Kegyetlen idő tombolt, mintha fagyos
sóhajával maga az Úristen ostorozta volna dévaj, földi teremtményeit, vagy
démoni kriptaszökevényeket igyekezne visszahajtani a Pokol perzselő melegébe.
Aki megtehette, a városközpontba ment szórakozni, aki pedig nem, az otthona
csendjében ünnepelte a szilvesztert, miközben agyzsibbasztó televízió-műsorokat
bámult a kanapéján kuporogva. Mindenesetre az utcák kihaltan kongtak és a házak
többsége is üresen maradt az esztendő utolsó napjára.
A főutca legvégén egy takaros családi
ház állt, melyet hatalmas fakerítés oltalmazott és terebélyes diófák lombjai
takartak a kíváncsiskodó szemek elől. Ez volt az év egyetlen éjjele, amit a ház
tulajdonosai otthon tölthettek együtt, hiszen munkájuk minden egyes napja
éjszakai műszakot követelt, hol együtt, hol külön-külön megbirkózva a
kihívásokkal. A szomszédok csak ritkán találkoztak velük, sőt kerülték őket.
Különös, egyenesen hátborzongató szerzeteknek tartották ezt a házaspárt. Ami
nem is csoda, hiszen a ház lakói nem szívesen kötötték más orrára hétköznapitól
eltérő életük részleteit.
Éjjel féltizenkettő felé
járt az idő, mikor a sikoly felharsant a titokzatos épületben. A zsibbadt
némaságban vérfagyasztó üdeséggel hasított keresztül. Kába szomszédságuk fel
sem figyelt a visító kiáltásra, betudták egy alkoholmámorban fetrengő huligán
sikoltozó hahotájának. Ennek ellenére az emeleten alvó kislány szemhéja
felpattant. Felült az ágyban, körbejáratta a tekintetét és hallgatózott a
sistergő csendben. A kisvillany fénye a sötétből félhomályt varázsolt a
gyerekszobába, amely eddig távol tartotta a szellemeket és a sötétség
szörnyetegeit attól, hogy zargassák békés álmát. A sikoly viszont mindent
megváltoztatott. Az óév utolsó élménye semmi jót nem ígért. A gyermek nyelt egy
nagyot, kicsi szíve csak úgy dübörgött, miközben szaporán kapkodta a levegőt.
Megijesztette a hang, ám folytatás nem következett, így reménykedve
visszafeküdt biztonságot nyújtó pihe-puha dunnája alá. Biztos csak álmodta a
hangot, vagy valaki túl korán kezdett neki az újév köszöntésének – nyugtatgatta
magát. Rengeteg logikus érv bizonygatta, hogy ez csupán irreális félelem, mégis
reszketett, akár egy nyárfalevél.
A lánykát már tízkor
ágyba küldték, mert majd’ leragadt a szeme, de a szülei még virrasztottak,
szolid szilveszterezést terveztek erre az éjszakára. Nem akarta megzavarni a
felnőtteket, ezért bebugyolálta magát a takaróba és lehunyta a szemét. Örült,
hogy legalább a ma éjszakát itthon töltik mindketten.
− Szentséges ég! Mi
történt? Mégis ki maga… Te? – dörrent fel egy férfi hangja. – Mégis Hogyan? Ne!
Ezt ne! – kiáltotta elfúlt hangon, majd egy test tompa puffanása hallatszódott
és ismét csönd ereszkedett a családi házra.
A csöppség a nevelőapja
hangját vélte felismerni a felszűrődő hangfoszlányokból. Őt apának szólította.
Ha az igazi édesapja ott lett volna – akit pedig papának hívott –, biztos szólt
volna apának, hogy ne kiabáljon így. Éjszaka nem szabad, mert felébrednek a
szomszédok! A mai éjjel talán kivétel ez alól, de attól még dühösek lehetnek.
Papa tudta ezt, mert mikor meglátogatta, sosem hangoskodott. Mindig
elővigyázatosan járt el, még sosem hallották meg az érkezését. A lány és édesapja hónapokon át
őrizgetett titka a mai napig nem szivárgott ki és ez bizsergető jóérzéssel telítette
a kisgyermek szívét, ami a jelenlegi riadalmát is enyhítette kissé.
Miután bénító félelme
elpárolgott és csak a mardosó kíváncsiság maradt, megmarkolta a paplant, majd
tágra nyílt pupillával kikukucskált alóla. Nem morajlottak a földszintről már
sem léptek, sem lélegzetvételek. Semmi, csak a mindent elnyelő némaság.
Feltornászta magát ülő helyzetbe, majd lerúgta a takaróját. Szomorú félhomály
ölelte körbe, amely indulásra késztette. A vén parketta keservesen nyekergett a
talpa alatt, miközben kisétált a folyosóra. Rettegő lelke megnyugtatásra
vágyott; pár kedves szóra, ami elfeledteti vele a felriadásának minden
hátborzongató részletét. Az anyukáját akarta.
Apró, csetlő-botló
léptekkel szedte a lépcsőfokokat, ám félúton megtorpant. Az egyetlen fényforrás
a gyermekszoba résnyire tárt ajtaja mögül pislákolt, a ház többi látható részét
sötétség borította. A fojtogató csendben a gyermek nem mert tovább haladni. A
szúette fadeszkák a csöppség súlya alatt halk nyikorgást hallatott és tépázta
kiélezett idegeit. Bár a dermesztő csendnél még ez a kísérteties muzsika is
megnyugtatóbb volt, a saját hangja meg fölöttébb:
– Anyu! Anyu! – szólongatta
félhangosan az édesanyját, majd csak várt. Csilingelő szopránja erőtlenül
rezonált a térben. Senki nem válaszolt.
– Anyu? – rebegte utoljára,
reménykedőn. Ám az eredmény ugyanaz: semmi.
– Hát akkor most ki fogja
megvigasztalni? – töprengett a kisleány fodros hálóingjét morzsolgatva ujjai
között. A félelemérzet újra és újra rákacsintott sötét odvából.
Elszontyolodott, de kiirthatatlan
kíváncsisága és naiv tudatlansága tovább hajtotta. Úgy vélte, az anyja biztos
elaludt, ez a hit erőt adott neki. Majd édesanyja fülébe suttog, mert attól
mindig felébred, és utána minden bizonnyal el fogja mesélni neki, hogy miért
viselkedtek ilyen furcsán. Hogy miért nem válaszoltak, holott mindig az első
szavára az ágya mellett termett valamelyikük...
A magas korlátba
kapaszkodva lejjebb bukdácsolt, míg meg nem érkezett az előszobába. A
koromsötét tarka fénypászmákkal gazdagodott. A karácsonyfa égői vígan
világítottak, a kék és piros égők felváltva izzottak a sötét szobában. A fenyő
illata megcsapta a gyermek orrát… és ezen kívül még valami. Egy ismerős szag,
amit még a cirka három évével is azonosítani tudott. Ugyanilyet érzett, mikor
egyszer átrohant a zebrán és elbotlott a padkában. A térdét felsértette a
beton, amitől valami vörös buggyant ki a sebből: ez a fémes aroma a vér szaga.
Sírt, mikor utoljára ezt megérezte. Rossz volt, nagyon rossz. Alsó ajkát
lebiggyesztette a szomorú emlék hatására és tétován tipegett csupasz talpával.
Nem akart megint sírni, nem akart megint fájdalmat érezni. Csak az anyukáját
akarta.
– Anyu! – kiáltotta
kétségbeesve, majd a hálószoba felé indult.
Az ajtó könnyedén adta
meg magát a csöpp teremtésnek, és nyikorogva kitárult. A látvány, ami fogadta,
felfoghatatlan volt számára.
– Anyu, hívtalak. Miért nem
jöttél? – topogott a franciaágy mellé, és megfogta édesanyja ernyedt kézfejét.
– Anyu, vérzel – suttogta. – Fáj?
Édesanyja szemei
rámeredtek, a kislány érdeklődve pillantott vissza rá. Felelet mégsem érkezett.
A szempár fénytelen és üres maradt, a test pedig mozdulatlan.
– Anyu, alszol? Miért
alszol nyitott szemmel? – Mikor felfogta, hogy hiába minden igyekezet, a mellette
heverő férfihoz sétált. – Apa? Apa, miért nem válaszoltok? – kérdezte, de a
férfi épp úgy csendbe temetkezett, mint a nő.
Mellettük a földön két
fémes csillogású tárgy hevert. Az édesanyja mindig azt mondta, hogy nem
játékszerek, hogy ez fontos a munkájához, és gyerekek hozzá sem nyúlhatnak. Túl
veszélyesek, mert sebeket okoznak. Az anyja mindig is túlzottan óvta őt
mindentől és mindenkitől, mintha a lelke mélyén örök rettegésben élt volna… És
tessék: a kardok most véresek és mindketten hallottak voltak immár.
– Miért nem válaszol nekem
senki? – pityeredett el. – Nem szerettek? - hüppögte, tehetetlenségében vörösre
dörzsölte nagy, ártatlan ragyogású szemét.
Elárvultnak,
cserbenhagyottnak érezte magát. A halál fogalmát még épp ésszel nem érhette
fel, így éretlen gyermeki elméje büntetésnek fogta fel nevelői szótlanságát.
Kereste az okokat, de nem jött rá, mit véthetett, hogy ezt a kegyetlen
bánásmódod érdemli.
A semmiből váratlanul egy
árnyék vetült elé a padlóra. Az ablaknál egy férfi állt. A kislány ijedtében
hátrálni kezdett, de ügyetlenül a fenekére huppant. Az üveg halkan döngött,
amikor az alak megkopogtatta, majd beintegetett a kicsinek. Rengeteg érzés és
kérdés vegyült a kislány zsenge lelkében. Nem tudta, mi történik körülötte, és
mihez kéne kezdenie. Szíve vadul kalapált és adrenalin áradt szét ereiben. Az
ösztönös élni akarás átvette a hatalmat fiatal teste felett. Hirtelen
felküzdötte magát a földről és úgy, ahogy volt, hálóingben és mezítláb,
kirohant az udvarra. A talaj jéggé fagyott, így nem jutott sokáig. Az anyukája
sosem engedte, hogy a jégre lépjen. Azt mondta, ha rálép, elesik és eltörik a
lába. Ez ma már a sokadik olyan dolog volt, amit nem szeretett volna megélni.
Így csak álldogált, miközben könnyáztatta szeme az égboltra meredt. Még azzal
sem volt tisztában, mi végre jött a világra, de máris elveszik tőle a
lehetőséget, hogy tisztességes felnőtté cseperedjen? Az élet igazságtalan.
A hó nagy pelyhekben
hullt a koromfekete éjszakában, de még nem temette maga alá a tegnap délután
épített hóembert. Bogyókból kirakott szája vidáman vigyorgott, és gesztenye
szeme kárörvendve tekintett le a lánykára. A kislány hátán végigfutott a hideg,
didergett és zihált. Lélegzete parányi pamacsokban hagyta el az ajkát. Fehér
ruhácskája és sápadt bőre beleolvasztotta a hólepte tájba, de hollófekete haja
büszkén hirdette hollétét: itt egy angyal a hóesésben.
Léptek nesze hangzott a
ház takarása mögül. A hó ropogott az érkező bakancsa alatt és fortyogó tócsává
vált hűlt helyén. A gyermek a hang irányába fordult és nagyokat nyelve meredt a
még szereplőmentes kietlen tájra. Nem tehetett mást, hiszen a jég és a
kolosszális kerítések tehetetlenségre kárhoztatták. Várta a végzetét.
A férfi kilépett a fal
mögül és a reszkető gyermekre nézett.
Az éveken keresztül tartó
nyomozás és üldözés végre behozta a beleölt energiát – összegezte a férfi marcona
álarca mögött. Miután rájuk akadt, hónapokig sertepertélt körülöttük
észrevétlenül. Megismerte a szokásaikat és a gyengéiket. Lépéselőnyt szerzett,
és ki is használta. Mindent a legapróbb részletekig kitervelt. A démonvadászok
többé már nem menekülhettek előle, ma éjjel esélyük sem volt. Ez a minimum,
hiszen az a nő kihasználta és megrabolta. Négy-öt éve talán, ha történt – amely
illemedet korához képest egy szemhunyásnak tűnt csupán –, hogy a démonvadász
elcsábította és elhitette vele, hogy ők ketten együtt, dacolva az elvárásokkal
és a szabályokkal, családot alapíthatnak, és békét teremthetnek ebben a
végtelenül elvakult világban. Mogorva és távolságtartó lény hírében állt, nem
hitte volna, hogy egy női szív így meglágyíthatja és elvakíthatja merev
jellemét. Tévedett, keservesen megfizette az árát. A saját vérét akarták ellene
fordítani! Csak jogos revánsot vett, bár az igazsághoz az is hozzátartozik,
hogy bármiféle különösebb ok nélkül is ugyanígy élvezte volna a mészárlás és a
riadt sikítások kakafóniáját. A múltbéli incidens meg a több éves várakozás
csupán megfűszerezte a gyilkolás eksztázisát. A kétszínű nőszemélynek és az
idióta élettársának bármi áron, de pusztulnia kellett!
Csupán ez az apró gyermek
maradt az egész családból. Naiv és ártatlan. Kitűnő információ forrásként
szolgált eddig, de immár csak egy kockázatos nyűg. Vérszomjas énje vívódott;
hol maradni, hol távozni szeretett volna. Hollófekete
hajába belekapott a szél. Szeme vörösen felizzott, kivilágított sápadt arcszíne
palástjából. Gonosz és elégedett mosoly ült ki markáns arcára.
Az óra épp ekkor ütött
éjfélt. Megrázta magát és döntött. Rémisztő alakjával a kislány felé lépett,
majd leguggolt. Az óév búcsút mondott és átadta a helyét az újesztendőnek,
miként majd a gyermek régi, hazug léte is semmisé válik, hogy kezdetét vehesse
az új és igaz élete. Egy élet a másik, a megfelelő oldalon.
– Eljöttem érted –
vigyorgott a férfi, éles fogait vörösre festette a vér. – Vár az otthonod,
hercegnőm! – Tárta szét karját.
A félvér kislány
megborzongott, majd zokogásban tört ki. A sokktól hirtelen nem ismerte fel a
férfit, de most már teljesen biztos volt benne:
– Papa! – kiáltotta
hüppögve és a démon oltalmazó ölelésébe rohant.
A megkönnyebbülés könnyei
gördültek végig a gyermek alabástrom arcán. Végre egy megnyugtató, ismerős
tekintet és egy lény, akinek az ölelése vigaszt ígért ezen borzalmas,
véráztatta éjszaka után.
Nem hiába, a vér kötelez.
 |
| kép forrása |
