Uhlaczki-Szabó Ildikó: Ajándék





A végeláthatatlan út hullámzott szemei előtt, amit pislogás nélkül meredten figyelt fakó tekintetével időtlen idők óta… 

Azt ígérte mindig velem lesz, mindenhová együtt megyünk majd, és örökre vigyázni fog rám! 

Pontosan hét éves volt akkor, amikor először találkoztunk. Soha nem felejtem el azt a napot. Az apukája választott engem a szülinapjára. Az eladóval becsomagoltatott. Halkan a doboz puha selyempapírjai között még hallottam, mikor kérte a nénit, hogy a masni mellé tegyen pillangókat is, mert azokat is nagyon szereti Anne. Aztán elaludtam. Arra ébredtem, hogy megrázták a dobozt, és egy vékony hang csilingelő kacagása szűrődött a puha sötétségbe. Soha nem izgultam még annyira, mint akkor, abban a percben. Próbáltam elképzelni milyen lesz Ő, mit fog hozzám szólni, fog-e velem foglalkozni, vagy csak a polcon fogok majd porosodni?... A gondolataimat erős fény törte meg, és a nevetést egy hatalmas sikítás váltotta fel. Megragadták a nyakamat olyan erővel, hogy féltem, lepottyan a fejem. 

ㅡ Köszönöm Apuci! És csak pörgött, forgott, nyakamat el nem eresztve Anne. 

Életem legboldogabb pillanata! Örült nekem! 

A játékgyárban a manók igyekeztek felkészíteni minket arra, hogy mi fog ránk várni, ha kikerülünk a onnan. Elmesélték, hogy elszállítanak egy nagy üzletbe, ahol tömegével fogunk ülni a polcon mindaddig, míg valaki ki nem választ minket. Akkor kapunk gazdát, akivel ha szerencsénk lesz, egy életet is kapunk, akivel közösen élhetünk meg majd minden csodát. Ritkán előfordul, volt már rá eset, hogy a gazda rosszul bánt a mackóval. Az egyiknek kitépték a lábát, a másiknak ollóval kaszabolták meg a bundáját. Ők a kukában végezték. Szerencsére a manóknak szóltak az angyalok a szerencsétlenül járt játékokról. Mikor besötétedett és az utcák elcsendesedtek, a manók kiszabadították ezeket a mackókat a koszos kukák rabságából, és visszakerültek a játékgyárba. Megjavították őket amennyire lehetett. A lábat visszavarrták, a bundát kicserélték. Küllemre újra tökéletesen festettek. Vagyis csak majdnem. Amit tett velük a gonosz gazda, azt nem lehet javítani semmivel. Elvették a fényt a szemükből, amire nincs varázslat, csoda, semmi. Ők már nem mennek senkihez. Együtt maradhatnak ott bent, a játékgyárban. Egyszer láttam őket. Olyan szomorú volt a tekintetük, hogy beleremegett a bélésem. Onnantól fogva a gondolatba is beleborzongtam, és csak esdekelve könyörögtem az angyalaimhoz, hogy bárkit is jelölnek ki gazdámnak, csak hasonlót ne, mint amit a két szerencsétlenül járt mackótársam kapott. 




Teltek múltak a napok. Eleinte mindenhová együtt mentünk. Mindent megmutatott, elmagyarázott nekem Anne. Cserfes kislány lévén rengeteg dolgot megtanultam tőle rövid idő alatt. Szereti a kéket, de inkább pirosba öltözik, mert Apuci jobban szereti, ha az van rajta. Anyucit nem ismeri, még pici baba volt, amikor meghalt. Apuci sokat szomorkodott anyuci miatt, és gyakran mondogatta, hogy Anne a boldogsága, és milyen jól meglesznek ketten. Szeret táncolni és festeni, és egész nap dúdolgat szép dalocskákat. 

Minden este Anne maga mellé fektetett, takarójával betakart, és együtt aludtunk reggelig. Egy este, mikor annyira világított a hold, hogy lámpát sem kellett kapcsolni ahhoz, hogy látni lehessen a szobában, bejött Apuci. Ledobta a takarót a földre, és engem egyszerűen lesöpört az ágyról. Rekedtes hangon suttogta, hogy itt az ideje megköszönnie ezt az ajándékot, és rám mutatott. Nem értettem, hiszen Anne annyira boldogan és hangosan köszönte Apucinak, mikor meglátott, ezt nem lehetett nem meghallani… Ebben a pillanatban Anne sírdogáló hangon kérlelte Apucit, hogy ne csinálja, nem szeretné. Akkor először hallottam sírni… 

Másnap reggel Anne szeme ugyanolyan fénytelen volt, mint a játékgyárban a két mackóé. Szótlanul ült a szőnyegre kucorodva, és némán potyogtak a könnyei. Aztán rám nézett. A fénytelen tekintetet felváltotta a dühösen szikrázó szempár. Megmarkolt, erősen szorított az ujjai között. Fogai közt alig érthetően préselte ki a szavakat. 

— Ez is a te hibád! Ha nem hoz ide, nem kellene újra és újra megköszönnöm! Tűnj innen, nem akarom, hogy megint fájjon! 

Kirohant a házból és egy erőteljes dobással egyenesen az útra hajított. Semmit nem értettem. Hiszen olyan jó volt együtt játszani, olyan boldogok voltunk együtt. 




Nem tudom mennyi idő telhetett el, a napnak — ami már az égen volt — ereje nem volt sok. Mintha szégyenkezett volna ő is, és nem akarta bearanyozni sugaraival az eget, mint máskor. Mintha tudta volna, hogy ez a nap más, mint a többi. 

Ott ültem, és némán hívtam az angyalomat. Közben azon gondolkodtam, hogy lehetséges-e úgy tönkre mennie egy mackónak, hogy nem tépik le a lábát, vagy nem kaszabolják szét a bundáját. Körbenéztem magamon, de nem találtam sérülést, mégis úgy éreztem, hogy itt a vég, és nincs tovább. 

És a nap. 

Ez mindig így van, hogy ha egy mackó segítségre vár, a nap sem süt rá? 



Remegő béléssel vártam a naplementét…




 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews