A tudatlanság rabságában élve,
fogolyként az érdektelenség börtönében, évszázadok óta a repedt padot koptatva,
tökéletesen kielégülve a szabolcsi síkság méhében, a forró napsütésben szálló
porfelhő sem homályosítja el, és nem teszi unalmassá az unalmast, de ez itt a
minden nekik, az egyszerű embereké.
Öreg Fordom úgy küszködik ezeken az
utakon, mint mindenki más e vidéken: nehéz előre jutni, sőt inkább kín. De
menni kell, mert mindenki ezt teszi már generációk óta, aki pedig ritkán és
nehezen kikerül innen az vissza sem néz soha már, csak egy okból talán, amiért
engem is idesodort az élet: a halál.
Néhányan talán megismernek, de annyira nem tűnök érdekesnek, hogy intsenek is. Különös, hogy itt vagyok, nem gondoltam volna, hogy valaha is visszatérek, de apám hívott, mert ő is elment már.
A faluban mindenki ugyanúgy megrettent, mint én, hiszen még soha nem történt itt ilyen furcsa haláleset. Miközben behajtok az utcánkba, gyerekkorom egy kis része elevenedik meg előttem: a poros utca, régi barátaim, a szomszéd lányok: kellemes emlékek.
A ház előtt ott várt gyerekkori barátom, aki mára orvos lett, és a polgármester a rendőrkapitánnyal együtt. Én voltam az egyetlen élő rokon, nagyon örültek a jelenlétemnek. Üdvözöltem őket.
Miután kifejezték részvétüket, majd elmondták a halál valószínű okát, arra kértem mindenkit, hogy hagyjanak egyedül. Értetlenségük nem tartott soká, bólintottak, majd távoztak. Apámmal és a hozzá kapcsolódó, már szinte a ráfestett keserűséggel szerettem volna maradni.
A gyerekkor ilyen: ami akkor történik, soha nem múlik el. Örökké tart ez a film, és te a tévé elé vagy kötözve, a szemedet soha nem tudod becsukni, mert felvarrták.
A szobájába lépve a sakkasztal fogadott, mint mindig, szinte belém égve a szomorú emlékekkel. Apámat felemésztette, hogy sakktehetségem ellenére semmilyen erőfeszítést nem tettem annak érdekében, hogy jobb legyek. Én inkább a gitárt választottam. Tudom, hogy gyűlölt érte és azért is, amiért hét éves korom óta soha nem tudott legyőzni, pedig mesteri szinten játszott. Később talán én is gyűlöltem ezért önmagamat. Az asztal ugyanott volt, ahogy otthagytuk sok-sok évvel ezelőtt. Látom magunkat, hogyan izzott a harag benne, amikor a kosárlabda érmeimmel megtelt szobámba lépett, ahogyan a Sepultura posztereimet figyelte. Különös, hogy Kasparovotigen, Max Cavalerát pedig soha nem tudta megérteni.
Én voltam a legnagyobb öröm, aztán a legnagyobb csalódás neki. Valójában számomra már régen halott volt.
Halálának furcsa körülményei engem is félelemmel töltött el, mondhatni újra felnyitotta bennem azt a sok-sok éve lezárt ládát, amiben apám emléke volt elraktározva. Ami pedig valójában megrémített, az a régi barátaimon tisztán észrevehető színjátéka volt a halálával kapcsolatban. Azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben, valami különös, homályos van a dologban. Ezért is akartam egyedül maradni emlékeimmel, és közben olyan nyomok után kutatni, amiket még talán nem sikerült eltüntetniük. Hirtelen minden előjött e sötét, gyilkos homályban:
Hazugságon kaptam magamat. Ami azt illeti hazudtam neked is Apám, és neked is… Itt állok és köszönetet kellene mondanom - vagy legalább éreznem kellene valami hála félét - mindazért, amit elértem az életben. Először magamra gondoltam, aztán kudarcaimra, majd Anyámra, akinek mindig volt fontosabb férfi az életében nálad, a testvéremre, aki soha nem volt a testvérem. Mindig csak Apám volt, ő várt rám, függetlenül attól, hogy milyen volt a kapcsolatunk. Maradok magamnál és a kudarcaimnál, amiken úgy tettem túl magamat, hogy szinte már tanítani lehetne. Mindig felálltam, bármilyen nehéz volt is. Mindent befejeztem, bármilyen nehéz is volt. Kivéve…
Apámat soha nem hagyta nyugodni a sakkjátszmánk, és most itt álltam előtte - az asztal előtt -, ami oly régóta vár rám. Én vagyok lépésben. A rémisztő az volt, hogy szinte láttam őt, éreztem jelenlétét, leheletét és szigorú tekintetét. Kirázott a hideg. Minél tovább néztem a táblát, annál nagyobb késztetést éreztem, hogy lépjek.
Néhány perc némaság után remegő kezemmel a futót a d7-re toltam. A bábról leszálló por kísértetiesen hatott.
Félelmemet pálinkával űztem el - ahogyan Apám is tette -, mert itt csak ez segít, meg a séta a poros forróságban.
A halál oka fulladás volt.
Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy itt semmi és senki nem változott az elmúlt évek alatt, és ez annyira bizakodóvá tett, hogy amikor bebizonyosodott ennek az ellenkezője, rendkívül kellemetlenül éreztem magam. A házak előtt haladva a padon ülő emberek tekintetét figyelve, a szinte már díszletszerűen beállított elhelyezkedésük és mozdulatlanságuk csak fokozta félelmemet. Fogalmam sem volt merre megyek, nem olyan volt már itt semmi, mint azelőtt. A szél egyre jobban fújta a port és mintha csak engem fojtogatott volna, a helyiek pedig immúnisak lennének rá. Az egyik öreg hirtelen röhögni kezdett rajtam, mintha olyan vicces lenne, hogy nem bírom a port a szememben. Hiányos fogsora, barna, ráncos arca önmagában is taszító volt, de az, ahogyan a szél nagy erővel fújta az arcába a finom homokot, és ő semmit sem érzett ebből, az megijesztett. A mellette ülő asszony üveges tekintete már nem is számított. A halál oka: fulladás, jutott hirtelen eszembe.
Az alkohol és a forróság megtette a hatását. Annyira, hogy amikor hazaértem játszani akartam. Legfőképpen apámat szerettem volna legyőzni, megadni neki, amit mindig is akart. De ő már nincs itt és nem is lesz soha, robbant kábult fejemben a felismerés, aztán hirtelen idegességemben és dühömben felrúgtam a sakkasztalt. A bábok szinte ezer irányba repültek, csapódásukat minden irányból hallani lehetett. A lábamba iszonyatos fájdalom nyilallt. A tábla erős volt, szinte semmi baja sem lett. Egy pillanatig csak álltam, bámultam tettem következményét, majd térdre rogytam. Aztán meghajoltam, majd oldalra dőltem és még ilyen állapotban is tudtam, hogy kiszakadt belőlem valami, aminek már régen ki kellett volna jönnie.
Nem tudom, mennyit aludhattam, de amikor kinyitottam a szemem, egy levél hevert előttem. Az én nevem volt rajta. A sarkán egy kopott kis kör alakú benyomódás volt. Az iszonyatos fejfájásom és kimerültségem ellenére sem volt nehéz rájönnöm, hogy hol volt a levél. A sakktábla alá rejtette valaki és azt akarta, hogy én találjam meg.
Szörnyű fejfájással küszködve, szinte remegő kezemmel kibontottam a borítékot, aztán olvasni kezdtem.
Kedves F.!
Tudtam, hogy hamarosan találkozni fogunk, mertaz ilyen események mindenkit hazahoznak. Remélem még nem késő, hogy figyelmeztesselek, senkiben sem bízhatsz meg! Szörnyű dolog történt Apáddal és nem hagyhatják, hogy kiderüljön. Egyszerűen el akarják temetni az igazsággal együtt. Én láttam, hogy mi történt, ezt ők is tudják, de szerintem csak idő kérdése, hogy megtaláljanak, és Isten ne adja soha, hogy ugyanazt tegyék velem, mint vele. Azzal bíztatom magam, hogy háziorvosi tisztségem miatt nem végezhetnek velem olyan könnyen. A mai napig rémálmaim vannak a történtek miatt. Minden annyira borzalmas.
Öt nappal ezelőtt vérvételre kellett vinnem Apádat. A szokásos ellenőrzés. A sok idős ember miatt mostanában a régi gyermekotthonban végezték a vérvételt, a több hely és a gyorsabb munka miatt. Véradást is rendeztek, és amikor ezt apád megtudta, azonnal vért akart adni. Soha nem volt véradó, ezért nem értettem a dolgot, de annyira makacskodott, hogy beleegyeztem.
Megmondom őszintén nem is emlékszem mikor voltam az otthonban utoljára, sőt, úgy tudtam rég bezárt már, de tévedtem. Kísérteties látványt nyújtott: az elhagyatottság látszatát keltette úgy, hogy szinte tömve volt emberekkel. A parkolója tele, a véradók ki-be járkáltak, az emberek beszélgettek. Mégis úgy éreztem, hogy a sötétség és a kétely járja át az egész helyet. De a legjobban az rémisztett meg, hogy amikor megérkeztünk, apád mintha felvidult volna. Boldognak látszott.
Miután bementünk, az emeletre irányítottak minket. A régi, szűk, sötétzöld csempével kirakott koszos lépcsőház visszataszító volt, de a szembejövő emberek jókedve gyorsan megnyugtatott. De ez az optimizmus hamar elmúlt, amikor megérkeztünk a felső szintre. Félhomály volt, régi poros berendezések, ágyak, műszerek fogadtak, rendkívül kedves ápolókkal, ami újra jobb kedvre derített. Az egyik nővér, mintha belém látott volna: gyorsan és kissé erőszakosan nyugtatni kezdett, hogy nem lesz semmi baj, mire én közöltem vele, hogy nem is gondoltuk, hogy bármi baj lenne. Ő csak mondta a magáét: Látszik rajtam, hogy ideges és feszült vagyok, biztosan megnyugtatna, ha csatlakoznék a véradókhoz. Én pedig határozottan közöltem vele, hogy a véradás és a vérvétel nem teljesen ugyanaz. Ő ezt azonnal megértette, majd mosolyogva kért, hogy Apádat ültessem le a vérvételhez. Ezután minden a legnagyobb rendben zajlott. Már szinte teljesen megnyugodtam. Végeztünk is, közölte a nővér mosolyogva, de én láttam valami sötétet abban a mosolyban. Valamit, amitől kirázott a hideg. De nem tudnám elmondani mi volt az. Megköszöntem és elindultunk lefelé. Kicsit sürgettem Apádat, mert nagyon kellet már vécére mennem, ezért két kb. két lépéssel előtte jártam, de néhány másodpercenként hátra pillantottam, hogy jön-e. A lépcsőházból jövő beszélgető emberek megnyugtattak egy kicsit, de amint beléptem a szűk lépcsőfordulóba újból a félelem lett úrrá rajtam. Gyorsan haladtunk lefelé, és én még mindig előrébb jártam, mint Apád, de nem felejtettem el meggyőződni, hogy rendesen tartja-e az iramot.
Szinte minden a másodperc tört része alatt történt. Még most is kiráz a hideg. Leértem, a kilincsért nyúltam aztán belém nyilallt a gondolat, hogy mikor néztem hátra utoljára. Frank! Suttogtam. Halálra rémültem a saját hangomtól. Csoszogást hallottam, aztánamikor hátra fordultam a mosolygós nővér állt előttem véres kezekkel: Nem tud jönni Frank. Kettészakadt a tüdeje.
Úgy éreztem, mint amikor izzadva és lihegve riadok fel álmodból: nem kapok levegőt és mozdulatlanná dermedek, de hamar rájöttem, hogy ez nem álom.
Rohanni kezdtem. Levegőért kapkodtam. Kicsaptam az ajtót, kint üresség és csend fogadott, a hatalmas tér rabjává tett: néhány pillanatig mozdulni sem tudtam. A parkolók üresek voltak, egyedül voltam. Rohanni kezdem. A lábaim remegtek. Kiszakadt a tüdeje. Bepisiltem. Rohantam. Az univerzum magába szippantott…
Itt a levél véget ért. A halál oka fulladás volt. Kettészakadt a tüdeje. Ez valami rossz álom. A kezem remegett. Azonnal beszélnem kell régi barátommal.
Az utca végére érve, a sarkon egy tábla jelezte az orvosi rendelő rendkívüli közelségét: kettőszáz méter. Ahogy egyre közelebb értem, a múlt emlékei egyre élesebbek lettek és én inkább homályosabbnak szerettem volna látni. Nem néztem se jobbra se balra, a földet bámultam. A levél szavai jártak a fejemben, nem akartam itt lenni.
Dr. Kovak Andrew. Állt a táblán.
A rendelőben öregasszonyok foglaltak helyet, és amikor beléptem ugyanolyan üveges, érzéstelen volt a tekintetük, mint az utcán látott embereké. Szinte egyszerre fordították felém fejüket. Köszönésemre nem reagáltak. Kopogásomra szinte azonnal kinyílt az ajtó, és régi barátom arcán erőltetett öröm és meglepettség keveréke látszott. Szemeivel megszámolta a várakozókat, majd behívott.
Egyáltalán nem könnyebbültem meg. Hirtelen jött zavaromban nem tudtam mit mondjak az üdvözlésen kívül. Ezzel úgy tűnt, nem vagyok egyedül, mert rég látott barátom sem mondott semmit. Mindketten leültünk, majd ő törte meg a csendet:
– Egy pohár vizet? – Nagy a forróság odakint.
– Igen, köszönöm – feleltem, majd azonnal folytattam. - Olvastam a leveled.
Barátom megkönnyebbülve fújta ki a rég benntartott levegőt. Mosolyt próbált erőltetni az arcára, sikertelenül.
– Nem tudtam kihez forduljak. Biztos voltam benne, hogy számítani fog a gyerekkori barátságunk.
– Számít – mondtam halkan és hirtelen eszembe jutott a gyönyörű gyerekkorunk minden pillanata. – Sajnálom, hogy itt maradtál – folytattam, mert tudtam, hogy máshol többre vihette volna. Andrew tekintete elkalandozott. Tudtam, hogy hol járhat. – Vissza kell mennünk az otthonba. – jelentettem ki határozottan. Ha igaz, amit írtál, kell ott lennie valamilyen bizonyítéknak. Barátom arcára a hideg rémület ült ki, de érezte, hogy igazam van.
– Menjünk, sétáljunk egyet – mondta a doktor rövid szünet után, majd hirtelen felállt.
– Mi lesz a betegeiddel? – kérdeztem értetlenül.
– Minden nap itt vannak, már hónapok óta. Reggel eljönnek, délután hazamennek. Soha nem csinálok velük semmit. Kiráz tőlük a hideg.
Úgy mentünk el mellettük, hogy szerintem észre sem vettek minket. Rémisztő volt.
A kocsiban ülve – talán a légkondi miatt – jobban éreztem magam, és valahogy innen máshogy látszik minden, megfigyelhetőbbé válnak az egyébként szinte észrevehetetlen dolgok. Az utakon egyetlen autó sem volt, mindenki eltűnt vagy bemenekült az oly nagy biztonságot nyújtó tízszer tízesébe és csak a postás vagy a jégkrémes autó szavára mozdultak ki. Az internet léte itt érződik a legjobban: jelenlétével most már teljesen elszigetelt mindenkit, teljesen bezárkóznak az emberek.
– Gondoltam jó lesz, ha egy kicsit szétnézünk, miközben mesélek.
– Olyan rémisztő itt minden. Hallgatlak.
– Minden akkor kezdődött, amikor elmentél. Gondolom, most csodálkozol, hiszen oly régóta történt már ez. A második gondolatod az lehet, hogy miért nem szóltunk...
Nem ez volt a második gondolatom. A tejeskocsira váró emberek tekintetére gondoltam. Ennyi maradt nekik? Kérdeztem magamtól. Postás, jégkrémes autó, tejeskocsi...
– Tehát miután elmentél, apád mintha megőrült volna. Minden nap egyedül sakkozott. Pontosabban maga ellen. Lépett, átült a másik oldalra, lépett, majd vissza. Sokszor látogattam meg. Nem tudom miért. Talán miattad. Aztán minden előzmény nélkül jobban lett. Úgy értem, megnyugodott. Sokáig így volt, ezért nem is tettem semmit. Arra gondoltam, így dolgozta fel a magányt, az egyedüllétet. Sokáig nem is mentem, ha igen, akkor is csak szúrópróba szerűen, és akkor minden rendben volt. Mint utólag kiderült, nem így volt. Valahogy rájött mikor megyek és akkor nem játszott. Ezt a szomszédjától tudom.
Kisebb szünet következett, mind a ketten csak néztünk ki ablakon. Az járt a fejemben, hogy vajon igaz-e a levél tartalma. Nagyon régen elmentem már, minden megváltozott. Nem csak a táj, hanem az emberek is. Minden ember.
– Szeretnéd, ha elmennénk az otthonba? – a kérdés lassan törte át elmém ködös falát, de a véremet azonnal megfagyasztotta. Nem tudtam mit feleljek, furcsa érzésem támadt: nem bízhatsz senkiben.
– Most nem – feleltem kis szünet után. Holnap mehetünk. Beszélnem kell a szomszéddal – mondtam magamnak. Ő biztosan tud valamit, amit esetleg senki más. Tekintetem előre meredt és a mosolygós nővér kezét láttam magam előtt, amin apám vére volt. Annyira képzeletem rabja lettem, hogy azt sem hallottam, amint barátom megértését fejezi ki, aztán közölte, hogy a délelőtti órákban értem jön. Szinte kábultam szálltam ki a kocsiból, homályos gondolataimat egy felém nyújtott névjegykártya szelte ketté.
– Ha bármi történne, hívj. Bólintottam és próbáltam mosolyt csalni az arcomra, de nem ment.
A szomszéd a sokadik kopogásra sem nyitott ajtót. Nem volt jel, ami arra mutatott volna, hogy otthon lenne, de éreztem ennek az ellenkezőjét. Az öreg ház, amiben lakott szinte hozzám szólt: jobb, ha most elmész, később már nem lesz rá lehetőséged. Rémisztően hatott, pedig semmi rémisztő nem volt benne. Majd később próbálkozom.
Nem tudom, hogy kerültem újra a földre, de amikor kinyitottam a szemem egy fekete huszár bámult rám és ugyanúgy ki volt dőlve, mint én. Furcsa hangok ébresztettek fel, és azonnal tudtam, hogy merről jönnek. Az öreg szomszédom hazaért, vagy csak kimerészkedett a házából. Nem próbálkozom újra a kopogással és az alibi csengővel, rögtön a kerítést választottam. Az udvart csak a kis ablakokból kiszivárgó fény világította meg, ami úgy gondoltam arra elég, hogy elrejtsen engem és szándékaimat, de kétellyel töltött el abból a szempontból, hogy a másik oldalról viszont jól láthatóvá tesz. Nincs vesztegetni való időm, tudnom kell, mi történt apámmal valójában.
Amikor végre rávettem magam a kerítés átmászásra, hirtelen az a kis fény, ami megadatott tervem végrehajtásához, eltűnt. Mondhatnám, hogy így legalább teljes sötétségben, észrevétlenül lopózhatok a szomszédba, de nem teljesen így volt. Hirtelen megtorpantam és félelmem abban gyökerezett, hogy ő így jobban láthat. A teljes rémület akkor lett úrrá rajtam, amikor egy hang szólt hozzám a kerítés túloldaláról:
– Jobban jár, ha elmegy. Ne akarja megtudni az igazságot, ha szeretne még nyugodtan aludni élete hátralévő részében. A szavak szigorú határozottságot sugároztak és megfélemlítettek annak ellenére, hogy gyerekkorom óra ismertem e mondatok kimondóját. Annyira megváltozott itt minden és mindenki. Megborzongtam ettől, mintha egy idegen bolygóra kerültem volna.
– Tudni akarom az igazságot – mondtam félénken. Az apámról van szó. Néhány pillanat múlva távolodó lépteket kezdtem hallani.
– Kérem, segítsen! –könyörögtem. A lépések teljesen elcsendesedtek.
– Komolyan azt akarod, hogy segítsek?
– Igen – feleltem azonnal.
– Akkor menj haza és soha ne gyere vissza, ha életben akarsz maradni. A doki levelének minden szava igaz. Ne akarj te lenni a következő. Az ajtó csapódásának hangja hozott vissza a valóságba, de a pulzusomat nem lassította le. A levél minden szava igaz, visszhangzott a fejemben. Kettészakadt a tüdeje… A halál oka fulladás volt… Mosolygós nővér…
A harmadik pálinka és az összes bezárt ajtó sem nyugtatott meg. Pillanatok alatt hatalmába kerített a paranoia. Hirtelen apám kettészakított mellkasa jelent meg előttem, aztán a szétszóródott sakkbábuk egyszerre mozogni kezdtek és mind a tábla felé indultak. Mindezt csak képzelem. Nem maradhattam a házban. Kirontottam, majd a kerítés felé szaladtam. Egy percig sem gondolkoztam, és nem kételkedtem abban, hogy mit akarok: ugrottam bele a sötétségbe. Néhány pillanat volt az egész: a lábfejem beakadt a kerítés felső részébe, és hatalmasat estem. Időm sem volt jajgatni, mert a semmiből két kéz ragadott meg, és olyan gyorsan húzott be a házba, mint ahogy átestem a kerítésen. Aztán a vállamnál fogva a falhoz vágott. Azonnal kijózanodtam. Arca csak egy pillanatra jött elő a sötétségből, suttogása kiabálásnak hatott:
– Szervkereskedők vannak ebben a tetves porfészekben. Hol is lenne jobb a beszerzés, mint itt világ végén, nem igaz? Nem az apád volt az első, de ő volt az, akinek elsőnek jött el valakije. Itt mindenki egyedül van. Senkinek sincs senkije. A háziorvos barátod teletömi a népet valami szarral, amitől néhány nap alatt teljesen lebutulnak. Aztán viszi őket véradásra. Az otthon pincéje egy horror telep. A lábam remegni kezdett. Minden szavát elhittem.
– Kaptál bármit is a dokitól? – kérdezte komolyan. – Enni, inni, bármit? Gondolkozni próbáltam, de minden annyira gyorsnak és bonyolultnak tűnt.
– Nem, semmit. Legalábbis nem emlékszem semmire – válaszoltam bátortalanul.
– Akkor ülj be a kocsidba és tűnj el! Orrunk szinte majdnem összeért. Most! – kiabálta. Fuss! Hirtelen mindent megértettem. Futni kezdtem.
A házba érve teljesen elfáradtam és erős álmosság lett úrrá rajtam. Sikerült mindent összepakolnom. Már hajnalodott, ez bizakodással töltött el. Egy új nap kezdete. Indulás előtt az ajtóban állva arra gondoltam, ez volt az utolsó alkalom, hogy itt vagyok. Soha többé nem jövök vissza, mint ahogyan a d7-en álló futóról leszálló por sem megy vissza már a bábra. Ez jutott eszembe és szépnek találtam az egészet. Táskámmal a kezemben kiléptem és bezártam az ajtót. A kulcsot hagytam a fenébe. De tovább nem jutottam, mert hirtelen elhomályosodott minden, elvesztettem egyensúlyomat és elestem. Minden tiszta és világos volt, de nem bírtam megmozdulni. A barátom hangja törte meg a csendet: nem lesz semmi baj, mondta, majd hirtelen megragadott négy kéz és már vittek is. A szám kiszáradt, csak szomjúságot éreztem, majd belém villant a felismerés: az a kurva pohár víz. Azt kaptam én a régi barátomtól.
Idegen nyelven beszélő hangok foszlányára tértem magamhoz. Nem tudtam beazonosítani a beszédet. Érdekes módon azt nyugtatott meg, hogy csak ki voltam kötözve, minden végtagomat éreztem. Az igazi rémálom az lett volna, ha csak a szemgolyóimat tudom mozgatni. Egy mosolygós nővér arca jelent meg előttem, aki közölte, hogy nyugodjak meg, semmi baj sem lesz. Erre öklendezni kezdem, majd lehánytam magamat. Ezután az én segítségemre sietettek, hiszen nagy hiba lenne, ha megfulladnék. Mindenki kiabált és valószínűleg szitkozódott, amiért ilyen előfordulhatott, de pontosan nem tudhatom, mert még mindig a számomra ismeretlen nyelven beszélt mindenki.
A rettenet csúcspontja az volt, amikor barátom jelent meg előttem és közölte, hogy csak a tüdőmre van szükségük pontosan ugyanúgy, mint apámnál. Próbáltam szembeköpni, de nem tudtam, mert valószínűleg valamilyen szer meggátolt ebben. Harmadik vagy negyedik próbálkozásra sikerült is, de nem láthattam a végeredményt, ahogyan a mosolygó doktor képébe csapódik nyálam, mert minden elsötétült.
– Mi a…?! – tört ki szinte mindenkiből egyszerre az értetlenség. Minden elsötétült. Három másodperc szünet után hangos csapkodás, csörömpölés hallatszott, de ez egyáltalán nem nyugtatott meg, az viszont igen, amikor női sikoly csapta meg fülem.
Miután minden elcsendesedett, majd valaki elkezdte kikötözni a lábaimat és kezeimet, félelmemben meg se mertem szólalni. Rettegtem a kételytől, mert nem tudtam eldönteni, hogy most megmentenek, vagy valaki az eredeti célnak megfelelően el akar adni. Az biztos, hogy kezdtem erősebbnek érezni magamat, gondolom kezdett kimenni a szer hatása. Ironikus módon csak akkor kezdtem megnyugodni, amikor szinte minden pontosan ugyanúgy történt, mint a levélben. Kiértünk a lépcsőházból, és a vaktó fény csapta meg szememet, a hatalmas ürességgel párosulva. Levegő után kapkodtam, majd amikor megláttam az öreg szomszédom véres arcát, minden világossá vált: megmentett. Szavai egy pillanatig el sem jutottak hozzám, csak mikor üvöltése mellett pofozni is kezdett.
A parkolóban megismertem autómat. Ajtaja nyitva, motorja csendesen járt. Rohanni kezdtem felé, ahogyan parancsolta öreg ismerősöm. Testem kissé nehezen hajtotta végre agyam parancsait, meg is botlottam a kocsihoz érve és szemem csak néhány centiméterre állt meg az Escort felirattól.
Az idegen hangok üvöltései egyre közelebb kerültek hozzám, de éreztem már nem állíthatnak meg. Azt még tisztán láttam, amint szomszédomat lefogják, majd őrjítő gyorsasággal beviszik az otthonba. Abban a pillanatban nem akartam továbbgondolni a történetet. Egyértelművé vált, hogy miért nem bántották.
Öreg Fordom nem küszködik már, sebesen száguldezen a rossz úton. Hatalmas port hagy maga után, teljesen elhomályosítva a múltat. Szinte semmit sem lehetkivenni belőle, annyira párás ez az ablak. Érzem, hogy a múlt rám szegeződik,de természetesen ők sem láthatnak semmit. Csak engem, amint örökké rettegek, és levegő után kapkodok…
Nem tudom, mennyit mehettem, de soha nem örültem még ennyire rendőröknek. Az sem érdekelt, hogy leintenek, legalább elmondok nekik mindent. Eléggé gyatrán nézhettem ki, mert azonnal kiszállítottak a kocsiból, még a jogosítványomat sem kérték el.
– Kérem… - próbáltam beszélni.
– Maradjon ott, ahol van! – szinte már kiabált. – Nyissa ki a csomagtartót! Értetlenül álltam a rendőrök előtt, csak akkor lett világos minden, amikor megláttam a lassan csöpögő vért a kocsi hátuljából.
– Engem… Engem meg akartak…
– Nyissa ki a csomagtartót azonnal!
Tudtam, hogy innen nincs tovább. Vége a játéknak. Óvatosan közeledtem a kocsi hátuljához. Lassan nyitottam ki. Az ég felé néztem, és csak akkor engedtem lentebb tekintetemet, amikor már teljesen felnyílt az ajtó. Először a rothadás szaga csapta meg az orromat, majd apám szétmarcangolt, összevarrt mellkasa tárult elém. Szemein mintha valami ragasztó lett volna - így nem bántotta a beáramló fény - hunyorogva és rémülten tekintett kifelé.
– Nem ő tette… - hörögte a rendőröknek, de ők nem hittek neki.
