A szemem bekötve, kezemben fegyver.
Beterít a szinte kézzel fogható, fullasztó feketeség, és a legkísértetiesebb az
egészben, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, ahogy arról sem, hogy vajon hány óra
lehet. Éppen most jött el az ebédidő, vagy talán már éjfélt kongatnak? Teljesen
elvesztettem az időérzékemet, nem tudom, hogy csak pár perce sötétült el
számomra a világ, vagy egy örökkévalóság telt el. A látásom teljesen
cserbenhagyott, azonban a többi érzékszervem eddig soha nem tapasztalt módon
erősödött fel. Minden eddiginél tisztábban érzem a kezemben lévő pisztoly hideg
érintését, kifinomult hallásom ajándéka pedig az engem körülvevő kutyák
eszement ugatásának disszonáns szimfóniája. Az idegeimet ostromló hangok vad
csatározásának eredményeképpen egy másodperc alatt végigsöpör a testemen a
jeges adrenalin, ami cselekvésre késztet. A belsőmet elárasztja az életösztön
sikoltó segélykiáltása, hogy tegyek valamit, különben széttépnek a vérengző
fenevadak. Öljek, vagy pedig engem ölnek meg. Mozdulnék, de nem tudom, merre
induljak, mivel a szemeim felmondták a szolgálatot. Remegve veszem tudomásul,
hogy valószínűleg bármerre lépnék, vagy futnék, egy feldühödő, vérben forgó
szemű állattal találnám szemben magam, és mire észbe kapnék, már vége is lenne
az egésznek. Abban a pillanatban, hogy harcra készen felemelem fegyvert
szorongató kezemet, és vakon a semmibe célzok, hátha eltalálom az egyik
támadómat, a kutyák ugatása egyszeriben kitisztul, és legnagyobb döbbenetemre
érteni kezdem a fenyegetőzésüket, amit eddig számomra idegen nyelven
káromkodtak nekem.
- SEMMIRE NEM VAGY JÓ, EZÉRT EL KELL PUSZTULNOD!
- MÁSOK SOKKAL JOBBAK NÁLAD, EZÉRT EL KELL TAKARODNOD ERRŐL A FÖLDRŐL!
- MINDENKIT CSAK BÁNTASZ, EZÉRT NEM ÉLHETSZ TOVÁBB!
- TEHER VAGY A VILÁGNAK, EZÉRT MAJD ÉN TESZEK RÓLA, HOGY TÖBBET NE FERTŐZD EZT
A FÖLDET!
Ehhez hasonló káromlások záporozását kellett elszenvednem tőlük. Mély,
vicsorgó, rekedt hangjuk fájdalmasan sértette a füleimet, míg végül az ugatásuk
ismét egybefolyt, és emberek számára érthetetlen hangok zavaros halmazává
alakult vissza. Abban a minutumban, hogy az átokmondások végére értek, nem
láttam, de a zsigereimben éreztem, hogy a falkavezér elrugaszkodik, és készül
leteríteni a földre. A többiek mozdulatlanok maradtak, és tudom, hogy miért;
ezt az utasítást kapták. A kutyák közt egyfajta hierarchikus rend uralkodik,
hiszen eredetileg falkában éltek, majd az ember elkezdte honosítani őket. A
legerősebbik köztük a vezér, aki küzd a hatalma megőrzéséért, ha valaki el
akarja orozni tőle a vele járó dicsőséget. Tudom, hogy mire gondol. Fegyver van
a kezemben, ezért az ostoba állat fejébe beférkőzte magát az a rögeszme, hogy a
hatalmára fáj a fogam, holott nem én választottam magamnak ezt a horrorisztikus
helyzetet. Valaki igazán felvilágosíthatná, hogy nem én kértem, hogy veszítsem
el a szemem világát, miközben egy csapatnyi veszett eb vesz körbe, akik örömmel
kioltanák az életemet, ha lehetőségük lenne rá, és ezt a parancsot kapnák. De
talán parancsra sincs szükségük, hiszen az ösztöneik vezérlik őket. Elég egy
rossz mozdulat, és végem.
A falkavezér támadásra készen ugrik. Elönt a fagyos rettegés, mert nem látom,
de egyszerűen érzem, hogy hatalmas mancsa a levegőben az én testemhez közelít,
vérszomjas állkapcsa kitátva várja, hogy elnyeljen. A következő másodpercben
tompán érzem, hogy a földre érkezem, de az óriási adrenalinlöketnek
köszönhetően szinte semmit nem érzek a fájdalomból, ami tudom, hogy néhány perc
múlva égetően fog végigrohanni az egész testemen, sajgó pontokat hagyva maga
után. A kutya bundáját melegnek és véresnek érzem, amint nagy és nehéz testével
rám nehezedik; talán mást is megleckéztetett már előttem, és most olyan vagyok
neki, mint egy gyakran elvégzendő rutinfeladat. Játszi könnyedséggel terített
le a lábamról, amik meg voltam győződve róla, hogy stabilan álltak a talajon.
Nincs időm, hogy akár egy cseppet is felocsúdjak a kábulatból, mert rögtön
meghallom, ahogy a falka többi tagja üvöltve biztatja a kínzásomra. Egy
másodperc alatt lepereg előttem az egész életem, és ösztönös reakcióként csukom
be vak szemeimet, hogy hamarabb vége legyen a rémálomnak, de akkor valami
egészen különös dolog történik, amitől a testem és az elmém új erőre kap.
Hirtelen egy másik kutyát látok magam előtt, aki annak idején már bántott
egyszer. Azon a napon majdnem teljesen biztos voltam abban, hogy meg fogok
halni, és ugyanúgy vártam a megváltó elmúlást, tehetetlenül és mozdulatlanul,
mint most. De mégis itt vagyok. Mert egy túlélő vagyok, és most már hiszek
abban, hogy minden további akadályt is képes vagyok átugrani, legyen az
bármilyen magas. A másodperc törtrészét sem hagyom meg magamnak arra, hogy
gondolkozzak, csupán teszem, amit a testem, önálló életre kelve parancsol az
agyamnak: a még mindig a kezemben tartott fegyvert az állat koponyájához
szorítom, és a sorsra bízva mindent, elsütöm. Ekkor csoda történik, mert a
szemeim elől eloszlik a fekete ködfátyol, és a látásom tisztább, mint új
korában. A falkavezér megsemmisülten fekszik mellettem a saját vérében, én
pedig harcra készen nézek farkasszemet hűséges bajtársaival:
- Ki lesz a következő?