Skandinávia hűvös, ám fenséges miliője jó néhány kiváló alkotáshoz adott már hátteret. A sötét hangulat, a csípős hideg csipkefjordjai és az az utánozhatatlan életérzés mind-mind védjegye ennek a kevéssé méltatott vidéknek.
Nincs ez másként a költészetben sem.
Most Hajdu Henrik fordításában három letűnt költő négy varázsos verse táncolja körbe azt a tüzet, melyet a tájtól nem elidegeníthető emberi szellem csiholt.
Vilhelm Krag (1871-1933), az újromantikus norvég költő olyan hatásos verseket írt, hogy még Edvard Grieg-et, a neves zeneszerzőt is megihlette.
Jens Peter Jacobsen (1847-1885), a nagy hatású dán költő egyedülálló versei nagy emberismeretről tanúskodnak.
Erik Axel Karlfeld (1864-1931), a svéd nemzeti költő, Petőfi tisztelője és fordítója háromszor utasította vissza a Nobel-díjat, amit utólag csak sikerült „megkapnia”; a hangulatlíra nagy mestere, ami a bemutatott két verséből is kitűnik.
Minden verset érdemes minden ízében, zsigereinkkel átérezni.
Az alábbiakat hatványozottan.
Kellemes borzongást!
VILHELM KRAG
KAIN
A téli éjszakák dermedt ködében,
az éjfelek holdas, sárga homályán
sebesült állatként zihál előre;
hatalmas lábai lomhán vetődnek,
petyhüdt nyaka kötél-ereken lóg le,
keskeny szájából vérfonal szivárog.
Sovány csípőjéről afféle döglött
farkul fityeg valami vásott condra;
rút-dúvadt karmai keményen vájják
az aszott, széles, görcsbe rándult öklöt.
De a halálra borzadt erdő fái
közt rémült hangok sírnak és ugatnak -
fölzaklatják az éjt és széthörögnek
keletnek és nyugatnak.
A gyászba burkolózott menny ívéről
a legerősebb csillag is letűnik.
Egy véres kéz veti rá lángbetűit,
míg a földúlt természet minden földi
lármán keresztük ökrendőn üvölti:
Kain! Kain!
Az ég ormáról bősz Jehova-szem süt:
Az ég ormáról bősz Jehova-szem süt:
Hiába futsz, én csúf szívedbe látok! -
A tenger ólmosan feszül. Kegyetlen,
könnyetlen síkján végigbőg az átok.
S az éjfelek hideg, bomlott homályán
sirályok vágnak a sűrű ködökbe,
s mind távolabb kísérnek egy vak árnyat:
Kain! Kain!
JENS PETER JACOBSEN
ARABESZK
Kószáltál már a néma erdőn?
Ismered Pánt?
Én láttam őt,
de nem a néma erdőn,
midőn a föld hallgatva beszélt.
Nem, azt a Pánt nem ismerem,
de a szerelem Pánját láttam,
midőn beszélve hallgatott a föld.
Napfényes furcsa tájakon
nő egy furcsa virág;
Napfényes furcsa tájakon
nő egy furcsa virág;
csak a legmélyebb csendben,
a sugarak aranytüzében
nyitja ki kelyhét
egy rövid pillanatra.
Úgy fénylik, akár a bolond szeme,
s a halott piros arca:
ezt láttam én
szerelmemen át.
A kedvesemre jázmin hava hullt,
erében dús mákvér keringett,
s hideg, márványfehér keze
úgy pihent el az ölén,
mint mély tavon a vízliliom.
Szavai puhán peregtek,
akár az almafa levelei
peregnek a fűre;
de sokszor élesen
s hidegen, és tisztán ragyogtak,
mint vékony vízsugarak.
Kacajában sóhaj érzett,
könnyében öröm;
mindent leigázott -
csak két csillag dacolt vele:
saját szemei.
Bódító liliom
holdszagu kelyhét
koccintotta rám,
rá, aki meghalt,
s rá, aki most is előtte térdel.
Mindőnkre ráemelte
- ó, lázas, buja szemek! -
a törhetetlen hűség serlegét,
a szűz liliom
holdszagu kelyhét.
Aztán bealkonyult.
A hótakart sikon,
a vén erdők alatt
egy árva, szélcibált
csipkebokor didereg.
Fölmered,
meglapul,
s vérpiros bogyóval hinti be
a szűz havat,
tűzpiros bogyóval hinti be
a hűs havat.
Ismered Pánt?
ERIK AXEL KARLFEDT
ŐSZI ZSOLTÁR
Itt véres rózsaszál konyul felém,
ott szentcsigázta, karvastag hurok.
Én fázom e csontkultusz éjjelén,
s hűlt ujjammal szívemig turok.
Ki, ki! Jobb fönt egy umbriai ormon
az ősz aranyszineibe tipornom,
míg lent a fényes úton a süket
ökrök lassan cipelik terhüket.
Egy ember kísér. Tán csak nem Ferenc,
kinek zugából dúltan szöktem el?
Nem több vagy, mert ahogy mellém teremsz,
fejed körül izzóbban ég a jel.
„Quo vadis?” - zsibbaszt aggódásom restre.
Hova jutok, ha kint talál az este?
Az árny úgy száll, mint hogyha az eget
korom lepné be e hegysor megett.
De újra meglegyint egy drága szó,
s egy kéz a csendes völgy mélyén letesz.
Az ég a zárt ajtók előtt is ó,
akármily vastag rajtuk a retesz.
Maradj velem, Mester, hadd nyúljak érted!
Nem hervatag és kősiri kísértet,
Nem hervatag és kősiri kísértet,
hanem jó társ, aki elémbe hord
puha kenyeret és mézízű bort.
Csillámos lelked nappal úgy haladt,
mint egy kusza és kósza jelenés,
hogy az est csipkebokrai alatt
egy édes sóhajtásban elenyéssz.
Ma Umbria mezőin sápadsz köddé!
Csak halljalak, ha már nem látlak többé,
csak lengjen rám, mihelyt karod lazúl,
Csak halljalak, ha már nem látlak többé,
csak lengjen rám, mihelyt karod lazúl,
az alkony és a szellő, és az Úr.
A szürke menny felhője csupa bronz.
Nekem az ősz oly szép, akár a nyár,
árnyéka hűs tető módjára vonz,
amily nehéz iga görnyeszt le már.
De bármi vár e rőt homályba búttan,
uj Emmaus szegi keserves útam.
Hiába torpaszt meg tengernyi gát,
Te biztosan viszel fölöttük át.
Te biztosan viszel fölöttük át.
UTAK
A te utad a karcsu nyír
során át égő csúcsra tör.
Mellette tó tajtéka sír,
sötét titkok közt ring e kör.
Fönt száz meg száz virág fakad,
lent méregzölden zeng a rét.
Ó, nézd a völgyi házakat,
hány szín szitál falukra szét!
Az én utam más tájra tér.
Itt álmodón suhog a luc,
s oly köd lapul, hogy még e gyér
törzsek közt is hinárba jutsz.
Itt elzordulnak a hegyek,
föl-fölrikolt a sark szele -
jégzúzos ormokon megyek
a legutolsó csúcs fele.
( Forrás: Hajdú Henrik: Skandináv költők, Magvető, 1964.)
