Soha életében nem dobogott olyan hevesen a szíve, mint
mikor elfordította a kulcsot a zárban azon a hideg, novemberi estén. Tudta,
hogy kiszemelt áldozatára zárta rá az apró fürdőszoba ajtaját, mégsem merte
elhinni, hogy valóban megtette azt, amit olyan régóta tervezett. Jobb
kézfejével letörölte a hideg verejtéket a homlokáról és meggyőződött róla, hogy
a bejárati ajtót is becsukta-e maguk után. Többször megrángatta a kilincset,
miközben próbált nyugalmat erőltetni magára, de nem járt sikerrel. Gyors
léptekkel és hevesen dobogó szívvel az ablakhoz sietett és kinézett az utcára,
ahol az élet a megszokott medrében folyt. Autók jártak a kátyúkkal tarkított
úttesten, néha járókelőket is megpillantott, akik vastag ruhákba burkolódzva
védekeztek a csípős hideg ellen. Semmi szokatlant nem fedezett fel a szürke,
füstös gyárváros eldugott mellékutcájában, a férfi ennek ellenére fojtogató
félelmet érzett. Nem tudta, hogy meglátta-e valaki, arra pedig gondolni sem
mert, hogy nyomokat hagyott maga után.
A biztonság kedvéért lehúzta a redőnyt mindkét ablakon
és a kicsi, puritánul berendezett nappaliban állva gondolkodni próbált. Minden
áron tartani akarta magát a tervéhez, de hasa görcsbe rándult az idegességtől,
szédülés kerülgette és attól félt, hogy bármelyik pillanatban rosszul lehet. A
fotelbe roskadt és hagyta, hogy a szokásos, esténként felsejlő emlékképek
uralmuk alá hajtsák a gondolatait.
A szél süvítve áramlott be az ajtó résein át a málló
vakolatú, omladozó bérházba. A konyhapadlón ülő sovány, fekete macska
felborzolta bundáját, pupillái összeszűkültek a dermesztő hidegtől. Felállt és
az ágyon kuporgó kisfiú mellé ugrott, majd szorosan hozzábújt, hogy a gyerek
testének melegéből magának is juttasson egy keveset. A konyhaasztalon nem volt
étel, a sütő is üresen tátongott, a szakadt rongyokat viselő asszony pedig
kétségbeesetten kutatta a nyikorgó ajtajú szekrény belsejét.
– Nem találtam semmit – mondta, de hátra fordulni nem bírt.
– Nem is vagyok olyan éhes – felelte a fiú és végigsimított a macska hátán.
– Cipó sem kér ma vacsorát.
Az állat halk nyávogást hallatott, mintha egyetértene,
miközben az anya becsukta a szekrény ajtaját. Azt csak a nő érezte, hogy fogait
olyan erővel préseli egymáshoz, hogy nyilalló fájdalom hasít az állkapcsába.
– Nemsokára minden jobb lesz – mondta mosolyt erőltetve az arcára – apa
végre kapott munkát.
A gyerek szelíd mosollyal válaszolt anyjának, majd
figyelmét Cipó felé fordította, a fiatal macska felé, aki a legjobb barátja
volt. Az állat megnyugtató dorombolása elnyomta gyomra korgásának a hangját és
így elviselhetőbbnek tűntek a hosszú, téli esték.
Azonban hiába kapott új állást az apa, a keserű
nélkülözés hetei egyáltalán nem múltak el és több étel sem került az asztalra,
mint azelőtt. A fiú később mégis arra emlékezett a legtisztábban, hogy apja
állandóan kábult és dühös volt. Esténként elment, éjjelenként visszajött, ekkor
hangos volt és erőszakos. Az ittas férfi több alkalommal megütötte feleségét,
aki próbálta megnyugtatni és megvédeni a gyereket tőle, ez azonban nem mindig
sikerült neki. Bob a takarója alól nézte a szörnyű jeleneteket, a konyhában
elhelyezett ágyából. Még megmozdulni sem mert, csak feküdt mereven,
lélegzetvisszafojtva. Jól tudta mit kapna, ha a nő segítségére sietne, mégis
haragudott magára a gyávasága miatt.
Az évek fájdalmasan lassan vánszorogtak, a hosszú
éjszakák újabb zaklatásokkal teltek. Mikor Bob végre elérte a serdülőkort apja
már nem mert kezet emelni rá, minden haragjával a gyengébb asszony felé
fordult. Egészen addig tehette mindezt, amíg a fiú meg nem tudta védeni az
anyját is.
Hirtelen halk, de határozott kaparászást hallott a
fürdőszoba felöl, de nem volt ereje felállni a fotelből, ami a nappali egyetlen
ülőalkalmatossága volt. Magának sem tudta megmagyarázni, de ezekben a feszült
és félelemmel teli percekben olyan tisztán látta eddigi életét, mint soha ezelőtt.
Még 41 évesen is hallotta a kiabálást és az ütések
csattanását éjjelente. Ilyenkor nem kapcsolta fel a villanyt, csak feküdt az
ágyban és tűrt, ahogy az anyja tette olyan sok éven keresztül. Mindennél jobban
rettegett tőle, hogy olyan szörnyeteggé válik, mint az apja, ez tette öt olyan
zárkózottá és tartotta távol a családalapítástól is. Virrasztva, mozdulatlanul
feküdt az ágyban és csendben folytak a könnyei, mire a hajnal első sugarai beszűrődtek a szobába, ö
rendszerint már talpon volt. Kopott táskáját a vállára vetette és kinyitotta a
kicsi bérház ajtaját. ob olyan magas volt, hogy le kellett hajtania a fejét,
mikor átlépte a küszöböt, nehogy beüsse az ajtófélfába. Minden hétköznap
hajnalban gyalog indul a munkahelyére, hogy a legyalogolt hosszú kilométerek
elűzzék elméjéből az éjszaka lidérceit.
A gyárban kemény munka várta, amit ö robotszerű
engedelmességgel végzett. Ez az ember megszállott! – szokták mondani a
munkatársai, miközben szerény ebédjüket fogyasztották a közös étkezőben. Úgy
tűnt számukra, mintha Bob teste egy tömör, barnára aszott bőrdarab lett volna.
Vér, belső szervek és csontok nélküli sűrű szövettömeg, amit ismeretlen erő
késztet mozgásra.
Bob sok tragédiával szembesült a gyárban ledolgozott
évek során. Levágott kezeket, ujjakat és rengeteg vért látott már. Eleinte
elfordította a tekintetét a látvány elől és a fülét is befogta, hogy elnémítsa
a kiáltásokat. Később azonban hozzászokott ezekhez is, ahogy minden máshoz. Úgy
érezte, hogy a világon mindenhez hozzá lehet szokni idővel. A kutya megjelenése
azonban fenekestül felforgatta kemény, de egyhangú életét. A gyár igazgatója
megnősült, nála sokkal fiatalabb nőt vett el, aki az ölebét is magával hozta
azokon az alkalmakon, mikor az asszony meglátogatta férjét a munkahelyén.
Ilyenkor az igazgató végigvezette feleségét a gyáron, mintha a birodalmával
hencegne neki. Vidáman nevetgéltek, szerelmesen sugdolóztak, a férfi keze
gyakran a nő fenekére vándorolt, mikor úgy érezte senki sem látja őket. Bob
gyakran elkapta ezeket a pillanatokat, amiket teljes közömbösséggel szemlélt, a
kutya viszont olyan indulatokat korbácsolt benne, melyeknek létezéséről sem tudott.
Az elkényeztetett eb peckesen szedte apró lábait a
padlón és gyakran ugatott, mikor a gyár zajai megriasztották. Ekkor a gazdája
kis papírcsomagot vett elő, kibontotta, majd apró húsdarabkákat adott kedvence
szájába.
Az állattal is jobban bánnak,
mint velünk – Bobnak eszébe jutott a fájdalmasan alacsony óradíja és az igazságtalan felettese.
A gyilkos robotolás és a rossz munkakörülmények.
Nyáron a hőség, télen a fűtetlen, hideg gyárcsarnok.
Mégsem volt más választása, mivel tanulásra sosem volt lehetősége, csak fizikai
munkát vállalhatott.
Lefekvés előtt szinte mindig az anyjára gondolt,
hosszan nézve a róla készült fényképet, ami az ágya melletti széken állt. Egy
idős, ráncos arc nézett vissza rá, szép környezetben, ápolt frizurával és
kedvesen mosolyogva, a férfi azonban tudta, mitől van olyan sok ránc édesanyja
arcán. Milyen mélyek lehetnek ezek a
ráncok egy ember arcán és mekkora szenvedés száradhat a mélyükön? – a férfi
gyakran tűnődött ilyen és ehhez hasonló kérdéseken. Ez a kedves arc ösztönözte
arra, hogy napról napra folytassa a munkát, hisz nemcsak a saját megélhetéséről
kellett gondoskodnia, édesanyja sorsa is rajta múlott. Egész életében csak
egymásra számíthattak és a férfi magától értendőnek vette, hogy idős korában
segítse édesanyját, ahogy olyan sok éven át az asszony védte alkoholista apjától
őt. Egy szép és színvonalas idősek otthonába vitte, ahol úgy látta, anyja
mindent megkap, amire csak szüksége lehet. Bob minden héten meglátogatta,
egyetlen alkalmat sem hagyott ki. A férfinak a munka mellett kevés ideje és
ereje maradt magára, ilyenkor a házimunkákat végezte el, vagy a fotelban ülve
antikvár könyveket olvasgatott.
A nap, ami fordulópontot hozott monoton életében pont
úgy indult, mint a többi, hajnalban elindult a gyárba és felvette a munkát. Már
késő délután volt, mikor megjelent az igazgató a feleségével és a kutyával. A
nő szabadon engedte az állatot, hisz az már többször szaladgálhatott kedvére a
keményen dolgozó férfiak között. Hirtelen velőtrázó ordítás törte meg a gépek
zaját.
– Percy! Hol van a kiskutyám? – a nő rémült, magas hangon kiabálva
szaladt a zűrzavar irányába.
Mikor Bob is odaért azt látta, hogy egy férfi ült a földön,
kézfejéből spriccelt és csöpögött a vér, arca hófehér volt és jajgatva tűrte,
hogy bekötözzék a borzalmas sebét.
– Megcsúszott a keze és a gép belevágott! – mondta egy gépész az
igazgatónak, aki már szintén ott állt a sebesült mellett.
Míg az emberek a sérülttel foglalkoztak, Bob szemei a nőt
követték, aki tudomást sem vett a szenvedő férfiról, csak a kutyáját kereste a sorok
között. Hívó szavára kisvártatva meg is jelent a kövér eb és boldogan szaladt
gazdája karjaiba. A nő, férjét meg sem várva visszasietett az igazgatói
irodába, hogy kedvencét mielőbb meleg helyen tudhassa.
Ez a jelenet olyan mély nyomot hagyott Bob lelkében,
hogy szinte a rögeszméjévé vált. Lefekvés előtt és éjszakánként felriadva már
nem csak az anyjára gondolt, hanem a felháborító igazságtalanságra, amit a
baleset napját tapasztalt. Hetek múltán úgy érezte, hogy elveszíti a józan
eszét, ha nem tesz valamit. A kialvatlanságtól kábultan végezte a munkáját és
előre rettegett az éjszakáktól, melyek rend szerint álmatlanul teltek.
Mikor a helyzet tarthatatlanná vált és állapota a
munka rovására ment, kétségbeesett döntésre szánta el magát. Már régóta
körvonalazódtak benne egy terv részletei, amit saját maga is olyan rémesnek
talált, hogy igyekezett elhessegetni a gondolataiból. Tudta jól, hogy kirúgják,
ha nem változtat a hozzáállásán, ez pedig végzetes csapás lenne mind neki, mind
az anyjának. Ezt megelőzendő, az egyik lidércnyomásos éjszakán elhatározta,
hogy a tettek mezejére lép.
A következő szombaton buszra szállt és a belvárosba
utazott. Keresett egy háztartási boltot és a nehezen összespórolt pénzéből
vásárolt egy nagy, kiváló minőségű és éles kést. Magának sem tudta
megmagyarázni, hogy a konyhafiókja mélyén pihenő kései miért nem feleltek meg a
célnak, de nem is tulajdonított nagy jelentőséget neki. Az ezüstszínű, új kést
táskájába tette és átsétált a közeli húsboltba, ahol fél kiló marhahúst
vásárolt. Miután mindezzel elkészült ismét buszra szállt és hazautazott a
bérházba, ahol kicsomagolta zsákmányát és gondosan szemügyre vette. A késsel
apró darabokra vágta a hús egy részét és papírzacskóba tette, a maradékból
vacsorát főzött magának és várta, hogy beesteledjen. Úgy látta jónak, hogy még
aznap véghezviszi tervét, mielőtt még meggondolná magát.
A húsdarabokat papírzacskóba csomagolta, majd a
kabátja zsebébe süllyesztette, ezután leült az ágy szélére és várt, miközben
anyja fényképét nézte. Őrjítő lassúsággal teltek a percek, míg végre
besötétedett.
A férfi ekkor kilépett az ajtón és körülnézett, majd
megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a késői órában, a csontig hatoló hidegben
és a nagy pelyhekkel hulló hóban csak kevesen lézengtek az utcán.
Sietve tette meg a hosszú utat, ami az igazgató
házához vezetett a zöld övezetben álló, gazdag kertvárosi negyedbe. Könnyen
felismerte az igazgató háromemeletes, palotának tűnő házát, amit szépen rendezett
park vett körül. Bob tudta, hogy az igazgató neje esténként kiengedi a kutyát
egy rövid sétára, mert már korábban is járt a háznál sötétedés után. A magas
férfi odalopózott a sövény mögé és legalább fél órát várt, mikor végre
megpillantotta az állatot. Abban a pillanatban, mikor a kutya a legközelebb
jött hozzá szólongatni kezdte.
- Percy! Gyere ide kiskutya! – suttogta az eb felé és egy darab húst dobott a
lábai elé.
A vidám állat azonnal az élelem felé iramodott és
miután megtalálta, mohón lenyelte azt. Bob újabb húscafatokat dobott a kutya
felé, mígnem az állat elég közel ért ahhoz, hogy elkaphassa a nyakörvét. Ezután
gyorsan egy zsákba tette a zavarodott élőlényt és futva menekült el a
helyszínről, majd mikor úgy érezte kellő távolságra van a háztól és az utcától,
lelassította a lépéseit. A kutya, első rémületéből felocsúdva ugatni és
nyüszíteni kezdett, miközben vadul vonaglott börtönének szorításában. Bob
igyekezett nem tudomást venni róla és végtelennek tűnő percek után végre
hazaért, az áldozatával együtt. Nem érzett megkönnyebbülést, ellenkezőleg, az
idegesség és rémület hullámai környékezték végig az úton.
Ahogy a fotelban ülve ezredszer is átgondolt mindent,
úgy érezte, képes lesz megtenni a borzalmas cselekedetet. Vett egy mély
lélegzetet és a régimódi stílusú konyhaszekrényhez lépett, miközben a
repedezett plafonon éktelenkedő csupasz villanykörte biztosított némi fényt
neki. Kivette a fiókból az új kést és megszorította a nyelét, hogy ebből
merítsen bátorságát. A villanykörte pislákolt egyet, a szél megrezgette a redőnyt
és ebben a pillanatban kaparászás hallatszott a fürdőszoba irányából. Bob a
késsel a kezében a füdrőszoba ajtajához ugrott és a kulcs elfordítása után
hirtelen kinyitotta azt. Odabent, a puritán helyiség padlóján kuporgó
szerencsétlen felnézett fogva tartójára és határtalan rettegés tükröződött
meleg, barna szemeiben. Ahogy a tekintetük találkozott, régi, elfeledettnek
hitt emlékképek kezdtek peregni a férfi szeme előtt. Tiltakozott a látomás
ellen, becsapta az ajtót és a nappaliba rohant, de nem tudta megakadályozni,
hogy a képek visszarepítsék őt arra a borzalmas estére. Becsukta az ajtót és a
nappali poros padlójára kuporodva újra élte a borzalmakat.
Decemberi nap volt, nem sokkal a munkába állás után
apja a szokásosnál is részegebben érkezett haza. A sötét konyhában botorkálva belerúgott
az asztalba és az azon lévő tárgyak hangos csilingeléssel a padlóra hullottak. Cipó
a hirtelen zajtól megriadva leugrott a fiú ágyáról és felborzolt bundával az
ablakpárkányra ugrott.
– Már megint nincs vacsora? – üvöltötte a konyha sötétjébe a férfi.
– Most feküdj le inkább – az anya alakja megjelent a hálószoba ajtajában,
gyertyát tartva a kezében.
– Soha nincs mit enni! Nem lehet így élni! – a férfi szemei zavarodottan
járták körbe a konyhát.
– Feküdj le, majd holnap…
– Mi lesz majd holnap?! – ordította, majd megpillantotta a macskát, aki a
párkányon kuporgott.
– Mi lenne, ha megennénk ezt a jószágot?
Olyan állat ez is, mint a többi! – ekkor megragadta a mit sem sejtő macskát és felemelte a
levegőbe.
 |
| kép forrása |
– A cicám! Tedd le a cicámat! – a kisfiú kiugrott az ágyból és rettegve
bámult az apjára és Cipóra.
– Tedd le a macskát! – az anya arcszíne fal fehérré változott, hisz jól
ismerte férje agresszív oldalát.
– Ma este eszünk. Macskasültet. – ezzel a részeg férfi kést húzott elő a fiókból,
és a már veszettül kapálózó állat felé közelített az hegyével.
Végtelenül hosszúnak tűnt az a pár pillanat, mikor Bob
a rémülettől mozdulatlanná dermedve figyelte a macskáját, ez alatt az idő alatt
anya mérlegelt és döntött. Férje háta mögé osonva erőteljesen meglökte őt, ami
elég volt ahhoz, hogy a támadó ledobja az állatot és hason fekve elterüljön a
padlón. A nő gyorsan kinyitotta az ajtót, amin át a zavarodott állat kirohant a
szabadba. Az utcáról még visszanézett, világító sárga szemeiből nyers iszonyat
áradt, majd a vékony úttesten elindulva eltűnt a sötétben
– Cipó! Hova ment a cicám? – a fiú
szemei megteltek könnyekkel.
– Ne félj, nem lesz semmi baja. – mondta az anya és a mosolya
ezúttal őszinte
volt.
Cipó! – Kiáltotta Bob, mintha egy rémálomból ocsúdott
volna fel. Az ordítás hangjára a kutya ismét nyüszíteni kezdett a fürdőszobában
és a kaparást is újrakezdte, kétségbeesetten keresve a menekülés útját.
Fogvatartója feltápászkodott a hideg padlóról, majd az ajtóhoz sétált és
szélesre tárta azt. Percy kisvártatva, félénken lépkedett ki rajta, az orra
vadul szimatolta a lakás részleteit és minden mozdulatán látszott a mélységes
riadalom. A férfi ekkor megsimogatta a kutya hátát és ölbe vette, amit az állat
mozdulatlanul, sorsába beletörődve tűrt. Bob a vastag, sok telet megélt
télikabátját vette fel, egyik karjával a kutyát fogta szorosan a mellkasához
alatta, így tartva melegen őt a téli hidegben.
Kilépett a bérházból és a kietlen utcákon kanyarogva,
dideregve legalább egy órán át gyalogolt, mígnem megpillantotta az igazgató
házát. Csak annyira közelítette meg az épületet, hogy az utcai lámpa fénye ne
világítsa meg az alakját. A gondosan nyírt sövény mellé guggolt és kivette
kabátja alól a kutyát. Percy, felismerve a megszokott környezetet, boldog
ugrándozással iramodott a kerítés bejárata felé, de többször visszanézett arra
az emberre, aki korábban elrabolta és majdnem megölte őt.
A férfi ekkor felegyenesedett és gyors léptekkel
elindult a visszafelé vezető úton. Nagyokat lélegzett a kristálytiszta,
szúrósan hideg levegőből és különösképpen óriási megkönnyebbülést érzett,
lehet, hogy boldogságot is, amiért a döntő, idegőrlő pillanatokban a helyes
lépést választotta.
Az anyjára gondolt és aznap éjjel, hosszú évek óta először
a hangok végre elcsendesedtek.
