Taki megszületik.
Fehér tűz szakítja ketté a fekete
boltozatot, ahonnét istenek szemei hunyorognak. Holdanya lapított, fényes
orcáját felleg homályosítja. Földöntúli dördülés remegteti meg a bambuszból
eszkábált kunyhókat, ahogy az ég urai a dobjaikra ütnek. Eső nem hull alá, de a
száraz vihar az élő dzsungelbe tép. Szélvész kerekedik, a meleg levegő a fák
közé kúszik, majd elakad és visszahőköl a kérgek, levelek, liánok, törzsek,
lombkoronák áthatolhatatlan fala előtt.
A falu egyik
kunyhójában elhal a fájdalom sikolya, az erőfeszítés utolsó nyögése,
megkönnyebbült sóhaj tör föl az anya, rekedtes sírás az újszülött torkából. A
zebrabőrrel burkolt fadarab kicsusszan Számi ajkai közül. Ébenfekete homlokán
verítékcsöppek gyöngyöznek, tágra nyílt, okos tekintetével a gyermekét keresi.
Az öregasszony – vénséges, mint a föld, mellei úgy himbálóznak, akár az üres
vizes tömlők – elmetszi a köldökzsinórt, majd lábánál fogva a varázslónak
nyújtja a sivalkodó csecsemőt. A sámán – orrában karika, arca tetovált, fülében
cimpát feszítő korongok – elveszi tőle, megvizsgálja, kikerekedett szemekkel
bámulja a gyerek lingáját. Kutat az emlékezetében, de szinte bizonyos benne,
hogy még életében nem látott ekkora hímtagot. Az amulett már kész, csak Taki nyakába
kell akasztania. – Ez megvéd a korai haláltól – hazudja két varázsige között.
Az újszülött kapálódzik, a sámán nem képes a hurkot áthúzni kicsi, kopasz
fején. Az öregasszony lefogja. A talizmán a helyére kerül, a varázsló pedig
körbetáncolja a bába kezében megbúvó csecsszopót. Taki lingája iránti
tiszteletből eggyel többször, mint a szokásos…
Taki mesét hallgat.
Az asszonyok és a vadászok már
lefekszenek, csak a gyerekek ülnek a tűz körül, és hallgatják az öregasszonyt,
aki mindent tud, és mindent ismer a világ dolgairól. Mesél régmúlt időkről,
nagy vadászokról, bőséges zsákmányokról, pusztító betegségekről, éhínségről,
menekülésről, okos állatokról, emberi hangon megszólaló madarakról, vérszomjas
törzsekről, akik emberhúst esznek, és vért isznak. Beszél Kalutiról, a wanák híres
törzsfőnökéről, aki a falujukat alapította és védelmezte, amíg egy vadászaton
le nem gyűrte Leopárdisten; az akaka majmokról – agyvelejük a legfinomabb
csemege, mit csak földi halandó kóstolhat –, repülő négylábúakról – ezek szerencsére
csak az éj sötétjében merészkednek elő –, de legfőképp az istenekről mesél.
 |
| a kép forrása |
– Leopárdisten
Holdanya és Napisten gyermeke – mondja, s a gyerekek elnémulva, tátott szájjal
figyelnek, nehogy az öregasszony egyetlen szavát is ellopják az éj lidércei. –
Nehezen jött a világra, s amikor megszületett, kitépett egy darabot az anyjából
lándzsahegyű agyaraival. Holdanya a tejével próbálta itatni, de Leopárdistennek
csak az anyja húsa kellett. Odaadta hát magát neki, s napról napra
fogyatkozott, míg tizennégy éj alatt Leopárdisten teljesen fölfalta az anyját.
Napisten ekkor megkereste jóllakottan nyújtózó fiát. „Nem eheted meg az anyád!”
– dörögte. Homlokát oly fényes tűzkorona övezte, hogy Leopárdisten nem tudott a
szemébe nézni. „Én újrateremtem Holdanya testét, te pedig keress élelmet a
földön!” – intette Napisten a fiát, és sugaraival figyelmeztetésül fekete
foltokat égetett aranysárga bundájára. Napisten ugyanannyi ideig növesztette
Holdanya testét, mint ameddig Leopárdisten falatozott belőle. Ezalatt Leopárdisten
a dzsungelt járta, állatokat és embereket evett. Nem ízlettek neki annyira,
mint Holdanya teste, ezért fölkereste az anyját, s szánalmasan könyörgött. Holdanyának
megesett rajt a szíve. Leopárdisten ismét fölfalta. Ezt látván, Napisten
újranövesztette hitvesének testét, Leopárdisten pedig elmenekült apja haragja
elől, és megint a földön szerezte zsákmányát. Ez ismétlődik, míg világ a világ.
Taki okosan
kérdez.
– Amikor a férfiak elejtenek egy leopárdot,
megölik Leopárdistent?
– Dehogy! – mosolyog az öregasszony. – Nézz csak
föl az égre, fiúcska! Ha így lenne, vajon elfogyna Holdanya? Leopárdisten
számtalan formában él és járja a dzsungelt. Ha a vadászok leölnek egy
leopárdot, csak az állat testét pusztítják el. Leopárdisten lelke halhatatlan,
ezért új vadba költözik.
– Költözhet emberbe is? – kérdezi félénken Taki.
Az öregasszony
kivár a válasszal. Ráncos arca már nem mosolyog, nyugodt, békés tekintetébe egy
pillanatra mintha félelem költözne.
– Talán – károgja rekedtes hangon –, de az már egy
másik történet.
Taki vonakodva
sétál a kunyhójukhoz. Odabent megsimogatja az anyját. Számi a fia felé fordul a
sötétben.
– Leopárdisten lelke emberbe is költözhet? –
suttogja a fiú.
– Aludj, Taki! – csitítja Számi, de a gyerek
szemeire még sokáig nem jön álom.
Másnap, amikor
a férfiak vadászni indulnak, Taki megkeresi az öregasszonyt.
– Kérlek, mondd el azt a történetet!
– Melyik történetet? – csodálkozik a bába, akinek
a szembogarában számtalan élet bölcsessége parázslik.
– Azt, ami arról szól, hogy Leopárdisten halhatatlan
lelke emberbe költözik.
Az öregasszony
nagyot sóhajt.
– Legyen – adja meg magát –, bár még fiatal vagy
ehhez a meséhez. Tudod, mire való a lingád? – mutat a fiú ágyékkötővel eltakart
férfiassága felé.
– Tudom – húzza ki magát Taki. – Ha férfi leszek Szuri
jónijába nyomom, és gyerekeink lesznek.
– Ó – neveti el magát a bába. – Hát Szuri tetszik
neked…
– Ő lesz a feleségem! – vágja rá a fiú. –
Megbeszéltük!
– Akkor bizonnyal így is lesz – bólint az
öregasszony, bár jól tudja, hogy a törzsfőnök Szurit a legkisebb fiának szánja.
– Tudod, Leopárdistennek is van lingája, és használni is szokta.
– Úgy érted, hogy lányok jónijába nyomja? Istennők
jónijába? – hökken meg Taki.
– Ha csak istenekkel hált volna… De nem így
történt, bár apja, Napisten óva intette: „Ne vesd el a magod halandó emberben!
Az istenek nem keveredhetnek a földiekkel!” Leopárdisten meg is fogadta, de
szerelembe esett. Megkívánt egy asszonyt, lelkét férjének testébe költöztette.
Éjszaka – hogy mindent látó apja meg ne tudja – magáévá tette a lányt, és nászukból
élet is sarjadt volna, ha a csillagok istene el nem árulja őket. Napisten
éktelen haragra gerjedt, fölperzselte a viselős asszony faluját, lángra
lobbantotta a törzs kunyhóit, terményeiket, raktáraikat elégette, kopár
pusztasággá változtatta a környéket.
– A fiát is megbüntette? – kérdezi Taki.
– Meg bizony! Leopárdisten keservesen megbűnhődött
vakmerőségéért, hogy egy halandóba lett szerelmes.
– És milyen büntetést kapott Napistentől? –
érdeklődik tovább a fiú.
– Nem tudni – mereng el az öregasszony. – De az
apjától kapott büntetés az örökkévalóságig kíséri.
Taki szeretné tudni, hogy
Leopárdistent milyen átokkal sújtotta atyja.
Este fölkeresi a törzsfőnököt. A
falu fejének kunyhója előtt legkisebb fia, Kaluti őrködik, aki a wanák híres
törzsfőnökéről kapta a nevét.
–
Mit akarsz itt, Taki! – mordul rá
barátságtalanul.
–
A főnökkel szeretnék beszélni, Kaluti.
–
Most nem lehet. Pihen. Öreg már.
–
Tudom – bólogat Taki. – Többször látta, amint
Leopárdisten fölfalja Holdanyát, mint bárki más a faluban. De akkor is
beszélnem kell vele.
–
Mit akarsz az apámtól? – méregeti gyanakodva a
főnök fia Takit.
–
Kérdezni szeretnék tőle valamit – feleli a fiú,
aztán kis tanakodás után még kiböki: – Leopárdistenről…
–
Kérdezd a bábát!
–
Már beszéltem az öregasszonnyal, Kaluti, de ő
nem tudja, amit én tudni szeretnék.
–
Kérdezd tőlem! Hátha én ismerem a választ a
kérdésedre. Sokat beszélgetek apámmal.
–
Az istenekről?
–
Róluk is…
–
Jó – egyezik bele Taki. – Milyen büntetést
kapott Leopárdisten az atyjától, miután lingáját földi asszony jónijába nyomta?
Kaluti
elgondolkodik.
– Hallottam én is ezt a történetet, de apám nem
tudta megmondani, hogy Napisten mire kárhoztatta a fiát.
–
Vajon ki tudja?
–
A faluban senki.
–
Még a varázsló sem?
–
Talán még ő sem – mondja Kaluti, és vastag ajka
gúnyos mosolyra görbed. – De miért is foglalkoznál ilyen hiábavalóságokkal?!
Taki elkullog.
Háta mögül fölhangzik a törzsfő fiának figyelmeztetése:
–
És Taki! Kerüld el Szurit! Őt nekem szánta apám!
Szuri az én asszonyom lesz!
Taki
megfordul. Elönti a düh.
– Szuri sosem lesz a te asszonyod! Szuri engem
szeret!
– Azért, mert neked van a legnagyobb lingád a
faluban, még nem téged akar az összes nő magának! – irigykedik Kaluti, de
tudja, a törzs valamennyi hajadonja Takit akarja magának. Taki annyira mérges,
hogy megfeledkezik a titokról, a varázslóról és Leopárdistenről.
Taki vadászni megy.
Nem kedveli Kalutit, mert úgy
gondolja, a törzsfőnök fia ellopja tőle a lányt, akit szeret. Még kétszer eszi
meg Leopárdisten Holdanyát, és megtartják a menyegzőt. Taki a fogait
csikorgatja, de nem szólhat semmit, amikor az öreg törzsfőnök – végtelen
bölcsességében – Kalutival küldi a dzsungelbe. Taki lándzsát ragad, Kaluti
fúvócsövet hoz magával. Az akaka majmok elejtéséhez ez a legjobb eszköz. A háló
is megtenné, de annak használatához kevesek ketten. Összeszokottan mozognak,
jól megtanulták a vadászat fortélyait. Szót sem szólnak; nem is szükséges és
nincs mit mondaniuk egymásnak. Nem barátok, de nincs bennük gyűlölet. A falu
életének rendje kereted ad saját létüknek. A törzsfő szava: a rend hangja.
A leopárd
oldalról ront rájuk. Puha léptei nem keltenek zajt, a vad támadása váratlanul
éri a két fiút. Kaluti a földön fekszik, mellkasába éles pengékként vájnak az
állat karmai. A leopárd a törzsfőnök fiának nyaka felé kap, ám Kaluti még távol
tudja tartani magától a vadállat szélesre tátott pofáját fúvócsövével. A
nagymacska szemében az istenek fehér tüze lobog, atyjának, a Napistennek
sugarai megcsillannak szemfogain. Taki kiabál, a leopárd megfordul, hátrahagyja
áldozatát. Taki megveti talpát, lándzsája nyelének végét támaszkodó lábfejének
feszíti. A leopárd elrugaszkodik, és a dárda keresztüldöfi a levegőben úszó
állatot. Kaluti föltápászkodik, mély sebeiből patakzik a vér. Taki vastag
leveleket tép, azokkal födi be a karmolások nyomait. Lándzsáját kirántja az
állat teteméből, liánokat vág, összekötözi a leopárd mellső és hátsó mancsait.
Kalutival rudat csúsztatnak lábai közé, és becipelik a bestiát a faluba.
Útközben Taki azon gondolkodik, vajon most kibe költözik át Leopárdisten lelke.
Kaluti nem
köszöni meg, hogy Taki megmentette az életét, de a törzsfőnök hálás. Taki
bármit kérhet. Szurit kéri.
Taki vágya teljesül.
Szuri ragyog, a tánc hajnalig
tart. Már hamvad a zsarátnok, amikor Taki – karjában asszonyával – átlépi
bambuszkunyhójuk ajtaját. Leoldja ágyékkötőjét, de hiába tüzes csók, lágy
simogatás, a nyelvek vad játéka, a kezek eleinte tétova, majd annál bátrabb
tapogatózása, Taki hatalmas lingája, mint fáradt óriáskígyó pihen combjai
között. Szuri megsimítja arcát, szemeiből a megbocsátás, a sajnálat és a
bátorítás elegye süt, de ez megalázóbb, mintha szemrehányást tenne. – Majd a
holnapi éjszakán… – suttogja Szuri, de Taki már nem is figyel rá, harag és
tehetetlen düh köde homályosítja elméjét. Hátát fordítja Szurinak, és tajtékos
álomba verekszi magát.
Újabb és újabb
éjjelek jönnek, Leopárdisten már kétszer fölfalja Holdanyát, de Taki lingájába
sem az öregasszony tudománya, sem a varázsló bűbája nem képes életet verni.
Szuri próbálkozásai lankadnak, lelkesedése elfogy, csalódása határtalan, de nem
mutatja ki. Taki e nélkül is érzi.
Taki vadászik.
Napkeltétől napnyugtáig. Néha
fölnéz az égre, és átkokat szór az istenekre, akik hatalmas, de mihaszna
lingával verték meg. Számolatlanul gyilkolja az akaka majmokat, a színes
tollazatú madarakat, zebrákat öl le, pusztít mindent, ami repül, vagy négy
lábon jár. Tombolása nem hoz megnyugvást.
Napisten már
elhagyja a boltozatot, amikor fáradtan hazatántorog, nyakában aznapi
zsákmányával. Kalutit látja kilépni a kunyhójából, és mikor megpillantja Szuri
ragyogó arcát, már tudja, asszonya jóniját a törzsfő fiának lingája illette.
Otthagyja Szurit, Kaluti kunyhójához siet.
–
Gyere ki, Kaluti! – kiabál Taki. – Megmentettem
a zebraszaros életedet, te meg megbecsteleníted az asszonyomat?!
A főnök fia
kidugja fejét a kalyiba ablakán.
– Lásd, hiába van nagy lingád, ha tűz
nem ég benne! – nevet Kaluti. – Tudod milyen lelkes az asszonyod? Kérdezd csak
apámat! Ő is tud beszélni Szuri jónijáról!
És Kaluti
röhög. Hosszan, hangosan.
– Megmentettem az életedet!
– Nem! Megaláztál és elvetted tőlem Szurit! Ennyit
tettél! Inkább hagytál volna becsülettel meghalni Leopárdisten fogai közt,
ahogy az a wanák legnagyobb főnökével is történt, akinek a nevét viselem! –
ordítja a főnök fia.
Taki a
törzsfőnök kunyhójához fut.
Dörömböl, de
ajtót nem nyit senki. Előveszi hitvány lingáját, és arra használja, amire
egyedül alkalmas. Vizeletének vastag sugara áztatja a törzsfőnök
bambuszkunyhóját.
Takit harmadnap, alkonyattájt
találják meg a dzsungelben.
Testén leopárdkarmok ejtette
sebek, nyakán harapások nyomai. Taki saját vérébe fagyva fekszik a zöld
aljnövényzeten, húsából már bogarak és élősködők lakmároznak.
A varázsló
elhessenti a kövér húslegyeket, böglyöket, és letépi az amulettet Taki
nyakából. Kibontja a parányi bőrzacskót, egy homokkőből faragott figurát ejt a
tenyerébe. Pillanatig nézegeti a totemet, amely leopárdot mintáz, majd
visszacsúsztatja a tokba. Jó lesz majd a következő újszülöttnek, aki isteni
méretű lingával érkezik a világra. Leopárdisten mindig megtalálja a
megjelölteket.
És próbálkozik
az örökkévalóságig, de Napisten átkát meg nem törheti…
