- Nem akarsz
beszélgetni?
Csodálkozva pillantottam
rá: még a végállomáson szállt fel az éjszakai buszra, nem sokkal az után, hogy
én elfoglaltam a kedvenc ülőhelyem, mielőtt bárki más megtehetné és előkotortam
valami könyvet. Szép volt, ez kétségtelen, amiért is elég gyakran és hosszú
ideig pihentettem fáradt szemeim finom vonásain, és nemigen kötött le már az
olvasás. Nem egyszer pillantott ő is felém, és amikor találkozott a
tekintetünk, ő nem kapta el az övét, mint mások tették volna, csak nézett
egyenesen a szemembe. Fakó szemei voltak és hosszú, vörös haja…
Aztán leszálltunk és
nekivágtunk a kihalt útnak. Csendes ősz eleji éjszaka volt, zajt csupán a
cipőink kopogása és az örökké nyughatatlan kutyák ugatása csapott. Gondolataim
ide-oda cikáztak a nem egészen másfél órával korábban véget ért koncertünk és
valami zavaros álomvilág között, amely csakis ilyenkor, az éjszakában bújik
elő. Jók voltunk, ez kétségtelen, bár az is igaz, hogy a rengeteg elfogyasztott
sör méretes nyomot hagyott a játékunk színvonalán; körülöttem halkan susogtak a
fák lombjai, míg az égen fekete felhőcsíkok úsztak, néha kiharaptak egy-egy
kisebb darabot a félholdból, melynek fénye olvadt ezüst unikornis-vérként
ömlött rájuk.
- Nem is tudom… –
rándítottam meg a vállam. Nemigen szoktam beszédbe elegyedni az utcán bárkivel
is, éjszakai sétáim alatt pedig egyenesen szentségtörésnek éreztem volna.
- Többször is rám
néztél a buszon.
- Szinte le se vettem
rólad a szemem.
- Miért? – mosolyodott
el – Tetszem neked?
- Csupán értékeltem a
szépséget, ennyi az egész – egyike a legostobább válaszaimnak, amelyek az ilyen
és ehhez hasonló szituációkban az évek során születtek.
- És most, hogy
leszálltunk, vége is a dolognak?
- Minek folytatás? –
néztem rá még mindig elég zavartan – Az a dolog a buszon csupán egy érzés volt,
mint amikor megállsz egy kép előtt a múzeumban; azt se viszed haza.
- Ezek szerint én is
csak egy kép volnék?
- Nem ezt mondtam.
Egyszerűen csak jó volt nézni téged.
- A múzeumokban belépő
is van, nem? – mosolyodott el ismét.
- Pénzt akarsz talán?
- Te egész úton
bámultál, de fogalmam se volt, hogy miért. Most rajtam a sor.
- Nézni akarsz talán?
- Semmi kedvem csak úgy
némán gyalogolni egész hazáig – felelte, továbbra is mosolyogva – Legyen az a
belépőd, hogy beszélgetünk!
- Ha ezt akarod…
- Mit keresel ilyenkor
az utcán?
- Szeretek éjszaka
csavarogni – feleltem, teljesen őszintén -, amúgy meg koncertünk volt.
- Szóval zenész vagy?
- Azért ne túlozzuk el!
A poén kedvéért alakítottunk egy zenekart pár haverral, és minden második
hétvégén zajongunk valami kocsmában, ennyi.
- Talán mégse vagytok
annyira rosszak.
- Tudja a fene.
- És mit szeretsz
annyira az éjszakában?
- Tessék? – meglepett a
hirtelen váltás, mivel arra készültem, hogy pár percig még álszerény közhelyekkel
fényezhetem a bandánkat.
- Azt mondtad, szeretsz
éjszaka csavarogni. Mégis miért?
- Sok minden miatt.
Utálom a napfényt, viszont megnyugtat a sötétség. Éjszaka nincs tömeg az
utcákon, azok viszont, akik ilyenkor kint vannak, mintha csak részben
tartoznának ehhez a világhoz… Meg aztán szeretem a csillagokat.
- Én is szeretem az
éjszakákat – mosolygott tovább – Valahogy sokkal békésebb minden.
- A világ fele álmodik
ilyenkor – néztem az út menti házak felé – és az a sok álom varázzsal itatja át
az éjjel minden pillanatát.
- Ez szépen hangzik.
- Csak egy gondolat
volt, amiből talán még nincs közhely.
- Sosem írtál még? –
kérdezte ekkor – Úgy értem, csak úgy…
- De, sokszor.
- Miről?
- Nevetni fogsz, ha
megmondom.
- Na?
- Álmokról.
- Álmokról? – valóban
nevetett, bár nem gúnyosan – A saját álmaidról?
- Igen, bár ezek nem is
igazán álmok – fordítottam felé a fejem – Gyakorta jutnak az eszembe
történetek, máskor meg álmok ragadnak meg a fejemben az után is, hogy
felébredtem.
- Ezek szerint költő
vagy.
- Sose mondták még, meg
hülye is vagyok a rímekhez.
- Az álmok csodáit
szavakba foglalni csak költészettel vagy varázslattal lehet – felelte – Amikor
álmodunk, mindannyiunk fejében csodálatos gondolatok születnek; költővé az
válik, aki ébren is emlékszik ezekre.
- Költészet? – én is
elmosolyodtam – Még álmomban se jutott volna az eszembe soha, hogy költészetnek
nevezzem, mit csinálok.
- Szavakká lesznek az
álmaidból fogant gondolatok, mi ez, ha nem költészet, még ha próza is a
végeredménye?
- Sokat tudsz ezekről a
dolgokról.
- Van az életnek egy
olyan pillanata, amikor minden áhított tudás megszerezhető.
- Álom és valóság
között félúton?
- Ha ott keresnéd…
- Nem húzok határt a
kettő közé – vontam meg a vállam – Sem az írásaimban, sem az életemben.
- Akkor viszont a félút
se létezik.
- Halál és élet között
se?
- Nincsenek határok –
felelte –, csupán a józanész törvényei közé szorított világ körül; se álom és
ébrenlét, se halál és élet között. És hogy éppen hol vagy, csupán azon múlik,
mihez viszonyítasz.
- Ha viszont már
viszonyítok, adódhat helyzet, amikor két „dolog” közé kerülök.
- Mindig választasz,
mivel az élet minden pillanata fordulópont, ezért aztán a félút nem egy
állapot, csupán a tudat reakciója.
- Mire?
- A környező dolgokra.
Az olyan fogalmak, mint idő és tér, álom és valóság, de talán még a fent és
lent is értelmüket vesztik az ösztönösség szintjén.
- Az érzést helyeznéd a
józanész elé?
- Pontosan, minthogy a
józan ész csupán arra jó, hogy a nevében alkotott materialista és földhözragadt
szabályokkal száműzzék a világból mindazt a csodát, amelyekből például a te
írásaid is születnek. Látod a szivárványt, és az káprázatos, de abban a
pillanatban, ahogy elgondolkozol, mi okozza, a jelenség már el is vesztette
varázsát.
- Értem.
- Nézz csak oda – mutatott
előre ekkor –, de hunyoríts erősen! Mit látsz?
- Kéken fénylő betűket
– feleltem és elmosolyodtam – Az áll ott, hogy YGSETR.
- Egy szó.
- Csak egy hibás
fényreklám.
- Az tökmindegy! Az
előbb csak a világító betűket láttad, vagy nem?
- De…
- Leírva láttál
valamit, mégis kételkedsz a létezésében?
- Mi értelme van annak,
hogy ygsetr? – értetlenül meredtem rá: abban a pillanatban biztos voltam benne,
hogy bolond – Vagy ez is egy újabb csoda?
- Talán az – bólogatott
titokzatos mosollyal – Neked, aki papírra veted mindazt, amit mások nyomban az
ébredésük pillanatában elfelejtenek, mi jut róla az eszedbe?
- Akár valami név…
Lehetne mondjuk, egy éjszakai klubé, nem?
- inkább valami
olyasmié, amiből sok van.
- Legyen, ámde amit
most láttam, vagyis ez a szó… – elgondolkozva csóváltam a fejem – Életemben
most láttam először ezt a feliratot és kétlem, hogy valaha is belebotlok még
egyszer, tehát egyedinek és megismételhetetlennek kell tekintenem.
- Ha nem tudnám, hogy
semmi nem történik véletlenül, most azt mondanám, igazad van.
- Mi nem véletlenszerű
abban, hogy pont ezek a betűk maradtak égve egy gyógyszertár fényreklámjából?
- Ennél jóval
hétköznapibb dolgokról is jutottak már eszedbe furcsa dolgok, nem igaz? –
kérdezett vissza, én meg elképedve meredtem rá.
- Honnan tudod?
- Aki álmokban él,
annak ez természetes. Sokan úgy hiszik, hogy az álom csupán a valóság
tudatalatti leképezése volna, mi furcsaság van hát abban, ha a valóság egy
apró, torzult részletét álomként éljük meg?
- Sosem tekintettem úgy
az álmaimra, mintha azok csupán a mindennapi életem árnyai lennének.
Emlékekként gondoltam rájuk, hajdani vagy majdani korok szellemeiként.
- A múlt és a jövő
egyaránt nyomot hagy a jelenben – nem tudtam eldönteni, hogy mondja, vagy
kérdezi-e ezt. Aztán folytatta – Ha látsz egy rügyet, pontosan tudod, hogy
levél lesz belőle, még ha a levél későbbi formáját és méretét csupán sejteni
lehet, az ág pedig még akkor is őrizni fogja a rügy nyomát, amikor a levél
réges rég elszáradt már.
Elhallgatott, aztán
felnézett az égre. A felhők mostanra eltűntek, valamennyi fényesebb csillag
kristálytisztán ragyogott odafent. Az út egy kivilágítatlan szakaszához értünk,
amit mindkét oldalról keskeny ösvényekkel szabdalt akácliget fogott közre: a
természet itt szabad kezet kapott.
- Arra mi van? – bökött
ekkor a lány a fák felé, amelyeket épp néztem.
- Nem tudom.
- És nem is akarod
megtudni?
- Most? – csodálkozva
fordultam felé.
- Csak nem félsz a
sötéttől? – nevetett és már indult is arra – Nem jössz?
- De…
Combig érő gazban
gázoltunk az egyik ösvényhez, ami aztán egyenesen a sűrű és koromsötét
bozótosba vezetett minket. Az én talpam alatt olykor meg-megroppant valami, ő
azonban mintha látta volna a fű között rejtőző dolgokat, mert soha nem lépett
rá egyre sem.
- Épp most mentél el a
halál mellett.
- Tessék?
- Mondom, épp most
mentél el a halál mellett – fordultam felé, amikor a lombok között átsütő
holdfény egy pillanatra megvilágította az arcát – Körülöttünk mindenfelé ott az
élet: fű, fák, meg a többi, de volt itt egy kiszáradt bokor is az előbb.
- Ez így van rendjén,
nem igaz?
- De igen.
- Úgy értem – folytatta
–, hogy egyik se létezhet a másik nélkül. Minden élő sorsa az elmúlás, így
nincs értelme életről se beszélni, amíg nem veszünk tudomást a halálról… Én
régen rettenetesen féltem, mi lesz akkor, ha meghalok.
- Miért?
- Egyfelől nem akartam megválni
mindattól, ami az életemet jelenti, meg aztán az életről mindenki tud mindent,
ez viszont a halálról nem mondható el.
- A haláltól mindenki
fél – bólogattam –, talán mert olyan bizonytalanság lengi körül, amit
semmiképp, semmilyen eszközzel nem lehet feloldani. A hit, ha elég erős,
jelenthet némi támaszt.
- És miben kellene
hinni? – kérdezte és felém fordult – Istenben talán?
- Melyikben? –
kérdeztem vissza vigyorogva.
- Gondoltál arra, hogy
megcsókolj?
- Tessék? – teljesen
váratlanul ért a kérdése.
- Még a buszon… De akár
most is, hisz elég régóta ácsorgunk már itt egyhelyben.
- Hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem – még mindig nemigen tudtam, mit feleljek – De az csak egy
futó gondolat volt…
- Miért?
- Jobban élveztem a
beszélgetésünket annál, semhogy félbeszakítsam, és talán elrontsak mindent.
- Talán… Zavar a
bizonytalanság, vagy csak kíváncsi voltál, megteszem-e én az első lépést?
- Te is gondoltál rá,
nem igaz? – a hirtelen váltás miatt még mindig nem tudtam, mit kezdjek a
helyzettel. Álmok és költészet, aztán csók…
- Persze.
- Akkor az a csók már
meg is történt.
- Hogyhogy? – mintha
enyhén csalódott lett volna, én meg persze elnevettem magam.
- Egy párhuzamos
létsíkon, ami a mi gondolatainkból született. Ugyanarra gondoltunk mind a
ketten, még ha csak egészen rövid ideig is, ez pedig elég ahhoz, hogy valahol
az a csók valóra váljon.
- Ez tetszik! –
gyönyörű nevetése volt, akkor azt kívántam, bár lennék azon a másik létsíkon –
Szóval szerinted elég csak gondolnom valamire és az nyomban valóra is válik
valahol?
- Minden álom egy
világot teremt. És éppen te mondtad az előbb, hogy nincsenek határok, nem igaz?
- Győztél – vont
vállat, majd a következő pillanatban a nyakam köré kulcsolta a karjait – És mit
szólnál ahhoz, ha az a párhuzamos létsík most egybeesne ezzel itt?
Nem hagyott időt a
válaszra. Puha, málnaízű ajkak tapadtak forró szenvedéllyel a számhoz.
Meglepetésem csak egy pillanatig tartott, aztán átöleltem, olyan szorosan,
amennyire csak mertem; még kisebb és törékenyebb volt, mint amilyennek látszott
és bár mindketten fel voltunk öltözve, minden érzékem azt súgta, hogy egymásnak
simuló testünk teljesen meztelen. Hosszú percek teltek el így, aztán
kibontakoztunk egymás karjaiból.
- Most már tényleg
megtörtént – suttogta ekkor –, méghozzá, ha igazad van, mindjárt két létsíkon
is.
- Ezt mért kaptam?
- Amiért adtad is.
- Csak úgy? –
kérdeztem, mire elnevette magát és mindketten továbbindultunk, lassan sétálva.
- Merre mész? –
kérdezte rövid hallgatás után.
- Már réges rég nem
arra megyünk, amerre lakom. Miért?
- Fáradtnak tűnsz…
- Mintha nem a régi
volnék, tudom – mosolyodtam el – Nem vagyok épp kipihent, az biztos, de most
nem számít. Te talán álmos vagy?
- Úgy nézek ki?
- A fene se tudja ebben
a sötétben.
- Talán egy kicsit.
- Merrefelé laksz? – kérdeztem
ekkor, mire megtorpant és elbizonytalanodva nézett körül.
- Hol is vagyunk most
pontosan?
- Valahol a patakpart
mentén, ha minden igaz. Úgy emlékszem, még nem jöttünk át a hídon.
- Én is azt hiszem… –
szorosan hozzám bújt, inkább játékosan, de mégis úgy, mintha az, hogy a
hazaútról kezdtünk beszélni, máris elválasztana bennünket.
- Ha visszafelé
indulnánk, előbb-utóbb a műúton lyukadnánk ki – öleltem át a vállát – De az
egyik álmomban azt mondták nekem, hogy sohase nézzek vissza.
- És ne is fordulj
vissza – bólintott, mintha legalábbis osztozott volna velem azon az álmon –
Igaza volt, akárki mondta is.
- Azt mondod?
- Ha visszanézel,
meglátod, mi mindent hagytál magad mögött. Az elmúlt dolgok visszahúznak
magukhoz és lebéklyózzák a lelked, akár az egykor volt boldogság kínjával, akár
a rég ejtett és soha jóvá nem tett hibák miatt érzett elkeseredéssel. A jövő
ellenben felemel téged, szárnyakad ad.
- Mindig a jelen az,
ami számított nekem – vontam vállat – mert az az egyetlen, ami kézzelfogható.
Az adott pillanat, aminek oka és következménye van. A jövő folyton változik,
míg a múlt érinthetetlen, ezzel szemben viszont a jelen agyag egy fazekas
korongján: a formátlan pillanat az ujjaid között nyeri el kecses formáját, ám
véglegessé csak akkor válik, miután kiégetted.
- Vagyis a pillanat
csak az után válik értékké, hogy már elmúlt?
- Nem. Addig érték,
amíg megélheted. Vannak pillanatok, amelyek sose jönnek el, mert mielőtt
jelenné válhatnának, egy döntés folytán egy másik pillanat lép a helyükre.
- Nincs sorsszerűség és
„előre megírt” dolgok se léteznek?
- A sorsszerűség
szerintem olyan, mint a szerepjáték – feleltem – Ugyan valaki más meséli a
történetet, de a te döntéseid befolyásolják a dolgok menetét. A csókunk például
meg sem történt volna, ha…
- Szeretnéd meg nem
történtté tenni? – csapott le rám nevetve.
- Egyáltalán nem. Csak
azt mondtam, hogy amíg te talán mindenképp meg akartad tenni, én csupán
eljátszottam a gondolatával.
- A végén még kisütöd,
hogy én támadtalak le! Szépen vagyunk…
- Eszemben sincs ilyet
mondani – ráztam meg nevetve a fejem – De ha te arra vártál volna, hogy én
tegyem meg az első lépést, a csókunk sose történik meg. Mármint ezen a
létsíkon.
- Miért?
- Mert én mindig a
fekete bábukkal játszom: sose az enyém az első lépés.
- Ez mindig így volt,
vagy voltak azért jobb pillanataid is?
- Voltak, de leszoktam
róluk. Voltak, amikor még mindenáron a jóban akartam hinni, amikor voltam olyan
naiv, hogy engedtem érvényre jutni őket.
- Kicsit sötéten látod
a világot – mondta, mire elmosolyodtam.
- Végtére is éjszaka
van, vagy mi…
- De most komolyan! –
kislányos hangon mondta ezt, mintha megint csak incselkedni akarna.
- Komolyan? Nos igen,
sötéten látom mindazt, ami körülvesz. Ha hinni tudtam volna a máznak, ami mögé
a világ a hazugságait rejti, még ma is olyan lennék, mint évekkel ezelőtt,
szerencsére azonban felnyitották a szemem.
- És mi ennek a megvilágosodásnak
a lényege? – kérdezte ekkor – elfordulni mindentől, ami boldoggá tenne, csak
mert felszínes máznak, vagy hazugságnak találod?
- Kerestem én ezeket az
a dolgokat, de minden, amit találtam, csak a hamisságot igazolta. Nem létezik
semmi, ami – ahogy te mondtad – boldoggá teheti az embert, csak ha már
egyébként is az.
- Vagyis?
- Vagyis a váratlan
öröm se egészen váratlan. Nem az tesz boldoggá, ami kiváltja belőled az érzést,
hanem maga az érzés, ami viszont vagy megvan, vagy nincs.
- Ezzel megtagadsz
mindent, ami széppé teszi a világot – csóválta a fejét – Hátat fordítasz a
boldogságnak.
- Hittem én a
boldogságban, ahogy sok minden másban is – feleltem – A szeretetben, meg a
többi szép és jó dologban, és persze az álmaimban. Aztán szépen, egyenként
elsorvadtak vagy elvesztek a szép és jó dolgok és velük haltak az álmok is,
egy-egy minden alkalommal… Amíg az egyik álmomban választást nem kínáltak
nekem.
- Ki? Ugyanaz, aki azt
mondta, sohase fordulj vissza?
- Igen – kicsit
meglepett, hogy kitalálta, de aztán inkább csak folytattam – Az előbb már
beszéltem az okokról és a következményekről. Hát ennek jegyében én kizártam az
életemből mindent, ami „boldoggá tesz” és helyettük olyan dolgoknak szentelem a
figyelmemet, amik megnyugtatnak.
- Megnyugtatnak?
- Talán nem ez a
legjobb szó. Lecsendesítik a gondolataimat és olyankor sokkal könnyebben
foglalkozom például a történetekkel, amiket írok. Lemondtam egy sor olyan
dologról, amelyekkel a korosztályom az idejét tölti, bár pontosabb volna úgy,
hogy száműztem őket. Nem járok szórakozni, nem bámulom a tévét, és nagy ívben
kerülöm a futó kapcsolatokat. Ettől persze hidegnek és távolságtartónak
gondolnak…
- Akkor mi az, ami
maradt? – kérdezett, félig-meddig a szavamba vágva – Mit csinálsz azok helyett,
amiket száműztél?
- Azon kívül, hogy
dolgozom, és eljárok a zenekarunkkal, a leginkább álmodom.
- Tudom, éppen én
mondtam, hogy nincsenek határok – kicsit elhúzódott tőlem –, de a te esetedben
azt hiszem, mégiscsak jobb volna, ha lennének. Túlságosan sok időt töltesz
odaát!
- Talán mert úgy érzem,
nem tudnék hiteles lenni, ha nem élem meg mindazt, amit csinálok, ehhez pedig
elengedhetetlenek az álmok. Amikor például egy modellen dolgozom, az mit sem
ér, ha a készítése közben nem érzem úgy, hogy én is a részévé válok; ez
egyfajta meditáció, azt hiszem.
- És a zene?
- Sose tanultam, nem is
értek hozzá, úgyhogy ami jön, az inkább csak ösztönös. Ha jó napom van, egészen
olyan, mintha belőlem szólna. Olyankor én vagyok a hangszer, az áram az
ereimben bizsereg, a ritmust a szívem diktálja… Talán ezért is játszom
össze-vissza.
- Azért jó lehet, ha
ilyen érzésekkel állsz ki a színpadra, hanem ez a remete-életmód…
- Gyere el egyszer és
hallgass meg minket!
- Nem hiszem, hogy
módomban állna… – ismét megtorpant.
- Gondolod, hogy mégse
tetszene?
- De igen, csak épp… Nem
is tudom, hogy mondjam – végül csak megrándította a vállát – Nincs túl sok
szabadidőm.
- Ez egy kifogás.
- Talán igen –
mosolyodott el – Csak nem azt akarod mondani, hogy hallottad már párszor?
- Többnyire ez az első
jele annak, hogy egy kapcsolatom hamarosan véget ér.
- Ezek szerint a miénk
egy kapcsolat?
- Ha úgy vesszük…
- Hogy?
- Mint egy kapcsolatot.
Sétálgatunk immár órák óta, beszélgetünk mindenféléről, csókolózunk…
- És?
- És? – kérdeztem
vissza csodálkozva – Ez azért nem egy átlagos éjszakai program, vagy igen?
- Ki tudja? –
pillantott rám – Talán éppen ez lenne a természetes.
- Vicces.
- Micsoda? – tovább
indultunk. Ahogy egymás mellett lépkedtünk a koromsötét ösvényen, engem ismét
elkapott az a furcsa érzés, hogy kettőnk léptei közül egyedül az enyémek
csapnak zajt.
- Hát amit mondtál.
- Miért vicces?
- Ötleted sincs?
- Nézd – állt meg ismét
– Ha te most megint…
- … azt hiszem, hogy
összejöhet valami, akkor nem árt, ha mindjárt a legelején szólsz – vágtam a
szavába –, hogy tévedtem. Gondolom, ezt akartad mondani.
- Ez azért nem ilyen
egyszerű – rázta meg a fejét – Vannak dolgok, amiket nem lehet… Nem könnyű
megérteni.
- Mint például?
- Ne kérd, hogy
beszéljek róla, mert nem tehetem!
- Sose fogom ezt
megérteni.
- Mit?
- Hát hogy mi bajotok
velem.
- Azon túl, hogy
igyekeztél magadról mindvégig olyan képet kialakítani, ami bárkit elriasztana?
– mosolyodott el, de ez a mosoly gyorsan el is tűnt – De nem igazán értem a
kérdést: hogyhogy bajunk?
- Neked, meg a
többinek. Faképnél hagytok, amint egy kicsit is komolyabbra fordulna a dolog.
Menekültök, amint megsejtitek, mi van a felszín alatt.
- Egyáltalán nem erről
van szó – felelte ekkor olyan hangon, mintha feltörni készülő sírással
küszködne – Én lennék a legboldogabb, minden másképp lenne, de…
- Férjnél vagy talán? –
csalódottságom előhozta belőlem a szokásos szarkazmust.
- Ugyan! – mosolyodott
el – Csak hát…
Vártam, hogy tovább
beszél, de nem tette. Valamiért körülnéztem ekkor: közeledhetett a hajnal, mert
kékesfehér köd gyűlt a fatörzsek körül gomolyogva, akár valami rémfilmben… Vagy
az álmaimban.
- Azt hiszem, ideje
elválnunk – szólalt meg hirtelen, ezzel is fokozva a kissé borzongató érzést –
Hamarosan felkel a nap.
- Na és?
- Úgy tudtam, te sem
szereted a napfényt.
- Valóban – bólintottam
rá – Merre mész?
- Arra – mutatott abba
az irányba, amerre a legsűrűbb volt a köd. Egy különös fűzfa állt ott, a törzse
még azelőtt szétvált, hogy kibújt volna a földből, méghozzá nem is két, hanem
mindjárt háromfelé.
- És te?
- Szinte pontosan az
ellenkező irányba – feleltem, aztán elengedtem és szembefordultam vele – Hogy
búcsúzzunk el?
- Tessék?
- Csókkal vagy sziával?
- Te melyiket
szeretnéd?
- A legszívesebben
megcsókolnálak megint – sóhajtottam fel –, de azzal csak nehezíteném a dolgot.
- Akkor hát – nézett fel
rám nedvesen csillogó szemekkel – szia.
- Szia.
Elindultam, de alig pár
lépés után megálltam és visszanéztem a vállam felett. Minden másnál jobban
szerettem volna visszasietni hozzá, nem hallottam azonban a távolodó lépteit és
nem láttam őt magát sem. A köd talán sűrűbb volt, mint elsőre gondoltam.
Útban hazafelé semmi
másra nem tudtam gondolni, csak őrá, nem is igazán figyeltem, merre megyek.
Különös lány volt, ez kétségtelen, ahogy az volt az egész beszélgetésünk is,
hiszen jóformán sosem beszélek senkivel ilyesmikről, főleg nem olyannal, akivel
akkor találkozom először. Olyan érzéseket ébresztett fel bennem, amelyeket rég
halottnak hittem, bár azt nem mondanám, hogy szerelmes lettem belé – lehetett
volna a történetünknek ilyen folytatása, de ő nemet mondott rá. Nemet mondott
rám. Fogalmam sincs, miért tette, de újra csak úgy éreztem, hogy én voltam az,
aki megint elszúrt valamit, hogy senkinek se vagyok elég jó, és hasonlók. Volt
azonban valami az önmarcangolás mellett, ami sehogy sem hagyott nyugodni: ez a
valami egyre csak azt ismételgette, hogy valamit félreértettem, hogy egyáltalán
nem az volt, amire gondolok, amit hinni akarok. Hiszen ő is azt mondta, hogy
szeretné, de nem lehet…
Új, minden eddiginél
sötétebb gondolat vert ekkor tanyát az agyamban, pillanatok alatt kioltva az
egymással marakodó érzéseket. Mert hiszen csapda volt ez az egész, amibe én
újból belesétáltam, pedig számtalan formáját láttam már: szeretné, de nem
lehet, hányszor hallottam már ezt!
A becsapottak keserű
dühével trappoltam tovább az úton, valamiért mégsem tudtam gyűlölni őt. Csupán
a megszokott hidegség költözött vissza évek óta meglévő helyére a szívemben.
Akkor éjjel gondolni se tudtam már másra, mint hogy bármilyen jó társaság volt
is ez a különös lány, végső soron ő se különbözik a többitől.
Meglepően hamar
hazaértem és alig lefeküdtem, máris elnyomott az álom.
Fél óra választott el a
déltől, amikor felébredtem és első utam a kávéfőzőhöz vezetett. A konyhában be
volt kapcsolva a tévé, de ezúttal se figyeltem jobban oda rá, mint bármikor
máskor. A fejem még mindig tele volt az éjszakai kaland emlékeivel, de most
valahogy álomszerűnek tűnt az egész. Egy lány, akit soha azelőtt nem láttam,
mégis a legtitkosabb gondolataimról beszélgetek vele…
- … pataktól nem messze
találták meg, lakossági bejelentés nyomán – monoton hang volt, szinte
kényszerített, hogy odafigyeljek – A huszonhárom éves… csaknem két hónapja tűnt
el, ám mostanáig, mikor a ruhái és a nála talált iratok kétségtelenné tették a
holttest személyazonosságát, sokan reménykedtek, hogy épségben hazakerül.
Megdöbbentő képeket láthatnak most…
Valóban azok voltak,
bár egyáltalán nem azért, amiért a riporternő gondolta. Bár a hír szerint a
holttest már legalább egy hete fekhetett ott és hiába takarták le a rendőrök
még az újságírók érkezése előtt, nekem szemernyi kétségem se volt afelől, ki az
áldozat.
A lány az éjszakából.
Piszkos és gubancos, de
egyértelműen vörös hajtincset láttam megvillanni, ahogy az egyik rendőr lépés
közben kissé odébb sodorta a holttestre terített fehér takarót, a jelenet
hátterében pedig ott állt az a furcsa fa, amelynél elköszöntünk egymástól…
Pillanatok alatt felébredtem és meredten bámultam a képernyőt még jóval azután
is, hogy a híradás véget ért. A lány, akivel én átcsavarogtam az éjszakát, valójában
nem is élt már; beszélgettünk, csókolóztunk és talán még egymásba is szerettünk
volna, ha…
Egyszeriben
megértettem, mi volt az akadály, amiről beszélt és a legszívesebben sírva
fakadtam volna, amiért olyan ostobán viselkedtem vele. Azt kívántam, bár visszapörgethetném
az időt, hogy egy idétlen „szia” helyett csókkal engedhessem vissza őt oda,
ahonnét jött.
Egész nap ki sem jöttem
a szobámból, csak bámultam ki az ablakon. Elképzelni se tudom, miként
lehetséges az, hogy akkor éjjel órákat töltöttem egy halott lány társaságában,
de végül ré kellett jönnöm, hogy megint a rossz kérdést tettem fel magamnak,
hiszen már rég megkaptam tőle a választ.
Két szót mondott
csupán, amelyek akkor nem tűntek túl jelentősnek, de ez a két szó bőven elég
volt, hogy megválaszolja a kérdést, amit eddig mindenki csak feltenni tudott.
Nincsenek határok…
 |
| Kép forrása |
