Jéghideg, fagyos szél süvített végig a fák között az erdőben, megállíthatatlanul betörve a Marshall temető mohával fedett, kopott kriptái és fejfái közé. A sírkertben lévő bokrok tehetetlenül, groteszk táncot jártak a gazzal benőtt ösvények között. A Wind Meadow-tól északra fekvő, 1800-as évek elején létesített temetőbe már régóta nem temettek el senkit. Fejfái elhagyatottan meredeztek az egyre növekvő gyom és gaz között, a legtöbbjükön már a neveket és az évszámokat sem lehetett elolvasni.
A sírkert legalább félórányi sétára volt a város utolsó házaitól, közvetlenül az erdő mellett. Vastag, magas kőkerítés vette körbe, a főbejárata tekintélyt parancsoló kovácsoltvasból készült. A kerítésből több helyen hiányoztak a kövek, a hátsó bejárat közelében pedig egy nagyobb szakaszon le is omlott. Számos rémmese keringett az ódon helyről, amiket főként a gyerekek vettek komolyan, éjszakai bátorságpróbák színhelyévé téve a temetőt.
Egy terebélyes tölgy ágán tanyát verő bagoly olyan hangosan és váratlanul vijjogott fel, hogy a tizenegy éves Charlie Thomson riadtan felszisszent, majd elemlámpájával gyorsan a hang forrása felé világított.
– A kis beszari, nézzétek már, összecsinálta magát! – Frank Taylor hangosan vihogott és egy üresen tátongó kripta belsejébe dobta elszívott cigarettáját. Két magas, csinos lány állt az amerikai foci csapat izompacsirtája mellett, akik lelkesen szurkoltak a városi csapat meccsein. Frank viccesnek szánt beszólása után ők is kuncogni kezdtek.
– Ha nem tudtok kussolni, húzzatok innen a picsába! – A hat főből álló csapat élén haladó Andrew Morris hangja egyszerre volt szigorú és parancsoló. Huszonkét évével ő volt a legidősebb, de nem csak kora miatt vált a csapat vezérévé. Legendás volt Wind Meadow fiataljai körében, de a felnőttek előtt se volt ismeretlen a fiú neve. Számos ittas randalírozás, rongálás, egy esetben pedig a Baltimore street–i vegyesbolt éjszakai kirablása, majd felgyújtása öregbítette kétes hírnevét, amit Charlie Thomson bátyjával, Steve-vel hajtott végre. Kizárólag a Morris család összeköttetéseinek köszönhették, hogy az ügynek nem lett komolyabb következménye, hisz Andrew nagykorúként már a börtönt kockáztatta. A két fiú ezen az éjszakán is egymás mellett sétált a Marshall temetőben, a leghírhedtebb kripta felé véve az irányt. Ahogy közeledtek az előre megbeszélt úti céljukhoz, a síremlékek mellett műanyag tálkák és üres konzervdobozok jelezték, hogy valaki mégis rendszeresen járkál a múlt elfeledett emlékei között.
– Az a dilinyós Rachel már ezer éve eteti itt a kóbor dögöket – súgta oda Frank Nancy Barker–nek aki a balján állt. Barbara Adams erre kíváncsian közelebb hajolt a fiúhoz, aki kihasználva népszerűségét és vonzerejét igyekezett mindig úgy elhelyezkedni a lányok között, hogy legalább egyikükhöz mindig hozzáérhessen. Frank, aki időnként nagyokat kortyolt a kezében szorongatott whisky–s üvegből ezen az éjszakán úgy döntött, hogy inkább a két lány kabát alatt domborodó melleihez szeretne közelebb kerülni, és kicsit rájátszva a részegségre, még közelebb húzódott hozzájuk.
A barna zsák mélyén gubbasztó fekete macska sorsába beletörődve, egyre ritkábban nyávogott, Andrew, aki szorosan befogta a zsák száját tudomást sem vett a panaszos hangokról.
1985. október 31-én éjjel, mikor Wind Meadow városában az összes gyerek aludni tért, elfáradva a szomszédok végig látogatásától és teli hassal a kapott édességektől, az elhagyott erdőszéli temetőben a hat fiatal elérte úti célját. A monumentális kripta díszes faragványai már megkoptak, de a Garrett család neve még könnyen kiolvasható volt a márványtáblán. A városban rengeteg mendemonda terjengett a családról, a sátánian gonosz családfőről és nem kevésbé kegyetlen famíliájáról, akik több mint 100 évvel ezelőtt éltek ezen a környéken. Azt senki sem tudta megmondani, hogy valóban Garrett-ék gyilkolták-e meg az öt eltűnt gyerekeket, minden esetre a gyanú árnyékát soha nem tudták lemosni magukról.
A kripta előtt állva a négy újonc megborzongott, a lányok Frank-be karoltak és már korántsem voltak olyan vidámak, mint pár perccel korábban. Charlie Thomson riadtan kémlelt körbe a kőszobrok, kripták és keresztek rémítő közelségében. Nem mert közelebb lépni a rettegett kriptához, inkább a többiektől lemaradva megállt az ösvényen. Andrew és Steve, mintha semmitől nem félne, a síremlékhez lépett és ünnepélyes, lassú mozdulatokkal meggyújtott három gyertyát a kripta szélvédett szegletében.
– Te csak maradj hátul és őrködj! – vakkantotta Frank Charlie-nak, aki egyáltalán nem bánta, hogy lemarad az eseményekről. Valójában ekkor már tudta, hogy nem akar a csapathoz tartozni, és ha lett volna bátorsága azonnal hazaszaladt volna. Ezt azonban nem merte megtenni, a sötét temető egyedüli átszelése és a többiek csúfolódásától való félelme maradásra kényszerítette. A macskáról sem volt tudomása egészen addig, amíg meg nem hallotta a nyávogást a zsákban. A saját kedvencére gondolt és örült neki, hogy gondosan bezárta a szobájába, mielőtt bátyjával elindultak volna a késői találkozóra. Egy szó nélkül visszasétált a legközelebbi kriptáig, majd hátát a hideg kőfalhoz nyomva csendesen várakozott a többiekre.
Fülsértő nyávogás hasított a csendbe, mikor Andrew a nyakánál megragadva kivette az elcsigázott macskát a zsákból. A fekete állat kitágult pupillákkal, rémült tekintettel pásztázta környezetét, miközben minden megmaradt erejét összeszedve rángatta testét, harapni és karmolni próbált mintegy megérezve a szörnyű sorsot, amit elrablói szántak neki. Esélye sem volt a menekülésre, Andrew és Steve a Garrett kriptát körbe vevő, alacsony vaskerítéshez kötözték a felborzolt bundájú macskát. Steve, valamint Frank a hölgykísérőivel egyenesen rá világítottak elemlámpáikkal.
Andrew elővett a zsebéből egy gyűrött papírlapot, ami az ő kusza betűivel volt teleírva. Megköszörülte a torkát és hangosan olvasni kezdte a beszédét Halloween-ről, mikor megnyílik a kapu az élők és holtak világa között, a Garrett család kapcsolatáról az ördöggel, majd a gyerekek eltűnésére is kitért. Mikor annál a bekezdésnél járt, ami a gyerekek megkínzásáról és meggyilkolásáról tárt fel borzalmas részleteket, akkor ütötte meg fülüket először a hang, ami leginkább állati morgásra hasonlított.
– Jézusom, ez meg mi volt? – sikoltotta Barbara, majd ösztönösen megragadta Frank karját.
– Mit tudom én, biztos egy kóbor kutya, de te csak bújj ide Frank bácsihoz, majd ő megvéd tőle! – Frank hangosan felröhögött és szorosan magához vonta a rémült lányt.
Andrew hangja alig észrevehetően megremegett, de folytatta az olvasást, áttérve egy érthetetlenül megfogalmazott, buta hangzású, szertartásszerű liturgiára, amit fennhangon adott elő hallgatóságának.
– Most pedig megidézzük Robert Garrett lelkét – miközben kiejtette a szavakat, előhúzott kabátja mély zsebéből egy hosszú, éles kést, Steve elemlámpájának fényénél a magasba emelte, majd a folyamatosan mély hangon nyávogó macska nyakához érintette a hegyét. A hold elől elúsztak a vékony fátyolfelhők, így a csillagok fényével együtt sikerült gyenge világítást adnia a szörnyű jelenetnek.
– Vérét vesszük ennek az élőlénynek, aztán… – a morgás ezúttal közvetlenül a Garrett kripta mögül zengett fel vészjósló közelségből, hatására Andrew ijedten hátraugrott kicsit, és kiejtette kezéből a kést.
– Inkább húzzunk el innen haver! – Steve kezében megremegett az elemlámpa.
– Ha beszartál egy rühes kutyától, akkor szaladj csak! – Andrew leplezetlen megvetéssel nézte a többieket, akik hátrálni kezdtek és riadtan pásztázták lámpáikkal a kriptát és az azt körülvevő bozótost. Andrew azonban a helyén maradt, felvette a kést és színpadias mozdulattal magasba emelte, miközben a macska felé fordult felemelte a tekintetét, mintha felsőbb hatalmakhoz fohászkodna, ahogy a filmekben látta.
Steve, aki a fiú mögött állt, elemlámpájával követte a kés útját a levegőben és a fénysugár hirtelen megvilágította az alakot, ami a kripta tetején állva, néma csendben figyelte őket. A látvány villámcsapásként érte Steve–t, aki éles hangon felkiáltott.
– Ott van! – a lábai földbe gyökereztek a sokk hatására.
Minden villámgyorsan zajlott, a lény Andrew-ra vetette magát és iszonyatos sikolyok közepette, pengeéles fogaival halálra marta őt. Steve hátrálni próbált, de ijedtében megbotlott és hanyatt esett. Ezután még egy utolsó, kétségbeesett kiáltást hallatott, mielőtt a szörny örökre elcsendesítette.
Frank a két lánnyal kicsit messzebbre jutott, de ők sem kerülhették el a végzetüket. A lény egyszerre sodorta el mindhármukat és gyors, kegyetlen halált mért ki rájuk, vérfürdővé változtatva a környező sírhelyeket.
Charlie Thomson, mikor meghallotta Andrew iszonyatos sikolyait egész testében reszketni kezdett. Minden bátorságát összeszedve, szaporán véve a levegőt megtett pár lépést a hangok irányába. Elemlámpájának fénye egy pillanatra megvilágította a borzalmas jelenetet és szemtanúja lett annak, ahogy egy hatalmas, állatszerű lény Frank mellkasát marcangolja. A fiú sikoltani sem mert, azonnal futásnak eredt, lámpájának fénye vadul ugrált a fejfák hideg kőfelületén. Nem tudhatta mi történt, de abban biztos volt, hogy valami szörnyűség, amit már egyáltalán nem tudott elviselni a sötét temetőben. Kirontva a kapun egyenesen az erdő felé vette az irányt, többször elesett, mert futás közben minduntalan hátrapillantott. Aggódott a bátyjáért, sírt és szipogott, de nem tudott volna visszamenni érte.
1985 októberének utolsó éjjelén, az első igazán hideg szelekkel együtt valami rettenetes, valami vérfagyasztó érkezett Wind Meadow-ba. Abba a városba, ahol a többség éjszakára sem zárta kulcsra az ajtókat és emberemlékezet óta nem történt erőszakos haláleset, minden megváltozott a mészárlás után. Az első sokk után a félelem mélyen berágta magát az emberek szívébe, ahonnan már nem is költözött ki többé.
 |
| forrás |
A Halloween-t követő reggelen Rachel Gillis a szokásosnál korábban érkezett meg a temetőbe. Az alacsony, sovány asszony már elmúlt 68 éves, mégis gyorsan és határozottan haladt a jól ismert ösvényeken, élelemmel és vízzel tele edényekkel felszerelkezve. Sötétszürke, kopott kabátot viselt és kinyúlt, fekete kötött sapkát hordott, ami az év szinte minden napján a fején díszelgett. Ez alkalommal, mint minden évben Halloween után, szorongással vegyes félelemmel lépett a sírok közé. Mivel saját gyermeke nem volt, így a gazdátlan állatokat óvta anyai szeretettel, és sok kedves állata esett már az állatkínzók áldozatául. Az öregasszony időnként ellátogatott a városházára, hogy felhívja a vezetők figyelmét a kegyetlenkedésekre, nem riadt vissza a hangos jelenetektől, meg a csípős megjegyzésektől sem, de ezeket egyáltalán nem bánta meg. A szégyen leghalványabb pírja sem jelent meg az arcán, mikor a biztonsági őrök kivezették őt az épületből.
Nagy levegőt véve, a hátsó bejárat felől közelítette meg a Garrett kriptát, ami az átkozott szadisták megszokott törzshelye volt. A csípős hajnali széltől kipirult arccal és szipogva lépkedett a gazcsomók között, mikor hirtelen egy nagy, zsemleszínű kutya rohant oda hozzá. Rachel kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az állatot, mikor észrevette, hogy annak orra és szája körül véres a szőre. Gyorsan visszarántotta a kezét, miközben lábai reszketni kezdtek, mert azonnal az állatkínzók újabb áldozatára gondolt. Sietve tette meg az utat, ami az ominózus síremléktől elválasztotta, és már messzebbről látta a kutyákat egy terebélyes bokor mellett, a kripta bejáratával szemben. Az állatok nagy érdeklődéssel álltak körül valamit, amit folyamatosan szimatoltak és bökdöstek orrukkal. Rachel feléjük vette az irányt, miközben hangosan szidta a nyomorultakat, akik Halloween-kor kegyetlenkednek.
Mindenre fel volt készülve, csak arra a látványra nem, ami ott fogadta: a három kutya húscafatokat szagolgatott és nyalogatott, pofájukat vér borította és a közeledő nőről alig vettek tudomást. Andrew Morris megcsonkított, vérbe fagyott teteme feküdt a fűben, szeme leírhatatlan iszonyatról és fájdalomról tanúskodott. Ruhái véres rongyokként lógtak, akárcsak a hús a mellkasán. Az öregasszony hisztérikusan felsikoltott és a szíve majdnem megállt rémületében miközben ösztönösen hátrálni kezdett.
– Istenem, Istenem! – ahogy a szavakat ismételte, bőre hófehérre vált, egész testében reszketni kezdett. Idegesen járatta körbe tekintetét, ekkor meglátta a fekete macskát a kerítéshez kötözve. Az állat még élt és halkan nyávogni kezdett, de Rachel-nek nem voltereje ahhoz, hogy eloldozza. Az öregasszony a kriptafalába kapaszkodva hányni kezdett és nem hiányzott sok ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét. Amint sikerült kicsit összeszednie magát, még egyszer idegesen körbenézett a temetőben, de a kopár fejfák és kripták között nem látott semmit, ami mozgott volna, és veszélyt jelenthetett volna rá. A rosszullét újabb hullámaival küzdve, vacogó fogakkal sietett el a temetőből, egyenesen a város felé véve az irányt, ahol a rendőrségen sírva, sokkos állapotban hadarta el az őrmesternek, mit talált a Marshall temetőben.
***
Három nappal a gyilkosságok előtt sűrű, sötét felhők takarták el az eget Wind Meadow fölött, gyakran hideg, apró szemű esővel öntözve a szürke háztetőket.
John Harrison fekete esernyőjét összecsukva, dideregve lépett be a város szélén álló házukba, majd levetette a cipőjét az ajtó mellett. A neszre elcsigázott, vékony női hang reagált az emeletről, mire John fiatalosan felsietett a lépcsőn, duplán szedve a fokokat.
A hálószobába benyitva meglátta feleségét, Mathilde-ot, aki falfehér, beesett arccal, elcsigázva feküdt az ágyban. Az éjjeliszekrényen gyógyszeres dobozok és üvegek sorakoztak, a szoba levegőjének nehéz, betegséggel teli szaga volt. Az asszonynál két éve diagnosztizálták a gyilkos kórt, azóta orvos férje minden erejével a gyógyulásáért küzdött. Októberben tértek vissza hosszabb ideig tartó, ázsiai utazásukról, amitől John túl sokat remélt. Az ottani orvosok és bölcs öregek számos titkos gyógymódot tártak fel az alternatív orvoslásra fogékony férfi előtt, a végső megoldást mégsem hozták el.
– Hogy érzed magad? – John leült az ágy szélére és kezébe vette a nő vékony, kissé ráncos kezét.
– Kicsit jobban, az altatótól tudtam aludni. – a nő őszülő haja gondos kontyba volt fogva, szép arca a betegség ellenére is megőrizte nemesi vonásait. – Megetetted már?
– Még nem, de rögtön lemegyek hozzá. – ezzel a férfi megcsókolta a törékeny termetű Mathilde-ot, és mosolyogva kisétált a hálószobából. Magas, izmos termetét az évek alatt is megőrizte, korára leginkább teljesen ősz hajából és az arcán elmélyülő ráncokból lehetett következtetni.
Egyenesen a konyhába ment, a hűtőből kivette és előkészítette a húst, amit egy nagy fém tálba helyezett, ezután visszasétált a nappaliba, kulcsra zárta a bejárati ajtót és kinézett az ablakon. Miután megbizonyosodott arról, hogy senki sem figyeli ténykedését, lenyomta a pince ajtajának kilincsét. Lágy fényű villanykörte világította be a teret, John pedig megtette a 15 lépcsőfokot, ami elválasztotta a nyikorgó, fából készült padlótól. A helyiségben, valamivel szemmagasság fölött téglalap alakú, kisméretű ablakok nyíltak, amiket kívülről fehér fémráccsal erősítettek meg, a kilátás az erdő fáira esett.
A rendezett teremben egy kanapé és asztal állt a fal mellett három székkel, a jobb oldali fal előtt pedig régi könyves szekrény húzódott. Azt csupán a házaspár tudta, hogy a szekrényt egy szerkezet segítségével el lehet mozgatni a helyéről, hogy egy keskeny, zöld ajtót tegyen szabaddá. Ez az ajtó egy steril, modern eszközökkel felszerelt laboratóriumba vezetett, itt John Harrison orvosként a nyugdíjazását követően is folytatta a kutatással, soha nem adva fel a reményt, hogy megtalálja az ellenszert felesége betegségére. Tekintetét a labor bejáratán tartva az eddig elért eredményeire gondolt, mikor az asztal alól mocorgás hallatszott, ő pedig mosolyogva fordult a zaj felé. A következő pillanatokban hatalmas, fekete kutya lépett elő az asztal alól, az állat feje majdnem John hasáig ért. Izmos testét kinyújtóztatta és fegyelmezetten leült a férfi elé, aki letette a földre a tálat, amiben a csontos húscafatok voltak, a kutya közben türelmesen várt, amíg engedélyt kapott az evésre. Ekkor nekiesett a véres tápláléknak, izmos állkapcsa rögtön szétroppantotta a legvastagabb csontokat is. Percek alatt elfogyasztotta a vacsoráját és visszaült John lába elé.
Az este hátralevő része a szokásos módon folytatódott: a férfi tanította, idomította kutyáját a több, mint 20 négyzetméteres pincében, majd miután besötétedett kivitte az erdőbe, hogy az állat kedvére szaladgálhasson a fák és bokrok között.
John tekintete többször a házuk felé tévedt, a hálószoba ablakot kémlelte és tudta, hogy felesége is őket keresi a szemével. Ez a ház lényegesen kisebb volt, mint a korábbi otthonuk, a férfi beleborzongott az emlékek iszonyú súlyába, valahányszor felidézte az évekkel ezelőtti eseményeket, melyek ott zajlottak le. Akkoriban még beljebb laktak Wind Meadow városában, egy fehérre festett falú házban, aminek nagy hátsó udvara volt, nagy melléképületekkel. Kisvártatva visszahívta a fák között szimatoló állatot és visszatértek Mathilde-hoz a házba.
***
A temetői mészárlást követő napokban az egész város felbolydult. A temetőt és annak környékét lezárták, az erdőt átfésülték, mindenhol rendőrök nyüzsögtek, akik a szomszédos városokból kaptak erősítést a rendkívüli ügy részleteinek felderítéséhez.
A kis Charlie Thomson, akit az erdőben találtak meg egy önkéntes a városból, egyelőre érthetetlen, zavaros beszámolókkal állt elő az őt faggató nyomozóknak. Idegen nyelvű mondókáról, állatáldozatról, az ördögről beszélt és szörnyű kiáltásokról, amikbe egy szörnyeteg hangja vegyült. A gyerek arra sem tudott érdemi választ adni, hogy egyáltalán miért mentek éjszaka a temetőbe.
Amint az orvosok megvizsgálták közölték, hogy a fiú fizikailag teljesen egészséges, viszont az átélt borzalmak hatására komoly sokkot kapott. Szülei kifejezéstelen arccal ülve találták a kórházi ágyán, miután másik fiúk, Steve tetemét azonosították az alagsori boncteremben.
Hiába halmozták el szeretetükkel, hiába ölelték át, Charlie egy szót sem szólt, nem mosolygott, nem sírt, mintha a lelke kiköltözött volna a testéből. Az orvosa az idő jótékony hatásától és pszichiáterek bevonásától várt javulást.
– Egyetlen év sem múlhat el állatkínzás nélkül itt! – mutatott a temetőre Rachel Gillis, aki a kiérkező TV–seknek és újságíróknak mesélte készségesen annak a reggelnek az eseményeit, mikor megtalálta Andrew Morris tetemét. – Most pedig jött valami, ami őket nyírta ki.
A rendőrök a fejüket csóválták, mikor meglátták a flúgosnak titulált öregasszonyt az erdő szélén, a tragédia hírére idesereglett sajtósok gyűrűjében. Az asszony, mintha csak magán érezte volna a rosszalló tekinteteket, gúnyos félmosollyal biccentett a rend őrei felé.
A nyomok és holttestek vizsgálata során a szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy a mészárlást kétség kívül egy állat vitte véghez. Egy hatalmas farkasra vagy medvére gyanakodtak, ami igen szokatlan jelenség volt az országnak ezen a részén.
A városban a gyilkosságok utáni éjszaka a mély gyász jegyében telt, a temetőhöz vezető úton és az erdő szélén mécsesek sorakoztak egészen a sárga szalagokkal körbezárt sírkertig. Az emberek sírtak, a lemészárolt gyerekek szülei összetörve, egymást támogatva álltak az esti félhomályban. A sötétedést azonban nem várták meg, mert csontjaikban érezték a veszélyt, amihez egyáltalán nem voltak hozzászokva.
A másnapi újságok címlapon hozták a „Borzalmak éjszakája” néven elhíresült Halloween-i mészárlás hírét, ami futótűzként terjedt az országban. A TV-ben külön műsorok foglalkoztak az esettel, állat szakértők találgatták a lehetséges okokat, míg a másik oldalon állatvédők léptek fel a sátánista fiatalok ellen. A kegyetlenség viszont, amivel az öt tinédzsert megölték lebénította mindkét tábort.
A megrázkódtatásból felocsúdva, a harmadik este nagyjából ötvenfős csapat verődött össze a város fő terén. Férfiak és nők vegyesen alkották a társaságot, a többségük az áldozatok rokona, vagy ismerőse volt. Lámpákkal, puskákkal és egyéb fegyverekkel felszerelkezve indultak el az erdő irányába. Először a vérengzés helyszínének környékét kutatták át, majd láncot alkotva az erdőt is. A tehetetlen harag és kétségbeesés, ami ide vezette őket méterről méterre nőtt, ahogy a sötét erdőben gázoltak és keresték a szörnyet, ami lemészárolta a helyi fiatalokat. Egyesek sírtak, míg mások féktelen haraggal érkeztek a hajtóvadászatra, aminek a végén két kóbor kutyát sikerült lelőniük. A rémség, ami rettegésben tartotta Wind Meadow–t még mindig életben volt és az emberek a zsigereikben érezték, hogy újra le fog csapni.
A fővárosból érkezett nyomozók és állatszakértők fokozott óvatosságra intették a lakosságot, sötétedés után egyáltalán nem volt ajánlatos az erdő közelében és elhagyatott utcákban tartózkodni. Noha nem helyeselték a lakosság által szervezett hajtóvadászatot, senkit sem állítottak elő a leterített kutyák miatt.
A napok és hetek múlásával azonban az élet lassan kezdett visszaállni a megszokott kerékvágásba. A városban uralkodó hangulatba ugyan még gyász és félelem vegyült, de a munkába igyekvő reggelek és a nap végi fáradt hazafelé utazások során már nem csak a farkas és a véres Halloween éjszaka volt a fő beszédtéma. A rendőrök még mindig keresték az állatot, esténként sűrűn járőrözve a környéken, de a szórakozóhelyek ismét megteltek kikapcsolódni vágyókkal, és az esti kocogók is egyre messzebbre merészkedtek az otthonaiktól.
***
Azon a márciusi éjszakán, amikor a Jonas ház szokás szerint zengett a veszekedés hangjainak kakofóniájától, a hold és a csillagok tisztán megvilágították a rendezetlen, szemét meg a lomkupacokkal borított udvart. Mindenféle kacatok, autóalkatrészek, kiselejtezett bútorok és tetemes mennyiségű szemét éktelenkedett ott, ami a házban lakókat egyáltalán nem zavarta.
Ahogy a csontsovány, megfakult szőrű kutya sem, ami szomorúan bámulta a Holdat a felborított, egyik végén nyitott hordó előtt, ami csekély menedékeként szolgált neki az eső és hideg ellen. Szemében nyoma sem volt annak a fénynek, ami kölyökként még ott ragyogott benne. Bordái kilátszottak, lábai olyan vékonyak voltak, hogy alig bírták el meggyötört testét. A lánc, amivel egy földbe vert karóhoz kötötték túl rövid volt, nem mintha lett volna ereje a szaladgálásra. Mivel nyakörve nem volt, a lánc szemei szinte belenőttek a húsába, mert a gazdái azzal sem törődtek, hogy az állat megnőtt az idő múlásával. A seb gyakran vérzett és el is fertőződött, nyáron bogarak zümmögtek körülötte és táplálkoztak belőle, de a kutya már régen feladta a harcot ellenük. Tányérja üresen tátongott és vizet is nagy ritkán kapott, így ült ott az állat mozdulatlanul az udvaron, a kegyetlenség lélegző szobraként.
A házban Mrs. Jonas részegen üvöltözött a gyerekeivel, akik ügyet se vetve anyjukra, kiabálva szaladgáltak és őrjöngtek a szobában. A tíz és tizenhárom éves fiúk külseje elhanyagolt volt, hajuk a szemükbe lógott és ruháikon is számos szakadás éktelenkedett. Az asszony, miután kiitta a kezében lévő üveg tartalmát támolyogva elindult a konyhába, hogy újabb alkoholadagot szerezzen magának. Mire a konyhába ért eszébe jutott, hogy férje még mindig nem érkezett haza az új ellátmánnyal, amiért elindult órákkal korábban. Lelki szemei előtt látta Peter-t, ahogy egyedül issza meg a méregerős italt és ettől olyan haragra gerjedt, hogy földhöz vágta az üres üveget, majd fenéken billentette az éppen mellette elnyargaló fiát. Részeg kábulatából a kapu hangos csattanása ébresztette fel, ahogy férje bevágta az ajtót maga mögött. Ezután hangos szitkozódás közepette Peter Jonas imbolyogva elindult a ház bejárata felé. Majdnem elérte célját, mikor megbotlott egy kacatban és elterült a hideg földön. A kezében tartott, félig üres üveget elejtette, ami a kutya hordójától nem messze állt meg. Az erős szagú, színtelen folyadék nagy része kifolyt, amit még a fagyos talaj sem fogadott magába.
Peter káromkodva egyenesedett fel, mert vékony, csontos testét alaposan megütötte. A hold fénye ellenére sem volt könnyű megtalálnia az üveget a göncök között, mikor pedig észrevette, hogy az értékes folyadék majdnem teljesen kárba veszett éktelen haragra gyúlt. A kutya olyan kicsire húzta össze magát, amekkorára csak bírta és reszketett, mert szerencsétlen tudta már jól, hogy mi vár rá.
A részeg, koszos férfi meglátta az állatot, amit csak gyerekei unszolására volt hajlandó az udvarába hozni, és ami csak nyűg volt neki, de ezt ellensúlyozva legalább mindig remek célpontot biztosított dühe kitöltésére. Nagyot rúgott a csont és bőr testbe, majd mikor a kutya nyüszítve bevonszolta magát a hordóba, Peter egy vasrúddal ütni kezdte azt, éktelen zajt csapva. Az eb hang nélkül rázkódott az imbolygó hordóban, utolsó menedékétől is megfosztva, a végtelenségig kiszolgáltatva.
– Hagyd abba te barom, mert megint rendőrt hívnak a piszok szomszédok! – kiabálta az asszony az ablakból, de mivel az zárva volt, Peter Jonas nem hallhatta.
A láncánál fogva kirángatta a kutyát a házából és a magasba emelte. Az eredetileg nagytestű állat súlya az állandó éhezés miatt nem lehetett több pár kilónál. Nyüszíteni próbált, de a lánc elszorította a torkát és elviselhetetlen fájdalom nyilallt sebes nyakába.
Ebben a pillanatban megzörrent valami a sötétben, elfojtott morgás hallatszott, de ezek a nyugtalanító jelenségek nem jutottak el a tomboló férfi tudatáig. Csak a kutya hallotta meg agóniája közepette, tekintetét a zaj forrása felé fordítva, így nem láthatta, ahogy Peter Jonas épp lesújtani készül rá a kezében tartott vascsővel. Már a levegőben volt a karja, mikor hirtelen egy hatalmas test vetette rá magát és rántotta a talajra a férfit, akinek üvölteni sem maradt ideje, mert éles karmok hasították fel a gyomrát, a vascsövet tartó karját pedig addig marcangolta a hatalmas fekete állat, amíg az ki nem szakadt a vállából. Vér spriccelt mindenfelé, Peter csak nyöszörögni bírt egészen addig, amíg borzalmas kínjai véget értek. Az állat, ami a húsát tépte olyan kegyetlen és dühös volt, mintha apró darabokra akarta volna tépni áldozatát. Mély hangja hátborzongatóan, mégsem teljesen állatiasan szólt, mintha valami ismeretlen, borzalmasan emberszerű is vegyült volna bele.
Az asszony, aki az ablakból nézte a leírhatatlan jelenetet mozdulni sem bírt, sikoltani akart, de egy hang sem jött ki a száján, csak bámulta a fekete szőrű lényt, ami cafatokra tépte a férjét. Miután az állat végzett a gyomorforgató pusztítással felegyenesedett, két lábra állt és izzó tekintetét a nőre vetette. Mrs. Jonas– nak nem sok ideje volt szemügyre venni az állatot, de rögtön feltűnt neki a szokásosnál sokkal nagyobb, robosztus test, a roppant állkapocs és a borostyánszínű, iszonyatos szempár. Pár pillanattal később ájultan zuhant a hideg konyhakőre.
A közelben lévő járőr rutinszerűen csengetett be a házba, hisz ezen a héten a szomszédok már kétszer is feljelentették az állandóan zajongó, agresszív Jonas-ékat. Mivel senki sem jött ki a fogadásukra, a férfi lenyomta az utcaajtó kilincsét és belépett az udvarra. A rendetlenség és szeméthalom látványa nem okozott újdonságot neki, elemlámpájával unottan pásztázta a lomokat. Új társa, egy fiatal, alacsony nő első alkalommal járt itt, ezért jóval több érdeklődést mutatott az igénytelen környezet iránt. Mikor beljebb mentek a ház bejárata felé, az egyik hatalmas alkatrész halom mögül förtelmes látvány tárult eléjük. A lámpák fénye Peter Jonas-ra esett, azaz arra, ami maradt belőle. Leszakított végtagok, vér és belsőségek borították a földet, a férfit csak arcának egy részletéből ismerte fel a rendőr, aki azonnal erősítést hívott.
A nő, miután hányt egy kiszuperált fotel mellett, igyekezett jobban szemügyre venni az udvart. Ekkor vette észre a hordót. Amint bevilágított meglátta a benne reszkető, összegömbölyödött kutyát, ami halkan nyüszített félelmében.
– A család kutyája, szarul tartják, de nem adják oda Rachel Gillisnek, bármennyire rimánkodik érte a szipirtyó. – mondta a férfi, miután visszatért a kocsitól.
A rendőrnő bármennyire igyekezett sajnálatot tanúsítani az áldozat iránt rájött, hogy csakis a hosszú ideje szenvedő kutya iránt érez ilyet.
Az ájult Mrs. Jonas még mindig erősen ittasan és zaklatott állapotban próbált válaszolni a nyomozóknak, miközben egy orvos nyugtatót adott be neki.
– Kérem próbáljon meg emlékezni! Milyen állat végzett a férjével?
– Farkas volt az! Vagy valami olyasmi… – az olcsó alkohol szaga, ami a szájából áradt lassan betöltötte a koszos hálószoba poshadt levegőjét.
– Mit jelent az, hogy olyasmi?
– Állat volt, de olyan, mint egy ember. – Az asszony nagyot csuklott. – Ez egy emberállat volt! Két lábra is állt és a füle furcsa volt!
A rendőrök jobbnak látták később kihallgatni a nőt, amint az kijózanodik végre. Az „emberállat” kifejezést azonban megtartották és egymás között így emlegették a szörnyet. A furcsa elnevezés gyorsan kiszivárgott a rendőrség falai közül és az újságokban is így kezdtek hivatkozni a rémségre, ami ismét felbukkant a városban.
Miután egyértelművé vált mindenki számára, hogy a lény a kegyetlen állatkínzókat gyilkolja, Wind Meadow-ban is egyre több állatvédő fejezte ki sajnálatát, mindemellett nem is burkolt egyetértését.
***
Frank Morris-nak egyáltalán nem fűlött a foga a rábízott felad ellátásához, mégsem talált módot arra, hogy kibújhasson alóla. A rendőrség oszlopos, közismert tagjaként részt kellett vennie a nagyszabású intézkedésben, ami a városban tartott, nagytermetű kutyák összeírásából és megtekintéséből állt. A kellemetlen modorú, nagydarab őrmester nehézkesen kászálódott ki szolgálati autójából a Harrison ház előtt és azonnal rágyújtott egy cigarettára. A házaspárt régóta ismerte, a legközelebbi szomszéd bejelentéséből pedig azt is tudta már, hogy egy hatalmas termetű kutya él velük, amit John éj leple alatt sétáltat.
Kopogására Rachel Gillis nyitott ajtót, elmaradhatatlan fekete sapkájában.
– Jó napot Rachel, a húgához és John-hoz jöttem! – Frank levette sötétbarna kalapját és belépett a házba.
A nappaliban Mathilde-ot találta, aki sokkal jobb színben volt, mint legutóbbi látogatásakor. A két nő épp teát fogyasztott egy szép, kék és fehér díszekkel borított teáskészletből, amiből készségesen megkínálták az őrmestert is.
– Ha szeretné, adok bele egy kis rumot – mondta Rachel, és felemelte az asztalról kopott laposüvegét. Frank azonban nem kívánt élni a lehetőséggel, minél előbb teljesíteni akarta a kötelességét, hogy hazatérhessen végre.
Rachel segítőkészen felpattant és éveit meghazudtoló fürgeséggel a pinceajtó felé iramodott. Az öreg, zsemleszínű kutya, ami ez alkalommal a kíséretéül szolgált lomhán követte őt.
John a laboratóriumában tartózkodott, mikor meghallotta sógornője reszelős hangját. A férfi azonnal felpattant a székről, levette a gumikesztyűket és sietve lehajtotta bal karján az ing ujját, hogy eltakarja a szúrásnyomokat, amik a bőrén éktelenkedtek. Végigsimított a haján, majd a biztonság kedvéért a zakóját is felvette.
Ahogy kinyitotta a labor ajtaját, meglátta az óriási fekete kutyát, amint a fal mellett fekszik. Rámosolygott és gyors mozdulattal a zöld ajtó elé tolta a könyves szekrényt, majd sietve elindult a pince feljáró felé.
Mire felér a sötét hajópadlóval borított folyosóra, már Morris is ott állt Rachel mellett.
– Ne haragudjon, amiért megzavartam, doki – mondta mosolyogva és felé nyújtotta a jobb kezét.
John, azóta a végzetes éjszaka óta, amit igyekezett kiűzni a gondolatai közül, mindig zavarba jött ettől a mozdulattól, ugyanis jobb karját és kézfejét csúnya égésnyomok borították. Erőt véve magán mégis sikerült megráznia az őrmester kezét.
– A kutya a pincében lakik, legalábbis még egy kis ideig – felelte a férfi és ezúttal Frank társaságában sétált le a pincébe, hogy a rendőr megtekinthesse az állatot.
Ahogy Frank Morris tekintete a kutyára esett, még a lélegzete is elakadt pár pillanat erejéig. A hatalmas, szinte felfoghatatlanul izmos, rövidszőrű kutya a pince közepén ült, feszülten várva gazdája parancsára.
– Azt nem mondták, hogy lovat tartanak… – mondta az őrmester, akinek hangja nem csak a döbbenettől remegett. – Hogy hívják?
– Az eredeti nevét nem tudnám kimondani, de harcos-t jelent. Mi Zelda-nak hívjuk.
– Harcos? Ez a név elég szerencsétlen választás. Főként a lezajlott események tükrében. – Frank gyanakodva méregette az állatot.
– Nem én neveztem el így. Mielőtt megmentettük, viadalokon kellett részt vennie.
– Szóval ezek a sebhelyek nem frissek? – a férfi a szemeit meregette, de nem merte jobban megközelíteni a fegyelmezetten várakozó állatot. – Honnan hozta tulajdonképpen?
– Egy kis ázsiai faluból – John megköszörülte a torkát –, és nem, egyik sebhelye sem friss.
– Miért tartja a pincébe zárva? – Frank hangjából sütött az egyre erősödő gyanakvás. Szemét körbe járatta a pince berendezésén és az orvos homlokán verejtékcseppek jelentek meg, mikor a rendőr hosszabb időt töltött a könyvespolc tanulmányozásával.
John nagy levegőt vett és elmagyarázta neki, hogy a kutya erőszakos előélete miatt szükséges a karantén és a különleges nevelés, amíg hozzá nem szokik új életkörülményeihez.
– Szóval az állat vad? – Frank hangja jóval magasabb volt, mint máskor. – Ránézésre simán megölne egy gyereket. Vagy egy felnőtt férfit.
– Zelda, gyere ide! – a felszólításra a kutya felállt és engedelmesen odalépett John elé. – Megsimogathatja, nem harap.
Frank Morrist gyerekkora óta állatok vették körül, számos kutyája volt már az évek során, de ilyen fajtát, mint ami mellette állt, még soha nem látott. Az állat rövid füleit hegyezve, farkát csóválva várta mi fog történni. Végül az őrmester a fejére tette a kezét. A húsos, nagy kéz szinte eltörpült a hatalmas koponyán és Frank csodálkozva vette észre, hogy Zelda szőre milyen kellemesen puha. Egyre bátrabban simogatta a kutya fejét, amit az állat egyértelműen élvezett és közelebb lépett a férfihez.
– Jól van, jól! Rendes kutya vagy te! – Frank úgy paskolta meg Zelda hátát, hogy egy csöppet sem kellett lehajolnia hozzá. Válaszul a kutya megnyalta a kezét és teljes testével nekidőlt, amitől az őrmester elveszítette az egyensúlyát és majdnem hanyatt esett a padlón. – Tudja, valahol megértem, hogy rejtegetik ezt a jószágot. Az a pár éve történt tűzeset, nos…
– Úgy tudom az áldozatokat egy farkas, vagy medve ölte meg, miért ellenőrzik a város kutyáit? – John gyorsan a szavába vágott, mert egyáltalán nem volt ínyére a múlt feszegetése, és elindult felfele a lépcsőn.
Ekkor Frank hátulról megfogta a karját jelezve, hogy még ne térjenek vissza a házba.
– Nézze doki, magának elmondom, mert bízom önben. A helyzet az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy farkas volt. A boncolást végző orvosok és az állatszakértők teljesen tanácstalanok. Beszélnek össze-vissza mindent.
– Akkor mégis mire gyanakodnak?
– Sajnos többet nem mondhatok erről.
– Nem állt módomban eddig mondani, de nagyon sajnálom az unokaöccsét, Andrew-t.
– Égetni valóan rossz kölyök volt, az már igaz. De ez a vég, ami neki jutott, ép ésszel felfoghatatlan. – Frank megköszörülte a torkát és biccentett, jelezve, hogy véget kíván vetni a társalgásnak.
A nappaliba érve ugyanott találták Mathilde-ot és Rachel-t, ahol hagyták őket, a kanapén ülve. A dohányzóasztalon, a teáskészlet mellett a Wind Meadow Journal reggeli száma hevert, aminek címlapján Charlie Thomson fényképe volt látható, ahogy az ágyában fekszik, hűséges macskája társaságában.
A kisfiú végre válaszolt néhány kérdésre, amelyek közül a legfontosabb az volt, hogy őt miért nem bántotta a szörny: „Azért, mert én nem akartam bántani a fekete cicát”. A megdöbbentő válasz további érdekes kérdéseket vetett fel, amit kétoldalas cikkben taglalt a szerzője. Több szakértő esküdözött rá, hogy a fiatalokat egy ember által irányított, irreálisan nagy vadállat gyilkolta meg, a megfelelő parancsszóra.
– A dög nem bírja az állatkínzókat – vakkantotta oda Frank a nők felé.
– Senkinek sem kéne bírnia őket! – replikázott rögtön Rachel, és a szemét forgatta felháborodásában.
Az őrmesternek esze ágában sem volt tovább időzni a házban, pár sort jegyzetelt le a noteszébe és elköszönt a családtól.
– Amúgy majd’ elfelejtettem: ne nagyon mászkáljon éjszaka az erdőben! Akkor sem, ha egy harcos kutya kíséri! – kiabálta Frank a kocsija mellől, majd intett egyet és behuppant az ülésre.
– Majd vigyázunk! – válaszolta kedvesen John és visszatért a nappaliba.
– Minden rendben volt? – kérdezte Mathilde, akinek szépségét kiemelte a világoskék, kötött pulóver, amit viselt.
A férfi bólintott és helyet foglalt a barna mintás fotelben. Felvette Rachel laposüvegét az asztalról és jó nagyot kortyolt belőle.
***
Ahogy a nyár betört és egyre melegebb lett az idő, a sok napsütéstől az emberek közérzete is pozitívabbá vált. A város keleti részén üzemeltetett strand szinte minden nap megtelt és a közeli réteket piknikezők lepték el hétvégente. A szörnyeteg árnyéka azonban esténként mégis Wind Meadow-ra vetült, sötétedés után csak a legbátrabbak merészkedtek távolra otthonaiktól, hisz’ jól tudták, hogy a fenevad már a város szélén is portyázott.
Joe Parker nem ismerte a félelmet, gyakran mondogatta, hogy olyan kemény a szíve, mint a föld egy hosszú aszály után. A várostól egy órányi autóútra fekvő farmján már a dédapja is földműveléssel és állattartással foglalkozott, így kisfiúként megismerkedett ezzel a küzdelmekkel teli, nehéz életformával.
Jócskán elmúlt 40 éves, mikor felesége végre egy gyermekkel ajándékozta meg. A kis Alice, bár egyáltalán nem mutatott érdeklődést a mezőgazdaság iránt, az állatokat rajongva szerette. Főleg Spot nevű kutyáját, a kis fehér és barna színű foxterrier keveréket, akivel a hatalmas réteken és erdei ösvényeken szaladgált minden szabadidejében.
1986 augusztusának egyik perzselően forró napján a nyolc éves Alice a tyúkok etetése után sehol nem találta a kiskutyáját. Hangosan kiabált az udvaron és még az erdőig is elsétált, de hiába, az állat nem jelent meg. A kislány nyugtalanul szaladt be a konyhába, ahol anyját mosogatás közben találta. A magas, szikár nő igyekezett kerülni a gyerek tekintetét és kitérő válaszokat adott a kérdéseire.
Nem merte elmondani a lányának, hogy Joe fogta a kutyát és feltette a furgon platójára, majd elhajtott vele. A férfi nem volt hajlandó több esélyt adni Foltosnak, miután az előző éjszaka újabb 3 tyúkot ölt meg a korábbiak mellett. Az asszony nem bírt szembe szegülni a férjével, mert tudta, hogy az fájdalmas pofonok kiosztására képes. Pokolian fájdalmasakra.
Mikor Alice a szántóföldet járva szólongatta legjobb barátját, Joe Parker megállította a kék furgon motorját, közel az erdő első fáihoz.
Kiszállt örökké sáros csizmájában és kantáros farmernadrágjában, és becsapta a kocsi ajtaját. Füttyentett, mire a platón várakozó kutya fürgén lehuppant a sűrű fűbe. Szaladgálni, ugrándozni kezdett a váratlan kirándulástól megrészegülve. Időnként a kocsi utasterére pillantott, mintha hiányolt volna valakit, de az erdőből áradó illatok és hangok hamar elvonták a figyelmét.
Már sötétedett, mikor Joe és a kutya az ösvényen lépkedve elindultak az erdő belseje felé. Spot vidáman szimatolt, szaladgált és Joe lába körül sündörgött. A férfi rá se nézett a kutyára, gondolatait a farm körüli teendők kötötték le, és az erős elhatározás, amit hajnalban meghozott.
Természetesen hallott mendemondákat a város környékén vérengző farkasról, de neki se türelme se kedve nem volt a városiak nyivákolásával törődni, így a legkisebb félelem nélkül tért le balra az ösvényről. A kutya rögtön követte a magas, izmos férfit, aki azoknak a magabiztosságával mozgott a természetben, akik ott nőttek fel. Bagolyhuhogás, énekesmadarak hangja és ágak reccsenése vegyült a kutya vidám csaholásába.
Joe legalább negyed óra gyaloglás után egy kevésbé vastag törzsű tölgyfa mellett állt meg, és kötelet húzott elő a zsebéből. A kutyát hívni sem kellett, már a lába mellett ülve leste őt. A férfi soha nem törődött Spot-tal, kizárólag a lánya miatt tűrte meg az először haszontalannak, később kártékonynak bizonyuló állatot, amibe belerúgott ugyan párszor, de aki még így is feltétel nélkül megbízott benne.
A farmer körbenézett a félhomályban, de a sűrűn egymás mellett álló fák és bokrok között nem látott egyetlen vadászt, vagy környékbeli kirándulót sem. Lehajolt és a kutya nyakörvéhez rögzítette a kötél egyik végét. Mikor ezzel elkészült a másik felét a fa törzséhez csomózta, nagyjából egy méteres mozgásteret hagyva a kutyának. A felakasztásával egyáltalán nem akart bajlódni, jobbnak látta, ha kiköti egy megfelelő fához. Dolga végeztével, a lelkifurdalás legcsekélyebb megnyilvánulása nélkül felállt és Spot-nak hátat fordítva elindult az ösvény felé. A kutya természetesen a férfi után iramodott, de a rövid kötél azonnal megfogta és a nyakánál fogva visszarántotta. Ennek ellenére többször is megpróbált elszaladni, majd tépni, fogaival húzni kezdte a kötelet. A pánik azonnal eluralkodott kis testén, mikor felfogta, hogy nem tudja követni Joe-t, akit már alig látott a fák között. Ekkor panaszos hangon nyüszíteni és ugatni kezdett, kétségbeesett hangja sokáig Joe fülében csengett, de esze ágában sem volt visszafordulni.
A férfit nem a kutya további sorsa nyugtalanította, hanem a kellemetlen szorongás, amit már percek óta érzett. Tapasztalt erdőjáróként hamar feltűnt neki az a változás, ami a fák között beállt. A korábbi zajok teljesen elhallgattak, csak a sorsára hagyott kutya kétségbeesett vonítása és saját lépteinek zaja törte meg a csendet. A madarak pont úgy hallgattak, mint a fák között élő többi állat. További aggasztó körülménynek számított a túl hirtelen beállt sötétedés, ezért Joe felkapcsolta elemlámpáját és körbe pásztázta fényével a környéket, ám semmi szokatlant nem látott. Megborzongott és lépteit szaporázva haladt visszafele, a furgonja felé. Nem tett meg túl sok lépést, mikor faágak hangos reccsenése hasított a csendbe. A férfi egyáltalán nem volt ijedős, ekkor mégis megállt egy pillanatra, majd folytatta útját. Mikor örülni kezdett annak, hogy a kutya végre elhallgatott, és abbahagyta fülsértően magas hangú vinnyogását, a mélyről jövő morgás hangja olyan hirtelen hangzott fel, hogy Joe Parker kezéből kiesett az elemlámpa. Földbe gyökerezett lábakkal állt, és hallgatta a másodszor is felcsattanó morgást, ami rémítően közelinek hatott. Bátorságát visszanyerve lehajolt a lámpáért és fényével körbefordult a tengelye körül. Nem látott semmit, de azonnal eszébe jutottak az emberfarkasról szóló rémhírek és homlokát hideg veríték öntötte el. Ahogy ott állt léptek zajára lett figyelmes és arra az összetéveszthetetlen hangra, mint mikor egy állat megnyalja a pofáját. Ez már sok volt Joe-nak, hirtelen futásnak eredt, olyan gyorsan, ahogyan csak a lába bírta. Az lámpa fénye össze–visszaugrált a fák törzsén és a talajon, miközben a férfi menekült az autója felé. Többször hátranézett, mígnem elesett egy kiálló gyökérben. Alaposan megütötte magát, de rögtön felpattant és rohant tovább. Zilálásától nem hallotta a recsegő, ropogó zajt, ami arra utalt, hogy valami szorosan a nyomában van. Mintha játszana áldozatával, a rém megvárta, amíg Joe a furgon közelébe ér, abban a pillanatban velőtrázóan felvonított. Hangjára megelevenedett az erdő, több száz madár röppent ki vijjogva a fák koronájáról, paták dobogása hallatszott és ismeretlen állatok vinnyogása tette elviselhetetlenné a borzalom kakofóniáját. Már Joe Parker is ordított, szeme kidülledt, és a szíve majdnem kiszakadt a helyéről, ekkor terítette le őt a fenevad. Az állat a hátára ugrott, hegyes karmai úgy tépték le a ruhát a férfi testéről, mintha papírból lett volna.
Joe Parker üvöltött a pokoli fájdalomtól, ahogy a húsát marcangolta támadója, egy örökkévalóságnak élte meg, míg eljött érte a kegyes halál. Hason fekve, szinte felismerhetetlenné tépve találták meg másnap délelőtt a tetemet. Az újabb borzalom híre futótűzként kezdett terjedni és ismét felszínre hozta azt az elemi rettegést, amiről az emberek annyira szerettek volna elfeledkezni. Egyedül a kis Alice Parker gyászába vegyült némi vigasz, mikor a rendőrök hazavitték Spot-ot, akit az erdőben találtak meg, egy fához kötve.
***
Mikor a legelevenebb és legfájóbb rémálmok kínozzák verejtékben úszva, és hangosan sikoltva riad fel belőlük. Ezek az álmok annyira intenzívek, mintha minden alkalommal újra átélné a borzalmakat, érezné a füst fojtogató szagát, hallaná a fájdalmas üvöltéseket és mintha látná, hogyan szakadnak be a tető lángoló gerendái. Mindig ugyanúgy kezdődnek ezek a rémes látomások. Egy orvosi rendelőben ülve egy rezzenéstelen arcú professzor közli vele, hogy soha nem szülhet gyereket. A sírással és depresszióval töltött órák száma napokká duzzad és a tompa fájdalom soha nem múlik el. Mathilde tudja, hogy nem tehet meddőségéről, a bűntudat mégis forró méregként áramlik az ereiben. A következő álomképen hazafele sétál az iskolából, ahol amerikai történelmet tanít. A kedvenc, fekete bőrcipőjét viseli, látja a lábait és saját vékony árnyékát, ahogy sétál az úton. A helyszín Wind Meadow, a város, ahol mindig is élt. A házuk a legelőkelőbb környéken áll, a férje orvosként dolgozik az alsó szintjén. A nővére, Rachel várja a kapuban és együtt hátra mennek az udvarra, ahol több kutya is üdvözli őket. Nagy, fából készült épületet lát, amibe belépve boldog csaholás hangjai fogadják. Kényelmes kennelekben kutyák élnek, a testvérével együtt mentették meg őket. Macskák is vannak, jól elkülönítve az ebektől. Az a rengeteg szeretet, amit ezektől a kóbor lényektől kap, jelentősen enyhíti a fájó hiányt, amit egyfolytában érez. Hiába bizonygatták az orvosok, hogy nem az ő hibája a rendellenesség, ami miatt nem eshet teherbe, a bűntudat mégis égető méregként kering az ereiben minduntalan.
A következő képeken a lángoló épületet látja az éjszakai égbolt alatt, aminek ajtaját a támadók erősen lelakatolták. Ő és John pánikszerűen kiabálnak és próbálják kinyitni az ajtót, a szomszédok segíteni akarnak, de már túl késő. John keze és karja megég, perzselt hús szaga terjeng az éjszakai levegőben. A legszörnyűbbek a hangok: a sok kutya nyüszítése, üvöltése földöntúlian borzalmas kánonként zeng, elméje szinte megbomlik az iszonyat hosszú perceiben.
Ekkor Mathilde Harrison rendszerint szörnyű sikollyal ébred az ágyában. John próbálja megnyugtatni és gyógyszerért szalad.
– Túl sok a gyógyszer – ismételgeti az asszony, de hagyja, hogy férje beadja neki a szükséges adagot. A rák, ami a testét emészti, nem kegyelmez, és az asszony nem egyszer a halált választotta volna a kínok helyett. Az évekkel ezelőtti események, a tűz, az állatok kínhalála rettenetesen mély heget ejtett a házaspár lelkén. A harag és veszteség érzése után a feledés útjára akartak lépni, ami sokkal nehezebb volt annál, mint gondolták.
***
1986 októberében a sok éves átlagnál is hidegebb volt Wind Meadow-ban. A szél jeges fuvallatokban támadt az utcán tartózkodókra, a közeli folyó és tavak vize is befagyott, de a helyiek leginkább a félelemtől reszkettek. Az ismeretlen szörny, ami már hosszú hónapok óta rettegésben tartotta a várost, még életben volt. Az állatkínzások száma szinte nullára csökkent, aminek sokan nagyon örültek. Helyi önkéntesek magukhoz vették a Marshall temető árváinak nagy részét, csupán pár macska menekült el a segítőkész kezek elől. Rachel Gillis házában moccanni sem lehetett anélkül, hogy egy kutya vagy macska farkára léptek volna a vendégek. Halloween közeledtével kiürültek az esti szórakozóhelyek és egyedül senki sem merészkedett az utcára. A feszültség napról napra nőtt, a félelem átszőtte az emberek életét. Annak ellenére, hogy tudták, a szörny az állatkínzókra vadászik, mégsem érezték biztonságban magukat a nyugalomhoz szokott, békés polgárok.
Wind Meadow keleti részén egy elhagyatott raktárépület árválkodott. Legalább 20 éve nem használták semmire, miután a tulajdonosa csődbe ment és meghalt. A fia nem tudta újjáéleszteni az üzletet, így az épület fokozatosan adta át magát az enyészetnek. Kevesen tudták a városban, hogy a hatalmas raktárt időnként kétes alakoknak adta ki, akik aztán kegyetlenül véres kutyaviadalokat rendeztek benne.
Október 21-ére esett a következő viadal időpontja, aminek kezdetét éjfélre időzítették. A sötétség beállta után érkeztek a szervezők és a kutyák gazdái, majd őket követte a közönség, meglepően messziről érkező nézőket is vonzott a nézőket brutális látványosság. Az Emberállat riasztó hírneve miatt fegyveresek védték a bejáratokat, és a közelben is járőrök vigyázták a nyugalmat és a diszkréciót, így látszólag a legnagyobb rendben zajlottak az előkészületek.
A raktár földszintjén, egy hatalmas, nyílt terület adott helyet a kegyetlen rendezvénynek, aminek ablakait már rég bedeszkázták, így a kiszűrődő fény sem árulhatta el mi zajlik a falak között. A helyiség több ajtóval rendelkezett, amik hosszú folyosókra nyíltak, a hatalmas belmagasság miatt pedig egy fémből készült, nyitott folyosó is körbe ölelte az óriási, négyzet alakú teret. Ez a megoldás nemrég született és egyetlen célt szolgált: a viadal nagyszámú közönségének jó rálátást akartak biztosítani a középen felállított, kör alakú kordonra, ahol az állatok harcoltak. Ezen az éjszakán azonban nem használta senki ezt a lelátót, kevesen, alig 50-en bolyongtak az óriási hodályban. Halkan beszélgettek, majd megkötötték a fogadásokat.
A kordon mellett egy fehér széken álló köpcös férfi bejelentette az első küzdőpárt, nem sokkal később hangos morgás és ugatás hallatszott a két ketrecből, amit a küzdőtér mellé szállítottak. Az adott jelre kinyitották a ketrecek ajtaját és előtörtek a megvadított, éhes ellenfelek. Vadul egymásnak ugrottak és harapták, tépték a másik bőrét és húsát. Nagyon hamar vér fröccsent a padlóra, fájdalmas vinnyogások és nyüszítések fülsértő hangjai vegyültek a szurkolók kiabálására.
Mikor a hangulat a tetőfokára hágott és a legyőzött, barna bundájú, felnyírt fülű állat félig fekve várta a végzetes rohamot, a közönség soraiból pánikszerű kiáltások hangzottak fel. A kiabáló, vadul a kutyákat bíztató emberek közül többen a padlóra estek, amit friss vér tett sikamlóssá.
A szörny a fém folyosóról támadt, több méteres ugrás után hajszálpontosan kapta el az első áldozatát. A vastag kabátot és fekete kalapot viselő férfi hasra esett, és fel sem tudta fogni mi történik vele, már halott is volt. Az óriási lény, ami soha nem rontott még rá ekkora tömegre, tombolva és vicsorogva tépett bele mindenkibe, akibe csak tudott. Az emberek üvöltöttek, miközben rohanni kezdtek a kijáratok felé, többen elestek és olyanok is akadtak, akiket társaik tapostak félholttá.
A rém, amit még sosem láttak ilyen sokan, két lábra állt, több mint két méteres magasságával mindenki fölé tornyosulva. Karmai irreálisan hosszúnak tűntek, amikről vér csöpögött a talajra. Felvonított, majd villámgyors ugrásokkal a kordonnál termett és mancsának egyetlen csapásával felborította annak a legtöbb elemét. A még életben lévő, feltüzelt terrier eleinte megadva magát a földhöz lapult, majd látva, hogy az óriási farkas nem akarja bántani felállt, és minden dühével, amit fogsága alatt felhalmozott, azokra támadt, akik jól szórakoztak véres szenvedésein.
A szörny, ami Wind Meadow-t egy évig rettegésben tartotta, újra támadni készült, mikor lövés zaja dördült a régi raktárépületben, amit több fegyver fülsértő hangja követett. A fali folyosón felfegyverkezett rendőrök és vadászok jelentek meg, mind a rémálmokból előlépett, iszonyatos vadállatra célozva. Ott volt Frank Morris is, aki szigorú arccal lőtt ugyan, de lábai reszkettek a félelemtől. Az emberfarkas látványától megfagyott az emberek ereiben a vér, ahogy az két lábra állt és mancsát arra a sebre szorította, ami a jobb oldalán tátongott, pont úgy, mintha egy ember tenné. Újabb lövések érték, a rém megtörten, vonyítva állt négy lábra ismét és iramodott a legközelebbi ajtó felé, ami előtt két fegyveres rendőr várta. Mindketten rálőttek, de még maradt annyi ereje, hogy egy csapással félredobja a két megtermett férfi testét, mintha azok csak rongybabák lennének. Az állat a zárt ajtószárnynak rontott, ami szilánkokra törve nyitott utat neki. Felrohant a negyedik emeletre, megtalálta az ablakot, amin át behatolt az épületbe, és kiugrott rajta.
Rendőrkutyák csaholása tarkította a sebesültek jajgatásának hangjait, ahogy az ismeretlen eredetű állat után eredtek. Legalább húsz fegyveres kísérte őket, akik jól eltervezett csapdát állítottak a fenevad számára a kutyaviadallal. Azt gyanították, hogy ellenségük még az épületben van, ezért ők is felrohantak a szűk lépcsőházakon át ahhoz az ablakhoz, ami a szökés útvonalául szolgált. Útközben vérnyomokat találtak, az egyik vadász esküdözött, hogy ekkora veszteséget még egy ilyen hatalmas állat sem élhet túl.
A csapat kirohant a szabadba és a kutyák követték a nyomokat egészen a Marshall temető közelében csordogáló patakig, ahol azonban nyomát vesztették. Egész éjjel keresték a minden képzeletet felülmúló fenevadat és a tűzként izzó sárga szemeket, de az, még utoljára el tudott menekülni előlük.
A Harrison ház ablakai sötéten meredtek az éjszakai erdőre, mozgásnak a legkisebb nyoma sem látszott odabentről. A lépcsőfeljárót, a nappalit és a folyosókat azonban sírásszerű nyüszítés szívet tépő hangjai töltötték be, mélységes fájdalmat és agóniát sugározva a hideg falakra.
A pincében John Harrison a padlón térdelt, Zelda mellette ült és megállás nélkül sírt, néha fel is vonított kétségbeesésében. A doktor maga is küzdött az őt fojtogató, kitörni készülő zokogás ellen, ahogy a leírhatatlan fenevad még mindig bundával borított testét simogatta. A rém arca azonban már az az arc volt, amit annyi éven keresztül látott, és amit annyira szeretett. Mathilde Harrison feküdt a karjai között, vérbe fagyva, testén számos lövés okozta sebbel, de még mindig életben. A szer, amit a férje hosszú hónapok óta adagolt neki, aminek alapját ázsiai utazása után alkotta meg, még mindig lüktetésre késztette a félig szörnyeteg, félig emberi szívet a mellkasában. A mély sóhajtások, amik elhagyták a torkát egyszerre voltak egy fáradt nő és egy sebzett vadállat hangjai.
John szeme a labor ajtajára tévedt, ekkor az asszony fájdalmasan megmozdult.
– Most már el kell engedned… – mosolyogni próbált, amitől láthatóvá váltak a szájában lévő, hatalmas fogak, majd becsukta sárgán izzó szemét és kilehelte lelkét.
Ebben a pillanatban Zelda felvonított, olyan hangosan és olyan mélyről jövő, földöntúli hangszínen, mint még soha ezelőtt. Üvöltéséhez először a szomszédban élő kutyák csatlakoztak, majd a város összes négylábúja. Hangjuk hosszan, hátborzongatóan zengett a fagyos téli éjszakában.
