Jézusom! Gyerekek!
Miért hordana az ember fényes nappal fehér kesztyűt, ha történetesen nem valami
puccos hotel ajtónállója. Na, persze…
Hogy egészen őszinte
legyek, Boris Kohüln úrnak már az elején a frászt kellett volna hoznia rám. Úgy
mozgott, mintha valami zselé nőtt volna a talpára. Egyesek szemében esetlennek
is tűnhetett, de engem lenyűgözött. Nekem egy kötéltáncos volt, aki meg-meginog
a szédítő mélység tetején.
Úgy nézett ki, hogy a
levegőben lépked a pasas. Hintázott, mint pók a huzatban.
Ha szédülnénk, jöjjünk,
le az utcára, ahol emberek nyüzsögnek, autók tülkölnek, és a forró nagyvárosi
nyárban, bűzös gőzt okádnak a csatornafedelek. Ott egy pantomim művész. Ismered
a fehér arcfestékes pofát, aki csak áll naphosszat a dobogón, majd ha egy fotót
akar a közelében a gyanútlan járókelő, váratlanul a vállára rakja a kezét, és
az ember majd’ bepisál ijedtében.
Reggelente felszedtem
az aznapi kihordandó újságot, aztán meg tapostam a pedált a morajló tömegen
keresztül, sikátoron be, sikátoron ki – elnézést
bocsánat, hülye kölyök, apád nem tanított meg –, míg a 7. utca végén aztán,
egy másik világ várt.
Kitoltam a fenekem
alól a bicikli hátsóját, és beleszippantottam a zöldövezett frissen locsolt
gyepének illatába. A rigófütty és a zöld, és a nedves föld szaga, istenem, mint
vaníliakrém két omlós piskótaréteg között.
Pantomim, könyvtár,
patika, artista. Egy pantomimes patikus könyvtáros artista. Kohüln úr egyik sem
volt, de emlékszem, milyen látvány fogadott a nappalijában. Ami a könyvválasztékot
illeti bőven fölülmúlta a Knoll utcai könyvtárat, ahol akkoriban elég sokat
megfordultam. Gyakran mentem be John Stellvor és a többiek képregényei miatt.
Ezek nagyméretű nyomtatványok voltak, sokkal nagyobbak egy átlagos könyvnél. Elárulom
nem igazán rajongtam értük. A képregények a méretük miatt kellettek. Nem voltam
még tizennégy és nem vihettem ki akármilyen könyvet. Igen bevallom álcának
használtam John Stellvort. Bocs John, de ez van.
Éjszakánként a
fejemre húzott paplan alatt titokban Poe és Stoker regényeket bújtam egy
zseblámpa fényénél, de ha tehettem volna, biztosan gyertyafénynél rovom Erdély
vadregényes misztikum övezte erdei utjait.
A Knoll utcai könyvtár
kicsi volt, túlzsúfolt, és a polcok porosak. Folyton tüsszögtem. Vittem
magammal olyan illatos kéztörlőt és letörölgettem az asztalt ahová ülni
akartam. Nem sokat segített. Három méter mélyről előtörő, háp – háp - hápogást
követően akkora tüsszögési roham szántott végig rajtam, hogy meg kellett kapaszkodjak
a szék ülőkéjében. Ott az esetek nagy részében, egy meleg ragacsos dolgot
éreztem az ujjaim között. A képregény meg merő takony
lett.
Kohüln úr nappalija ahhoz
képest maga volt a sterilitás. (A Knoll utcai könyvtár higiénikus
munkatársainak legyen mondva, hogy többé senki se nyúlhasson bele a szék
ülőkéje alá ragasztott rágógumiba.)
Kohüln úr nem viselt
fehér köpenyt, mint a gyógyszerészek, viszont fehér, testre tapadó atlétatrikót,
fehér alapon fekete hajszálcsíkos nadrágot és hozzá fehér bőrkesztyűt igen. Állandóan.
És a szagok. Keserű
gyógyszerszag töltött be mindent. Olyan keserű, mint a penészedő újságpapír a
kifutott befőtt alatt a kamrában.
A szag nemcsak a
levegőben terjengett, hanem beleitta magát a bútorokba is.
***
– Kerülj csak beljebb,
Charlie!
Rendszerint
elfelejtkeztem magamról, annyira lenyűgözött a polcok kígyózó sora, melyek padlótól
a mennyezetig betöltötték a falakat. Csak az ablaktáblák mentén tört meg a
folytonosság.
– A könyveket nézed?
Kohüln úr mosolygott.
Annak dacára láttam, hogy a polcok árnyéka szürkületi homályba burkolta a
helyet. Ő is a különböző nagyságú és kötésű könyvekkel telezsúfolt polcokat
nézte.
Összeszorítottam a
szám, mert attól féltem, hogy a nyálam keserűvé válik, ha belélegzem a nappali
levegőjét. Így többnyire azzal teltek a párbeszédeink, hogy ő beszélt, én pedig
hümmögtem, ő pedig rendreutasított, azt hitte a nevével vagyok gondba.
– Mindig is
lenyűgöztek a könyvek– mondta és tekintetét végigfuttatta a falon. – Olyan
titokzatosak. Olyan, olyan jóllakottak. Nem csoda, hiszen tömve a hasuk.
– Ühüm.
- Igen? – nézett
rám csodálkozva – Mondani akarsz valamit? Netalán nem értesz egyet velem?
Megráztam a fejem.
- Hát akkor?
Felvont vállamhoz,
mint piskóta a krémhez, úgy rímelt a legörbült szám, és homlokom közepére ugró
szemöldököm.
- Hümm.
Kohüln úr azt
gondolom megértette eme öntudatlan testbeszédet, miszerint nem értem mire
céloz, mert folytatta:
- Hát jó. – mondta.
– Aztán amikor kinyitjuk
a könyveket, már nincs többé titok.
Nem mondhatnám, hogy
felfogtam a szavai negatív csengését (Nincs többé), mert ha megéreztem volna a
mondat vészjósló felhangját, biztosan kirohanok a házból, és azonnal szólok a
szüleimnek.
– Bám! Nyomuk vész. –
mondta és ökle elnagyolt árnyékát láttam öt felé robbanni a falon. Öt fura ujj.
Öt hosszú vékony ujj.
Puha léptek. A nyakam
görcsbe rándult, csak a szemem látókörének sarkában fedeztem föl: mintha
szökdécselt volna. Magas térdemelés rajta egy kettő-három. Úgy érkezett mögém
árnyékával betakarva, mint város fölé a viharfelhő. És mint a gyermek minden
különösebb erőlködés nélkül elképzeltem, ahogy a marka egyszerűen rám csapódik.
Összezárul körülöttem.
Éreztem a karját a
nyakszirtemen. Hosszú, vékony karja volt, és mint egy sál végén lévő bojt
csüngött le a nagy, csontos keze a rúgkapáló szívem fölé.
– Jó hogy újra
látlak. – sóhajtotta, és közben taszigált a nappali belseje felé.
Az ülőgarnitúrán kényelmes
alkalmatosság lévén, szerettem benne ücsörögni. Puha volt, és derékig lehetett
süllyedni benne.
– Limonádét?
– Ühüm. - válaszoltam
önműködően, pedig nem is szerettem annyira a citromos-szódás italt. De ha ki
kell mondanom, hogy nem, kérek, biztosan hányingerem támadt volna.
– Amióta ide jöttem,
hmm,– torokköszörülés közben lopva körbepillantott, mintha attól kellene
tartania, hogy valaki más is meghallja–szóval ide küldtek – hangját
lehalkította – ez az egyetlen dolog, ami elnyerte a tetszésemet. A limonádé!
Meg persze a sok könyv, ami itt van.
Egészen merev
gerinccel hajolt előre, mégis könnyedén, mint egy pincér. Töltött a műanyag
kancsóból. Hóna alatt az újság. Néztem a pohár tetején örvénylő fehér habot, és
olyan vékonyra préselődtek össze az ajkaim, hogy szinte fájt. Arra gondoltam, milyen
fanyar íze lehet. Olyan, mint a citromhéj.
Közelebb húzódott mellém
és hirtelen elfelejtettem az összes dolgot, ami a fejemben járt. Pedig
kavargott néhány kérdés a gyermekkobakomban, amik válasz után kiáltottak. Mint például
hogy kik küldték ide Kohüln urat? De mindegy, mert valószínűleg amúgy sem
kérdeztem volna meg.
– Nagyon kedves tőled,
hogy reggelente behozod a friss híreket nekem– mondta közelebb húzódva hozzám.
Az összegumizott
újsághengert közben lerakta a tálca mellé az asztalra.
– Tessék, a tízesed.
A fülem mögött
megmozdult a levegő, és amint előhúzta a kezét, egy tízdolláros lebegett az
orrom előtt.
Az újságkihordással
alig kerestem hetente két dollárt, gondold el mit jelentett az a tízes.
Ebből a pénzből majd
megvehetem a világ összes könyvét. Saját könyveim lesznek, amiket nem kell
időre visszavinni.
Vigyor ömlött szét az
arcomon. Elvettem a pénzt, és csak ekkor döbbentem rá, hogy akár nagy bajba is
sodorhattam volna magam.
A szám ugyanis nyitva
volt. Biztosan látszott az összes fogam, annyira vigyorogtam a tízes láttán. De
nem, hál’ istennek nem éreztem semmit, amitől hányingerem támadhatott volna. A
levegőnek teljesen hétköznapi íze volt. Vagyis semmilyen. Azért a biztonság
kedvéért gyorsan korrigáltam a hibát, vagy inkább csak megszokásból ismét
összezártam a számat.
– Ezt a pénzt hálám
jeléül kapod. Amiért megszeged a szabályt. Amiért bátor vagy.
A következő, ühüm,
tessék akart lenni, de már ösztönösen rákattant a láthatatlan lakat a számra.
Vajon honnan tudhat Kohüln
úr a szabályról? – futott át az agyamon. Mert, hogy tényleg a lelkemre kötötték
a szüleim, soha, senki idegennel ne álljak szóba, nem hogy bemenni egy idegen
házba. Ez volt a szabály.
Ez a gondolat
alaposan lefoglalt, még bele is pirultam tán’. Megszegtem a szabályt. Most ez
vajon becsapásnak számít vagy nem?
Később is csak
halvány emlék jött elő, mintha megemelkedtem volna a párnák között.
Kohüln úr súlya
eltűnt az enyém mellől.
Mire felocsúdtam, már
a hátát mutatta nekem a szemközti polcsor előtt állva.
– Amit most mutatok,
arról soha senkinek sem beszéltem – mondta, majd hozzátette furán kuncogva: –no,
hiszen, jól is néznénk ki.
Az érzés, ami magával
ragadott felejthetetlen, mintha még most is hangyák rohangálnának a bőrömön. Enyhén
remegni kezdtem. A tenyerem izzadását felitatta a papírpénz, amiről sikerült
teljesen megfeledkeznem.
Kohüln úr felnyúlt a
feje fölé. Pár pillanatig tapogatott a könyvek környékén, akár a pantomim
művész a nem létező üvegfalat, míg el nem érte az egyik fekete bőrkötésű könyv
gerincét. Könnyű volt kiszúrni. Volt rajta két vastag aranyszínű csík
keresztben.
Kifordította, majd megint
rám nézett a válla fölött.
– Íme, most már te is
a titkom részese vagy!
Nekem, (mint
általában egy tizenéves gyereknek) egyetlen valamirevaló titkom sem volt. A
szüleim őszinteségre neveltek, és ehhez tartottam is magam. Legalábbis azon
voltam. Ez volt a természetes. Gyereklogikával is jól van ez, de ha betartunk
minden szabályt, nem lehet titkunk, ami viszont már nem olyan jó.
Szóval szabály ide
vagy oda, azonnal megszegtem, amint lehetőség adódott rá. Amolyan öntudatlan
dolog volt. És természetes. Gyermeki.
A bűvös szó: TITOK. Úgy
hatott rám, mit kígyóra a mutatványos sípja.
Egyszerűen bekebelezett
a vágyakozás a titok után.
A szívem a torkomba
ugrott. A tízest nedves papírgalacsinná gyűrtem a markomban.
A fejem fölött
megmoccant a nagy csillár, és vakolat hullott a hajamba. Felsandítottam, majd
vissza. Az indigófarmeremet egészen finom, fehér por fedte, mint a porcukor.
Felőlem földrengés is
lehetett volna. Nem törődtem semmivel, hiszen közben a könyvek mind kezdtek
lepotyogni a padlóra nagy pufogással. Egyik-másik óhatatlanul is a gerincén ért
földet és kinyílt.
A szemem tágra nyílt.
Nem is könyvek voltak. Vagyis nem hétköznapi könyvek, pedig úgy néztek ki.
Kohüln úr elégedett
arccal húzódott el, és lábbal odébb tessékelt egy másik éppen leeső és
kinyílott könyvet, amiben nem voltak betűk.
Azt már abban az
időben tudtam: az nem könyv, amibe semmit se írnak.
Ültem ott a
csodálkozástól kigúvadt szemmel a kettéváló polcok mögött feltárulkozó titkos
járat fekete szájába bámulva.
A polc, amely ajtóvá
lett, szépen, lassan teljesen kiürült. A könyvek pedig kis kupacokban torlódtak
fel a széleinél, úgy, mint télen a havat hányja az ember a garázsajtó két
oldalához.
– Rajta! Gyere és
hozd az újságot is – intett felém.
– Az újságot? Mi köze
lehet az újságnak ahhoz a fene nagy titokhoz, ami odaát vár?
A kérdés persze soha
sem lett kimondva, mert amint megkért rá, én azonnal engedelmeskedtem.
Kikászálódtam a kényelmes párnák közül, fogtam az újságot és mentem.
Ott udvariasan
elvette az összetekert Sun Day aznapi számát.
Odabent sötét volt.
Sötét titok. Nap,
mint nap hallani lehetett a szüleim szájából, főleg hogy ennek vagy annak sötét
titkára derült fény, de annyira elcsépelt frázisok voltak ezek, hogy egyszerűen
csak eleresztettem őket a füleim mellett.
De ott bent a sötétség
mindennél valódibb sötétebb volt és szinte összepréselt. Éreztem a súlyát a
hátamon. Kohüln urat viszont nem láttam. Eltűnt mellőlem. Határozottan éreztem,
hogy nincs mellettem. Na, nem, mintha annyira hiányoltam volna, de azért jobb,
mint a semmi. Mégiscsak egy felnőtt.
Féltem, fényt
akartam, s már-már elég erőt is sikerült gyűjtenem, hogy sarkon forduljak, de a
felizzó fény megállított.
Tátott szájjal bámultam,
mert ott álltam, ahonnan elindultam. Ugyanott. Azaz első pillantásra tűnt csak
úgy.
Észrevettem a
furcsaságot. Eltűntek a könyvek.
Ott voltak a polcok és
ott volt a kanapé előtt a kis asztal a szódáslimonádéval, de a könyvek sehol.
Se a polcokon, se a földön egyetlen könyvet se láttam.
Nagyon lassan,
módszeresen fordítottam a fejem, és mindig kimondtam magamban annak a tárgynak
a nevét, amin éppen megállapodott a tekintetem. Hátha úgy könnyebben megértem,
mi történt.
Csillár, polcok. Nincs
könyv. Ülőgarnitúra. Kohüln úr, kis asztal. Nincs könyv. Limoná... Kohüln úr.
Belereccsent a
nyakam, olyan hirtelen – szinte magától – csapódott balra a fejem.
Kohüln úr a kanapé
párnái között ült, és ugyan én kicsit távolabb álltam mögötte, azért a keskeny
vállai fölött jól látszott, hogy a Sun Day van a kezében, és olvas.
Az újságot magasan az
arca elé emelte, ezért mindent jól láthattam.
Olvasott.
Sorban tűnnek el a betűk
az első lapról, s nem marad utánuk egyéb, mint az üres, tiszta lap. A semmi.
Lapozott.
A betűk onnan is
kezdtek eltünedezni. Kohüln úr a szemem láttára falta fel a betűket a lapokról.
Lapozott.
Előbb azt hittem, hogy
az ő árnyéka mozog a falon, de az nem lehetett, mert Kohüln úr csak olvasott,
csak olvasott rendíthetetlen.
Egy kép vetült a
falra, mielőtt végleg eltűnt a Sun Day egyik rovatából. A képen egy sí maszkos
férfi fegyvert szegezett egy sikoltó nő homlokához, majd a fegyver némán elsült,
és a falakat borító polcokra millió árnyékvér fröccsent szét. Végül eltűnt az
árnyék a falról, és eltűnt a kép az újságlapról.
Az érzés, ami
elfogott... Furcsa módon valami felszabadult bennem, egyfajta gátlás, amitől
mosoly jött az arcomra és megkönnyebbülés. Pedig valaki meghalt. Meghalt a
sikoltó nő. Az agya szétkenődött a falon. Végignéztem, és nem azt éreztem, amit
kellett volna. A lelkem mélyén tudtam. Az agyam súgta, és én mégsem sajnáltam,
hogy meghalt.
Akkor először
gondoltam arra, hogy azért lehet ez, mert a háziúr közelében vagyok. Hogy Kohüln
úr teszi ezt velem. Ha el tudja tüntetni a betűket, akkor belőlem is képes
eltüntetni az érzéseket.
Kohüln úr lapozott.
Egy asszony guggolt
le a gyerek elé. A gyerek hóna alatt egy baba. Jól ki lehetett venni a falon.
Egy kamion vagy busz közeledett. Nagy árnyéka volt, és a következő pillanatban elsodorta
a kislányt. Az asszony sikoltott némán.
Aznap bőszen
hányhatták a keresztet a forró kávé fölött hüledezve a kis Jess halálhírét
olvasva: „Jessica Norland hatéves volt, mikor az édesanyja szemeláttára
elgázolta a részeg sofőr az iskolabusszal”. Ez szörnyű! Ez megdöbbentő! Ez
tragikus!
Ez volt a Sun Day
aznapi száma. A föld egy napja. Egy egészen apró ciklus. Egy röpke nap. Halál,és
kínok.
– Áh, Charlie.
Összerezzentem.
Felevickélt.
Képtelen voltam
megszólalni is, nemhogy megmozdulni. Isten tudja, hová tüntette a Sun Day
aznapi számát, és lelkemből az érzéseket. Se félelem, se szégyen, se a Sun Day
aznapi száma.
Beletelt vagy húsz
évembe, amíg megértettem az édesapám halála kapcsán, hogy mi volt az az érzés,
amit ott gyerekfejjel tapasztaltam meg először. Ami erőt kölcsönzött nekem.
Amitől először annyira megrémültem. Mintha egy fal épült volna körém, hogy
elzárjon a külvilágtól.
Az nem a kiüresedés
volt, hanem egy teljesen spontán védekező mechanizmus, ami abban az esetben
hozza működésbe magát, ha nem várt trauma zúdul az ember nyakába. És addig
marad, amíg az idő szépen lassan elhomályosítja a negatív élményeket.
Ugyanolyan
kiszolgáltatott, szorongó érzés volt az apám elvesztése, mint utóbb Kohüln úr
második nappalijában állni.
Az északi temetőben az
apám frissen ásott sírhantja mellett álltam a szakadó esőben. Mindenki elment.
Látszólag szomorúak voltak, de én tudtam, hogy már alig várják, hogy valami
száraz helyre menjenek, és ruhát tudjanak váltani. A fal első ízben védett meg
Kohüln úr második nappalijában.
– Most arra gondolsz,
hogy mi a fene ez az egész?
A szavai fele
egybemosódott a fogai közül elősistergő halk kuncogással.
– Mi a fene? Mi a
feeeeneeee? –ismételgette nyakát a vállai közé húzva.
A vállamra tette a
kezét.
– Inkább úgy mondanám,
ki a Fene?
Kohüln úr
megkönnyebbülten felsóhajtott.
– De jó ezt kimondani,
már azt hittem, belehalok.
Leguggolt elém. Tenyerébe
vette a kezeimet. Szemeiben furcsa fény volt, mintha már alig várná a
reakciómat arra, amit mondani készül.
– Kipp-kopp, kopogok,
találd ki, hogy kivagyok.
Kíváncsian
vizslatott.
– Na, mi az, meg sem
lepődtél?
Nem sokkal korábban
fejeztem be egy történet olvasását, már nem emlékszem a címére. Volt benne egy
démon. A nevére sem emlékszem... Szóval eszembe jutott az a képregény, hogy egy
démon randalírozott egy családnál karácsonykor, és jól becsapta egy hozzám
hasonlóforma kisfiú.
Ha neki ment, nekem
is fog. Amúgy is védve voltam a saját kis burkom alatt, amit a félelem és a
kiszolgáltatottság táplált. Elhatároztam, hogy belemegyek a játékba. Úgy fogok
tenni, mintha nem tudnám, hogy Mr. Kohüln démon. Mi más lehetett volna? Akkora
már kezdett megváltozni. Előbb csak a tenyerei tűntek fel: nyirkosak és hidegek
lettek. Utána az alsó ajkamba kellett harapnom, hogy ne áruljam el magam. Rusnya
képe volt. Hangosat nyeltem.
–Na, mi van, talán
süket vagy? Találd ki, hogy ki vagyok...!
Kirántottam a kezem az
övéből. Hátat fordítottam neki, ne is lássam.
–De igen. Meglepődtem
–feleltem.
A démon négykézláb
elém került. Hosszú, hegyes nyelve hegyéről habzó nyál csöppent a cipőmre. A
nyelve valósággal lila volt. Olyan, mint a sarki boltban kapható kakasnyalókától
az enyém is gyakran volt.
–Jó, az jó!
Lenéztem rá. Kutyaféle
feje volt. Agár teste. Sárga rövid szőrén átütöttek a bordái. Kúpos feje
hasonlított legkevésbé az ember legjobb barátjára. Vadkan agyarak fogták közre
a felső pofáját. Úgy szuszogott, mint egy asztmás gőzmozdony. Ovális vörös
szemeit, csak jobban kiemelte kéken lángoló nyelve, ugyanis a fölső metszőfogak
egészen aprók voltak és az agyarak között bátran kifért a nyelve. Úgy öltögette
rám, akár a kígyó, amikor prédára les. Összeszedtem magam és nem véve tudomást
rusnyaságáról belenéztem egyenest a szemeibe.
–Ez túl könnyű! –
mondtam.
A démon erre behúzta
a nyakát, és mintha bizalmatlanul hátrébb araszolt volna.
–Mi könnyű? – mondta
egy éles vakkantással mintha a farkára léptek volna. Kúpos fejét oldalra
rándult. Meghökkenve hátraléptem.
–A válasz – mondtam.–
Erre nem nehéz válaszolni.
Maga alá húzta hosszú,
csupasz,villás végű farkát és ráült. Oldalra billentette a fejét, akár a kutya,
amelyik összpontosít, várja a gazdája parancsát.
–Akkor kipp-kopp,
kopo... – hagyta hirtelen abba a mondókát, mint aki rájött, hogy elmondta már
párszor.
–Tudod, hogy ki
vagyok?
–Persze – vágtam rá.
– Maga Kohüln úr, aki mindig limonádéval kínál és tudja, hogy én tudom, hogy
megszegtem a szabályt.
A démon diadalittasan
csapta ki a farkát.
– Nem talált! – Nyála
lecsöppent a padlóra. A színe(ami eddig elkerülte a figyelmemet) lila volt.
Lila, mint a tinta.
– Most van egy kis
dolgom, kölyök. Elmegyek, addig törd a fejed. Ha nem tudsz válaszolni, nem
mehetsz innen sehová.
A szoba közepe felé
vette az irányt.
–Érted már, miért kell
betartani a szabályokat? – fordult vissza egy pillanatra.
Amint nyoma veszett,
azonnal körbenéztem valamilyen kiutat keresve.
A démon az
ülőgarnitúra mögött tűnt el. Mivel jobbat kitalálni abban a pillanatban nem voltam
képes, arra mentem én is.
Fehér fény borított
el mindent, és néhány lépés után vettem észre, hogy nem vetnek árnyékot a
tárgyak. Épp lépésben voltam: bal lábam a jobb előtt. Ennek az új felfedezésnek
a hatására megmerevedtem. Egyszerűen bennem maradt a mozdulat.
Körbepillantottam
magam köré, hogy követ-e vajon a saját árnyékom.
Jobbról semmi. Balról
semmi. Elől sincs. Hátul sincs.
Fölnéztem a
mennyezetre. Ott lógott a hatalmas, ódon körcsillár. De mindegy is lett volna,
ha ott sincs, mert nem abból áradt az a mérhetetlen fehér fény. (Lehettem volna
akár egy fehér papírlapon is.) A nagy csillár csak egy dísz volt. Egy díszlet
része ugyanúgy, mint egy színdarabban a színpadon.
A mamám pár héttel
azelőtt (emlékeztem, mert nem tudtam abban a hónapban megvenni valamit, ami
után vágyakoztam) elkísért egy színházlátogatásra, amit az iskola szervezett az
egyik hétvégén, és amihez az igazat megvallva semmi kedvem nem volt. Elég sok
pénztől estem el, mert odalett a hétvégi újságkihordásom. Valami bűvös dobozra
kuporgattam, és tessék, lőttek az egésznek.
Muszáj volt ott
lennem. Anya lelkes volt. Én kevésbé a kocsink hátsó ülésén kuporogva.
És lám, a díszlet
adta az ötletet. Rögtön neki is láttam, hogy utána járjak annak, hogy az
elgondolásom helyes-e.
Körbejártam a szobát.
Igyekeztem a legapróbb furcsaságra is odafigyelni.
Elhaladtam az üres
könyvespolcok mentén, de semmi. Valami titkos kilincs vagy fogantyú után
kutattam.
Már csak a bútorok
maradtak. Kiábrándultságom négykézlábra kényszerített, hogy belessek a kis
asztal alá.
Csak úgy fértem be az
asztal alá, ha én magam is négykézlábra ereszkedem, mint a démon, amit közben
Tintafalónak neveztem el magamban. Bebújtam tehát alá és alaposan körbenéztem.
Semmi.
Kifelé kezdtem
tolatni alóla. Féltem, hogy beverem a fejem az asztal aljába, ezért felnéztem
és megpillantottam valamit. Első ránézésre olyan volt, mint egy kör alakú sín.
Megkapartam a körmömmel, de nem volt rajta semmi fogható, forgatható, nyomható.
Kibújtam alóla, mert
csak nem hagyott nyugodni a dolog. Feltérdepeltem. Szemügyre vettem az asztal
tetejét. A limonádés kancsó volt rajta.
Felpattantam azzal a
meggyőződéssel, hogy megtaláltam a menekülés kulcsát.
Megfogtam a kancsó
fogantyúját és behunyt szemmel elforgattam. Annyira akartam, hogy sikerüljön,
hogy az alsó ajkamba haraptam akkora erővel, hogy felhasadt a bőröm.
Felszisszentem a fájdalomtól. A szemem felpattant. A kancsó jobbra fordult.
Az első érzés, ami
rám tört, az a hányinger volt a vérem meleg, vas ízétől. A következő a
csodálkozás és természetesen a büszkeség.
Az egész szoba
elfordult jobbra. A szemeim már nyitva voltak, mert ha nem látom, akkor azt
hittem volna, hogy nem történt semmi. Hang és a mozgás érzése nélkül forgott
jobbra.
A szívem a torkomba
ugrott.
A szoba teljesen
elfordult, és megpillantottam Kohüln urat. Éppen ajtót nyitott. A régi szobában
volt annyi különbséggel, hogy most nem könyvekkel voltak megtömve a polcok,
hanem babákkal. Láttam, hogy egy hozzám hasonló korú kislánynak enged utat a
nappaliba.
Gyorsan az ellenkező
irányba fordítottam a kancsót. Az ijedségtől túl erősen rántottam meg bal felé,
mert nem ugyanoda érkeztem meg a forgó szobával, ahová szerettem volna.
Szemben velem
rengeteg gyermek zsúfolódott össze egy hasonló helyen, mint az enyém. Villámként
csapott belém a rémület, hogy nemsokára én is közöttük találom magam. De amitől
elöntött a gyengeség, az az arcokra kiülő rémület, tanácstalanság volt.
Az egyik sarokban egy
szőke copfos, koszos arcú kislány kuporgott. Nem sírt. Hatalmas, kék szemekkel
nézett rám. Kicsiny kezével mellkasáig felhúzott térdeit ölelte. Talán már
elfogytak a könnyei. A lábainál egy rongybaba hevert kifacsart testhelyzetben. Akkor
ott egy pillanatra felnőttnek éreztem magam. Felfogtam egy szó igazi értelmét, amely
megdöbbentett és könnyeket csalt a szemembe. Szomorúságot láttam benne. Az a
szoba tele volt szomorúsággal.
Bármennyire is fájt, és
a legszívesebben a saját kezemmel ráncigáltam volna őket magamhoz, vissza
kellett jutnom oda, ahonnan elindultam.
Eltökélten jobb felé
fordítottam a kancsót ügyelve, nehogy túlhaladjak az én szobámon, ahol a démon
a nyálát hagyta nekem.
Nem semmiért neveztem
el magamban Tintafalónak, amit az üres könyvek ihlettek bennem. A szabadulás
útja egyben a felnőtté vallásom fontos forduló pontja volt. Ma már tudom, hogy a
kislány szomorúsága egyben a gondtalan gyermekkor végét is jelentette.
A nyál ott virított
lilán, a padló fehérjén.
Odarohantam, az
utolsó pár méteren már a térdemen csúsztam, és elkezdtem...
Mutatóujjamat
belemártottam a lila nyál közepébe, és inkább csak úgy széthúzogatva a betűket,
mintsem szabályosan formálva azokat a következőt írtam a padlóra:
Kipp
kopp kopogok
Találd
ki, hogy ki vagyok
Üres
lapok üres lélek
Ismerem
a kelepcédet
Ráírom
az akaratom
Forgószobák
fogságából
Minden
gyerek szabaduljon
Sok apró láb vett
körül. És ott álltak mind körülöttem. Lenéztem a földre. Az utca közepén
voltam. Körmeim felhasadtak, és vér ömlött belőlük. A kezem reszketett. Elfordítottam
a fejem az aszfaltra karmolt versikéről. Kohüln úr kertjét benőtte a gaz.
Repkény és borostyán futott fel a falain, mintha senkit se akarnának oda
beengedni. Mintha már nagyon régen üresen állna.
