Hatvanötödik
születésnapomon különös események történtek velem. Korán reggel anyám
köszöntött először. Idős korában is nagyszerű memóriával rendelkezik, a rokonok
születés-és névnapját sem felejti el, a régi eseményeket pontosan felidézi.
Délelőtt húgom gratulált, majd napközben néhány barát és volt kolléga hívott
telefonon. Mindenki tudja rólam, hogy nem szeretem a zajos programokat, aznap
sem kívántam semmilyen ünneplést. Egyedül élek, régóta úgy gondolom: a
születésnap semmivel sem jelent többet, mint bármelyik másik nap, amikor
sörözni megyek a haverokkal, vagy vacsorázni, és ágyba bújni barátnőmmel. Délelőtt
valami hasonlóra gondoltam, aztán elment a kedvem az egésztől. Sokáig
dolgoztam, este otthon megittam két pohár bort, megfürödtem és lefeküdtem.
Álmomban,
virágoskertben jártam, egy nagy kőfal tövében. Sötét volt, viaszgyertyák
világították meg az utat, amelyen lassan sétáltam. Gyengéden simogattam a
virágszirmokat, majd hirtelen letéptem egyet. Az arcomhoz emeltem, és szinte
elbódultam különös illatától. Hajnalodott, már fény derengett a szobában,
amikor megébredhettem, vagy felriadhattam, ezt nem is tudom pontosan. Úgy
éreztem, az az illat ott lebeg körülöttem, majd, mint egy fuvallat, eltűnt. Álomnak,
illúziónak gondoltam, hiszen minden ajtó és ablak zárva volt, nem mozoghatott a
levegő, és mégis ezt érzékeltem. Furcsa módon nem volt ismeretlen a különös
illat, mégsem tudtam hasonlítani semmihez, pedig erősen kutattam emlékeimben.
Egyre biztosabb voltam abban, hogy valahonnan a távoli múltból érkezett, és
bizonyára nem véletlenül. Újra és újra átgondoltam álmom: kőfal, gyertyák,
virágok, és hirtelen rádöbbentem a megoldásra. Pontosan ötven évet kellett
visszapergetnem emlékeimben.
Tizenötödik születésnapomra
nagyszerű ajándékot kaptam szüleimtől. Abban az évben nyitották meg a hétszáz
éves Szalma-hegyi várkastélyt, amelyet az eredeti tervrajzok alapján újítottak
fel. Mindössze két esetben tértek el a korabeli mesterektől. Statikai problémák
miatt beépítették a régi kapu boltíves bejáratát, és a várkastély másik
oldalán, a földszinti folyosón kétszárnyú ajtót nyitottak. A második emeleten
pedig - ahol a szolgálók laktak annak idején -, elegáns szobákat alakítottak ki
szállóvendégek részére. Kisgyermekkorom óta bolondultam a várakért, kastélyokért,
és minden olyan történetért, amely ezeken a helyeken játszódik. Kockákból,
dominókból várakat építettem, ahol királyok, hercegek, grófok, katonák éltek.
Később kaptam egy játékvárat, aztán magam is több makettet építettem. Manapság
már nem számít rendkívüli eseménynek, ha szépen helyrehoznak egy régi épületet,
és azt látogathatóvá teszik, de abban az időben ez ritkán fordult elő. Ezért
okozott nagy örömet, hogy nem csak megnézhetek egy igazi várkastélyt, hanem
eltölthetek egy éjszakát a régi falak között. Biztosra vettem, hogy majd
megérint valami, ami a falakból sugárzik, és érezni fogom a kőbe rakott múltat.
Akkor magamnak sem tudtam megfogalmazni mire gondolok, talán a nagy utazók, a
nagy felfedezők érezhettek hasonlót, amikor elindultak az ismeretlenbe. Igen,
ez a legtalálóbb, hiszen már útközben is történt valami, amit soha senkinek sem
mondtam el.
Apám kiváló bányamester, és
bányamentő volt, a legjobb szakemberek egyike. Fizetése és egy bányásznapi
jutalom lehetővé tette, hogy használt, de igazán jó állapotú autót vásároljon. A kis Moszkvics megfelelt négyünknek, ha
olykor együtt utaztunk. Apám vezetett, én ültem mellette, anyám és húgom
mögöttünk. Így indultunk el a távoli Szalma-hegyi várkastélyhoz ebéd után, mert
a szállást csak délután lehetett elfoglalni. Budapestig jól ismertük az utat,
de onnan már térképre volt szükség. Könyv alakú, lapozható atlaszunkat most is én
kaptam meg, mert jól tudtam tájékozódni a térképen és a valóságban. Már
induláskor láttam, hogy útvonalunk három lapot érint, de ez nem aggasztott,
máskor is előfordult hasonló. Biztonságosan haladtunk, időben jeleztem, ha
útelágazás közeledett, és azon jobbra, vagy balra kellett fordulni. Már csak
tizennyolc-tizenkilenc kilométer lehetett hátra, amikor azt javasoltam, hogy ne
kövessük a főutat, hanem térjünk le balra. Rosszabb minőségű, de rövidebb úton
fogunk haladni. Valóban így történt, három perc múlva, egy kanyar után
megpillantottuk a kis dombon álló várkastély tornyait, és hamarosan
megérkeztünk. Az utolsó ötven-hatvan métert rázós köveken tettük meg, és ez az
út a lezárt kapuhoz vezetett. A fal mellett kellett megkerülnünk az épületet,
hogy az új bejáratnál parkolhassunk. Apámtól ezért némi szemrehányást kaptam.
Magyarázkodni akartam, hogy ezt nem tudhattam, de elakadt a szavam. Belenéztem
az atlaszba, és döbbenten láttam, hogy már régen túlhaladtunk azon a területen,
amit a nyitott térképlap mutatott. Valószínűtlennek tűnt, hogy fejből tudtam
volna a jó irányt. Bizonyára önkéntelenül lapozgathattam ide-oda gondoltam, és
az atlaszt most már szándékosan a Szalma-hegynél nyitottam ki. Meglepetésem
csak tovább növekedett, mert az autóstérkép egyáltalán nem jelezte a rövidebb
utat. Senkinek nem szóltam, hiszen magam sem értettem, és én sem hittem el azt,
ami történt.
Bejelentkeztünk a recepción,
megkaptuk a szobakulcsot és elfoglaltuk szobánkat. Nem okozott csalódást.
Boltíves mennyezete, mozaiküveges ívelt ablakai, a belső tér kialakítása és
berendezése, a meséket idézte. A bútorok ugyan utánzatok voltak, de a
festmények és a falakra akasztott dísztárgyak, különösen egy kopott
faliszőnyeg, nagyon régiek lehettek. Kazettás ajtó nyílott a modern
fürdőszobába, ahol egy másik világ várta az embert, mintha egy lépéssel
évszázadokat tett volna meg. Ez nekem nem tetszett, de a többiek örömmel
fogadták. Négyen kényelmesen elfértünk szobánkban. Az ablak alatti ágyat
választottam, ami egy kis beugróban bújt meg a faliszőnyeg alatt. Rövid pihenő
után nagyot sétáltunk a környéken, remekül, otthonosan éreztem magam. A kastély
belső termeit másnap akartuk megnézni, mert a program szerint idegenvezetést
biztosítanak az érdeklődő vendégeknek. Vacsora közben megint valami furcsa
dolog történt. Apám a szobánkban felejtette szemüvegét, és megkért, hogy hozzam
le. Felmentem érte, de a kulcs nem nyitotta az ajtót. Többször is hiába
próbáltam, nem sikerült. Már éppen feladtam, amikor jött egy idősebb férfi,
valószínű az egyik szobapincér, és udvariasan megkérdezte, miért akarok bemenni
a raktárba. Próbáltam meggyőzni, hogy ez a mi szobánk, és oda szeretnék
bejutni, de amikor jobban megnéztem az ajtót, rájöttem: csakugyan rossz helyen
vagyok. Az az úr kedvesen elkísért a helyes irányba, közben elmondta, hogy a
kastély legkisebb szobája előtt álltam, amit most raktárnak használnak. Egy
régi legenda miatt döntöttek úgy, hogy azt a helyiséget nem adják ki a vendégek
részére. Meglepetésemre megkérdezte, jártam-e már náluk,
mert olyan ismerősnek tűnök. Nemleges választ adtam, és szívesen megkérdeztem
volna milyen legendáról beszélt, de dolgára hivatkozva elköszönt.
Vacsora után kisétáltunk a
kőfalakkal körülzárt rózsakertbe, ahol nagy viaszgyertyák világítottak. Lemaradtam
a többiektől, megálltam egy különös formájú virágágyás mellett, ami engem egy
sírra emlékeztetetett. Különös, ismerősnek tűnő illatot éreztem, mintha megölelt,
vagy inkább megszorított volna. Úgy
láttam, húgomnak megártott a két korty bor, amit szüleim engedélyeztek neki,
mert a szokásosnál is vidámabb, szertelenebb volt. Egyfolytában nevetgélt, és
azzal bíztatott, hogy majd mutat nekem valami érdekeset. Nyilván csak butaságra
gondolhattam, amikor kézen fogott és maga után húzott a lépcsőkre. A második
fordulóban megállt, és az „ott vagy te majomparádé” kuncogó kiáltással az egyik
régi festményre mutatott, majd visszaszaladt a kertbe. Ránéztem a képre, és
valószínű tátva maradt a szám. Egy fiatal fiút láttam zsinóros egyenruhában, és
mi tagadás, nagyon hasonlított rám, vagy én őrá. Hosszasan néztem mielőtt a
szobánkba mentem. Kicsit kezdett sok lenni a furcsaságokból, jobbnak láttam, ha
mielőbb lefekszem aludni. Amikor úgy véltem, hogy a faliszőnyegből is azt az
illatot érzem, amit a kertben, fejemre húztam a takarót. Mielőbb és minél
többet aludni akartam, de ez vagy nem sikerült, vagy szörnyű álmaim voltak.
Egész éjjel láncok csörgését, és fájdalmas sikolyokat hallottam, mintha egy
lányt kínoznának az ablakom alatt. Reggel, amikor ezt a többieknek elmeséltem,
mindenki kinevetett. Remekül aludtak, semmi zajt, vagy hangokat nem hallottak.
Reggeli után a vendégek, a
lovagteremben gyülekeztek. A falakat zászlók, pajzsok, fegyverek borították. A
terem négy sarkában lovagi páncélok őrködtek, a mennyezetet hat kőoszlop
tartotta. A látogatók az oszlopok közötti székekre ültek úgy, hogy jól lássák
és hallják az emelvényen álló történészt, a felújítási munkálatokat vezető
Török Gáspár tanár urat. Nagyon tetszett az érdekes fordulatokban bővelkedő
előadás, de egyszer csak olyan érzésem támadt, mintha ismerném Izabella grófnő
történetét. Hatszázötven évvel azelőtt a grófnő volt a várkastély és a környék
ura. Nem ismert ellentmondást, akaratát tűzzel-vassal keresztülvitte, az
emberek féltek tőle. Sokan úgy vélték, az ördöggel cimborál. Azok közül, akiket
katonái a várkastély börtönébe vittek, kevesen kerültek ki élve, kínzások
nélkül pedig senki. Kínzókamrájának, hóhérainak rettegett híre volt messze
földön. A keményszívű Izabellát életében egyszer érintette meg a szerelem, de
bár ne tette volna. Istvánffy báró, aki egy birtokvitát szeretett volna megelőzni,
gazdag ajándékot küldött a grófnőnek embereivel. Közöttük volt kedves
fegyverhordozó apródja, a tizenötödik életévében járó Ferenc, akibe a grófnő az
első látásra beleszeretett. Nem érdekelte az ajándék, nem érdekelte Istvánffy
nagyúr, csak a fiatal fiút akarta. Nagy lakomát rendezett a vendégek
tiszteletére, és szigorúan meghagyta bizalmas szolgáinak, hogy Ferenc italába
keverjék bele azt a zöld színű port, amelyik fésülködőasztalának fiókjában, féltett
illatszerei között van, egy kis szelencében. Pontosan tudta, hogy a por nem
méreg, csak akaratgyengeséget okoz, és akinek a szervezetébe juttatják, az
önként, és örömmel fogja teljesíteni minden kívánságát.
Izabella terve sikerült. Az ifjú
apród másnap a grófnő hálószobájában, a grófnő karjai között ébredt. Lassan
kezdett kitisztulni a világ számára, és már emlékezett: azon az éjszakán
férfivé lett. Némi büszkeség és öröm töltötte el, hiszen a tőle jóval idősebb
Izabella még mindig vonzó nő volt, azonban ahogy hideg szemébe nézett, félelmet
érzett. Azt vélte kiolvasni belőle: a foglyom vagy, nem engedlek el! Nem
tévedett, valóban ez a sors várt rá. Kezdetben egészen jól érezte magát, hiszen
mindenki a kedvét kereste, a grófnő pedig nem tudott betelni vele, vadul és
szenvedélyesen szerette, ajándékokkal halmozta el. Egyik festményt a másik után
készíttette róla, és szinte mindenhova jutott belőlük, amiből - mesélte Török
tanár úr - néhány megmaradt és a falakat díszíti. Az egyik napon Ferenc
meglátta Hajnalkát, a kis szolgálót, akivel szerelemre lobbantak. Titokban
találkozgattak a lány második emeleti kis szobájában, abban, amit most
raktárnak használnak. Szerelmük nem tartott sokáig, mert Izabella megtudta, és
szörnyű haragra gerjedt. A legenda szerint 1351-ben, egy nyári hajnalon,
Izabella katonái rátörtek a fiatalokra. A védekezni próbáló fiút halálosan
megsebesítették, Hajnalkát a kínzókamrába vitték, ahonnan senki sem látta
kijönni. A szoba kövezetén ma is van egy sötét folt, amit a legenda Ferenc
vérének tulajdonít.
Nem tudtam tovább hallgatni az
előadást, már nem is érdekelt a folytatás. A rosszullét környékezett. Kitámolyogtam
a folyosóra, majd a nagy teraszra. A párkányra dőlve gondolkodtam: idetaláltam
térkép nélkül, ismerős illatokat érzetem, és furcsa zajokat hallottam, amit más
nem. Be akartam menni Hajnalka szobájába, rám hasonlít egy festmény. Minden
arra utal, hogy valamikor, réges-régen én voltam Ferenc! Szerettem a
kísértethistóriákat, de sosem hittem bennünk igazán, mint ahogy akkor sem.
Képtelenségnek tűnt. Nem is szóltam róla senkinek. Hetekig nem tudtam
szabadulni az emlékektől, de aztán lassan-lassan feledésbe merült. Éltem az
életem, ahogy mások is, bár igaz, nem nősültem meg, nem alapítottam családot.
Voltak barátnőim, szerettem őket, mégsem tudtam elkötelezni magam. Mindig
hiányzott valami, amit sosem tudtam megfogalmazni, még magamnak sem.
Ahogy mindezt végiggondoltam, megint enyhe
légmozgást érzékeltem szobámban, és azt a különös illatot, amelyről egyre
inkább hittem: Izabella illata! Attól féltem megőrültem. Nem törődtem a
szokatlan időponttal, kétségbeesetten telefonáltam anyámnak, aki nagyon
megijedt a hajnali hívástól. Azt gondolta valami baj történt velem. Sikerült
megnyugtatnom, és feltennem a meglepő kérdést. Emlékszik-e arra, amikor ötven
évvel ezelőtt a Szalma-hegyi várkastélyban voltunk. Persze, hogy emlékezett!
Török tanár úr előadásából is pontosan idézete azt, amit én már nem hallottam.
Izabella grófnő a haldokló Ferencet karjaiba vette, megátkozta, és pokolbéli
erők segítségét kérte azért, hogy valamikor, valahol, még egyszer
szeretkezhessen a fiúval. Szinte kiesett
a telefon a kezemből, mert villámcsapásként hasított fejembe az emlékezés. A
grófnő 1351-ben kérte földöntúli erők segítségét, azaz pontosan hatszázhatvanhat
évvel ezelőtt. Hirtelen mély, simogatóan kellemes álomba zuhantam, legalábbis
így képzeltem, amikor reggel hosszú csengetésre ébredtem. Kibotorkáltam az
ajtóhoz, és kinyitottam. Aggódó anyám jött el hozzám, akit nagyon felzaklatott
zavarodottnak tűnő telefonálásom. Belépett a szobába, rám tekintett,
körülnézett, majd szemrehányóan azt kérdezte, mennyi alkoholt fogyasztottam
hölgyvendégem társaságában. Tiltakoztam. Bizonygattam, hogy egyedül voltam,
csak nagyon furcsákat álmodhattam, amikor felhívtam. Magamat is erről
győzködtem. Anyám szavai azonban
véglegesen összezavartak:
– Ugyan már fiam, előttem felesleges
titkolóznod! Friss karmolásokat látok rajtad, és jól érzem azt a különleges
illatot, ami csak egy hölgy után maradhatott itt.
