Ez is zivatar volt a
javából. Persze a zivatarok ideje volt. Viharok jöttek, mentek, és maradtak. Norfolk
nem hazudtolta meg önmagát. A szeptember jeges hullámokban kapott erőre, hogy a
kunyhóikba zavarja még a birkákat legeltető szikár pásztorokat is.
A környéket áztató heves
esőzés a második hete tartott. A nehéz, és jeges esőcseppek úgy vágódtak az
ember bőrébe, mintha élük lett volna. A partokat nyaldosó hullámok meztelen háta
habzott, a háborgó égbolt nyomása alatt.
A tajték fölé füves
sziklák nyúltak. A mélységekben kőszilánkok fuldokoltak, melyeken elernyedt birkatetemeket
taszigált a víz. Lenyelte, azután visszakérődzte a testeket. A testek tűrtek, akárha
gyapjúlábtörlőket dobált volna szét az eleven aszfaltszínű óceán.
A pásztorok, valahogyan
természetesnek fogadták el, hogy egy-egy megriadt állat a mélyben lelte halálát.
A morajlásától senki sem tudta megkülönböztetni a halálsikolyt meg az ég
morgását.
Lord Wharton, mielőtt csatlakozott a gyászmenethez, elment a
Raynham Halli sziklához, és egy fehér rózsát hajított a hullámok közé. Senki
sem látta. Szokás szerint csak a birkákat hagyták a legelőn, amik egyetlen élő
tömegben sodródtak körülötte.
Egy részen, tőle jobbra
még nem javították meg az alacsony deszkakerítést, ami egyfajta terelőnek
készült azért, hogy az állatok biztonságos távolban maradjanak a szikla
peremétől. Az járt a fejében, hogy egészen könnyedén lesodorhatnák a mélybe.
A menetnek párszor meg
kellett állnia, hogy a sor elején haladó hintó megbokrosodott lovait a hajtó
megnyugtassa. Utoljára már a cilinderét sem nyomta a fejébe. Hajadonfővel
ugrott le a bőrülésből, és sietett a záporozó esőben ficánkoló állatokhoz.
– Pocsék idő! – jegyezte meg valaki.
A megszólított férfi a menet legelején ácsorgott. Egyik
lábáról a másikra nehezedett, és a legtöbben a reflexszerű vállrándulásaiból
arra következtettek, hogy a férfit is a csontig hatoló hideg szél járja át,
mint ahogy egyébként mindenki mást is.
A kocsi mögül kilesve
hol az ágaskodó lovakkal bajlódó hajtót figyelte, hol pedig a lezárt koporsót,
a fekete bársonnyal bélelt kocsi belsejében. Földig érő vízhatlan kabátban
csuklyával a fején úgy festett, mintha legalábbis valamilyen titkos rend papja
lenne.
Amint a férfi félig megfordult, Lord Wharton kivált a sorból,
és mellé lépett.
– Őszinte részvétem Charles!
A férfi ránézett, de nem szólt csak az után, hogy csillogó
szemeit ismét a koporsóra szegezte.
– Talán az ég akarta, hogy lezuhanjon. Hogy bűnhődjön, amiért
megcsalt engem!
Lord Wharton, a hideg szél, és eső dacára, hirtelen forrónak
érezte az arcán lecsorgó esőcseppeket. Zavartan nézett körbe. Egy férfi, aki
közvetlenül mögöttük várakozott – szintén hosszú viharkabátban – egy
jajveszékelő asszonyt támogatott. Vállait átkarolta, és a legtöbben velük
voltak elfoglalva. Úgy tűnt senki sem figyelt fel a beszélgetésükre. Így
némileg megkönnyebbülve fordult ismét Charles Townshend felé.
– Ezt már megbeszéltük Charles. Ártatlan kaland volt, nem több...
Az ég szerelmére, ezért még nem érdemelt halált!
Charles Townshend rá se nézett. Még mielőtt a hajtó
visszakászálódott a bakra, és a menet újból megindult, Lord Wharton pillantása
végigkúszott a másik férfi merev tekintetének útvonalán.
Nem tudta sokáig nézni
a koporsót. Sőt már-már visszapattant a puha bélésről a pillantása, amibe a
koporsót süllyesztettek. Égett a torka. Ádámcsutkája, mintha egy karót vertek
volna belé, megfeszült az előtörni készülő zokogástól, amit kénytelen volt
lenyelni, és a lüktető nyaki ütőerébe szorítani. Azt kívánta: Bárcsak képes
lennék rá. Bárcsak megfojtana a bűnbánat!
Egyedül Lord Wharton
maradt állva. Görnyedten az arcába záporozó esőben figyelte a távolodó menetet.
A szertartás végeztével,
Charles Townshend visszatért Raynham Hallba.
A ház hideg volt. Az
ajtóban ledobálta magáról a vizes felső viseletét, s ez alatt le nem vette
szemét a szemközti lépcsősorról. A meredek lépcsők tetejét elnyelte a sötétség.
Fölment a lépcsőn.
A szobához érve megállt
a folyosón. Fülét az ajtóra tapasztotta, és hallgatózott.
Odabentről semmi zaj
nem szűrődött ki. A kezében szorongatott kulcsot a zárba dugta, és kinyitotta
vele a zárat.
Az ajtó nyekeregve
tárult ki, és visszhangot vert az üres folyosón.
A nő, fekete
selyemfátyolt viselt, szoros fekete felöltőt nyakmagasítóval, ami egészen a
fátyol aljáig ért.
– Vége van Dorothy!
Amikor közelebb lépett,
és a vállára rakta a kezét, a nő összerezzent.
– Így már nem zavarhat
minket semmi. Senki. Még a Lord Wharton féle alakok sem…
Megfordult, elment az ajtóig,
de ott megtorpant. A következő pillanatban ismét befordult a szobába.
Lady Dorothy
változatlanul a kupola alakú ablak előtt állt, aminek kék festett üvege volt, s
csak homályos foltnak látszódott rajta keresztül a kinti szomorú táj.
Charles Townshend a
lábai mellé guggolt. Kézfejével arrébb tessékelte a hosszú ruha alját, ami alól
elővillant a nő vékony bokája. Amint meggyőződött róla hogy a vasabroncs, ami
körbefogta a nő bokáját megfelelően zár, visszaengedte rá a ruhát. Jobb kezével
oldalra nyúlt, megragadta, majd megrántotta a padlón heverő láncot. A lánc
megfeszült, majd ropogva esett a padlóra. A férfi elégedetten megfordult. Még
egyszer megrántotta. Az ágy meg se moccant.
Lady Dorothy egyre csak
bámult kifelé. A táj, a fák fekete foltok. Az élet torzói. Táncoltak előtte,
mint a kísértetek. A temetésére gondolt. Arra hogy immár halott. Hogy ő maga is
kísértet…