A piszkos kis tenyérben felserkent a vér, de a Fiú nem sírt, csak jajdult egyet. Magdalénának mutatta meg, aki az imént megsimogatta a fejét, szeretetet kapott tőle, és melengette szívét a gondolat, ez a nő szereti, most talán törődik is vele egy keveset, ha már ez a szög óvatlansága miatt így beleállt a kezébe.
Magdaléna térdre rogyott mellette, tekintete vörhenyesre vált, vádlón pillantott, ahogy belenézett a kis gyermektenyérbe, majd viszolyogva maga elé kapta mindkét kezét, mint aki legszívesebben magába marna a kíntól. Hangja hirtelen lágyabban csendült fel, mint valaha bármikor.
– Csak egy kortyot adj a véredből, Fiú, csak azt a cseppet, ami a porba hullna, nem kérek mást, nem kérek többet. Könyörgöm, ne pazaroljuk el! Cserébe elviszlek a papokhoz, miután lement a nap. Megnézik sorsodat, meggyógyítják sebedet, elmondják neked ki vagy, és mi lehetsz közöttünk.
– Vagy megölnek –suttogta sejtelmes, rekedt hangon a gyermek.
– Nem ölnek meg. Ennyi hideg között élni gyermekként igazi életbiztosítás. Miért ölnének meg? Életed folyamán még annyi sok vér kijön belőled, ők pedig nem ostobák. Nézd meg a kis Johannt! Máris vizet hoz neked, minden éjjel szívjuk a vérét, ahogy Jakobnak is, és nincs semmi bajuk reggelre. Csak félnek a harapástól egy kicsit, na és? A félelem normális, és ezzel jár.
– Az élettel?
– Igen, az élettel.
– De milyen élet ez Magdaléna? Mind tőlünk függtök. Ti jobban féltek, attól, hogy nem lesz vér, mint én a haláltól.
– Rabszolgáink vagytok! Addig éltek, amíg mi azt megengedjük nektek!
– Tévedsz, Magdaléna. Ti vagytok a mi rabszolgáink. Nézd, most is könyörögsz nekem, hogy a véremet szívhasd!
– Elég ebből! Szeretned kell engem, úrnőd vagyok! A kötelesség ezt diktálja! A hidegek erősebbek!
– Ha iszol a véremből, megérzed, hogy ez nem igaz. Nem vagytok erősebbek, csak azt hiszitek, az erőtökkel legyűrhettek, megölhettek, de ez nem valódi erő, a valódi erő másban van: a melegségben, a szeretetben. Ez, ami neked oly természetes, nem más, mint a követelés és megalázás, akarat és merő önzés, igazi hideg vagy! Ha megharapsz, megérzed majd, mit gondolok rólatok. Félek, bántanál érte!
– Ugyan miket nem gondolsz, te Fiú? Ezért nem bántalak. – Sunyi tekintete végigmérte az asztalnál tevékenykedő szülőket, nyilvánvaló hazugsága miatt Joseph nagyot csapott a kalapáccsal a reccsenő deszkára, melynek húsába könyörtelenül behatolt a szög. A Fiú hiába pillantott atyjára, az nem segített neki a döntésben, majd így szólt a nőhöz:
– A szívem megszakad érted, annyira szánlak, sértőnek érezheted ezt, mennyivel kisebb vagy, mennyivel kevesebb vagy. De legyen hát! Ezzel bizonyítom neked erőmet – szólt elcsukló hangon, és nyújtotta a kezét, de az apa utánanyúlt és megnézte a sebet.
– Hagyd békén a fiút, Magdaléna! Ő a mi gyerekünk, még nem hozhat döntést a véréről. Különben is teremtő jogunknál fogva minket illet az első harapás joga.
– Nem harapom meg, Joseph, csak megnyalom a tenyerét, éppen kicsikét, hogy ne fájjon neki!
– Túl mohó hideg vagy te ahhoz!
– Előbb csonkítsd le a fogadat fogóval Magdaléna, mielőtt a fiamhoz nyúlnál! – Marie szánakozó, szürke tekintetében ott ragyogott az örökkévaló féltés, és a gúny, ahogy szólt, hangsúlyával éreztette, nem hagyja jóvá a kérést. Sötéten nézett, és ez a hűvös tekintet féltékenységet, anyai birtoklást takart. A feszült csendben a bárányok neszeztek az ablak alatt, tompán megkondult a kolomp. Magdaléna dacosan felegyenesedett. Gyűlölte ezt a megaláztatást. Az anyai szeretet mérgező mételyét, az óvás aktusát, aminek folyományaként a Fiú kevesebbet tudhat meg a világról és nem viheti el őt a papokhoz. A Fiú így mások számára megközelíthetetlen, és Marie ennek a megközelíthetetlenségnek magvait már mélyen elszórta benne.
– Annyira fáj, hogy nem bíztok bennem, és nem engeditek, hogy bevezessem őt az életbe! – a fiú keze után nyúlt, legszívesebben ajkához vonta volna, egészen közel, hiszen egyetlen cseppecske már kitüremkedett a bőr alól. Összefutott szájában a nyál, tekintetét nem vette le róla, de a kalapálás erős dübörgése kizökkentette e szomjú vágyból, és a vér illata eltompult, ahogy egy szellő megkavarta lábuk alatt a szálkás forgácsokat. A birkák gyapjúszaga beszökött hozzájuk és magasba tornázta a friss faanyag illatát. Ajtó készül.
– Az igazi életbe! – szólt magasztosan Magdaléna és magához ölelte a gyermeket. Maga sem gondolhatta komolyan, hogy megharapja a Fiút.
– Halál az – jegyezte meg Jacob, miközben tovább szorgoskodott az ajtón és egymás mellé igazította a végeket, hogy Joseph meg tudja szögelni a túloldalán.
– Attól, hogy te eljársz a papokhoz, még nem viheted oda fiamat! Inkább örülj, hogy egyáltalán téged elengedünk! – szúrta oda Marie és elvette a készülő ajtó lécein táncot járó harapófogót, amitől a szögelés dübörgése alábbhagyott.
– Ennünk kellene valamit! A fiúk nem fogják bírni a vérszívást, ha nem kapnak eleget enni! – vágott közbe Jacob, mielőtt a két nő még jobban egymásnak feszülne. Magdaléna dacosan kihúzta magát, ahogy elengedte a gyermeket, aztán szemvillanás alatt kisuhant az ajtón. A néma gyermek, Johann hálás szemmel pillantott Jacobra, miközben kezében még mindig szorongatta a mosakodáshoz hozott tál vizet.
– Mosd meg a kezed! – mondta csendesen Joseph a Fiúnak, majd egy újabb szöget vert be az ajtóba hangos kalapácsütésekkel, rá sem pillantott, nehogy a vértől kísértésbe essen.
a képet a szerző küldte
Johann mióta az eszét tudta, nem sikerült jóllaknia ebben a házban, és a hidegek az ő vérét szívták legszívesebben, nem Jacobét. A Fiú megmártotta kezét és ők egymásra néztek. Milyen különös kék szeme van, gondolta. Johann azelőtt sosem látott ilyet. Ez a Fiú, annyira különös, pedig még gyermek.
Megkordult a gyomra. Johann dühödten nézett ki az ablakon, ahol a birkák a kos körül tébláboltak és haraggal gondolt ezekre a hidegekre, akiknek a házában élt. Lába alatt a poros kövezetről is sütött a hideg, és a forgácsok minden lépésnél felszúrták a talpát. De igyekezett mindenben gyors és ügyes lenni, nehogy megharagudjanak rá, és még annyit se ehessen, amennyit eddig. Ha igazán megorrolnak rá, még el is adhatják a piacon. Amíg vannak birkák, addig talán nem kerül sor erre. Addig nem annyira szegények, hogy eladják őt. Nem szeretik a feleselést. Bezzeg a vért szeretik, de sosem vágnának le egy birkát, hogy a ház emberi lakói végre jóllakjanak. Kereskednek velük, mindent megvesznek, amire szükségük van, a csütörtöki éjszakai piacon ott árulják őket sorban. Forró testű embereket, akiket még nem ragadott el a kór! De tudta, egyedül Jacob áll ki mellettük, és segíti őket, a Fiút is, akinek szülei a születése után lettek hidegek, gyarló vénségükre ragadta el őket a betegség. Jacob még ember, az ő vérét is szívják, dolgoznia is kell a ház körül. Itt van ez az ajtó is, amit meg kell javítaniuk, mert reggelre szétesett, és eltűnt néhány bárány is az akolból. A súlyos vérhiány miatt Jacob arra gyanakodott, hogy hozzájuk hasonló, szegény emberek tehették, akiknek még birkái sincsenek.
Míg emberek éheztek, a hidegek tenyészállatokként tekintettek rájuk, és Magdalénát is azért vették meg a rabszolgapiacon pár évvel korábban, akkor még emberként, hogy Jacobbal gyerekeik legyenek a jövőben. Olyan embergyerekeik, mint amilyen ő, aki amint felcseperedik, vért jelent, meleget és forróságot, vért, de nem olyant, mint a Fiúé. Emlékezett rá, egy kosnak az árán jutottak hozzá az új rabszolgalányhoz, aki azelőtt valami bordélyban tengette napjait és árulták a vérét, meg a testét és tényleg nem ért többet egy kifejlett kosnál. Mikor megvették, még ember volt, de valami balesett történt, mert Magdaléna egyetlen lázas éjszaka után átváltozott. Igazi sorscsapás ez egy ilyen szegény hideg családnak, újabb éhes száj, ráadásul hideg száj. Ez megeshetett bárkivel, és egyre többen változtak át hidegekké, akik állatok vérén nem élhettek, és a kór terjedésével lassan már többen lettek, mint az emberek. Némelyikük már évtizedek óta bolyongott a világban magányosan, vagy falkákba verődve, a kecsegtető öröklét fenyegetésével, örök és olthatatlan vérszomjjal, hiába próbálkoztak öngyilkossággal, egymás megölésével, a vérszomj és a melegség iránti olthatatlan szenvedély csak még erősebb lett. Máskor minden látható ok nélkül hánytak és egyik pillanatról a másikra holtan rogytak le a földre. Ilyen halottak feküdtek az erdők fáinak tövében, de a Kamindara városa felé vezető úton is akadt belőlük. Egy ideig olyanok, mint akik csak alszanak. Senki nem nyúl hozzájuk, nehogy a hideg-kór szelleme beléjük költözzön, akit meg utolért már, az mit sem törődött halott társaival, inkább forróvérűek után kajtatott.
A Fiú különleges volt. A Fiúban egy kús asszony szerint máshogy élt az örökkévalóság, de még sosem vitték el a „hidegvérű” papokhoz, hogy azok is megmondják így van-e. Nem merték. Mert a javasasszony azt mondta, soha nem lesz belőle hideg. A papok pedig nem vették volna jó néven egy olyan gyermek jelenlétét, aki veszélyes lehet rájuk nézve. Titkolták ezt a jövendölést, de ő ott volt akkor, emlékezett rá, és Johann szerette volna azt hinni, ha a Fiú közelében marad, talán őt sem éri utol a hidegkór, ami megfertőzte a legjobb embereket is. Nem akart vérszívó lenni, sem a sziklatetőn vagy útszélen méltatlanul elszáradó holttest. Nem akart ölni és halni sem. Inkább adta a vérét, minthogy elvegyen, ahogy Jacob és a Fiú is. Lehet, hogy ezért nem változtak át? Mert ezt választották? Hogy adnak, és nem elvesznek? Hogy szívből szeretnek, és nem követelnek mástól szeretet, mert tudják, hogy az érdem kérdése? Noha a Fiúra vigyáztak, őrizték, érezték benne a végtelen hatalmat, a fényt, ami ragyogott belőle, és amit az éjszaka ragadozói nemigen szívleltek. Ő különlegessé tette ezt a családot. És Johann maradni akart. Lopva végignézett rajtuk lesunyt fejjel, a tál rozsdás szélét markolászta, ami a fogásnál már átmelegedett a kezében.
A vén, szúrós tekintetű Marie a világra hozta vérrel és szenvedéssel a Fiút, és mélyen szerette, mélyen birtokolta, miközben rettegett is a Fiú nagyságától. Aztán ott volt a családfő, a csendes Joseph, akiben mindig kerengett a keserűség, ha jól megnézte az ember, valahogy beleszédült ebbe az irgalmatlan kerengésbe, örvénylett körülötte a sötétség és a bánat. Szánalmassá tette, elveszetté, mint aki már fél lábbal a pokol küszöbén áll, de félelmetessé is. Johann tartott attól, hogy Joseph igazából el tudja hozni a poklot, ha akarja, mert fél kézzel azt fogja magához mindig. De ott volt Jacob is, a kopt fiú, akiről nem sikerült megtudnia, hogyan lett rabszolga, de életerős fiatal férfiként mélyben lángoló változásokat, az ifjúság erejét hordta magában. Sugárzott róla önmegtartóztatása milyen súlyos, egyenes és nyílt tekintete szinte leégette az emberről a bőrt. Johann épp ezt a nyugtalanító és sürgető tekintetet érezte magán. Tudta menniük kell a műhelyből, mielőbb. A véres víz csak tovább korbácsolja a vérszomjat a házban, félt, hogy egy apa méltóságát és egy anya feltétlen szeretetét tiporná a sárba. Tekintete ismét végigszaladt a szülőkön, visszafogottságuk több veszéllyel övezte ezt a napot, mint bármilyen hangoskodás. A Fiú lemosta kezét, ő pedig sietve kiment a veszélyes, vérrel vegyült vízzel. Hanyagul kilöttyintette az udvarra, a kolomp a távolban jelezte a birkák hollétét. Nagyot fröccsent a porban, a lábára csapódott a sár, a tyúkok odasiettek hozzá és kérdőn lestek rá, miért nem nekik vitt egy kis magot.
Bár megélhetnének a kórral fertőzöttek állatok vérén is – kívánta magában –, vagy emberi étken, gyümölcsön, zöldségen, halon. Akkor Magdaléna legalább néha főzhetne valami levest. Már idejét sem tudta mikor evett utoljára egy jó levest. Abból a fekete tyúkból ott, biztosan finom lenne. A káráló madár vörösbe játszó tekintete azt a furcsa érzést ültette el benne, hogy a hideg-kór talán már állatokra is veszélyes. Riadtan hátrapenderült és lélekszakadva szaladt vissza a házba.
Éjjel alighogy felocsúdott az esti vacsora-vérszívás fájdalmaiból, Johann búsan belebámult az éj sötétjébe.
Magdaléna árnyéka állt fölötte. Érezte a sötétben az illatát, a nő mohaszagú leheletét, hajának fátylát lebbeni némán. Megijedt, de nem mert a kis szénaszagú szalmaágyon megmozdulni, aztán a nő tovább ment, a Fiúhoz.
Magdaléna igazi hideg volt, olyan nesztelenül osont, mint a lágyan besurranó hajnali szellő. Hirtelen félelmében Johann szeretett volna Jacob után kiáltani, segítségért, de nem mert. Magdaléna valami rosszban sántikál. Vajon mit akar? Ha kiszívja a Fiú vérét, azért a szülők megölik. Nem követhet el ekkora ostobaságot!
Johann akarattal összeszorította a szemhéját, ne is lássa, ahogy megtörténik. Rosszat sejtett. Magdaléna akarja a Fiú vérét! Biztosan megteszi!
Pusmogtak valamit, a Fiú ruhát öltött, és elosontak az éjszakába mindketten. Johann nem hagyhatta annyiban a dolgot, utánuk kell mennie, ha Jacob ébresztésére indul, szem elől téveszti őket. Egyetlen pillanat alatt magára vette gyolcsingét, majd utánuk lopózott. Tudta, életét kockáztatja, hiszen elég csak összefutnia egy hideggel, és már vége is az életének. Védelmet csak a házon belül élvez, ha elcsavarog, egyszerűen megölik. Kilépett az ajtón, de nem akaródzott menni. Az éjjel hűvös volt, fájtak testén a vacsoraharapások, és fázott. Beleszagolt a levegőbe, a hodályok felől birkák szagát hozta a szél, a csillagos éj gyémántos, fekete lepelként takarta a távoli világot, amiből élete alig tíz éve alatt szinte még semmit sem látott. Meztelen lába alatt birkabogyó mált szét, amikor a sötétben valaki megérintette a vállát. Ugrott egyet ijedtében. De Jacob azonnal csendre intette.
– Te is láttad őket, Johann?
– Igen.
– Merre mentek?
– A templom felé.
– Gondoltam. Gyerünk! Jobb, ha velem jössz.
– Veled menjek? – hitetlenkedett a kölyök és jobban örült volna, ha itthon maradhat. De Jacob úgy vélte, ketten, és így kiszipolyozva talán biztosabban elkerülhetik a hidegek figyelmét és megmenthetik a Fiút attól, hogy végzetes ostobaságot kövessen el a papoknál.
Nem tudták mit csinálnak a papok a templomban, bárki mehetett hozzájuk, de leginkább hidegeket vártak maguk közé a szertartásokra, a papok is öreg hidegek lehettek. Magdaléna odaviszi a fiút. Régóta fűzte már a szülőket, hogy az első harapás előtt engedjék meg neki, hogy bemutassa a kölyköt a templomban, de a szülők féltették a gyereket és nem véletlenül nem engedték. Lehet, hogy feláldoznák, vagy felfalnák a tisztavérű gyermeket, nem tűnt jó ötletnek engedni, hogy odamenjen. Inni sem mertek belőle, de csak ők féltek, hiszen a kús javasasszony óvva intette őket a Fiú vérének ivásától.
A templom egy szent helyen, az elhanyagolt temető mellett épült, ami ilyenkor megtelt haldoklók jajgatásaival, öklendezés hangjával. Nyomorultak ide vonultak haldokolni, egy elhagyott temetőbe, nem messze a várostól. Egy félreeső zugba, ahol nincs is már hely, terjeng a bűz, bogarak és dögevő madarak nyüzsögnek nappal, éjjelente pedig árnyak, vagy csak önmaguk árnyai.
Odaértek a templomhoz, sosem közelítették meg ennél jobban. Fáklyákkal kivilágított, széles lépcsőkön haladtak lefelé az ismeretlen mélybe, sehol nem álltak őrök, sem emberek, de még hívőket sem láttak, akiket érdekelt volna egy éjszakai szertartás. Jacob hosszú lábain kettőt lépett, mire Johann négyet. Mindketten féltek.
A kihalt környék idegeneket sejtetett a sötétben, tudták, bármikor megtámadhatják őket, még akkor is, ha épp egyet sem látnak. Vigyáztak az emberekre, nem öltek, ha rájuk is támadtak, vagy legalábbis nem azonnal. Begyűjtötték, elrabolták, és hazavitték az alanyokat, és annyira kevés ember jutott sok-sok éhes hidegre, hogy félő volt, valami csellengő, kiéhezett példány óvatlanul mégis megölné mindkettőjüket olthatatlan vérszomjában. Ez szerencsére nem történt meg, és Jacobban különös gyanú ébredt. Érezte magán a tekinteteket. Vajon miért nem támadnak?
Mire a templom alagsorában odaértek a szertartásterembe, megértette, hogy ezen a napon nincs semmilyen esemény. Dohos, hűvös és alvadt vér szagával szennyezett levegőt szívtak be, néhány fáklya égett az oszlopokkal körben övezett csarnokban. Nem egy szertartásra hozta el Magdaléna a Fiút. Ez nagy baj. Hamarosan megjelent néhány sötét alak, köpenyekben, osontak, ahogy csak a hidegek tudnak mozogni.
Johann és Jacob egy oszlop mögé húzódtak, testüket útközben fűvel meg homokkal dörgölték be, hogy ne érződjön az emberszaguk. Vártak, csendben és mozdulatlanul. Mindent megtettek, hogy ne vegyék észre őket, de hiába, az egyik feléjük fordult.
– Gyertek elő! – szólt, és a mély férfihang visszhangként csapkodott a nyirkos mészkőfalak és oszlopok között. – Nem bántunk titeket, gyertek csak!
Jacob előlépett és megfogta a kis Johann kezét. – Nyugalom, semmi baj. Nem bánthatnak. Véd minket a törvény, családhoz tartozunk, ne félj! – Aztán Jacob megemelte a hangját: – A Fiú miatt jöttünk, akit Magdaléna hozott, hazavinnénk – maga is meglepődött érezhető nyugtalanságán, mily erősen tükrözik vissza a magas falak, még az elnehezült levegő is beleremegett.
– Kéne egy kis fény – morogta a csuklyás alak, majd egy ujjmozdulattal utasította a szolgákat, akik azonnal lángra lobbantották a maradék fáklyákat. – A Fiú mindjárt itt lesz, előbb eszik valamit. Sokkal táplálóbb a vér, ha az alany evett a vérszívás aktusa előtt.
– Az első harapástörvény nem engedi, hogy belekóstoljatok! – szólt magabiztosan Jacob és nyelt egyet. Tudta, ezzel magára haragíthatja a hideget, aki egészen közel lépett hozzájuk. De a csuklya alatt az arc nem látszott. A többiek is csak bámultak.
– Tudom. De a Messiásra ez a törvény nem vonatkozik, arra sem, aki önként vállalja ezt – mondta magabiztosan, és egy mozdulattal lekanyarította a köpenyét. Gazdag férfinak tűnt, szakálla alatt hamiskásan mosolygott, de fekete szeme különös fénnyel ragyogott a félhomályban is, mint minden vérszívó hidegnek, akik már az egész világot uralták.
– A nevem Petrus. A tizenkét „hidegvérű” pap egyike vagyok. A Fiút felavatjuk. Ma éjjel.
– Ne! Védi a törvény, ne bántsátok! Hozzánk tartozik! – kiáltotta Johann és halkan sírni kezdett.
– Tizenkét főpap avatja ma a Messiást. Ő a megváltónk, és a vére egészen más, mint a tiétek. Régóta várunk rá. Megvált minket, holnaptól boldogan járhatunk a fényben és vérszomj sem gyötör majd minket, bőrünket simogatja a fény, az igazi halhatatlanságot kapjuk tőle! Az igazit! Sebezhetetlenek és boldogok leszünk! Ez vár rátok barátaim, ha a Messiás vére érinti ajkatokat! Két fattyú nem fogja megakadályozni, hogy elvégezzük ezt a szertartást, amire már olyan régóta készülünk. – Azzal Jacobot és Johannt a szolgák kötelékekkel az oszlopokhoz rántották, hogy mozdulni sem tudtak és rögzítették őket, mint valami vágóállatokat a koncolás előtt. Jacob szentségelt egyet, próbált kiszabadulni, de később már csak Johannt nyugtatgatta.
A Fiút is egy asztalhoz kötözték, lábait egymáshoz, kezeit széttárva. Moccanni sem bírt, de nem is nyafogott. Talán valóban ő vállalta mindezt? Feláldozza magát? Magdaléna térdre hullt előtte, lábainál.
– Bocsáss meg! – nyögte – Nem tudtam, mit akarnak…– Aztán a sarokba lökték őt is, jajongott és halkan sírt. Egy perccel később tizenkét hideg állta körül a lemeztelenített gyermeket, és morogva harapták, csámcsogtak testén, cuppogtak, mint a csecsszopó csecsemők, a Fiú pedig így kiáltott.
– Én vagyok a feltámadás és az Élet! Véremet isszátok, testemből éltek! Atyám! Segítsd meg őket!
Azzal a cuppogás elcsendesedett, megdördült az ég. Hatalmas robajjal remegett meg a föld, por hullott alá a mészkőkupolából, és gyémántos fény kezdett áradni a gyermek testéből. A hidegeknek torkán akadt az ártatlan vér, mind egyszerre hátrahőköltek. Fuldokolni kezdtek, életükben ennyire még nem féltek, reszkettek, jajongtak és összeestek, úgy fetrengtek, rángatóztak a poros padlón, Johann meg volt győződve róla, ezeknek mindnek vége lesz egy pár szívdobbanáson belül. Mindjárt hánynak, aztán fonnyadni kezdenek.
A Fiú testét beborította saját szent vére, mellyel megmérgezte a hideg főpapokat, és fényétől elporladt tagjai körül a kötél. Felállt az asztalon, végigsimította sovány kis testén a még bugyogó sebeket. Azonnal begyógyultak, a belőle áradó fény bevilágította az egész termet. Kitárta karját és túlvilági hangon kiáltotta:
– Én vagyok a Feltámadás és az Élet! E pillanattól tanítványaim lesztek! Hordozzátok véremet, a szeretetet, ami belőlem ered, és ami gyógyító erővel söpör végig a védtelen világon. Gyógyítsátok meg az emberiséget a gonoszságtól, az önzéstől, a félelemtől és gyűlölettől! Vezessétek őket, gyermekeim!
Jacob és Johann köteleit Magdaléna elvágta a zűrzavarban, és ők leereszkedtek az oszlopról. Döbbenten a hidegek átváltozását figyelték. Magdaléna Jacobhoz fordult és a karjába vetette magát félelmében. De egy emberré változó hideg utána kapott és megfogta a csuklóját. Ledobta magáról, és továbbra is Jacob ölelésébe húzódott. Valami történt vele, mert a szeme kiguvadt, tudta e pillanattól a hidegségnek vége, talán halál vár rájuk mindenekelőtt. A nő teste remegett, fogai visszahúzódtak, a mardosó éhséget pedig felváltotta a test érzetének természetes fájdalma, a súly, a nehézség, a bűntudat és a megváltás utáni mérhetetlen sóvárgás. Eközben Johann egy vizeskorsóhoz sietett, majd a Fiúhoz ment vele. Az addigra lemászott az asztalról, de nem tudott lábra állni, térdre rogyott.
– Johann, korsód soha ne ürüljön ki, vidd szét a világban Atyám szeretetét! Mosd le a világ szennyeit! E perctől sérthetetlen vagy, nem bántanak! Ember leszel, és életed végén majd megismered az igaz örökkévalóságot, Atyám kegyelmét, mellyel lelked iránt viseltet. Ez az örökkévalóság, mely nem olyan kegyetlen, mint a hidegeké – mosolygott.
Elsőnek Petrus főpap tért magához. Arca színesebb és barátságosabb lett, mozdulatai ügyetlenebbek, nem olyan kimértek és metszők. Haja homlokába hullott és sírva lépett közelebb a Fiúhoz.
Szavak nélkül is mind tudták, a Fiú vére mindenkit utolér, érintéssel gyógyít, ereje és fénye bejárja majd a legsötétebb, legbetegebb zugokat is és meggyógyítja a kórt. Bocsánatáért esedezett, és megtartotta őt, míg Johann lemosta a Fiú arcát és testét. Aztán köntöst adtak rá.
– Megváltottál minket, Uram. Érzem, meggyógyítottál. Köszönöm. Gyere, hazaviszlek. – És a meglett, nagytermetű férfi tovább könnyezett, miközben karjába vette a gyermeket. Petrus volt hát az első tanítvány, aki megértette, az örökkévalóság isteni fogalom és a hidegkórnak ezennel vége. Szíve mélyén alig várta, hogy végre felkeljen a Nap, és ismét szabad emberként tekinthessen rá, önmagára éppúgy, mint a napsütötte világra oly fényességben, mint soha azelőtt, egyszerű emberségben, egészségesen.
