Más az Istenünk, s nem ismerhetjük
erőinket.
Bennszülött közmondás
Jó néhányan úgy tartják, hogy Szueztől keletre megszűnik a
gondviselés hatalma, s helyette Ázsia démonai és istenei irányítják sorsunkat,
míg az anglikán egyház gondviselésének jelenlétét csupán esetlegesen s
szabálytalan módon érzékelheti az arra tévedő angol utazó. Ez az elmélet
részben megmagyarázza az indiai hétköznapok egyes feleslegesnek tűnő rémségét,
s talán az alábbi történet olvastakor sem lesz haszontalan szem előtt tartanunk
igazságát.
Az esetnek tanúja volt egy jó barátom, Strickland, aki amúgy
a rendőrségnél van alkalmazásban. Dumoise, az orvos, szintén tanúja volt
azoknak az eseményeknek, melyben Strickland és én érdekelve voltunk, de hibás
következtetésre jutott. Már nem él.
Fleete-nek volt némi pénze s egy kisebb birtoka valahol
Dharmsala közelében, a Himalájában. Mindkettő nagybátyja örökségéből
származott, s Fleete azért jött Indiába, hogy megpróbálja szaporítani a
vagyont. Nagydarab, nehézkes, barátságos, szelíd ember volt, de nem értett
igazán a bennszülöttekhez, s gyakorta panaszkodott, milyen érthetetlen számára
a nyelvük.
Újév előtt belovagolt az állomásra a dombok közül, s
Strickland házában szállt meg, avval a szándékkal, hogy ott tölti az
ünnepnapokat. Szilveszter este nagy vacsorával egybekötött dáridót tartottunk a
klubban, s mindenki alaposan elázott. A birodalom legtávolabbi pontjairól
egybegyűlt társaság tagjainak minden joga megvolt arra, hogy jól érezzék magukat.
A határról érkezett, ún. "légyfogó papírok" például egész évben nem
láttak a magukén kívül más fehér arcot, hozzá voltak szokva, hogy 15 mérföldet
lovagoljanak a legközelebbi erődig egy vacsora kedvéért, s közben kockáztatniuk
kellett, hogy az ital helyett egy Khybaree golyó fogadja őket a célnál. Nem
csoda, hogy alaposan kiélvezték a helyzet biztonságát. Egy arra tévedt
sündisznó segítségével biliárdjátszmát rögtönöztek a kertben, s egyikük
körbe-körbe futkározott a teremben, fogai között az eredményjelző táblával.
Vagy fél tucat délről érkezett ültetvényes a legképtelenebb történeteket
mesélte Ázsia leghazudósabb emberének, aki viszont egyszerre próbált túltenni
mindegyiken. Szinte mindenki ott volt, s kölcsönösen beszámoltunk egymásnak a
változásokról, számba vettük halottainkat, s hogy ki mindenki hagyta el a
szolgálatot abban az évben. Tökéletesen el voltunk ázva, s emlékszem, hogy
elénekeltük az "Auld Lang Syne"-t, miközben mindenki köteles volt az
egyik lábával belelépni a pólóbajnokság kupájába. A kristálytiszta éjszakában
ragyogó csillagok alatt örök barátságot fogadtunk egymásnak. Azóta sokunknak
eldőlt a sorsa. Jó páran ottmaradtak a burmai háborúban, mások kitüntették
magukat a szudáni áttörésnél, vagy ugyanott, a suakimi bozótosban őket tüntette
el az ellenség; megint mások megházasodtak, ami minden elképzelhető rossz közül
a legrosszabb volt, s mi, akik megmaradtunk régi helyünkön, leginkább
pénzkereséssel voltunk elfoglalva, de jócskán akadtak, akiket
tapasztalatlanságuk még így is romlásba döntött.
Az este sherryvel és különféle száraz aperitifekkel kezdődött
Fleete számára, majd egészen a desszertig egyenletes időközökben követték
egymást a teli pezsgőspoharak. Nyers Capri következett, mely erejében felér a
whiskyvel, s erre benedictine-t ivott. Négy vagy öt whisky kellett hozzá, hogy
célzáskor ne remegjen a kezében a biliárddákó, fél háromkor két-három sörrel
tetézte a dolgot, s végül némi brandyvel javította a szájízét. Ennek
következtében hajnali fél négykor összeveszett a lovával, amiért az
udvariatlanul köhögött, majd elhatározta, hogy békaügetésben száll fel a
nyeregbe. A ló természetesen elszökött, s Strickland és jómagam alkottuk a
mondhatni, inkább dicstelen, mint díszkíséretet, mely Fleete-et volt rendelve
eltámogatni az ágyig.
A bazáron át hazafelé vezető út elhaladt egy kis
Hanuman-templom mellet. Hanuman tudvalevőleg majomisten, igen tiszteletreméltó,
s első az égiek között. A magam részéről fontos istennek tartom Hanumant, s
soha nem bántom a nagy szürke majmokat, akik a dombok között laknak, mivel az ő
alattvalói. Soha nem lehet tudni, hogyan tehetünk szert barátokra.
Világosság szűrődött ki a templomból, s elhaladtunkban
hallottuk, hogy odabent himnuszokat énekelnek. A bennszülött templomokban
gyakran egész éjszaka folynak az istentiszteletek. Mielőtt megakadályozhattuk
volna, Fleete felszaladt a lépcsőn a templomba, két papot hátba vágott, s
gyászos arckifejezéssel elnyomta szivarját a vörös kőből faragott
Hanuman-szobor homlokán. Strickland megkísérelte elvonszolni onnan, de ő leült,
és fennkölt arccal így szólt:
– L-láttátok? A v-va-vaddállat jjele. Én cs-csinál-tam! Jó,
mmi?
A templom fél perc alatt megelevenedett, s megtelt lármával.
Stricklandnek elkomorult az arca, mivel tudta, milyen következményekkel járhat,
ha valaki meggyalázza a bennszülöttek isteneit, s kijelentette, hogy történni
fog valami. Nagyon szégyellte magát, mivel hivatalos minőségén túl is gyengéje
volt a bennszülöttekkel való érintkezés, s a templom papja személyes jó
ismerőse volt. Fleete a földön ülve megmakacsolta magát, s kijelentette, hogy a
jó öreg Hanuman a világ legkényelmesebb párnája.
Hirtelen egy ezüstszínű ember lépett elő a szobor mögül. A
rettenetes hideg ellenére teljesen meztelen volt, különleges testszínét a
leprának köszönhette. A Bibliával szólva "hófehér lepra borította a
testét". Mivel a betegség már régóta pusztította, arcából jóformán semmi
sem maradt. Lehajoltunk, s felemeltük Fleete-et a földről, miközben a
templomban egyre sűrűsödött a tömeg, mintha a földből bújtak volna elő. A leprás
ördögi gyorsasággal átbújt karjaink alatt, miközben a vidráéhoz hasonló nyávogó
hangot hallatott, átölelte Fleete-et, s mielőtt megakadályozhattuk volna, a
mellére ejtette fejét. Ezután visszavonult egy sarokba, összekuporodott, s
tovább vinnyogott, miközben a tömeg hozzáférhetetlenné tette az épület
bejáratait.
A papokat szemmel láthatóan megnyugtatta az előbbi eset,
pedig nagyon haragudtak Fleete-re. Néhány perces szünet után Stricklandhez
léptek, s egyikük tökéletes angolsággal megszólalt:
– Vigye el a barátját! Ő végzett Hanumannal, de Hanuman még
nem végzett vele!
A tömeg szétnyílt, s kicipeltük Fleete-et a templomból.
Strickland dühöngött. Szerinte mindhárman pórul járhattunk volna, s Fleete
hálát adhat a jó szerencséjének, amiért élve elengedték. Fleete-nek azonban
esze ágában sem volt megköszönni senkinek semmit, mivel kegyetlenül be volt
rúgva. Csak annyit mondott, hogy aludni szeretne.
Mentünk tovább. Strickland szótlanul s haragosan támogatta
Fleete-et, aki időnként remegni kezdett, csorgott róla az izzadság, s
kijelentette, hogy nem bírja elviselni a bazárban terjengő bűzt, és nem érti,
miért engedélyezik, hogy angol rezidenciák szomszédságában vágóhidat
létesítsenek.
– Ti nem érzitek a vér szagát? – kérdezte Fleete.
Hajnalodott, mire sikerült lefektetnünk Fleete-et, s
Strickland ennek örömére felajánlott nekem egy whiskyt szódával. Iszogatás
közben a templomi felfordulásról elmélkedtünk, s Strickland bevallotta, hogy
nem érti a dolgot. Nem szereti, ha a bennszülötteknek sikerül őt megzavarniuk
misztikájukkal, mivel élete nagy feladatának tekinti, hogy saját fegyvereikkel
győzze le őket. Mindeddig sikertelenül kísérletezett, de 15-20 év múlva
bizonyára közelebb kerül céljához.
– Azt vártam, hogy agyonverjenek – mondta. – A nyávogást
pedig végképp nem értem. Nem tetszik nekem az ügy.
Azt feleltem, hogy a templomi bizottság feltehetően
büntetőjogi eljárást indít ellenünk vallásgyalázás címen. Az indiai büntető
törvénykönyv egy idevágó szakasza éppen a Fleete-éhez hasonló cselekedeteket
van hivatva megtorolni. Strickland mindössze annyit mondott, hogy reméli, hogy
így lesz, s imádkozzunk érte.
Távozás előtt benéztem Fleete-hez. Jobb oldalán feküdt, s bal
mellét vakargatta kezével. Hajnali hét órakor tértem aludni, fázósan,
kedvetlenül s nyomott hangulatban.
Délután egykor átlovagoltam Stricklandhez, mivel kíváncsi
voltam, hogy milyen állapotban van Fleete, bár részben el tudtam képzelni.
Reggelizett, amikor megláttam, de valami kihozhatta a sodrából, mivel a
szakáccsal veszekedett, aki nem véresen, hanem átsütve tálalta neki a bordát,
amit rendelt. Különösnek találtam, hogy valaki ilyen éjszaka után véres húst
egyék reggelire, s ezt közöltem Fleete-tel, aki elnevette magát.
– Fura szúnyogokat nevelnek maguk ezen a vidéken – mondta. –
Alaposan megrágtak, de csak egy ponton.
– Mutasd azt a harapást – mondta Strickland. – Talán lelohadt
egy kicsit reggel óta.
Míg sült a hús, Fleete kigombolta az ingét, s egy foltot
mutatott a mellén, amely tökéletes mása volt a leopárd bőrét mintázó fekete
rozettáknak. Öt vagy hat szabálytalan alakú, kör alakban elrendezett folt.
Strickland megvizsgálta, majd így szólt:
– Reggel még rózsaszínűek voltak. Mostanra feketültek meg.
Fleete a tükörhöz szaladt.
– Teringettét! – kiáltotta. – Ez aztán ocsmány. Vajon mi
lehet ez?
Nem tudtunk felelni. Megérkeztek a véres lében úszó bordák, s
Fleete a lehető leggusztustalanabb módon mindhármat befalta. Fogazatának csak
bal oldali részét használta, s fejének egész lendületével tépte a húst. Hamar
észbe kapott, s elnézést kért különös viselkedéséért.
– Soha nem voltam még ennyire éhes. Úgy nyeldekeltem, mint
egy strucc, mi?
Amikor befejeztük a reggelit, Strickland így szólt hozzám:
– Kérlek, maradj még, s ha lehet, éjszakára se menj el.
Kérését képtelennek éreztem, mivel otthonom mindössze három
mérföldre feküdt Strickland házától, de ő nem tágított. Mielőtt megindokolhatta
volna kérését, Fleete félbeszakította társalgásunkat, s kijelentette, hogy
ismét megéhezett. Strickland elküldött egy fiút a házamba ágyneműért s egy
lóért, majd együtt elsétáltunk az istállóhoz, hogy eltöltsük az időt, amíg el
nem érkezik a lovaglás ideje. Aki igazán kedveli a lovakat, az soha nem fárad
bele vizsgálgatásukba, s ha két rajongó találkozik, rendszerint sok hasznos
tudnivalót és ugyanakkor számos hazugságot mondanak el egymásnak.
Az istállóban öt ló állt, s mi hárman elindultunk, hogy
végigjárjuk őket. Soha nem felejtem el azt a jelenetet. A lovak úgy
viselkedtek, mintha veszettség tört volna ki rajtuk. Ágaskodtak és sikoltoztak,
csaknem szétrúgták a palánkokat, verejtékeztek, tajtékoztak és reszkettek.
Szemmel láthatóan tébolyult félelem vett erőt rajtuk. Az eset annál különösebb
volt, mivel Strickland lovai csaknem olyan jól ismerték őt, mint kutyái.
Tartottunk tőle, hogy az állatok kárt tesznek magukban, ezért sietve elhagytuk
az istállót. Ott Strickland visszafordult, s intett, hogy kövessem. A lovak még
nem nyugodtak meg egészen, de közelebb engedtek magukhoz, hagyták, hogy
megveregessük a hátukat, s hozzánk dörgölték a fejüket.
– Nem tőlünk félnek – mondta Strickland. – Hanem annyit
mondhatok, hogy sokért nem adnám, ha Outrage beszélni tudna.
Outrage azonban néma maradt, fejét gazdája melléhez hajtotta,
s csendesen fújtatott, mivel így jelzik a lovak, hogy fontos közlendőjük volna.
Még a bokszban tartózkodtunk, amikor Fleete ismét megjelent a bejáratnál, s a
lovakon úrrá lett a rémület. Menekülnünk kellett, ha rúgások nélkül akartuk
megúszni a rohamot.
– Valami kifogásuk van ellened – fordult Fleete-hez
Strickland.
– Ostobaság – felelte Fleete. – A csődöröm jobban ragaszkodik
hozzám, mint egy kutya.
A bokszhoz lépett, de amint elhúzta a rudakat, a ló
felágaskodott, s Fleete-et elsodorva a kertbe futott. Elnevettem magam, de
Strickland korántsem tartotta ilyen mulatságosnak a helyzetet. Olyan görcsös
mozdulattal pödörte meg a bajuszát, hogy csodáltam, hogy nem szakad ki
helyéből. Fleete meg sem próbálta befogni az állatot. Nagyot ásított,
kijelentette, hogy elálmosodott, s bevonult a házba aludni. Meglehetősen furcsa
viselkedésnek számított ez az új év első napján.
Strickland és én leültünk az istállóban egy padra, s ő
megkérdezte tőlem, hogy nem észleltem-e valami furcsát Fleete viselkedésében.
Azt feleltem, hogy Fleete úgy zabált, mint egy vadállat, de ennek minden
bizonnyal az az oka, hogy egyedül él a dombok között, s így elszokott a
miénkhez hasonlóan kellemes és felemelő társasági élettől. Strickland nem vette
a lapot. Talán nem is figyelt rám, mivel a Fleete mellén keletkezett foltról
kezdett beszélni. Kőrisbogarak is okozhatták, mondta, de az is lehet, hogy
olyan anyajegy, ami csak most vált láthatóvá. Miután megegyeztünk abban, hogy
semmiképpen sem kellemes látvány, Strickland visszamenőleg idiótának nevezett.
– Ha elmondanám neked, amire gondolok, bolondnak néznél –
mondta. – De szeretném, ha egypár napig itt maradnál, s szemmel tartanád
Fleete-et, de ne mondj semmit, amíg én nem határoztam.
– Ma este el kell mennem – feleltem.
– Nekem is és Fleete-nek is – mondta. – Bár ő lehet, hogy
meggondolja magát.
A kertben sétálgattunk s dohányoztunk. Jó barátok közt
gyakran felesleges a beszéd, s így hallgattunk, mivel a fecsegés amúgy is árt a
dohány ízének. Mikor pipáink kialudtak, elindultunk, hogy felébresszük
Fleete-et. Már egy ideje talpon volt, s a szobájában matatott.
– Ami igaz, az igaz – mondta –, elbírnék még néhány bordával.
Rendelhetek?
Nevetve mondtuk, hogy öltözzön át, mert rövidesen megérkeznek
a lovak.
– Rendben van – felelte Fleete. – Amint megettem a bordákat,
már itt sem vagyok. De véresen kérem.
Nem akart ugratni minket. Bár még csak délután négy óra volt,
s aznap egykor reggeliztünk, Fleete hosszasan követelte a bordákat. Azután
átöltözött, s lovaglóruhában kilépett a verandára. A csődör, melyet a délutáni
incidens óta nem fogtak be, nem engedte oda magához. Mindhárom ló
kezelhetetlennek bizonyult. Majd megvesztek a félelemtől. Fleete végül
kijelentette, hogy otthon marad, és inkább eszik valamit. Strickland és én
kilovagoltunk, bár mindkettőnket gondolkodóba ejtett a dolog. Hanuman temploma
előtt találkoztunk az ezüst emberrel, aki nyávogni kezdett, amikor meglátott
bennünket.
– Ez a fickó nem tartozik a templom papságához – mondta
Strickland. – Szívesen megszorongatnám a torkát.
Semmi örömünk sem telt az aznapi vágtában a versenypályán. A
lovak is merevek voltak. Úgy mozogtak, mintha hosszú utat tettek volna meg
aznap.
– Kifárasztotta őket az ijedtség – mondta Strickland.
Ez volt minden, amit a lovaglás során mondott. Azt hiszem,
magában többször is káromkodott, de ez egyedül rá tartozott.
Hét óra is elmúlt, mire hazaértünk, s a bungalóban még nem
gyújtottak világot.
– Az inasom egy lusta gazfickó – mondta Strickland.
A lovam visszahőkölt a feljárón, s amikor az okát kerestem
ennek, láttam, hogy Fleete állta el az útját. Keresztben térdepelt az úton.
– Mit fetrengsz itt a kertben? – kérdezte Strickland
döbbenten, de mielőtt választ kaphatott volna kérdésére, a lovak vadul
nekiiramodtak, s kis híján levetettek magukról. Az istállónál leszálltunk, s
Fleete-hez siettünk, aki négykézlábra ereszkedve mászkált a narancsbokrok
alatt.
– Mi az ördög van veled? – szólította meg Strickland.
– Semmi. Semmi a világon – felelte Fleete sietős, dadogó
hangon. – Kertészkedem egy kicsit. Tudjátok, botanizálgatok, botanizálgatok. A
föld illata nagyszerű, azt hiszem, sétálni fogok. Igen, igen, ma éjjel hosszú
sétára indulok.
Láttam, hogy valami nincs rendjén, s szóltam Stricklandnek,
hogy meggondoltam magam: mégsem megyek el vacsorára.
– Hála Istennek – felelte Strickland, majd Fleete-hez
fordult. – Gyerünk, öregem, állj fel, és menjünk be a házba, mert megfázol.
Meggyújtatjuk a lámpákat, és megvacsorázunk.
Fleete rosszkedvűen emelkedett fel a földről.
– Lámpákat ne. Nem kell a fény. Vacsorázzunk inkább a
szabadban, itt sokkal kellemesebb. Vacsorára sok bordát kérek. Jó véresen, sok
porcogóval.
A januári éjszakák kegyetlenül hidegek Indiában. Fleete
javaslata egyértelműen jelezte, hogy megháborodott.
– Gyerünk – szólt szigorúan Strickland. – Befelé.
Sikerült magunkkal vinnünk, s amikor meghozták a lámpákat,
láttuk, hogy Fleete tetőtől talpig sáros. Minden bizonnyal meghempergette magát
a kertben. A fényt nem bírta elviselni, bemenekült a szobájába. A szemei
borzalmasak voltak. Zöld fény lebegett mögöttük, nem bennük, ha értik, mit
akarok mondani, és lelógott az állkapcsa.
– Ma éjjel baj lesz, nagy baj – mondta Strickland. – Ne
öltözz át.
Megrendeltük a vacsorát, és vártuk, hogy Fleete visszatérjen.
Hallottuk, amint a sötét szobában tesz-vesz, majd hirtelen elnyújtott
farkasüvöltés rezegtette meg a levegőt.
Sokszor leírták már, hogy a rémület megfagyasztja a vért
ereinkben, s égnek áll a hajunk. Nem szabadna tréfálni ezekkel a
kifejezésekkel, mert a borzalom, amit kifejeznek, túlságosan is szörnyű.
Strickland arca halottfehérre halványult, s nekem megállt a szívem, mintha kés
járta volna át.
Újabb üvöltés hallatszott a szobából, s válasz is érkezett rá
a távoli síkságok felől. Ez felrázott minket kábulatunkból. Strickland
felpattant, és berontott Fleete-hez, én a nyomában. Fleete az ablakban volt, ki
akart mászni rajta. Rákiáltottunk, de nem bírt felelni. Vadállati hörgések
törtek elő a torkából, és eszelősen köpködött.
Olyan gyorsan követték egymást az események, hogy képtelen
volnék részletesen felidézni őket. Strickland feltehetően elkábította Fleete-et
a csizmahúzóval, különben nem tudtam volna leteperni és rátérdelni a
mellkasára. Képtelen volt emberi hangon megszólalni. Acsarkodott és morgott,
mint egy farkas. Úgy látszik, fokozatosan párolgott el belőle a lélek
napközben, s amikor lebukott a nap, végleg elhagyta a testét. Egy vadállattal
volt dolgunk, aki valaha Fleete volt.
Az eset meghaladta az emberi tapasztalatot, s bár orvosilag
egyértelműen hidrofóbiára* kellett
gondolnom, ezt nem mertem hangosan kimondani, mivel éreztem, milyen hazugul
csengene a szó. A punkah kötél bőrszíjaival a vadállat hüvelykujjait
odakötöztük a nagylábujjaihoz, és a száját betömtük a cipőhúzóval, amely nagyon
hatékony módszer, ha az ember bánni tud ezzel a szerszámmal. Az összekötözött
testet átvittük az ebédlőbe, és elküldtünk Dumoise-ért, az orvosért, azzal,
hogy lehetőleg azonnal jöjjön. Miután a fiú elszaladt az üzenettel, s egy csöpp
lélegzethez jutottunk, Strickland megszólalt:
– Nincs semmi értelme. Ez nem orvosnak való munka.
Én is tisztában voltam ezzel, de nem szóltam semmit. A
vadállat szabadon maradt fejét ide-oda dobálta, s nyögött. Ha valaki belép
akkor a szobába, nyugodtan azt képzelhette volna, hogy élő farkas bőrét
nyúzzuk. Rettenetes érzés volt.
Strickland leült, s tenyerébe támasztotta állát. Szótlanul
szemlélte a földön fetrengő vadállatot. Dulakodás közben elszakadt az inge, s
mellkasának bal oldalán láthatóvá vált a fekete rozetta. Olyan volt, mintha
felhólyagosodott volna a bőre. A csendben egyszer csak nőstény vidra
nyávogásához hasonló hangot hallottunk odakintről. Talpra szöktünk, és én
fizikai rosszullétet éreztem. Strickland nevében nem beszélhetek, mindenesetre
kölcsönösen azzal nyugtattuk egymást, akárcsak a Picafore legénysége, hogy a
macskát hallottuk.
Dumoise megérkezett, s arcán hivatásához méltatlan
megdöbbenést láttam tükröződni. Hidrofóbiát állapított meg, s azt mondta, hogy
akármilyen szívbe markoló is az eset, semmit sem tehetünk. A beavatkozás minden
formája csakis nyújtaná a szerencsétlen szenvedéseit. A vadállatnak habzott a
szája. Mondtuk Dumoise-nak, hogy Fleete-et jó néhányszor megharapták a kutyái.
Ha valaki hat terriert tart, akkor számíthat rá, hogy ez előbb vagy utóbb
bekövetkezik. Dumoise sajnálta, hogy nem segíthet, de megerősítette, hogy
Fleete hidrofóbiában szenved, és haldoklik. A vadállatnak sikerült kiköpnie a
cipőhúzót, s üvöltött. Dumoise felajánlotta, hogy velünk marad, mivel nem lehet
messze a vég, s valakinek el kell látnia a halottkém feladatát. Jószívű
kisember volt az orvos. Strickland visszautasította az ajánlatot, mivel nem
akarta Dumoise számára tönkretenni az újévet. Csak annyit kért tőle, hogy
egyelőre senkinek ne szóljon az esetről.
Alighogy Dumoise elment, s a kocsikerekek zörgése elhalt a
távolban, Strickland elmondta nekem a gyanúját, mely annyira képtelen volt,
hogy félhangosan mert csak beszélni, s bár mindenben osztottam nézeteit,
annyira szégyelltem ezt, hogy hitetlenkedést színleltem.
– Ha igaz volna is – mondtam –, hogy a leprás megbabonázta
Fleete-et, amiért beszennyezte Hanuman templomát, akkor sem valószínű, hogy
ilyen rövid idő alatt beteljesedik rajta az átok.
Még be sem fejeztem, odakint ismét felhangzott a nyávogás, s
a vadállat görcsösen próbált megszabadulni kötelékeitől. Olyan heves volt a
roham, hogy már-már attól tartottunk, sikerrel jár.
– Jól figyelj! – mondta Strickland. – Amennyiben ez hatszor
megismétlődik, kezembe veszem a törvénykezés jogát. Megparancsolom: segíts
nekem.
Szobájába sietett, majd rövidesen visszatért. Puskacsöveket,
vastag kötelet, egy darab horgászzsinórt s egy egész ágykeretet hozott magával.
Jelentettem, hogy két másodpercenként következtek a görcsök, s mindannyiszor
nyávogás előzte meg azokat. A vadállat érezhetően vesztett erejéből.
– Az életét nem veheti el – mormogta fogai közt Strickland. –
Arra nem képes.
– Talán mégis a macska volt – mondtam, bár magam sem hittem
el, amit beszéltem. – Biztos a macska volt. Ha az ezüst ember a felelős
mindezért, akkor nem merne idejönni.
Strickland szó nélkül a szőnyegre helyezte az ágykeretet, a
puskacsöveket a parázs közé dugta, a kötelet szétteregette az asztalon, s végül
kettétört egy sétabotot. A dróttal megerősített horgászzsinór végeit
összecsomózta, s így hurkot alkotott. Ilyen eszközt használnak mahseer
halászathoz. Azután így szólt:
– Élve kell elfognunk, de még nem tudom, hogyan.
– Bízzunk a gondviselésben – feleltem. – Fogunk egy-egy
pólóütőt, kiosonunk a sövényhez, és ott meglapulunk. Akár ember, akár állat
adja a hangokat, annyi biztos, hogy szabályos köröket ró a ház körül. Elbújunk
a bozótban, s ha odaért, előugrunk és leütjük.
Strickland elfogadta a javaslatomat. A fürdőszoba-ablakon
keresztül kimásztunk a verandára, majd a kocsifelhajtón át a bokrokhoz
lopakodtunk.
Láttuk a holdfényben, amikor a leprás felbukkan a ház
sarkánál. Időnként megállt, elnyávogta magát, és táncot lejtett saját
árnyékával. Visszataszító látvány volt, s amikor belegondoltam, hogy ez a
gusztustalan lény mint művelt szegény Fleete-tel, elhatároztam, hogy akármilyen
borzalmas kínzásokat eszel ki Strickland, mindenben a segítségére leszek.
Amikor a leprás megállt egy pillanatra a tornác előtt, rávetettük magunkat.
Meglepően jó erőben volt, s attól tartottunk, hogy sikerül megszöknie, avagy esetleg
halálos sebet kap, mielőtt megkötözhetnénk. A leprásokat rendszerint gyengének
tartja az ember, ám ez tévhit. Stricklandnek sikerült elgáncsolnia, s én a
nyakára léptem. Borzalmas nyávogást csapott, és a csizma talpán keresztül
éreztem, hogy bőre nem egészséges emberi bőr. A kézzel-lábbal kapálódzó ember
hóna alatt áthúztuk a kutyakorbácsot, s bevonszoltuk az ebédlőbe, ahol
bőrövekkel alaposan megkötöztük. Itt már nem tiltakozott, csak nyávogott.
Szembesítettük a vadállattal. A hatás leírhatatlan volt. A
vadállat teste pattanásig feszült, mint akit sztrichninnel mérgeztek meg, s
szánalmasan nyögdécselt. Más is történt, de azt nem adhatom közre.
– Azt hiszem, nem tévedtem – mondta Strickland. – Most szépen
felkérjük, hogy gyógyítsa meg ezt a páciensét.
A leprás azonban csak nyávogni volt hajlandó. Strickland
törülközőt csavart a keze köré, a tűzhöz lépett, s kiemelte az izzó csöveket a
parázsból. A leprást, a horgászzsinór és a hurkon átbújtatott fél sétabot
segítségével, a nyakánál fogva az ágyhoz bilincseltem. Akkor értettem meg, hogy
miként tudják végignézni férfiak, nők és gyerekek a máglyára ítélt boszorkányok
kivégzését. A vadállat fetrengett, és irtózatos hangokat hallatott. A húsfalon,
mely valaha a leprás arca volt, rettenetes érzelmi viharok jeleit véltem
megfigyelni, olyan hőhullámok formájában, melyek a felforrósított vason játszó
fehéres vörösizzásokhoz voltak hasonlatosak...
Strickland egy pillanatra eltakarta a kezével az arcát, majd
munkához látott. Ami ezután következett, az nem tűri a nyomdafestéket...
Hajnaltájt sikerült végre szóra bírnunk a leprást. Addig csak
nyávogott. A vadállat elájult a kimerültségtől, s mély csend honolt a házban. A
leprást eloldoztuk, s ráparancsoltunk, hogy űzze ki a gonosz szellemet Fleete
testéből. Odavonszolta magát a vadállathoz, kezét annak bal mellkasára
fektette, azután orra bukott. Vadul szívta a levegőt, s nyüszített.
Lassan megelevenedett a vadállat arca, s érezhetően
visszatért belé Fleete lelke. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, s szemei ismét
emberi kifejezést öltöttek, majd lecsukódtak. Amikor egy órát vártunk; s Fleete
még nem ébredt fel, szobájába vittük, s útjára engedtük a leprást. Kárpótlásul
neki adtuk az ágyat, a törülközőket, amivel hozzáértünk, a korbácsot, amivel
elfogtuk, s egy lepedőt, amit maga köré kerített, hogy eltakarja meztelenségét,
majd szó és nyávogás nélkül eltűnt a hajnali ködben.
Strickland letörölte homlokát, s leült. A városból
odahallatszott, amint hetet kongatnak.
– Huszonnégy óra – mondta Strickland. – Amit ez alatt a
huszonnégy óra alatt véghezvittem, bőven elég ahhoz, hogy lefokozzanak és
bevigyenek a bolondokházába. Lehet, hogy az egészet csak álmodom?
Az izzó puskacső legurult a földre, és sisteregve égette a
szőnyeget. A szag nagyon is valóságos volt.
Tizenegykor ébresztettük Fleete-et. Mielőtt felráztuk volna,
megállapítottuk, hogy a fekete rozetta eltűnt. Kókadt volt és fáradt, de amint
meglátott, megszólalt:
– Az ördög vigyen el, fiúk! Boldog új évet! Soha ne igyatok
kevertet. Nekem végem...
– Kedves, hogy figyelmeztetsz, de elkéstél – mondta
Strickland. – Ma másodika van, egy napot átaludtál.
Nyílt az ajtó, Dumoise lépett be. Gyalog jött, azért nem
hallottuk, s azt hitte, ravatalozunk.
– Megkértem egy nővért, hogy jöjjön el – kezdte. – Talán segíthet
valamiben...
– De édes öregem, hát még mennyire, hogy segíthet! –
kiáltotta Fleete, s vidáman felült az ágyban. – Gyerünk azokkal a nővérekkel!
Dumoise ostobán nézett. Strickland karon fogta, kivezette a
szobából, s elmagyarázta, hogy valószínűleg tévesen diagnosztizálta a beteget.
Dumoise továbbra sem szólt egy szót sem, de sietve elhagyta a házat. Azt
hiszem, hajlamos volt arra, hogy úgy érezze: csorbát szenvedett orvosi hírneve,
s személyes sértésként könyvelte el Fleete felépülését. Strickland is elment, s
amikor visszatért, elmondta, hogy a Hanuman-templomban járt, s jóvátételt
ajánlott a papoknak a szentély meggyalázásáért. Azok komolyan biztosították,
hogy nyugodt lehet, a bálványt fehér ember keze soha nem érintette, s ő, minden
erények megtestesítője, bizonyára rosszul emlékszik.
– Mit szólsz? – fordult hozzám Strickland.
– "Több dolgok vannak földön és egén..." – kezdtem,
de Strickland leintett. Gyűlöli ezt az idézetet, mert azt állítja, hogy
agyonkoptattam.
Aznap még egy különös dolog történt, ami majdnem annyira
megijesztett, mint az éjszakai események. Amikor Fleete utánunk jött az
ebédlőbe, megállt az ajtóban, beleszagolt a levegőbe. Szokása volt, hogy kutya
módjára mozgatta az orrát, ha érzett valamit.
– Micsoda kutyaszag van itt – mondta. – Igazán, Strick! Oda
kellene figyelned azokra a terrierekre.
Strickland felelet helyett két kézzel megragadta az egyik
szék támláját, s hisztérikusan felkacagott. Nincs lehangolóbb egy hisztérikus
férfi látványánál. Ekkor rám tört, hogy abban a szobában küzdöttünk egész éjjel
Fleete lelkéért, s megértettem, hogy örökre lejárattuk magunkat egymás előtt
mint gentlemanek, s rajtam is erőt vett a gurgulázó, fuldokló nevetés. Fleete
megsértődött, s bolondnak nevezett bennünket. Soha nem mondtuk el neki, mi
történt.
Jóval később, mikor Strickland megházasodott, egy ízben
felesége kedvéért idéztük fel az incidenst, s Strickland javaslatára írtam meg
ezt a beszámolót.
Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ettől nem lesz
könnyebb tisztázni az esetet. Először is: senki nem fog hitelt adni egy ilyen
kellemetlen történetnek, másodszor pedig, minden józanul gondolkodó ember előtt
világos, hogy a pogány istenek pusztán bronzba és márványba öntve léteznek, s
helyesen ítélnek el minden olyan kísérletet, mely az ellenkezőjéről kívánja
meggyőzni őket.
Hajnal Péter fordítása
Kép: kepguru.hu