Szilágyi Heléna: A vendég



Kegyetlen idő tombolt, mintha fagyos sóhajával maga az Úristen ostorozta volna dévaj, földi teremtményeit, vagy démoni kriptaszökevényeket igyekezne visszahajtani a Pokol perzselő melegébe. Aki megtehette, a városközpontba ment szórakozni, aki pedig nem, az otthona csendjében ünnepelte a szilvesztert, miközben agyzsibbasztó televízió-műsorokat bámult a kanapéján kuporogva. Mindenesetre az utcák kihaltan kongtak és a házak többsége is üresen maradt az esztendő utolsó napjára.
A főutca legvégén egy takaros családi ház állt, melyet hatalmas fakerítés oltalmazott és terebélyes diófák lombjai takartak a kíváncsiskodó szemek elől. Ez volt az év egyetlen éjjele, amit a ház tulajdonosai otthon tölthettek együtt, hiszen munkájuk minden egyes napja éjszakai műszakot követelt, hol együtt, hol külön-külön megbirkózva a kihívásokkal. A szomszédok csak ritkán találkoztak velük, sőt kerülték őket. Különös, egyenesen hátborzongató szerzeteknek tartották ezt a házaspárt. Ami nem is csoda, hiszen a ház lakói nem szívesen kötötték más orrára hétköznapitól eltérő életük részleteit.
Éjjel féltizenkettő felé járt az idő, mikor a sikoly felharsant a titokzatos épületben. A zsibbadt némaságban vérfagyasztó üdeséggel hasított keresztül. Kába szomszédságuk fel sem figyelt a visító kiáltásra, betudták egy alkoholmámorban fetrengő huligán sikoltozó hahotájának. Ennek ellenére az emeleten alvó kislány szemhéja felpattant. Felült az ágyban, körbejáratta a tekintetét és hallgatózott a sistergő csendben. A kisvillany fénye a sötétből félhomályt varázsolt a gyerekszobába, amely eddig távol tartotta a szellemeket és a sötétség szörnyetegeit attól, hogy zargassák békés álmát. A sikoly viszont mindent megváltoztatott. Az óév utolsó élménye semmi jót nem ígért. A gyermek nyelt egy nagyot, kicsi szíve csak úgy dübörgött, miközben szaporán kapkodta a levegőt. Megijesztette a hang, ám folytatás nem következett, így reménykedve visszafeküdt biztonságot nyújtó pihe-puha dunnája alá. Biztos csak álmodta a hangot, vagy valaki túl korán kezdett neki az újév köszöntésének – nyugtatgatta magát. Rengeteg logikus érv bizonygatta, hogy ez csupán irreális félelem, mégis reszketett, akár egy nyárfalevél.
A lánykát már tízkor ágyba küldték, mert majd’ leragadt a szeme, de a szülei még virrasztottak, szolid szilveszterezést terveztek erre az éjszakára. Nem akarta megzavarni a felnőtteket, ezért bebugyolálta magát a takaróba és lehunyta a szemét. Örült, hogy legalább a ma éjszakát itthon töltik mindketten.
− Szentséges ég! Mi történt? Mégis ki maga… Te? – dörrent fel egy férfi hangja. – Mégis Hogyan? Ne! Ezt ne! – kiáltotta elfúlt hangon, majd egy test tompa puffanása hallatszódott és ismét csönd ereszkedett a családi házra.
A csöppség a nevelőapja hangját vélte felismerni a felszűrődő hangfoszlányokból. Őt apának szólította. Ha az igazi édesapja ott lett volna – akit pedig papának hívott –, biztos szólt volna apának, hogy ne kiabáljon így. Éjszaka nem szabad, mert felébrednek a szomszédok! A mai éjjel talán kivétel ez alól, de attól még dühösek lehetnek. Papa tudta ezt, mert mikor meglátogatta, sosem hangoskodott. Mindig elővigyázatosan járt el, még sosem hallották meg  az érkezését. A lány és édesapja hónapokon át őrizgetett titka a mai napig nem szivárgott ki és ez bizsergető jóérzéssel telítette a kisgyermek szívét, ami a jelenlegi riadalmát is enyhítette kissé.
Miután bénító félelme elpárolgott és csak a mardosó kíváncsiság maradt, megmarkolta a paplant, majd tágra nyílt pupillával kikukucskált alóla. Nem morajlottak a földszintről már sem léptek, sem lélegzetvételek. Semmi, csak a mindent elnyelő némaság. Feltornászta magát ülő helyzetbe, majd lerúgta a takaróját. Szomorú félhomály ölelte körbe, amely indulásra késztette. A vén parketta keservesen nyekergett a talpa alatt, miközben kisétált a folyosóra. Rettegő lelke megnyugtatásra vágyott; pár kedves szóra, ami elfeledteti vele a felriadásának minden hátborzongató részletét. Az anyukáját akarta.
Apró, csetlő-botló léptekkel szedte a lépcsőfokokat, ám félúton megtorpant. Az egyetlen fényforrás a gyermekszoba résnyire tárt ajtaja mögül pislákolt, a ház többi látható részét sötétség borította. A fojtogató csendben a gyermek nem mert tovább haladni. A szúette fadeszkák a csöppség súlya alatt halk nyikorgást hallatott és tépázta kiélezett idegeit. Bár a dermesztő csendnél még ez a kísérteties muzsika is megnyugtatóbb volt, a saját hangja meg fölöttébb:
– Anyu! Anyu! – szólongatta félhangosan az édesanyját, majd csak várt. Csilingelő szopránja erőtlenül rezonált a térben. Senki nem válaszolt. 
– Anyu? – rebegte utoljára, reménykedőn. Ám az eredmény ugyanaz: semmi.
– Hát akkor most ki fogja megvigasztalni? – töprengett a kisleány fodros hálóingjét morzsolgatva ujjai között. A félelemérzet újra és újra rákacsintott sötét odvából.
Elszontyolodott, de kiirthatatlan kíváncsisága és naiv tudatlansága tovább hajtotta. Úgy vélte, az anyja biztos elaludt, ez a hit erőt adott neki. Majd édesanyja fülébe suttog, mert attól mindig felébred, és utána minden bizonnyal el fogja mesélni neki, hogy miért viselkedtek ilyen furcsán. Hogy miért nem válaszoltak, holott mindig az első szavára az ágya mellett termett valamelyikük...
A magas korlátba kapaszkodva lejjebb bukdácsolt, míg meg nem érkezett az előszobába. A koromsötét tarka fénypászmákkal gazdagodott. A karácsonyfa égői vígan világítottak, a kék és piros égők felváltva izzottak a sötét szobában. A fenyő illata megcsapta a gyermek orrát… és ezen kívül még valami. Egy ismerős szag, amit még a cirka három évével is azonosítani tudott. Ugyanilyet érzett, mikor egyszer átrohant a zebrán és elbotlott a padkában. A térdét felsértette a beton, amitől valami vörös buggyant ki a sebből: ez a fémes aroma a vér szaga. Sírt, mikor utoljára ezt megérezte. Rossz volt, nagyon rossz. Alsó ajkát lebiggyesztette a szomorú emlék hatására és tétován tipegett csupasz talpával. Nem akart megint sírni, nem akart megint fájdalmat érezni. Csak az anyukáját akarta.
– Anyu! – kiáltotta kétségbeesve, majd a hálószoba felé indult.
Az ajtó könnyedén adta meg magát a csöpp teremtésnek, és nyikorogva kitárult. A látvány, ami fogadta, felfoghatatlan volt számára.
– Anyu, hívtalak. Miért nem jöttél? – topogott a franciaágy mellé, és megfogta édesanyja ernyedt kézfejét. – Anyu, vérzel – suttogta. – Fáj?
Édesanyja szemei rámeredtek, a kislány érdeklődve pillantott vissza rá. Felelet mégsem érkezett. A szempár fénytelen és üres maradt, a test pedig mozdulatlan.
– Anyu, alszol? Miért alszol nyitott szemmel? – Mikor felfogta, hogy hiába minden igyekezet, a mellette heverő férfihoz sétált. – Apa? Apa, miért nem válaszoltok? – kérdezte, de a férfi épp úgy csendbe temetkezett, mint a nő.
Mellettük a földön két fémes csillogású tárgy hevert. Az édesanyja mindig azt mondta, hogy nem játékszerek, hogy ez fontos a munkájához, és gyerekek hozzá sem nyúlhatnak. Túl veszélyesek, mert sebeket okoznak. Az anyja mindig is túlzottan óvta őt mindentől és mindenkitől, mintha a lelke mélyén örök rettegésben élt volna… És tessék: a kardok most véresek és mindketten hallottak voltak immár.
– Miért nem válaszol nekem senki? – pityeredett el. – Nem szerettek? - hüppögte, tehetetlenségében vörösre dörzsölte nagy, ártatlan ragyogású szemét.
Elárvultnak, cserbenhagyottnak érezte magát. A halál fogalmát még épp ésszel nem érhette fel, így éretlen gyermeki elméje büntetésnek fogta fel nevelői szótlanságát. Kereste az okokat, de nem jött rá, mit véthetett, hogy ezt a kegyetlen bánásmódod érdemli.
A semmiből váratlanul egy árnyék vetült elé a padlóra. Az ablaknál egy férfi állt. A kislány ijedtében hátrálni kezdett, de ügyetlenül a fenekére huppant. Az üveg halkan döngött, amikor az alak megkopogtatta, majd beintegetett a kicsinek. Rengeteg érzés és kérdés vegyült a kislány zsenge lelkében. Nem tudta, mi történik körülötte, és mihez kéne kezdenie. Szíve vadul kalapált és adrenalin áradt szét ereiben. Az ösztönös élni akarás átvette a hatalmat fiatal teste felett. Hirtelen felküzdötte magát a földről és úgy, ahogy volt, hálóingben és mezítláb, kirohant az udvarra. A talaj jéggé fagyott, így nem jutott sokáig. Az anyukája sosem engedte, hogy a jégre lépjen. Azt mondta, ha rálép, elesik és eltörik a lába. Ez ma már a sokadik olyan dolog volt, amit nem szeretett volna megélni. Így csak álldogált, miközben könnyáztatta szeme az égboltra meredt. Még azzal sem volt tisztában, mi végre jött a világra, de máris elveszik tőle a lehetőséget, hogy tisztességes felnőtté cseperedjen? Az élet igazságtalan.
A hó nagy pelyhekben hullt a koromfekete éjszakában, de még nem temette maga alá a tegnap délután épített hóembert. Bogyókból kirakott szája vidáman vigyorgott, és gesztenye szeme kárörvendve tekintett le a lánykára. A kislány hátán végigfutott a hideg, didergett és zihált. Lélegzete parányi pamacsokban hagyta el az ajkát. Fehér ruhácskája és sápadt bőre beleolvasztotta a hólepte tájba, de hollófekete haja büszkén hirdette hollétét: itt egy angyal a hóesésben.
Léptek nesze hangzott a ház takarása mögül. A hó ropogott az érkező bakancsa alatt és fortyogó tócsává vált hűlt helyén. A gyermek a hang irányába fordult és nagyokat nyelve meredt a még szereplőmentes kietlen tájra. Nem tehetett mást, hiszen a jég és a kolosszális kerítések tehetetlenségre kárhoztatták. Várta a végzetét.
A férfi kilépett a fal mögül és a reszkető gyermekre nézett.
Az éveken keresztül tartó nyomozás és üldözés végre behozta a beleölt energiát – összegezte a férfi marcona álarca mögött. Miután rájuk akadt, hónapokig sertepertélt körülöttük észrevétlenül. Megismerte a szokásaikat és a gyengéiket. Lépéselőnyt szerzett, és ki is használta. Mindent a legapróbb részletekig kitervelt. A démonvadászok többé már nem menekülhettek előle, ma éjjel esélyük sem volt. Ez a minimum, hiszen az a nő kihasználta és megrabolta. Négy-öt éve talán, ha történt – amely illemedet korához képest egy szemhunyásnak tűnt csupán –, hogy a démonvadász elcsábította és elhitette vele, hogy ők ketten együtt, dacolva az elvárásokkal és a szabályokkal, családot alapíthatnak, és békét teremthetnek ebben a végtelenül elvakult világban. Mogorva és távolságtartó lény hírében állt, nem hitte volna, hogy egy női szív így meglágyíthatja és elvakíthatja merev jellemét. Tévedett, keservesen megfizette az árát. A saját vérét akarták ellene fordítani! Csak jogos revánsot vett, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bármiféle különösebb ok nélkül is ugyanígy élvezte volna a mészárlás és a riadt sikítások kakafóniáját. A múltbéli incidens meg a több éves várakozás csupán megfűszerezte a gyilkolás eksztázisát. A kétszínű nőszemélynek és az idióta élettársának bármi áron, de pusztulnia kellett!
Csupán ez az apró gyermek maradt az egész családból. Naiv és ártatlan. Kitűnő információ forrásként szolgált eddig, de immár csak egy kockázatos nyűg. Vérszomjas énje vívódott; hol maradni, hol távozni szeretett volna. Hollófekete hajába belekapott a szél. Szeme vörösen felizzott, kivilágított sápadt arcszíne palástjából. Gonosz és elégedett mosoly ült ki markáns arcára.
Az óra épp ekkor ütött éjfélt. Megrázta magát és döntött. Rémisztő alakjával a kislány felé lépett, majd leguggolt. Az óév búcsút mondott és átadta a helyét az újesztendőnek, miként majd a gyermek régi, hazug léte is semmisé válik, hogy kezdetét vehesse az új és igaz élete. Egy élet a másik, a megfelelő oldalon.
– Eljöttem érted – vigyorgott a férfi, éles fogait vörösre festette a vér. – Vár az otthonod, hercegnőm! – Tárta szét karját.
A félvér kislány megborzongott, majd zokogásban tört ki. A sokktól hirtelen nem ismerte fel a férfit, de most már teljesen biztos volt benne:
– Papa! – kiáltotta hüppögve és a démon oltalmazó ölelésébe rohant.
A megkönnyebbülés könnyei gördültek végig a gyermek alabástrom arcán. Végre egy megnyugtató, ismerős tekintet és egy lény, akinek az ölelése vigaszt ígért ezen borzalmas, véráztatta éjszaka után.
Nem hiába, a vér kötelez.



kép forrása

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews