Molnár Csaba: Bújócska ~ Árnyak hangja

Giulietta Fucci tudta, az állhatatosság Istentől ered, a hús bűne pedig az ördögtől. Az igazat megvallva nehezen tudott ebbe beletörődni. Amióta fölöltötte a karmeliták feketéjét, mintha egyúttal valamennyi szín is kiveszett volna az életéből. Tizenhat esztendősen hagyta a kolostor vasrácsos kapuja előtt mindazt, ami a szépséget, az örömet, a vidámságot és a boldogságot jelentette addigi életében. S minderről nem tehetett más, mint Istennek az emberiségre küldött büntetése, amely jóval nagyobb pusztítást végzett a halandók között, mint Szodomában és Gomorában annak idején. Giulietta és gazdag szülei túlélték ugyan az apokalipszis négy lovasának tombolását, miközben a Halál aratott, kaszájával takaros rendet vágva Európán, de ő igen nagy árat fizetett ezért. Néha úgy érezte – főként mióta suora Renit, a rendfőnöknőt megismerte, – hogy jobb lett volna a családi kriptában élve elrothadni, mint a karmeliták kolostorába vonulni. A kettő közt annyi volt pusztán a különbség, hogy a zárda falai között – amelyek érzéseit és vágyait úgy nyomták össze, mint ujjbegy a vérszívót – tovább folytatódott testének és lelkének kínzatása.

Alfredo Fucci, Firenze leggazdagabb polgáraként mindent elkövetett, hogy egyetlen lányának gyermekkora nélkülözze a gondokat, s dúskáljon a bőségben. Giulietta valóban úgy nőtt föl, hogy még a kis- és nagydolgát is arany éjjeliedénybe végezte. Apja a fűszerkereskedés mellett pénzkölcsönzéssel foglalkozott, a tetemes haszon és az uzsorakamatok pedig több generációra elegendően biztosították a család megélhetését. Sok gyermek esetében a jólét és a fényűzés nem képes pótolni bizonyos jellemgyöngeségeket – némely esetben egyenesen ezek felelősek értük –, de Giulietta Fucci – talán az anyai örökségnek köszönhetően – tisztelettudó, udvarias, megnyerő, életvidám, jóságos és okos (tán ez volt az egyetlen jellemhibája) hajadonná serdült. Szépsége hamar közismert lett városszerte, a fényűző Fucci-ház portáján kérők népes hada gyülekezett hát, a bálok pedig nem tarthattak oly hosszú ideig, hogy Giulietta valamennyi hódolóját fölvehette volna a táncrendjébe. A lány meglepően figyelmesen, de távolságtartóan viselkedett az udvarlókkal. Testének visszajelzéseit azonban képtelen volt figyelmen kívül hagyni; egy-egy tánc közben vére hevesen áramlott, szinte szétvetve ereit, ágyékában megmagyarázhatatlan lüktetést érzett, ahogy szemügyre vette partnere feszes harisnyában gömbölyödő ülepét.

Dacára a keresztény nevelésnek, amelyről suora Gemma gondoskodott, mindinkább felülkerekedett rajta egyfajta vágy. Az öreg karmelita nővér hetente járt hozzá, hogy a katolikus erkölcs alaptéziseire, valamint a Biblia igazságaira tanítsa. Negédes! Ez a szó jutott elsőként Giulietta eszébe suora Gemmáról. A nővér mosolya jóval nagyobb szeretetet mutatott, mint amennyi bensőjében rejtezhetett. Mint amikor a telitöltött söröskupa peremén túlcsordul az aranyló nedű. És a tekintet, amellyel az idős karmelita őt bámulta… nos, ezt a tekintetet sem tudta értelmezni mindaddig, mígnem a hódolói szemeiben ugyanezt a rejtélyes csillogást vélte fölfedezni, ahogy mellének halmait kutatták kósza pillantásaikkal. Csaknem hihetetlennek tűnt, hogy szépsége a nőket ugyanúgy megbabonázza, mint az ifjakat, legyenek azok akár egyházi emberek.

Giulietta testében az emésztő vágy és a kíváncsiság szüzességének elvesztéséhez vezetett volna hamarjában – Giuseppe Pelachio ígérkezett a legesélyesebbnek, mivel keskeny csípője, széles vállai, göndör, fekete tincsei minduntalan emésztő lángokat lobbantottak benne –, ha a Mindenható nem súlyt le Itáliára.

Az Úr 1346. esztendejében a tatár horda megtámadta a Krím félsziget déli partján fekvő genovai kereskedőkolóniákat. A Caffát ostromló tatár seregben pestisjárvány tört ki, s mielőtt fölhagytak volna a hiábavaló ostrommal, a kán parancsára a pestises hullákat katapulttal behajították a városba. Amikor a genovaiakon a fertőzés jelei mutatkoztak, hajóra szállva menekültek, de a pestist is magukkal hurcolták Itáliába. A következő évben már valamennyi városállamban, beleértve Firenzét is, jelentkezett a járvány, kietlen, föld fölötti temetőkké változtatva a településeket. Firenze lakosságának több mint egyharmada pusztult el pár hét leforgása alatt. Alfredo Fucci tajtékzott és a kezeit tördelte tehetetlenségében. Nem az életét féltette, sokkal inkább a vagyonát. A csökkenő népességszám miatt visszaesett a kereslet mind a fűszerek, mind az uzsorakamatra adott hitelek iránt, növekedtek a bérek, mivel egyre nehezebben lehetett hozzáértő munkaerőt találni, a Velencei Köztársaságból érkező karavánok pedig elakadtak – vagy elpusztultak az öszvérhajcsárok, vagy a karantén miatt nem engedték tovább őket. Az orvosok tehetetlenek voltak, a papok Isten büntetéséről suttogtak, a fertőzött házak ajtajait bedeszkázták – többek között a Fucci-rezidenciáét is, mivel két szolgájuk esett ágynak és lehelte ki lelkét pokoli kínok közepette.

Messzire fuss, soká maradj! – az egyetlen recept a járványra. Ezt hangoztatták a csőrös maszkot viselő doktorok – akik dőre módon úgy gondolták, a csőrbe dugdosott fűszerek és gyógynövények majdan megszűrik a fertőzött levegőt, amely a járvány melegágya –, s ugyanerről prédikáltak a papok, akik az utcasarkokról hirdették Isten igéjét a bedeszkázott házak ablakaiból könyöklőknek. De a Fucci-család nem menekülhetett el. Egyrészt nem hagyhatták magukra házuk népét, a szolgákat, másrészt nem volt olyan hozzáértő Alfredo Fucci környezetében, akiben a bankár maradéktalanul megbízott volna, rá hárítván az üzlet vezetését. Maradtak hát Firenzében, a bedeszkázott ajtók mögött, miközben az utcáról szájuk előtt koszos maszkot, kendőt viselő önkéntesek szedegették föl a holttesteket taligáikra, hogy aztán mésszel megöntözött tömegsírokba hajigálják őket.

Giulietta Fucci akkor nőtt föl egyik napról a másikra – tudván tudva, hogy gyermek- és ifjúkorának varázslatosan szép napjai végképp az enyészeté lettek –, amikor Simonetta haláltusáját végignézte. Persze, biztonságos távolból.

Simonetta egykorú volt Giuliettával. A lány legfőbb bizalmasaként hallgatta végig annak hol kesergő, hol fölkavaró elbeszéléseit a testét emésztő rendkívüli, ámbár ismeretlen eredetű tűzről, miközben fürösztötte, öltöztette, vagy hosszú, sötétbarna haját fésülte. Simonetta biztosította Giuliettát, hogy nagyon is megérti, mi játszódik le benne minduntalan, ha Giuseppe Pelachio gömbölyű és izmos fenekére pillant, s megkísérelte föloldani benne azt a bűntudatot, amelyet úrnője joggal érezhetett a testét feszítő szilaj vágy és a suora Gemma által tanított katekizmus ellentmondása okán. Föl is vértezte a legszükségesebb tudnivalókkal, amelynek birtokában Giulietta elérkezettnek látta az időt, hogy ágyékát megnyissa Giuseppe sosem látott, de annál többször elképzelt férfiassága előtt. Simonettán keresztül már az időpontot és az alkalmatos helyszínt is megüzente a fiúnak, amikor a pestis lecsapott a tarka mindennapjait élő városra, akárha Isten pörölye lenne.

Simonettának először magasba szökött a láza, többször eleredt az orra vére, és semmire sem emlékezett. Látszott, hogy pokoli kínokat él át, ha lépked, vagy akárcsak a kezeit emeli. Alfredo Fucci azonnal orvost hívatott, aki a tüneteket fölismerve megjegyezte, inkább papért kellett volna küldetni. Azért végigfüstölte a szobát, és eret vágott a lányon, akinek az állapota rosszabbra fordult, pedig annak előtte sem volt már túl jó bőrben. Simonetta félrebeszélt – folyton valami bújócskát emlegetett, talán gyermekkori emléke kapcsolódott ehhez a játékhoz –, testén csomók alakultak ki, bőre kékesfeketére színeződött. Időnként vastag sugárban okádott a mellé készített éjjeliedénybe, ha a lányt ápoló szolgák épp résen voltak, mivel Simonetta ahhoz is gyöngének bizonyult, hogy félreforduljon, ha nem, az ágyneműjét áztatta a véres hányadék. – Bújócska! Ez az egész csak egy átkozott bújócska – hörögte betegségének harmadik napján, aztán kilehelte a lelkét. Holtestét lepedőbe bugyolálták, és kidobták az utcára. Giulietta sírva fakadt, valószínűleg kisgyermek kora óta először. Másnap a városi megbízottak bedeszkázták házuk ajtajait.

Giulietta Fucci a kényszerű vesztegzár napjait azzal múlatta, hogy imádkozott – Simonetta lelki üdvéért legalább annyit, mint a sajátjáért – és emeleti szobájának ablakából figyelte az utcát. Firenze megváltozott. Nappali arca ugyanolyanná vált, mint az éjszakai; sikátoraiból, keskeny utcácskáiból eltűntek az emberek. A város polgárai lakásaikba zárkóztak, vagy elmenekültek. Az utcák rothadás és fekália orrfacsaró szagától bűzlöttek, mivel a bedeszkázott ajtajú házak lakói az ablakokon keresztül ürítették az éjjeliedényeket és dobálták ki a szemetet, ételmaradékokat. A júliusi nap erjesztette szemétkupacok között patkányok regimentje futkározott; ezek az undorító rágcsálók annyira elszaporodtak és elszemtelenedtek, hogy már el sem menekültek az utcákon bóklászó papok, csőrös maszkot viselő doktorok és a betegségtől eszüket vesztett szerencsétlenek elől. A fekete halál tünetei közé tartozott az önkívületi állapot, és Giulietta az ablakából többször is megfigyelhetett teljességgel mezítelen nőket és férfiakat, akikkel a gyógyíthatatlan kór nem pusztán a ruháikat vettette le, hanem a szemérmüket, emberi mivoltukat is. Aztán megjelent a flagellánsok első rémítő menete; a lány döbbenten bámulta, ahogy a latinul kántáló csuhás vagy félmeztelen alakok szöges korbácsokkal véres bőrcsíkokat hasítanak ki a hátukból. Bár tagadhatatlanul voltak köztük szerzetesek, úgy tűnt, leginkább világi emberek szervezett vezeklését látja, akik ezáltal kívánják megszabadítani a várost, Itáliát, sőt az egész emberiséget elkövetett bűneiktől, így akasztván meg a járvány további tombolását.

Négy nap telt el Simonetta halála óta, amikor a második szolga – bizonyos Enrico Mossa – megbetegedett. Miután Enrico – aki Simonetta szeretője volt, és haláltusája alatt lankadatlanul ápolta a lányt – ágynak esett, Alfredo Fucci vizet, bádoglavórt és némi élelmet készíttetett a cselédszobába, majd bezáratta annak ajtaját. A második nap estéjén kinyitották az ajtót, hogy megnézzék, él-e még Mossa. A fiút az ágyról félig lelógva találták, nyitott szeme törött üvegcserépként bámult a semmibe, nadrágját átáztatta, majd megkeményítette a véres vizelet, megduzzadt, fekete nyelve kiszáradt szivacsként bukott elő szájából. Enrico merev tetemét ugyancsak lepedőbe csavarva dobták az utcára, ahol pár patkány azonnal a holttest fölfedezésére indult. Később megérkeztek az eltakarítók, akiket a város bőséggel megfizetett (bár többen voltak, akiknek nem maradt idejük elkölteni a pénzt, mint akiknek igen), és Enrico Mossa porhüvelye taligára került a többi hulla közé.

Giulietta Fucci azt hitte, szobája ablakából már minden szörnyűséget látott, amikor egyik reggel – közvetlenül a házuk bedeszkázott főbejárata előtt – megpillantotta a fiatalember hulláját. Ijedten ismerte föl benne Giuseppe Pelachiót. Halálában már nem volt szép, széles vállú, keskenycsípejű, fekete, göndör fürtös Adonisz. Csak egy volt a pestisben elpusztultak közül. Giulietta ezt siratta el. Azt, hogy a világából eltűnik a szépség, a jókedv, a mosoly, a nevetés, az öröm. Nem tudta, visszatérnek-e valaha is.

Kép forrása

A karantén borzalmas hozadékai voltak a folyvást visszatérő rémálmok. Giulietta valóságként élte meg, amikor a csőrös maszkot viselő orvosdoktor Giuseppe Pelachio hullája fölé hajol, érthetetlen, mégis valószerű módon hatalmas, fekete varjúvá változik, majd fehér ködfátylat tépve ki a szerencsétlenül járt fiú mellkasából, a vérvörös horizont felé röppen. Aztán Simonettát látta fölülről, amint a cselédszoba egyszerű ágyán fekszik, testéről lecsúszik a véres hányadék áztatta takaró, alatta mezítelen, hónalja fekete, mellének bimbói lilák, s természetellenesen ágaskodnak, ágyékából rózsaszín váladék csordul szemérmetlenül széttárt combjaira, és mosolyogva mondja, hogy bújócska, ez az egész csak egy átkozott bújócska, de a hang, amely elhagyja szederjes ajkait, nem az övé, hanem Giuliettáé. Sikoltozva ébredt, bőrét nyálkás verejték borította, s apja ijedten tette a homlokára a kezét, hogy megbizonyosodjék, nem gyötri-e láz egyetlen leányát.

Giulietta Fucci nem kapta meg a pokoli kórt, de édesapja igen. Alfredo Fuccit ledöntötte a láz, mirigyei megduzzadtak, testét görcs rángatta, és megmagyarázhatatlan módon férfiassága egyfolytában ágaskodott. Anyja mindenkit kiküldött férje szobájából, egyrészt, hogy az obszcén látvány ne rombolja le ura tekintélyét, ha esetleg fölépülne – amire vajmi csekély esély mutatkozott –, másrészt, hogy a bankár a haldoklásában is megtarthassa úri méltóságát. Giulietta édesanyja nem hagyta el a szobát, ott ült Alfredo betegágya mellett, fogta a kezét, halkan beszélt hozzá, borogatta homlokát, bőréről langyos vízbe mártogatott szivaccsal letörülte a verítéket. Eszébe sem jutott, hogy a fertőzést ő is elkaphatja. Giulietta meghatódott ekkora áldozat láttán. Ő nem volt ennyire bátor. Elszégyellte magát, és anélkül, hogy átgondolta volna, a résnyire nyitott ajtón keresztül azt kiáltotta az Alfredót ápoló anyjának, hogy ha Isten visszaadja édesapja egészséget, további életét a Mindenhatónak ajánlja.

Alfredo Fucci túlélte a lázrohamokat, testén a gennyes csomók kifakadtak, s betegségének harmadik napján enni kért.

Giulietta Fucci pedig bevonult a karmeliták zárdájába, hogy életének hátralévő napjait Isten dicsőítésének szentelje.

Alfredo Fucci a lányával együtt egy nagyobb összeget is adományozott a karmeliták kolostorának, hogy ezáltal Giulietta egyházi pályafutását valamelyest egyengesse, de nem volt az a pénz, hatalom és szép szó, amely az új nővér zárdabeli életét könnyebbé tehette volna. Erről a rendfőnöknő, suora Reni gondoskodott.

Az első csapás, ami Giulietta Fuccit érte, hosszú, sötétbarna fürtjeinek elvesztése volt. Haját tüskésre nyírták, majd ráadták a fekete apácaruhát, a fehér gallért és a fityulát, amely szerencsére eltakarta mindazt, ami a fejét ékítő hajzuhatagból megmaradt. Bő köpeny födte egykor vágykeltő idomait, és csupán angyali, szépséges arca különböztette meg a többi nővértől. Miután átöltöztették, az apácák suora Reni elé vezették, ahol is – a Bibliát a kezében szorongatva – megtette fogadalmát. A rendfőnöknő kényszeredett mosollyal a szája szögletében fürkészte Giulietta lehunyt szemét, hosszú pilláit, duzzadó ajkait, szinte márványból faragott, finom arcvonásait. Soura Reni a lelke mélyén tudta, hogy ez a lány nem idevaló, hogy félreértés csupán a jelenléte, amely mérgezőbben hat majdan a klastrom légkörére, mint a pestises levegő.

Giulietta Fucci számára a fegyelem és a szigor már az első nap után egészen új értelmezést nyert. Suora Reni mindent megtett annak érdekében, hogy életét pokollá tegye, s mindezt csupán az egyházi tanításokra való hivatkozással. Alig ült le, s mondta el az asztali áldást a reggeli zabkása fölött, a rendfőnöknő azonnal szólította. – Menj az ispotályba, gyermekem – duruzsolta –, szükség van ápoló kezeidre! – Nem mehetnék reggeli után, nővér? – kockáztatta meg. – A falánkság bűn, suora Fucci! – hangzott a válasz.

Az eltelt hónapok minden keserve megmutatkozott Giuliettán. Az ájtatoskodás, a kemény napi robot, a gyakori böjt, mialatt a nővérek csak répalevet vettek magukhoz, a kialvatlanság a hideg cellában, amely berendezését tekintve valóban a római Angyalvár tömlöcéhez hasonlíthatott, megtették hatásukat. Tenyere kérgesedett, egykoron törékeny teste szikárrá és izmossá vált az egyenruha alatt, s ugyanilyen szikárrá vált jelleme és modora is. Egy valami tartotta benne a lelket.

Minden nap, az esti ima után a cellájában levette a feszületet a falról, és ágya alá csúsztatta. Végigdőlt a priccsen, és fölhúzta köpenyét, alsószoknyáját. Ujjaival végigsimított combjain, szemeit lehunyta, ajkai szétnyíltak, ahogy az élvezet első, parányi rezgései érkeztek. Aztán a keze rátalált minden örömök forrására, amely még megadatott neki. Az ágyékából szivárgó nedvességet szétkente ujjai körkörös mozdulataival, miközben szemhéja mögött azok a képek sorjáztak, amelyek soha meg nem történt eseményeket elevenítettek föl. Giuseppe Pelachió kigombolja zekéjét, leveti harisnyáját, lassan belé hatol, és kettejük teste összeolvad. Másik kezét erőnek erejével kellett a szájára tapasztania, hogy a végső sikolyt magába fojthassa.

Igen, Giulietta Fucci tudta, az állhatatosság Istentől ered, a hús bűne pedig az ördögtől, de a gondolat kevéssé foglalkoztatta.

II.

Giulietta Fucci tekintetéből sugárzott, hogy titkai vannak, de ezeket a csaknem észrevehetetlen, mégis árulkodó jeleket kevesen voltak képesek érzékelni. Rosina Bianchi ezen kevesek közé tartozott. A többi nővér mentségére legyen írva, Rosina a zárdán kívüli, előző életében Firenze leglátogatottabb bordélyában kereste a napi betevőjét, s ez a munka fölöttébb fogékonnyá tette a csaknem észrevehetetlen, ámde árulkodó jelekre.

Suora Bianchiról senki sem mondta volna meg, hogy öle többször fogadott be férfit, mint ahány csillag ragyog a nyári égbolton. A pestis elől menekült a karmelitákhoz, akik föltétel nélkül befogadták, mivel a nővéreket is ritkította a fekete halál. Az első pillanatban kiismerte suora Renit, de mivel szépsége megfakult a bordélyban eltöltött évek alatt, nem volt miért aggódnia. Meghúzta magát a többi apáca közt, s szerényen, dolgosan, imádkozva múlatta napjait. Nem feledhette viszont, hogy Isten szolgái sok esetben ugyanúgy képtelenek ellenállni a női test csábításának és a hús élvezetének, mint a világiak.

Rosina állandó vendégei közé tartozott signore Esposito, aki nem volt más, mint a San Lorenzo bazilika plébánosa. Hiába vetette le reverendáját, papi süvegét, és érkezett rendszerint köpönyegben, amelynek széles csuklyája eltakarta a fél arcát, az ágyban azért ezt mégsem hagyhatta magán. A plébános is tudta, hogy Rosina fölismerte, de mindketten tovább folytatták a játékot, mintha ügyet sem vetnének eme apróságra.

– Gyere, gyermekem, segíts lehúzni a csizmámat! – hörögte a plébános. Rosina két lába közé fogta Esposito fekete csizmáját, s háttal állva tűrte, hogy a plébános a másik talpát a hátának feszítse. – Mindenki arról regél, hogy a jó katolikus anyaszentegyház a bűn melegágya – fejtegette a kövér plébános, miközben a mentéjét gombolta. – Itt van példának okáért VI. Kelemen pápa. A cisztercita Benedeket követte a pápai trónon, aki erkölcsös rendet tartott, és minden fölösleges pompát került az udvartartásában. Aztán jött ez a francia bencés, aki pár nap alatt fényűző talmi csillogással virágoztatta föl az avignoni palotát, a komor kőfalakat drága szőnyegekkel, finom kelmékkel boríttatta be, díszes freskókat rendelt, és új kápolnát toldatott a palota épületéhez. Most a másikat, gyermekem! – Rosina nekiveselkedett a föladatnak. – Még az egyházi méltóságoknak is megvannak a személyes igényei – folytatta signore Esposito. – Kérdem én, hol fér össze a ragyogás, a pompa és a kényelem Jézus urunk tanaival? A pápa a szemét hizlalja, más az ágyékát. Egyiknek a szobrok, a festmények, a freskók jelentik a „táplálékot”, másiknak a széplányok öle. Nincs igazam, csibém? – Rosina a plébános lábai közé térdelt, és a nadrágját kezdte gombolni. – Természetesen igazad van, signore Esposito – kacsintott cinkosan. – Mi, akik szeretünk áldozni a szépség oltárán más módon is – sóhajtott a plébános –, jól elvagyunk az itáliai városokban. A világi hatalom nem szereti, ha az egyház példamutató, a nép számára is mintát teremtő életet él, mert fél, hogy a papság lázadást szíthat a tömegekben. Tekints Franciahonra, kedvesem! Ahol szilárd a központosított hatalom, nem úgy, mint nálunk, Itáliában, a megingathatatlan egyházi fegyelmet hirdető szerzetesrendek úgy szaporodnak, mint gombák egy kiadós eső után. És akkor még nem is beszéltem a firenzei csöcsökről, amiknek nincs párja a világon – röhögött föl hangosan signore Esposito, miközben Rosina lehúzta a pantallóját. – Most pedig vedd a szádba szépen, kincsem! – sóhajtotta a kövér plébános, és a lány engedelmeskedett. Ajkaival és nyelvével kezelésbe vette Esposito petyhüdt férfiasságát, s amint az vérrel telítődve kitöltötte a száját egészen a torkáig, Rosina arra gondolt, hogy milyen könnyűszerrel oldozzák föl a papok önmagukat a bűneik alól.

Rosina Bianchi ritkán hölgyvendégeket is fogadott. Elsajátította a rafinált módszereket, hogy képessé váljék a férfiak mellett a nőket is gyönyörben részesíteni. Signorina Manlio úgy hányta-vetette magát, amikor az örömlány az öle fölé hajolt, mint a horogra akadt pisztráng. Rosina bizonyos volt benne, hogy Lucrezia Manlio ilyen élvezetet férfivel még nem élt meg, s leendő férje oldalán sem fog soha.

Rosina mindaddig jól érezte magát a bordélyban, amíg el nem néptelenedtek Firenze utcái, s ezáltal az örömtanya forgalma is jócskán megcsappant. Pár hét alatt a lotyók harmada elpusztult a pestisben, s már-már a bordély ajtajait is bedeszkázták, de signore Esposito ezt szerencsére – vagy éppen a polgárok szerencsétlenségére – megakadályozta a városi elöljáróságnál, meglehetősen önző érdekből. A plébános mindaddig látogatni szándékozta az intézményt, amíg ő, vagy Rosina ágynak nem dől, kilehelendő bűnös lelküket. Egy alkalommal a lány ijedten vette észre – miközben Espositón lovagolt – hogy a férfi vörös, mint a főzött rák, lapos, kerek arca tüzel, mint a kemence, és ami belülről fűti, az nem csupán a vágy heve. – Te lázas vagy, signore Esposito! – süvöltötte, és leugrott a plébánosról, akinek ágaskodó férfiassága úgy maradt, akár az erőszakkal félbeszakított együttlét ég felé meredező mementója. – Meg fogok halni, kincsem! – sóhajtotta signore Esposito. – Át akarom még élni a kéjt utoljára. Gyere vissza, kicsikém! – Rosina ügyet sem vetve a plébános könyörgésére, magára kapkodta ruháit, összeszedte szerény motyóját, és meg sem állt a karmeliták klastromának repkénnyel futtatott vaskapujáig.

Amikor Rosina először pillantotta meg Giulietta angyali orcáját, bánatos tekintetét, bizonyos volt benne, hogy a lány – ha önszántából lépett is a rendbe – gyűlöli a kolostori létet. Mint ahogyan azt is sejtette, bármilyen fogadalmat tett suora Fucci, a test vágyaitól sosem lesz mentes.

Az egymás felé tett tétova lépések időszaka meglehetőst kitolódott, mivel suora Reni előtt nehezen lehetett bármit is eltitkolni. Rosinán kívül a rendfőnöknő is azon kevesek táborát gyarapította, akik úgy tudtak olvasni mások ábrázatjáról, akárha nyitott könyvet tettek volna eléjük. Suora Bianchi annak látta a perjelnőt, aki valójában is volt – kérges szívű, megkeseredett világi némbernek, aki a boldogságát nem Isten szolgálatában találta meg, hanem az alárendelt nővérek gyötrésében, hisz féltékenyen figyelt minden olyan tulajdonságot és igyekezetet, amelynek ő híján volt.

Rosina és Giulietta titkos légyottjai azonban megvalósultak, nem kis elégtételt szerezve nekik azáltal, hogy szerelmük jóformán a rendfőnöknő szeme előtt hajtott rügyeket. A két leány megtalálta a boldogságát a zárda komor falai között, a szigorú regulában, a könyörtelen perjelnő kegyetlensége dacára, mert – ahogy ezt egy ízben Rosina Bianchi találóan megfogalmazta – a vágy mindig, mindenütt, minden körülmények közt utat tör magának.

Darab idő elteltével a szerelem rügyeiből szirmok pattantak elő, s immáron két tenyér tapasztódott két szájra, hogy gátat vessen a gyönyör végső kiáltásainak.

III.

Zárt közösségekben nem maradhatnak titkok, s bármennyire is figyelt Giulietta és Rosina elejtett szavaikra, ösztönös mozdulataikra, sokatmondó tekinteteikre, bűnös kapcsolatuk lelepleződött a perjelnő előtt. Suora Fucci ekkor látta először hasznosságát az apja által a rendnek ajándékozott kisebb vagyonnak, mivel a pénzösszegnek köszönhetően sem őt, sem Rosina nővért nem csapták ki a zárdából. A rájuk kimért penitencia azonban testüket és lelküket egyaránt próbára tette. Rendszeres találkozóiknak gátat vetett suora Reni – aki a bűntudatébresztésben is igen jeleskedett –, s a szigorú intézkedések meglehetősen hatékonynak bizonyultak. A rendfőnöknő annyi föladattal, fizikai munkával látta el a két nővért, hogy azok esténként a priccsükre rogyva az alváson kívül már semmi másra nem bírtak gondolni. A testi vágyat azonban csak időlegesen lehet kiírtan, s Rosina Bianchi melegen remélte, hogy az előbb-utóbb ismét utat tör magának. Legnagyobb szerencsétlenségére nem így történt, illetve nem akként, ahogy azt a lány elvárta volna.

Giulietta Fucci szemei előtt, vezeklése közben, egyfolytában az lebegett, hogy az igazi megpróbáltatások a pokolban várják, ahová majdan a lelke kétségtelenül jut. Suora Reni oly szemléletesen mutatta be a reá váró kínokat, hogy hagymázas álmaiban is csak a tűzre tudott gondolni, amelyben a lelke az örökkévalóságig forogni fog. Ha lecsukta a szemét, a perjelnő jelent meg előtte, ahogy gúnyos mosollyal a pokol lángjainak véglegességéről sziszeg. A nap elviselhető perceit csupán a napi istentiszteletek jelentették, amikor is meghallgathatta Matteo Fermi atya prédikációját, de legfőképp elmerülhetett a jó kiállású pap tengerkék tekintetében.

A karmeliták lelki vezetőjét pár héttel azelőtt vitte el a pestis, így suora Reninek új prédikátor után kellett néznie. Választása a San Lorenzo bazilika fiatal plébánosára esett – az egyházi tisztségében őt megelőző Esposito atya egy bordélyban lelte halálát embertelen kínok közepette –, bizonyos Matteo Fermi atyára. Fermi vonzotta a nőket, mint fény a lepkéket, s városszerte rebesgették, hogy ugyanúgy meg is égeti őket, miként a mécses a túl közel merészkedő, apró rovarokat. Az új plébánosnak csakúgy nem voltak előítéletei a papok érzéki vágyait illetően, mint az egyházi emberek zömének. Több ízben hangot is adott azon véleményének, amely szerint a cölibátus nem önként, hanem kényszer hatására tett fogadalom – hiszen csak ezzel együtt szentelhetik pappá a novíciusokat –, épp ezért nem kötelező érvényű. Egyedi meglátásait nem mindenki osztotta, főként nem azok az apák, akiknek a lányait, s nem azok a férjek, akiknek feleségeit Fermi az ágyába vonta. Ellensége tehát ugyanannyi gyülekezett, mint föltétlen híve. A Firenzét járó pikáns, jobbára megbotránkoztató, de fölöttébb szórakoztató pletykák ellenére – amelyek középpontjában Fermi mezítelen női testek iránti féktelen és csillapíthatatlan étvágya állt – naponta százak hallgatták a plébános prédikációit. – Az anyaszentegyház támadja azon eretnek tanokat, amelyek azt hirdetik, hogy a Föld gömbölyű – harsogta a bazilika szószékéről. – De mit mondok én erre? Hogy szerintem is! A Föld szerintem is gömb alakú! Mert Isten – a maga tökéletességében – a teremtés során a legegyszerűbb és legcélravezetőbb formákat részesítette előnyben. És nekünk is ezt kell tennünk a mindennapjainkban, híveim! Azon kell munkálkodnunk, hogy életünket az egyszerűség, a tökéletesség és a célzatosság járja át. De nem elégséges ezt a munkánkban szem előtt tartanunk. Hiszen annak a szántóvetőnek, aki nem nyit az Úr felé, bármennyit dolgozzon is, bármennyire szeresse is a családját, az élete üres marad. A belső ember nem jut el a földi létének tökéletes voltáig, amíg külső emberré nem válik, aki megteremti lelki egységét a Mindenhatóval. – Minden szempár, különösen a hölgyeké, a plébánoson csüggött. A hívek közül többen arra gondoltak, hogy Fermi bizonnyal nem nélkülözi a tökéletességet, legalábbis nem abban, ami a nők elcsábításához vezet.

Természetszerűleg suora Reni sem vonhatta ki magát Matteo Fermi bűvköréből, meghívta hát a karmeliták klastromába, hogy rávegye, legyen a nővérek lelki vezetője. A plébános már-már nemet mondott – a plusz elfoglaltság nem volt ínyére, akadt dolga elég, főként a szoknyák körül –, amikor megpillantotta Giulietta Fuccit. Fermi gondolkodás nélkül beleegyezett, hogy napjainak egy részét eztán a zárdában töltse. Lassacskán láthatatlan pókfonálként érzelmi szál szövődött a karmelita nővér és a pap között, amely napról napra erősebbé vált. Fermi azon igyekezett, hogy suora Fucci közelébe férkőzzék, és erre megvoltak a jogosítványai és lehetőségei, hiába gördített eléje szilárdnak hitt akadályokat a perjelnő. – A gyónáshoz semmi szükség az üdvös társaságodra, nővér! – hárította el Matteo Fermi suora Reni erőszakosságát. Amikor először maradtak egyedül Giulietta cellájában, egy szó sem hangzott el kettejük között, a vágy mindent elsöpört a gyönyör halkra fogott hangjain kívül.

Rosina Bianchi nem volt vak, ahogy a rendfőnöknő sem, viszont suora Reni semmit sem tudott tenni, míg Rosina kérdőre vonta Giuliettát. Heves szóváltásukból, suora Fucci érzelmekkel átitatott, indulatos válaszaiból a lány megértette, szerelmét végleg elveszítette. Este bezárta cellája ajtaját, és apácaruhájának zsinórzatával fölakasztotta magát a fali gyertyatartót rögzítő kampóra.

IV.

A nővérek hozzászoktak már a halálhoz, ispotályukban naponta több beteget is elragadott a pestis, de a vég ilyetén bekövetkezte mindenkit megdöbbentett. Senki sem tudott elképzelni olyan mérvű elkeseredettséget, amelynek okán egyik társuk inkább fölvállalta a lélek biztos elkárhozását, mint a további életet, még ha az ebben a pestissel sújtott földi siralomvölgyben csordogál is tovább. Csak suora Reni sejtette az igazságot, aki tudott a két apáca bűnös légyottjairól, és Giulietta Fucci szerelmi pálfordulásáról, ami Matteo Fermi atyát az ágyáig vezette. A perjelnőnek kétségei sem voltak, hogy suora Fucci kegyetlenül meg fog bűnhődni testi vágyai, rendi fogadalmának és az Úr több parancsolatának megszegése miatt. A rendfőnöknő türelmesen várta Giulietta majdani vezeklését, de amikor ez bekövetkezett, sajnálatos módon már nem jutott a tudomására.

Giulietta meggyászolta Rosina halálát, de nem jelentett többet számára volt szeretője öngyilkossága, mint Simonetta, Enrico Mossa, vagy akár Giuseppe Pelachio elvesztése. Talán még annyit sem. A karmeliták kolostorában eltöltött esztendő keményre edzette a lelkét, s már nyomokban sem maradtak meg benne annak a kislánynak a jellemjegyei, aki a Fucci-villában nevelkedett jóságtól, szépségtől és szeretettől körülölelten. Amit megőrzött egyre kérgesebbé váló szíve, az csupán a Matteo Fermi iránt érzett önző, pusztító, mindent elemésztő szerelme volt.

A San Lorenzo bazilika plébánosa is megfertőződött, de nem a pestis, hanem a szerelem kórokozói által. Egyre több időt töltött a karmeliták klastromában, s ez nem a plébánián végzett munkálkodásának, hanem a szoknyák kerülgetésének rovására íródott. Fermi atya fölhagyott egyéb udvarlásaival, leépítette kapcsolatait a világi hölgyekkel, s Firenze atyái és férjei megkönnyebbültek. Nem tudták ugyan mire vélni a plébános életvitelében bekövetkezett malasztos változást, de felhőtlenül üdvözölték azt.

– Nem bírom tovább ezt a titkolózást! Egész eddigi életem álszent volt, de ez most más! – fakadt ki egy ízben Fermi Giuliettának. – Téged akarlak magam mellett! Az éjjeleken és a nappalokon! Ha kinyújtom a kezem, a testedet és a lelkedet is szeretném megérinteni. – Giulietta mosolygott, és Matteo köldökébe nyalt. – Megszöktetlek! Itt hagyjuk Itáliát! – Mégis, hová mennénk, szerelmem? – kérdezte a lány, miközben a plébános mellbimbóját ízlelgette. – Magyarhonba, ahol Lajos király uralkodik – válaszolta Matteo. – Úgy hírlik, ott még a pestis is kevésbé tombol. Jártam már az udvarban, gyönyörű az az ország. Ígérem, tetszeni fog! – És éjjel Guliettáért ment. Levetette a reverendát, a papi gallért, mentét és útiköpenyt húzott, széles karimájú kalappal. Egy istállónál négy lovat vásárolt, a nyeregtáskákba váltás alsóruhát, egyheti élelmet és régi barátnéjától kölcsönkapott szoknyákat, brokátfölsőt, fejkendőt csomagolt. Giulietta az ispotályon keresztül hagyta el a kolostort. Egy könnycsepp nem sok, annyit sem ejtett. Lelke fölszabadult. A csillagokra vetette tekintetét, s a parányi fényfoltok bátorítón pislákoltak. – Vedd ezt föl! – nyújtotta a pap a lány felé a fejkendőt. – Ez eltakarja a rövid hajad. – Velence felé vették az irányt. Reggel és délelőtt szakadt az eső, de nem álltak meg; szerették volna Firenzét mielőbb maguk mögött tudni. Délutánra eloszlottak a fellegek és még a nap is kisütött. Első éjszaka a szabad ég alatt háltak, Fermi vastag pokrócokat terített a tűz mellé. Vizes, átázott gönceiket földbe szúrt botokra aggatták. – Hogyan fogunk szót érteni a magyarokkal? – kérdezte Giulietta Fermihez bújva. – Természetesen latinul – nyugtatta meg Matteo. – Hidd el, a latint többen beszélik ott, ahová megyünk, mint az anyanyelvüket. – Aztán komótosan szeretkeztek, nem kapkodva, mint a karmelitáknál, hanem kiélvezve egymás testét finom mozdulatokkal, puha csókokkal, a szellőnél is lágyabb simogatásokkal. A zsarátnok még izzott, amikor szemhéjaik lecsukódtak, és egymást ölelve, a közeli erdő zajával a fülükben elszenderedtek. Giulietta nem a pokol tüzével, s nem suora Renivel álmodott.

Felhő takarta el a csillagokat.

Amikor Giulietta fölébredt, először arra gondolt, hogy tüzet fogott a ruhája, azért borult lángba a teste. Bőre alatt izzott a húsa, furcsamód mégis reszketett a hidegtől. Emberfölötti kín árasztotta el a végtagjait, minden porcikáját átjárta a fájdalom. Zsigerei görcsöltek, de még ahhoz is gyönge volt, hogy összegörnyedjen. Átjárta a rémület, ahogy rádöbbent, szinte mozdulni sem bír. Szájából mintha szivárgott volna valami, kicserepesedett, ernyedt ajkai lüktettek. Próbálta a szemeit fölnyitni, de csak résnyire sikerült. A fény hasított, mint a beretva. Egy alak tornyosult előtte, de a vakító háttér előtt csupán a körvonalai látszottak. – Hogy érzed magad, drágám? – kérdezte a hang, amely ismerős volt ugyan, de határozottan nem Matteo Fermitől származott. Próbált fókuszálni, közben nyeldekelt. Szája száraz volt, mint a tapló, torkában akárha tüzes vasat forgatnának. Valaki megemelte a fejét, és hideg vízzel teli kupát tolt az ajkához. Hálásan belekóstolt. Aztán ismét körülnézett. A kép kitisztult, s már tudta, a Fucci-ház cselédszobájában fekszik. – Jobban vagy, drágám? – kérdezte a mellette térdeplő férfi újra, és a hang gazdájában Giulietta döbbenten ismerte fel Enrico Mossát, atyja, Alfredo Fucci szolgáját, Simonetta szeretőjét. – Hogy kerülsz ide, hisz meghaltál – akarta mondani, de csak hörgésekre, krákogásokra futotta. – Kérlek, ne beszélj, Simonetta! – törülgette meg Enrico verítéktől gyöngyöző homlokát. És akkor megértette. Mindent megértett. Nem lesz már Magyarország, nincs Matteo Fermi! Csak a pokol van! S a kín ismét átjárta szánalmas porhüvelyét, amint a szavakat formálta: – Bújócska! Ez az egész csak egy átkozott bújócska…