtem és figyeltem Azokat, így pontosan tudom azt is, mik a gyengéik. Nem fogunk kudarcot vallani!


- Négynek megint vége.
Harmadik hete, hogy elhagytuk Menedéket, s mostanra huszonhéttel végeztünk: Vörös módszerei tényleg hatékonyak voltak, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy senkit sem vesztettünk el a vadászatok során, bár sérülések azért előfordultak. Rájöttünk például, hogy összezavarhatjuk Azokat, ha egyszerre többen is zajt csapunk, amikor a Topogóra támadnak, míg Vörös számtalan különféle hang-csali készítésére tanított mag bennünket.
- Egyre ritkábban botlunk beléjük, talán tényleg kezdenek éhen dögleni.
- Ez nem csak azért van – Vörös a szétvert fejű dögök felé biccentett. A mellkasa még szaporán emelkedett és süllyedt, nyilván a vadászat izgalma miatt; korábban, amikor az egyik fáról figyeltük a környéket, akár az életemre is megesküdtem volna, hogy nem is lélegzik.
- Csak nézd meg jó alaposan mindegyiket: látsz bármilyen különbséget?
Nem láttam. És ráadásul csak most gondoltam bele, hogy Azok mindig tökéletesen ugyanolyanok voltak, mint…
- Klónok, vagyis egy bizonyos lény másolatai. Ám ez még nem minden – odasétált az egyikhez és a késével felvágta a bőrt a koponya tövénél – Látjátok ezt?
Láttuk, persze hogy láttuk. Csak nem értettük azt, amit látunk.
- Drótok és fém – Vörös addig rángatta a bőrt, amíg egész nagy felületet láthatóvá nem tett – Fém csontváz, elektromos kábelek, de a többi hús és bőr, mint akármely másik állatnál. Csak hát ezek itt nem állatok: ezek fegyverek.
Kirúgta a dög egyik agyarát és Dobónak adta, aki a halálos csapást mérte.
- Amikor a Földet támadás érte, alapvetően ott hibáztunk, hogy úgy próbáltunk szembeszállni Azokkal, mintha ők volnának az ellenség: a fegyvert támadtuk és nem a fegyvertartó kezet. Azok mesterségesen előállított lények, klónok, amelyeket aztán gépi részekkel tesznek jobbá, erősebbé, halálosabbá.
Noha továbbra sem igazán értettük a részleteket, az egészet együtt nagyon is.
- Soha, egyikőtök sem látott még kölyköket, vagy fiatal példányokat, igaz? –folytatta közben Vörös – Azok nem szaporodnak, mert önmaguktól képtelenek rá. Ezért fogyatkoznak olyan gyorsan: vagy mi végzünk velük, vagy az éhség.
- De mért éhesek, ha egyszer nem is állatok, hanem gépek? – Ravasz lekuporodott a tetem mellé és egészen közelről vizsgálgatta a fém gerincet.
- Csak részben gépek, a többi ugyanúgy élő, mint bármelyikőtök. És mivel élnek, kell nekik a táplálék. Viszont, ami akár jó hír is lehetne – késével kikanyarított egy darab húst, távolabb a gépi részektől – Azokat ugyanúgy meg lehet enni, mint bármi mást… Legalábbis azokat a részeket, amik húsból vannak.
- De ha van fegyver, hol van, aki használja? – nem kaptam kedvet, hogy megízleljem egy félig gép lény húsát – Ki a valódi ellenség?
- Nincsenek történetek róluk – vont vállat Vörös – A háború kétszáz éve alatt egyszer sem fedték fel magukat. Tudjuk, hogy Azok az égből szálltak alá, tehát a készítőik is odafent vannak… Valahol.
- Akkor akár fel is adhatnánk – Ravasz felegyenesedett és belerúgott a dögbe – Még a bátyám se dob fel olyan magasra!
- Mindent a maga idején, Ravasz – Vörös a lány vállára tette a kezét – Egyelőre foglalkozzunk az előttünk álló problémával: Azokkal. Az elmúlt három hét során mind láttátok azt, amiről Menedék vezetőit is tájékoztattam. Láttátok, hogy Azoknak is vannak sebezhető pontjaik, gyengeségeik, méghozzá éppen azok, amikről a készítőik talán úgy gondolták, erősebbek lesznek. De láttátok a veszélyt is, ami Menedéket fenyegeti és vele az összes többi embert; tudjátok azt is, hogy bármilyen hatékonyak legyünk is, nem ölhetünk meg eleget. Így nem.
- Van terved?
- Mindig… – Vörös elmosolyodott.


Harmadik napja, hogy visszatértünk a felderítőútról, ám nem sokat pihenhettünk: a tanács újra és újra megvizsgálta a beszámolóinkat és a bizonyítékokat és bár elfogadták mindazt, amivel Vörös előállt, a tervét csak kevesen támogatták… Ami nem is csoda, tekintve, hogy egyenesen Menedékig szándékozott csalogatni Azokat.
- Nem tudnak elrejtőzni a víz miatt és ezzel elvesztik a legnagyobb előnyüket. Nem látnak, és nem éreznek szagot, tehát ha zajt csapunk nekik, oda csalogathatjuk őket, ahová csak akarjuk, ahol a feltételek nekünk kedveznek.
- Ha hibázunk, ha veszítünk, Menedéknek vége!
- Ha veszítünk, az egész emberiségnek vége – Vörös ismét bizonyította, hogy nem szeret köntörfalazni – ha viszont mi győzünk, vége Azoknak, egyszer és mindenkorra. Kétszáz évnyi bujkálás és rettegés után végre ismét szabadon élhetünk!
Még órák kellettek, hogy az összes részletet tisztázzuk és még további két hét, hogy mindenki felkészüljön a maga szerepére.
Fura volt Menedék legkülönösebb lakója: noha idősebb volt nála, az arca valahogy mindig gyermekinek tűnt, a tekintete pedig valahogy… Üresnek. Bár megvolt a magához való esze és megtanulta a túlélés szabályait is, mint akárki más, sosem volt elég ügyes és okos, hogy a kerteken kívül máshol is dolgozhasson, Kalapács vagy Szem pedig nyilván sosem válhatott belőle. Viszont boldog volt, amennyire csak Menedékben boldog lehetett valaki és éppúgy a közösség tagjának számított, mint bármelyikünk.
Vöröst Fura társaságában találtam, amint épp áfonyát szednek; újra és újra lenyűgözött, hogyan képes ez a lány azonnal összebarátkozni szinte mindenkivel, miközben lehet, hogy ő az, aki elhozta a véget egész népünk számára. Tény azonban, hogy Furával remekül kijött, hisz mióta visszatértünk, a lány szinte minden szabadidejét vele töltötte és áfonyát, meg más egyebet gyűjtöttek.
- Sosem gondoltam volna, hogy ennyi minden van, amit nem tudok a bogyókról! – Vörös önfeledten vidám volt, amit ritkán látni Menedékben – Talán kertészkedni fogok majd, amikor ennek vége lesz; Fura majd megtanít mindenre!
Fura is mosolygott, bár ő szinte mindig mosolyog; ha nem lett volna már egy Mosolygó Menedékben, talán őt neveztük volna el így.
- Valamit meg szeretnék mutatni neked – Vörös ekkor mosolyogva összeborzolta Fura haját, aztán belém karolt – Azokra a napokra, amikor túl leszünk mindenen!
Bizakodó volt a tervet illetően, és noha többen nem osztották az érzéseit Menedékben, mindenképpen ragályos volt a lelkesedése.
- Kíváncsivá tettél.
- Ez a legkevesebb!
Nem mentünk túl messzire: visszanézve még láttam Furát, amint fáradhatatlanul gyűjti a bogyókat. Vörös egy hátitáskát húzott elő az egyik bokor alól; korábban is láttam már nála, még a felderítő utunk során vette magához valahol.
- Ez mi?
- Ajándék neked – mosolyodott el – és Menedéknek. Ajándék az embereknek azokra az időkre, amikor senkinek sem kell már többé rettegnie Azoktól.
- Mi van benne?
Nem válaszolt, csak maga után húzott, míg el nem értük a Kerttorony keleti oldalát. Ott leült a fal szélére, mint amikor három hete a napkeltét nézte velem; ezúttal az este közeledett sötéten, míg a nap épp a hátunk mögött vöröslött.
- A napfény majd segíteni fog, hogy megértsd, hogy működik, ami benne van – letelepedtem mellé, ő pedig magához húzta a táskát – És amikor megérted, a remény is visszatér.
- Titokzatoskodsz.
- Még nem jött el az ideje, hogy tudd – mosolyodott el és mélyen a szemembe nézett; gyönyörű, borostyán szemei voltak.
Megcsókoltam.
- Ezt ne…
- Bocsáss meg! – riadtan húzódtam el, de amit az arcán láttam, őszintén meglepett: szomorú volt.
- Nincs miért. Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem tőled. És az összes Vadásztól. Mindannyiótoktól.
- El sem tudom képzelni, miért kellene neked bocsánatot kérned: az egész csapat neked köszönheti az életét, többszörösen is…
- Sosem az számít, hány életet mentettél meg, mert mindig előtted lesz annak a néhánynak az arca, akiket nem sikerült. És még ha ők, vagy a többiek meg is bocsátják a kudarcodat, téged életed végéig elkísér a bűntudat.
Megfogta a kezem és a melléhez húzta, aztán csak nézett rám, még mindig szomorúan. Először nem értettem, mit akar, kellett hozzá néhány pillanat. És kellett még jó néhány perc, mire felfogtam, mit jelent a dolog.
- Nem tévedsz – bólintott és lesütötte a szemeit – nem ver a szívem, mert nincsen szívem. Legalábbis, nincsen abban az értelemben, ahogy neked, vagy a többieknek.
- Te is…
- Igen. Olyan vagyok, mint Azok. Fegyvernek készültem, csak engem nem az ellenség kovácsolt erre a háborúra.
- Akkor kicsoda? A mi népünk – Fura felé biccentettem – csak ehhez ért és semmi többhöz: vadászunk és gyűjtögetünk, és hang nélkül lapítunk már kétszáz éve. Rendes szerszámokat és fegyvereket sem tudunk készíteni, nem hogy olyanokat, mint…
Nem tudtam rá gépként nézni, hiába volt az. Ő Vörös volt, a legeslegjobb Vadász, akit valaha láttam, az örökké vidáman mosolygó, merész Vörös, mindannyiunk barátja és bajtársa. Elfordultam tőle és kelet felé néztem, a közelgő éjszakára.
- Nem csak ti, mások sem. Közel kétszáz éves vagyok, csaknem egyidős a háborúval; sőt akár azt is mondhatnám, hogy részben beleszülettem a háborúba.
Ez sok mindent megmagyaráz, gondoltam. Ekkor megérintette a vállam és kényszerített, hogy ismét őrá nézzek.
- Nem vagyok több vagy jobb, mint ti – mintha a gondolataimban olvasott volna – Élesebbek az érzékeim, jobban célzok és könnyebb csendben maradnom, amikor szükséges, de ennyi. Alkotóm felhasználta mindazt a tudást, ami addig összegyűlt Azokról. Olyannak teremtettek, hogy a lehető leghatékonyabb legyek, Azok minden előnyös tulajdonságával, ám a gyengeségeik nélkül. Így hát, bár úgy nézek ki, mint egy lány, valójában nincs bennem semmi, amitől valóban az lennék. Amikor megcsókolsz…
Lefogtam a kezeit – egy rég letűnt és jobbára elfeledett korban a száját fogtam volna be – és ismét a mellére tettem a kezem.
- Nem ettől leszel ember.
- Akkor hát mitől?
- Nem tudom – tényleg nem tudtam, mit feleljek, hogy létezik-e egyáltalán jó válasz – De csaknem egy hónapja a társunk vagy a veszedelemben, egy közülünk, egy velünk. Nekem ennyi elég. Talán nem arra születtél, hogy gyerekeket szülj, aztán öregen halj meg, de ki igen? Én például nem tudom, milyen sors vár rám: Vadász vagyok, nem kell mondanom, hogy ez mit jelent.
- Hát… – láttam rajta, hogy tiltakozni akar, vitatkozni velem, de végül csak felsóhajtott, aztán hozzám bújt és a vállamra hajtotta a fejét.
- Jó így. És azt hiszem, nekem is elég ennyi.
- Még mindig nem értem, hogyan lehetsz kétszáz éves – vigyorodtam el – Húsznak se néznélek.
- Ti Vadászoknak nevezitek magatokat, míg én katona vagyok, mégis én vagyok az, aki valóban vadászom is Azokra, míg ti csak öldösitek őket, több-kevesebb sikerrel – nem húzódott el tőlem – egy csomó olyan anyag van a szervezetükben, amitől gyorsan regenerálódnak, én pedig ugyanúgy fel tudom használni őket, ezért nem öregszem. És mert a lényegesebb részeim mind mesterségesek…
- Legalább most már értem, miért kínálgattad nekünk is! – átöleltem a vállát; még mindig nem érdekelt, mi van a bőre alatt – Talán ostoba kérdés, de… Voltak neked szüleid?
- Én is természetes módon fogantam és jöttem a világra, ahogy te is – kicsit fészkelődött, hogy ha lehet, még közelebb legyen hozzám; gép volt vagy sem, éppúgy vágyott a közelségre, mint bármelyikünk – Fiatalon és forró fejjel persze katona akartam lenni a háborúban, amely a Földért és az emberiség megmentéséért tombolt, és persze semmi sem tarthatott vissza… Azok lecsaptak mint egy legyet, mindjárt az első bevetésemen. Tudod, milyen a farkuk, az áramütéstől azonnal megállt a szívem. Apám viszont vezető tudós volt, mindent megtett azért, hogy új életre keltsen, sőt sokkal többet is tett ennél: azzá lettem, amivé válni akartam, a Föld katonájává.
- Szóval visszakaptad az életed, de…
- Visszahoztak a halálból, ám ez már aligha élet – csóválta a fejét –, legalábbis nem az emberi értelemben.
- Nekem ember vagy. Furának is ember vagy, sőt egész Menedék annak tekint.
- Egész Menedékben egyedül te tudod rólam az igazat és ez maradjon is így. Nagy csata előtt állunk és nem használna, ha…
- Ha meginogna a beléd vetett bizalmunk – bólintottam és szorosabban öleltem – éntőlem soha nem fogja megtudni senki.
- Ó, tudom én! – elnevette magát.


Mire az est leszállt, egész Menedék készen állt a harcra, nem csak mi Vadászok. Szemek figyelték a túlpartot és a vizet, a Kalapácsok és a Topogók – ezúttal valamennyien önkéntesek – pedig mind összegyűltek a csapda körül. Vörös terve ezúttal sem volt túlbonyolítva: zajongunk, hogy odacsalogassuk Azokat, aztán lángra lobbantjuk a csapdát, a maradéknak pedig nekiesünk mindennel, amink csak van. A csata addig tart majd, amíg az egyik fél – mi, vagy Azok – el nem fogy. A terv lényege maga a csapda volt: mi Üvegtérnek hívtuk a helyet, amit kiválasztott, mivel az egykori város utcaszintje itt volt a legközelebb a vízfelszínhez, illetve állt itt valamilyen épület, aminek teljesen üvegből készült a teteje most szigetként emelkedett ki a lágyan fodrozódó hullámokból.
Vörös persze tudta, hogy miféle épület.
- Még a régi időben, amikor az emberek kerekeken guruló gépekkel vitették magukat mindenhová, a járműveiket ilyen helyeken töltötték fel időről időre a működésükhöz szükséges anyagokkal – kegyetlen mosoly jelent meg az arcán – Ezek az anyagok folyékonyak, könnyebbek a víznél, és ami a legfontosabb, igencsak gyúlékonyak…

Amikor a telihold elég magasra ért, a Topogók zajongani kezdtek. Még napközben összehordtak egy csomó vashordót az Üvegtér közepén és most ezeket püfölték, válogatott Kalapácsok védelmező gyűrűjében. Eleinte rendre elvétették a ritmust, ahogy mindig, ám végül összeállt az egész mennydörgő duhogássá… Ki van zárva, hogy ezt nem hallották meg.
- Szerinted? – Vörös tűnt fel ekkor mellettem: úgy tűnt, mintha kicsit közelebb állt volna meg hozzám. Felajzott íj volt a kezében, idegre illesztett nyílvesszővel, ölésre készen.
- Működnie kell – vigyorodtam el. A jelbeszéd talán legnagyobb előnye, hogy nincs olyan hangos lárma, ami elnyomná.
A Szemeink két órával később vették észre túlparton az elsőt Azok közül. Mi Vadászok tapasztalatból tudtuk, hogy jó ideje ott bóklászhatott már, keresve egy olyan utat, amelyen álcája elvesztése nélkül közelítheti meg a nyilvánvalóan nem természetes zaj forrását; végül aztán feladta és mikor a vízbe gázolt, százával, ha nem ezrével követték. Vörös tervének első és csaknem végzetes hibája volt, hogy alaposan alábecsültük az ellenség létszámát.
 Kegyetlen csata tombolt az Üvegtéren, a Kalapácsok és Azok első hulláma között, amibe a környező magaslatokról igyekezett bekapcsolódni mindenki, aki csak tehette. A vízszint közelébe a kifolyatott gyúlékony anyagok miatt senki se mehetett, így viszont félő volt, hogy a csali-csapatot lemészárolják, mielőtt a támadás fő hulláma eléri Menedéket.
Vöröst kerestem, de nem láttam sehol, ám ahogy ismertem, nyilván ott volt a harc sűrűjében. Hiába tudtam, mi mindenre képes valójában, aggódtam érte, volt azonban éppen elég dolgom: mindenféle felhasználható szemétből eszkábált dárdákkal és íjakkal dobáltuk, lőttük Azokat, ha túlságosan közzel merészkedtek az Üvegtér közepéhez, vagy esetleg a környező épületekre próbáltak felmászni.
Rengetegen voltak.
Nem emlékszem, ki és mikor gyújtotta be végül a csapdát, de mintha az ég dördült volna meg, amikor a tűz fellobbant. A perzselő hőségtől hátratántorodtunk a fal szélétől, és ami engem illetett, biztosra vettem, hogy a csali-csapatunknak vége. Azok sikoltoztak a kíntól odalent, ahogy a lángok beléjük martak, elborították őket és nem menekülhettek se felfelé, se vissza a víz alá, hiszen bárhol bukkantak is a felszínre újra, a tűz már várta őket…
De még mindig rengetegen voltak.
Ádáz küzdelem tombolt mindenfelé, hosszú órákon át… És egyáltalán nem tűnt úgy, hogy győzhetünk, tűz ide vagy oda. Nem sok mindenre emlékszem az egészből, csak hogy ide-oda rohangálok és odavágok a kalapácsommal mindennek, ami mozog, de nem látszik eléggé emberinek. A Kerttorony felé keveredtem: Vöröst pillantottam meg, amint – szokásához híven – faágakról lelógva nyilaz Azokra. Furát védte, aki valamivel feljebb kapaszkodott. Azok mindenfelé ott nyüzsögtek a fa körül, mintha pontosan tudnák, megtalálták seregünk tulajdonképpeni vezérét… Elfogott a kétségbeesés. Jobbra-balra csapkodva próbáltam áttörni, hogy segítsek nekik, de túl messze voltam, Azok pedig sokan. Túlságosan is sokan…
Irtózatos erejű robbanás rázta meg ekkor Egész Menedéket és engem földhöz vágott valami láthatatlan erő. Ahogy felnéztem, tűzvihart láttam tombolni az égen és körben mindenfelé, mintha egyaránt lángolt volna ég és föld, és nem egyszerűen morajlott, de fülsiketítően üvöltött a Mindenség.
Hosszú percekig feküdhettem ott és még sokkal tovább tartott, mire ismét rendesen hallottam mindent. Ahogy felálltam és körülnéztem, csak a pusztulást láttam mindenfelé: halottakat és haldoklókat közülünk és Azok közül, összegabalyodva. A tüzek még mindig égtek, ám a pokoli dörgés mostanra elcsendesedett. Lassanként emberek szállingóztak elő innen is, onnan is és akinek eléggé tiszta volt a feje hozzá, teketóriázás nélkül agyonütötte, ha látott egyet haldokolni Azok közül.
Az Üvegtér és a környező épületek gyakorlatilag eltűntek, zavaros tengervíz kavargott a helyükön. A terv második és egyben utolsó hibája, volt, hogy egyikünk sem sejtette, pontosan mennyi van a víz és a föld alatt abból a gyúlékony anyagból. Nem kellett körülnéznem, hogy tudjam, rengetegen meghaltak, Menedék majd’ minden Vadásza. De vége volt, ezt már akkor, abban a pillanatban tudtuk.
Soha többé nem fogunk találkozni egyetleneggyel sem Azok közül.
Vörös a hátán feküdt a fa tövében, amelyről lezuhant. Amikor rátaláltunk, még magánál, volt, de borostyán tekintete már a semmibe révedt, nem látott minket. Felesleges lett volna hát a mutogatás, ezért mindannyian lekuporodtunk köré és jobb kezünket tenyérrel lefelé gyengéden a testére helyeztük, szépen egymás után. A mieink nemzedékek óta ekképp búcsúztatják a Vadászokat: szavak nélkül, egy utolsó érintéssel.
Nekem a szíve jutott…
Vörös ajkai ekkor résnyire nyíltak, majd valami olyasmi történt, amire kétszáz éve nem volt példa: énekelni kezdett. A dal szomorú volt, szívet fájdító, lelket marcangoló, olyan érzések áradatát zúdította ránk, amelyekkel egyikünk se tudott mit kezdeni. Zokogtunk, hangosan zokogtunk mindannyian, még jóval az után is, hogy az ének utolsó hangjával együtt a lélek is távozott az összetört testből.
Ott temettük el őt a fa tövében. Mindenki eljött, még azok is, akik talán nem is találkoztak vele, csupán a történetét ismerték. A történetét pedig mindenki ismerte, mert mindenkinek elmeséltük. Elmeséltük az első találkozást, a közös vadászatokat, meséltünk halált megvető bátorságáról is, hiszen majd’ minden Vadásznak megmentette az életét legalább egy alkalommal, mielőtt az utolsó vadászaton az egész népünket megmentette. Fura élete végéig minden nap felkereste a sírt és gondozta az áfonyabokrokat, amiket ültetett rá – többé nem láttam őt mosolyogni.
A hátitáska tartalmáról, Vörös ajándékáról is egyedül Fura tudta, micsoda és mire való.
- Ez egy gép. Hangokat tanít – és a napfényből nyert energiát. Eleinte ijesztő volt és furcsa, mert bár mind tudtuk, hogy valamikor létezett hangos beszéd, más volt tudni róla, és megint más hallani. Később, amikor már mindannyian elkezdtük használni a magunk hangját, rájöttem, hogy a gép egy lányét használja: azét a lányét, aki visszaadta ez embereknek a reményt az újrakezdésre.
Meséljük az Ő történetét azóta is majdnem minden este, már hosszú évek óta: eleinte csak mutogattunk, mint korábban mindig, aztán fennhangon, ahogy lassanként újra megtaláltuk a hangunkat és vele a szavainkat is. Meséljük a történetét egymásnak, a gyermekeinknek és azoknak is, akik a tenger felől érkeztek, mert a különös gép a hátitáskában nem csak tanítani tudott, de üzenni is. Meséljük a történetét, de soha, egyikünk sem nevezte őt a róla szóló a történetben Vörösnek. Új nevet választottunk neki a halálakor, egy sokkal hozzáillőbbet, mely méltó arra, hogy a sírjára felvésve őrizze az emlékét, amíg csak el nem porlad a kő.

Úgy neveztük, Első Dal.

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews