Eliza Beth: Párbaj



Kicsi volt. Talán borsószemnyi. Szinte láttam magam előtt, ahogy összedörzsöli nem létező kezeit. Képén gonosz vigyorral, szemeiben boldog izgalommal készül tettére… Előre örül, hogyan meg fog gyötörni. Lélegzetvételnyi szünetet sem hagy számomra. Csak hadd kínlódjon! – gondolja magában… 

Éjszaka kezdődött, mint mindig… Először csak a nyálát érezte besűrűsödni. Félálomban érzékelte, bárhogy is próbálja, képtelen lenyelni a manduláit. Torkában apró, szúró fájdalmak jelentkeztek. Felkelt, ivott egy pohár vizet, és ezzel elintézettnek tekintette a problémát. Visszafeküdt, aludt reggelig. 

Másnap délben már lázas volt. Estére tovább emelkedett a testhőmérséklete. Fájtak az ízületei, a feje szét akart robbanni… Influenza – mondta ki az orvos az ítéletet. Orvosság, tea, gyümölcs, pihenés. Haha! Azt hiszi, ezzel legyőzhet engem? 

Csak szeretnék pihenni! De az a kis alattomos nem hagy. Orvul támad, és naná, hogy épp akkor, amikor aludnék. Érdekes módon, amíg függőleges testhelyzetben vagyok, nyoma sincs… ellenben, mihelyst lefekszem… 

Két nap alatt elmúlt a láza, nappal már felkelt, hisz a fekvésbe belefájdultak a csontjai. Türelmetlenül vártam, hogy végre este legyen, és ágyba kerüljön… Hagytam neki néhány nyugodt percet. Nem sokat. Aztán elkezdtem… 

Elmondhatatlanul idegesít a saját hörgésem. A tüdőm sípol, zümmög, bugyborékol… Igyekszem szabályosan lélegezni. Hanyatt fekszem, hogy kapjak levegőt az orromon keresztül. De kilégzésnél ingerel, köhögnöm kell. Visszafojtom. 

Nem tudja még, hogy képtelen ellenállni nekem. Úgyis én fogok győzni. Mindig én győzök. Belekapaszkodom minden oldalról, megfeszítem magam… indián harci dob nem lehet olyan feszes, mint én ezekben a pillanatokban. Eleinte halkan, diszkréten duruzsol. Pár légvétel után erősödik a zihálás, hangja vetekszik a szerelmes macskáéval… Remek! Kezdem elérni a célom… 

Elemi erővel tör fel belőlem a köhögés. Függőlegesbe rántja a testem, muszáj felülnöm. Hanyatt fekve képtelenség szabadulni tőle. Rátelepszik a mellkasomra, hullámzik odabenn, megfojtani készül. Két köhögés közt próbálok oxigénhez jutni. 

Egyelőre döntetlen a párbajunk. Ő egyre nagyobb erővel köhög, én egyre nagyobb erővel kapaszkodom a légcsövébe. Elzárom előle a levegőt, élvezem a fuldoklását. Aztán mégis hagyok neki némi szünetet. Hadd higgye, győzött… 

Végre sikerült! Szabaddá vált a levegő útja a tüdőmbe. Megkönnyebbülten vettem pár mély lélegzetet. Füleltem. Nem sípol, nem hörög. Ellenben kiszáradt torkom késpengék hasogatják. Jót tesz a hűsítő víz. Sóhajtva fekszem vissza… 

Hihi… itt vagyok ám! Mindjárt észreveszed, mihelyst lesz bátorságod teljesen kifújni a levegőt a tüdődből… Hallod? Már zümmögök újra… mint a rovarok szárnya a szélben… Csiklandozom a torkodat, ingerellek… nehogy elaludj, hé! 

forrás: ocdn.eu

Szundítottam néhány percet. Órákat szerettem volna, de már megint… Sóhajtoztam, nyeltem, hátha vissza tudom fojtani… Kinyújtott kezem félúton megállt a levegőben, nem érte el a vizespoharat. Két választásom volt: vagy köhögök, vagy megfulladok. Megfulladni roppant kellemetlen érzés… Köhögni is. Beleadtam minden erőmet, a mellkasom zengett, mint a hárfa húrjai, a szomszédok is hallhatták. Egy pinduri sűrű váladék a légcsövemben… és mekkora galibát tud okozni… Csakhogy végre sikerült megszabadulnom tőle! 

Na jó, most te nyertél! De csak csatát vesztettem, háborút nem! A testvéreim még benned vannak…


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews