„Tied lennék, ha lehetnék, ha az egek megengednék!
Megengednék azt az egek, azok a szép fellegesek.
Árok, árok, de nagy árok, nem gondoltam, hogy itt járok.”
/Magashegyi Underground: Ónos ablak/
Hallom, ahogy a főtéren ropog a tűz, a szél az arcomba fújja a haldokló faágak utolsó, parázsló leheletét. Belőlem is füst lesz nem sokára, nekem készül a lángravatal. A rácsos ablakon át beszivárog a szabad világ, a mustszagú, őszi táj, a vöröslő levelek. Kislány koromban ott játszottam az erdő fái között, de már soha többé nem fogok szabadon szaladni. Ellépek az ablaktól, a lócára roskadok. Lábamon megcsörren a nehéz lánc, szorosan öleli a bokámat, el nem engedve vasmarkai közül. Engem már nem fog ölelni senki fia, csak a lángok, és nem csókol senki, csak a kegyelmes halál. Mindezt azért, mert szeretettem. Őszintén, tiszta szívből. Ostobán.
A férfi, akinek mindenemet odaadtam, félredobott, mint elfoszlott rongybabát. Tudtam jól, hogy épp csak szétfújja majd a hamut a szél, máris esküvőre terítenek. A máglya helyén pirult arcú lányok és fényes csizmás legények ropják majd a csárdást, földbe tapossák még az emlékemet is.
Túl szép férfiba szerettem bele. Ez volt a vétkem, meg hogy túl lángolón szeretettem. Kéretni kellett volna magam. Várni, amíg fehér csipkeruhát húznak a szerelmünkre, és jegykendővel csomózzák holtig tartóra a kötést. Amit Isten összeköt, ember szét ne válassza! Csapdába csaltak szép szavakkal, ígéretekkel, avarbarna, kérlelő szemekkel.
Azok árultak el, akiknek mindent odaadtam.
A másik bűnös Rébék volt, a nénikém. Azt hittem, fontos vagyok neki. Talán az is voltam. Túl fontos is. A szüleimet egyszerre vesztettem el, fiatalon. Mai napig nem egészen értem, hogyan vagy miért. A faluban azt mondták, rontás ült rajtunk. Én mégis életben maradtam, csak azért, hogy öt évvel később szégyenbe áztassam apámék nevét.
Élénken emlékszem szüleim elvesztésének napjára, mert akkor töltöttem be a tizenharmadik évemet. Napok óta émelyegtem, és furcsa álmok gyötörtek. Hideg verejtékben fürödve ébredtem. Zúgó fejjel ültem fel, és ahogy végignéztem magamon, a szívem kihagyott egy ütemet. A lepedőm és a hálóingem csurom vér volt. Olyan hangosan lüktetett egy ér a nyakamban, hogy szinte belesüketültem. A gyomrom görcsbe rándult, alig tudtam kitámolyogni a ház mögé, hogy megszabaduljak a gyomrom tartalmától. Aztán a hideg földre süllyedtem, és hangtalanul zokogtam. Biztos voltam benne, hogy haldoklom. A lepedőn elterülő folt óriásinak tűnt, harsány színe a tavaszi csirkevágásokat juttatta eszembe. Még most is érzem a jeges rémületet a gyomromban.
Rébék talált rám percekkel vagy órákkal később, nem tudom. Az arca mozdulatlan volt, szinte bántóan fehér. Valahol egy messzi fán kuvik rikoltott.
– Meg fogok halni – rebegtem.
Rébék megsimogatta könnyáztatta arcom, és segített felkelni.
Anyám sose beszélt nekem a havi vérzésről, vagy bármiről, ami a test tisztátalanságához kapcsolódott. Később Rébék mindent elmagyarázott, azon az andalító hangján, ami megnyugtatja a lelket. De előtte egy sokkal szörnyűbb titkot kellett feltárnia előttem. Azon a reggelen, amikor nővé értem, el is árvultam.
A szüleim halála után Rébék olyan gondoskodással nevelt, mintha a saját gyermeke lennék, pedig alig volt idősebb nálam pár évvel. Rébék gyönyörű volt, szebb, mint bármelyik másik nő a faluban. Gyűlölték is az asszonyok, minden palettát becsuktak, ha a faluba ment, még a csirkéket is betereltek az udvarból. Rontást hoz a nézése – mondták. Boszorkány, megfőzi a férfiak bocskorát, aztán azok eljárnak otthonról, utána koslatnak. Mindig felháborodtam ezeken az ostoba pletykákon. Rébék alig beszelt férfiakkal. Néha láttam ugyan falubeli gazdákkal suttogni az ajtóban, de ez mar estidőn volt, a szempillámon ült az álom, és nem volt szokásom beleütni az orrom mások dolgába.
Jobban aggasztott, hogy aztán a padlásról furcsa hangok szűrődtek le, nyikorogtak a padlódeszkák, és testetlen sóhajok szűrődtek le hozzám. Rébék azt mondta, nyugtalan lelkek laknak a padláson, ilyenkor gyászolták az elvesztett életüket. Ne félj, mondta, téged sosem bántanának! De én féltem.
Pedig általában alig vártam az estéket, amikor becsuktuk az ólmos ablakon a palettákat. Kizártuk a világot, a sötétséget. Volt egy kis szertartásunk. Rébék meggyújtotta a gyertyákat, aztán leült a csorba tükör elé, és hagyta, hogy megfésüljem. Nagynéném haja volt a legcsodálatosabb dolog a világon. A remegő gyertyafényben táncoltak rajta a színek: hol rőt volt, mint a róka bundája, hol aranybarna, mint a piruló gesztenye. Rébék megsimította a kezemet.
– Te vagy az én kincsem, Eszter. Sose eresztelek el. – Aztán kacagott, és elaludtak a lángok. A hátamon végigszaladt a hideg.
Talán jobb lett volna, ha marad minden a régiben.
Egy fülledt nyári estén ismertem meg Tuba Danit. A falu ifjai a tábortűz köré gyűltek, és szellemtörténetek köré gyűlve meztelenítették le a kukoricát. Varázslatos éjszaka volt, a tűz lehelete keveredett a mező illatával. Mennyi csillag hullott!
Rébék nem jött el. Tudta, a falusiak nem örülnének neki. Engem megtűrtek. Sajnáltak a szüleim miatt.
– Nem látnak engem ott szívesen. Különben is, túl öreg vagyok már a dajkamesékhez – nevetett Rébék, de a hangjában nyoma sem volt vidámságnak. – De te menj nyugodtan, ha akarsz.
A teste mást mondott, mint a szája. Arcán megfeszültek az izmok, és türelmetlenül dobolt az ujjaival. Azt akarta, hogy otthon maradjak. Én mégis elmentem.
A nyári éjjel mindent más színűre festett. A lányok arcára rejtélyes jeleket rajzoltak az árnyak, a legények szemében huncut tűz villant. Ebben a varázslatos fényben még a kemény kukoricacsövek is színaranynak tűntek. Az öregek ringató hangon meséltek, a történetek szinte életre keltek a lángok között. Szomorú lányokról mesél az öreg Pista bácsi, akiket elhagyott a szeretőjük. Elsápadtak, aztán lassan semmivé sorvadtak, mint a fogyó hold. Csillagtalan éjszakákon a puszta fölött lehet hallani őrült muzsikájuk. Ilyenkor legjobb még az ajtókat is bereteszelni, mert a hangjuk csalfa bűbáj.
Éreztem, hogy valaki figyel. Sokáig nem mertem felnézni, de aztán a kíváncsiságom felülkerekedett a félelmemen. Kacagóbarna szemű, kunkorodó bajszú legény ült velem szemben, a tekintete csiklandozta a bőrömet. Tuba Dani volt az, a János gazda juhásza. Szép férfi volt, de kiszámíthatatlan, mint az áprilisi szél. A nyájával bebarangolta a vidéket, néha itt bukkant fel, néha ott, sehol sem maradt meg sokáig.
– Piros kukorica! – kuncogott Julis, aki mellettem hántotta a tengerit. – Ősszel férjhez mész.
Lepillantottam a kezemben vöröslő csőre.
– Ostoba babona – motyogtam, de még mindig magamon éreztem Dani perzselő tekintetét.
A munka végeztével, amikor mindenki hazafelé indult, mellém lépett, és felajánlotta, hogy hazakísér.
– Vigyázni kell az ilyen a sötét éjszakákon – mondta, de a hangjában több veszély bújt meg, mint az árnyékokban. – Ilyenkor nyugtalanok a lelkek.
Nem tudtam, hogy az élőkre gondol vagy a holtakra, de nem szóltam semmit. Csendben lépkedtünk egymás mellett, bár ezer szó égette a nyelvemet.
Amikor hazaértem, Rébék már az ágyában feküdt. Úgy tett, mintha aludna, de tudtam, hogy figyel.
Ettől a naptól kezdve mindig összeakadt az utunk a csillagszemű juhásszal. Lehetetlen volt megmondani, hogy ő terelte arra a nyáját, amerre én jártam, vagy én találtam mindig arra tennivalót, ahol ő legeltetett. Amikor meglátott, bús dallamokat kezdett játszani a furulyáján, mintha nagy bánat gyötörné, és ennek én lennék az oka. Nefelejcsből karkötőt fűzött, és a csuklómra kötötte.
– Hogy mindig rám emlékeztessenek.
A szívem a kétszeresére dagadt, alig fért a mellkasomba, mint túldagasztott cipó. Új színeket kapott a világ, élesebb és ragyogóbb lett minden. Egyszer, amikor Dani hazakísért, Rébék épp a konyhakertet gyomlálta. A tekintetük találkozott, aztán az udvarlóm lehajtotta a fejét, és köszönés nélkül elsietett.
Életemben először nem akartam valamit megosztani Rébékkel, egyébként sem tűnt úgy, mintha hallani akarná a titkomat. Hidegség költözött közénk, és nem egyszer kaptam rajta Rébéket, hogy gyanakvással méreget.
Aztán mindennek vége lett.
Egyik hajnalon távolodó furulya hangjára ébredtem. Rögtön tudtam, Danit tovább hajtotta a nyugtalan vére.
A világból kifutottak a színek, a fény tompán hullott a szoba padlójára. Kimenni sem volt kedvem. Fehér lettem, mint a túl sokat mosott gyolcs, vagy Pista bácsi meséinek egyik szelleme. Annyira nyomorúságos voltam, hogy végül Rébék is megsajnált. Kedvesebben beszélt velem, mint jó ideje. Nem vádaskodott. Azt sem mondta, hogyha itthon maradtam volna, akkor most nem érezném úgy magam, mint akinek kitépték a szívét.
– Nem bírom tovább nézni a szenvedésed, segíteni szeretnék. Egy módon tudod visszacsábítani az elkóválygott udvarlódat – mondta, és közelebb hajolt a fülemhez.
Hirtelen visszatért belém az élet, újult erővel ültem föl.
– Mondd, mi az, én bármit megteszek!
– Ez a beszéd. A szomszéd falu határában van egy rozoga fahíd, ami alatt folyik a szerelempatak. Aki abból vizet iszik, a babája, bármilyen messze is van, visszatér hozzá.
Ha Rébék azt mondja, hogy hajtsak fel egy méregpoharat, én is azt is megteszem. Másnap hajnalban kisurrantam a házból, és megkerestem a patakot. Nem volt nehéz megtalálni, bár a partját benőtte a csalán. A vize friss volt és édes. Amire leért a torkomon már nem hittem Rébék babonájának, de a lelkem akkor is könnyebbnek tűnt.
Az este leszálltával újra meghallottam a bús furulyaszót az ablakom alatt. Nem törődtem semmivel, se az illemmel, se Rébékkel, se a hűvös esti széllel. Rohantam a kérlelő, barna szempár felé, és most először nem mondtam neki nemet.
Hazafelé osonva egy tövis fúródott a lábamba, vérpöttyök jelezték utamat. Az ingem után mohón kapdosott a szenderinda, mintha az egész természet összeesküdött volna ellenem.
Hirtelen fáklya fénye világította be az ösvényt, és a falubíróval találtam szembe magam. Pár falubeli férfi toporgott mögötte.
– Hová siet a kisasszony így éjnek évadján? – kérdezte a bíró. A hangjában gúny és bor íze keveredett.
– Haza – válaszoltam. A vékony hálóingemben hirtelen meztelennek éreztem magam.
– És mi dolgod volt éjfélkor az erdőben? – lengette meg a fáklyát az arcom előtt az egyik fogdmeg.
– Semmi – hebegtem, mire a bíró felhorkant.
– És ezt el is higgyük? Teliholdkor az Ördögerdőben! – mondta a jegyző.
Csapdában éreztem magam, szörnyű gyanakvás ült a gyomromba. Csak most eszméltem rá, hol vagyok. Vakon követtem Danit, nem néztem hová vezet. Miért is tettem volna? A világ végére is utána mentem volna.
– Egy névtelen levelet követve ellenőriztük a tisztást, és egy megcsonkított kecskét találtuk. Nincs értelme tagadnod, a hálóinged alja tiszta vér. Boszorkány! – Az utolsó szót úgy köpte oda, tele gyűlölettel. A fák közül mintha ismerős kacagást hallottam volna, és az árnyékok közt, mintha suhanó vörös foltot láttam volna megvillanni.
Rögtön bilincsbe vertek, és elcipeltek a fegyházba. Nem számított, hogy Könyves Kálmán több száz éve kimondta, hogy boszorkányok márpedig nincsenek. Újból előrángatták a szüleim halálát, pedig már az emlékül is rég porrá hullott. Akkor is én voltam az egyetlen a környéken, illetve Rébék, aki a bíró szerint tanúskodott, hogy véres hálóingben talált rám a ház tövében kuporogva. Senki nem állt ki mellettem, az emberek szívében lakó összes gyűlölet felém fordult.
A felismerés jégdarabként csúszott le a gyomromba. Eddig is gyanakodtam, de nem tudtam elhinni, hogy a két ember, akit legjobban szerettem, elárult.
A kivégzésem napján Rébék eljött meglátogatni. Még fiatalabbnak és szebbnek tűnt, mint ezelőtt, de most már észrevettem szemének hideg csillogását. Sokáig nem szólt semmit, csak végigmért. A tekintetében keveredett a szánalom és a csalódottság.
– Miért tetted ezt velem? – kérdeztem végül. – Miért árultál el?
– Te árultál el először. Pedig megtanítottam volna neked mindent, amit tudok – suttogta. A hangja fagyos volt, mint a januári szél. A csuklóján nefelejcs lánc fityegett, amitől végleg összetört bennem minden. Ahogy elsietett, még láttam, ahogy a csendőr végigsimít Rébék hátán, és beletúr dús, vörös hajába. Mindjárt alkonyodik, és jönnek értem. A tűzre vetnek majd, mint a telet megtestesítő, kitömött rongybábút, én is szimbólum leszek, egy jelképes áldozat. A levegőben édes-bús dallam szállong, hallom a magasból a kísértetmuzsikát. Már készítik nekem a helyet a nagy lepedőn[wa1] [FS2] , várják, hogy csatlakozzam hozzájuk.
 |
| forrás |
