– Mit tettél vele? – robbant be Artemisz Apolló szobájába. Az isten oda sem fordította a tekintetét, csak ült az ablakban és kifelé bámult. Hosszú ujjai egy sötétzöld levelekből font koszorúra fonódtak. Artemisz válaszra várva figyelte a bátyját, tökéletes, ovális arcát grimasz torzította el. – Nem hallod, amit kérdeztem? Hol van?
– Kicsoda? – szólalt meg végül Apolló. Kifejezéstelen, égkék tekintetét végre a húgára fordította.
– Ne játszd az ostobát! Daphnéra gondoltam, és ezt te is jól tudod!
– Itt – mondta az istenség, és az ágyra dobta a babérkoszorút, hogy Artemisz is megszemlélhesse. Az istennő összehúzta koromszínű szemöldökét.
– Mit tettél vele?
– Én? Semmit! A folyó istene volt – mondta Apolló. A hangja elhalványult, ahogy ismét az ablak felé fordult. Mielőtt Artemisz szóhoz juthatott volna, folytatta. – Ma reggel láttam őt, miközben sétáltam. Zeuszra, ő volt a legcsinosabb nő, akivel valaha találkoztam! Lágy, de erős hangja betöltötte a levegőt, ahogy a madaraknál is szebben énekelt! A te dalodat tanította az egyik ifjú amazonodnak. Annak a kissé laposmellű—
– Tudom, folytasd!
– Muszáj volt követnem őket. Újra látnom kellett Daphnét. Olyan gyönyörű domborulatai voltak, hogy igazán szerettem volna elveszni közöttük.
– Őszintén nem érdekel ilyen részletességgel a mondandót, bátyám.
– Az az éjfekete haj, a tengerénél is kecsesebb hullámokkal. Az a mézbarna bőr, milyen bársonyos és illatos volt!
– Apolló!
– Jól van már! Szóval távolabbról követtem őt egész nap, hogy ne vegyen észre. Figyeltelek benneteket, ahogy a vad nőiddel bebarangoljátok az erdőt. Kissé főnökösködő vagy, egyébként, nem tudom, miért viselnek ezek a lányok... Áú! – Apolló a tarkójához kapta a kezét, majd lenézett. A zöld koszorú a lába mellett hevert a földön.
– Túl sok a duma! Térj a lényegre! – Artemisz összefonta a karját a melle előtt.
– Rendben. Szóval követtem őt egész nap. Különösen azután, hogy észrevettem, ahogy az az ostoba Leucippus női ruhába öltözve közeledik felé. Tudtam, hogy szerelmes Daphnéba a szerencsétlen. De azt nem gondoltam volna, hogy odáig elmegy, hogy nőnek adja ki magát. Természetesen lebukott a folyónál. A többit te is tudod. – Apolló a húgára vigyorgott, ám az istennő arca még mindig borús volt. – Na de, én továbbra is a rejtekhelyemen maradtam, amíg el nem mentél a többiekkel, Daphné pedig sétálni indult. Követtem, és felgyorsítottam a lépteimet. Utolértem, és gyengéden megérintettem a vállát. „Daphné, drága!” suttogtam, ám ő ijedtében megugrott. felém fordult, Az öklét azonnal lendítette IS, de elkaptam. „Ne félj! Csak én vagyok” mondtam, ám az arca megfeszült. „Mit akarsz már megint? Mondtam, hogy hagyj békén!” Cseresznyeszín ajka vékony vonallá húzódott, szeme villanása halálosabb volt Zeusz villámainál. Ám a haragtól csak még gyönyörűbb lett, ha ez egyáltalán lehetséges. Éreztem, ahogy a vágy a szívembe markol, a késztetést, hogy a karomba vonjam, és megcsókoljam azt a csodás ajkat, azt a mézesen selymes bőrt. „Tudom. De édes Daphném, olyan jók lehetnénk együtt!” „Úgy érted, csinos kis kellék lehetnék az oldaladon az Olympus minden bulijában?” – fintorgott. – „Kösz, nem.” Daphné hátat fordított nekem és tovább ment, de megragadtam a csuklóját. Lerázta a kezem és visszanézett. „Megmondtam, hogy nem érdekelsz!” – sziszegte. – „Dolgozd fel! A sármod teljesen hasztalan.” Egy lesajnáló pillantást küldött felém, majd ott hagyott.
A szavaitól teljesen megbénultam. Nem attól, amit mondott, hanem az erőtől, amit hordoztak. Tudtam, hogy különleges nő, és minél jobban ellenállt nekem, annál jobban akartam őt.
 |
| forrás |
A vérem dübörgött az ereimben, annyira vágytam az érintését, hogy szinte már sajgott a bőröm. Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd követni kezdtem. Ahogy észrevett, megszaporázta a lépteit, végül pedig futásnak eredt. Gyorsan és kecsesen mozgott, akár egy őzsuta. Maga volt a tökéletesség. Egyszerűen nem hagyhattam elmenekülni.
Ideje volt, hogy bebizonyítsam, téved. Meg akartam neki mutatni, hogy csak a legjobb férfit érdemli ezen a földön. – Apolló elhallgatott. A szeme fátyolossá vált, ahogy elmerült a délután emlékeiben.
– Mi történt azután? – kérdezte Artemisz és az ajkába harapott.
– Daphné csak futott – folytatta Apolló. A hangja halovány volt, tekintete a távolba révedt. – Már majdnem elkaptam, amikor felbuktam valamilyen kőben, vagy gyökérben. Amikor újra felálltam, ő már a folyó partján guggolt. Közel hajolt a vízhez, gyengéden megérintette. A következő pillanatban egy hatalmas hullám csapott fel, és felkapta Daphnét. Ahogy visszavonult, egy fa állt a lány helyén. Vékony törzséből faágak meredeztek az ég felé, sűrű haja ezekké a levelekké változott – mondta, ahogy felvette a babérkoszorút a földről. – Majdnem megszereztem. De bolondot csinált belőlem. Így hát megfontam ezt a koszorút, hogy ne felejtsem el soha. Az egyetlen nő, aki nemet mondott a nagy Apollónak.
– Úgy kell neked, bátyó! Csak mert isten vagy, nem alakulhat mindig minden úgy, ahogy akarod – nevetett fel Artemisz, majd az ajtó felé indult. – Egy dologban viszont igazad volt – mondta, mielőtt kilépett a teremből. – Tökéletes volt. Az egyik legjobb Amazonom.
Apolló a koszorúra pillantott, és elmosolyodott.
– Valóban tökéletes – suttogta az istenség az üres helyiségben.
