Czap Ferenc: A sziget




Azonnal elvállaltam a tanári állást a szigeten, ami vegyes érzelmeket keltett bennem. Habár még ott sem voltam, de a képek alapján nem tudtam egyszerű, és egyértelmű következtetéseket levonni. Amikor a Nap fénye borította be, szinte maga volt az éden, ha pedig köd lepte be a vidéket, és az alvó borzalom megfoghatatlan képét véltem felfedezni benne. Mondhatnám, hogy nem volt más választásom, de az nem lenne igaz. Maradhattam volna ott, ahol éppen most is ülök: unalmas, és ostoba emberekkel körülvéve, akiket soha nem fogok elfogadni olyannak, mint amilyenek. Ez alapvetően az én hibám. A sziget által kiváltott érzelmek, és a földrajzi adottságai ellenére is igent mondtam, ugyanis mindösszesen harminc ember lakik rajta, se bolt, se kocsma, és állandó áramszolgáltatás is csak néhány éve létezik. Feladatom a lakosság nyolc tagját tanítani. Talán attól féltem a legjobban, hogy milyen hatással lesz rám a modern világból való hihetetlenül gyors elszakadás. 

Az egész sziget kb. 2,5 mérföld széles, és hosszúsága is majdnem ennyi. Egyetlen útja van, de az sincs olyan hosszú, hogy el lehessen jutni a sziget egyik végéből a másikra. 

A barátaim nem csodálkoztak a döntésemen, tudják, hogy milyen vagyok, de a legtöbb reakció az volt, hogy pár nap, és hazajössz. Úgy sem bírod ki wifi nélkül! Bolt nélkül! Ezeket a számomra rendezett összejövetelen mondták a hozzám nem igazán közel állók. A pokol az értelem tehetetlensége, nyugtatom mindig magam. Az én legjobb barátom, pedig felhívta a figyelmemet arra a tényre, hogy legyek nagyon óvatos, mert az ilyen szigeteken, ahol ennyire kevesen laknak, biztosan nagyon furcsa dolgok történnek, sőt, mindenki mindenkivel azt tehet, amit csak akar, de az is lehet, hogy megölik, aztán megeszik egymást az emberek. Ezek után két dologban lettem abszolút biztos: senkit nem tudok elfogadni olyannak, amilyen, és a szigetre akarok menni. 

Miután hazaértem, úgy döntöttem összepakolom a legfontosabb dolgaimat, amit magammal fogok vinni. Elég izgalmasnak találtam a dolgot: mit vigyek egy olyan helyre, ahol gyakorlatilag semmi sincs? Csak egy iskola, néhány ház, amikben kb. harminc ember lakik. Szétnéztem a szobámban, és mosolyogtam, hogy oda, ahová megyek, a könyveken kívül semminek sem venném hasznát. Mobiltelefon? Kuka. Minden szemét. A félhomályban ujjamat lassan végig húztam a könyveim gerincén. Egyet el kell vinnem. Nehéz a választás, de nincs mit tenni, együtt nőttem fel Stephen King-el, ő pedig Lowecraft-on, aki pedig Poe-t dicsérte… Nehéz a választás. Van úgy, hogy a könyvek választanak minket. 

Végül Philiph Roth Akárki-jét választottam. Öregszem, és egy kicsit félek is. 


forrás


Úgy döntöttem, hogy a hajót választom a repülő helyett. Ennek két oka is volt: repülő nem közlekedett a szigetre, és soha nem utaztam még hajón. Az út viszonylag nem tartott sokáig, de ahhoz pontosan elég volt, hogy ízelítőt kapjak a környékről. Most először kezdtem érezni az elidegenedést. Mindenhol tenger, köves partok, és a végtelennek tűnő tenger. Aztán megint köves partok, és újra tenger. Háromszor hittem azt, hogy már megérkeztünk, de mindig tévedtem. A hideg szél fújta levegő meglepően jó hatással volt rám, és a mindent befestő szürkeség is. Nem ismertem magamra, nem szeretem a telet, és a korai sötétséget, de ez mégis valahogy egészen más volt: magával ragadott. Hirtelen fényképezni akartam, de miután kezem megérintette a telefonomat, valami megfoghatatlan erő, minden kedvemet elvette tőle. Az igazán értékes pillanatokat soha nem fényképezik le. 

A sziget képe lassan kezdett kirajzolódni előttünk, és semmilyen természetesség nem volt benne. Hogy miért ez jutott eszembe előszőr, azt nem tudnám megmagyarázni, hiszen ugyanolyan volt, mint a többi sziget, amit eddig láttunk. A fizikai nagysága, tömege egyre szélesebben terült el előttünk, ahogy közelebb értünk. Szinte magához húzott, meg akart érinteni. Még a szél is csendesült egy kicsit. A kapitány felé néztem és nem volt a kormánynál. Reflex szerűen előre, majd úra felnéztem, és egyszerre nyugtatott, majd rémített meg a kapitány újbóli jelenléte. Mintha visszamentünk volna az időben. Tekintetük egy pillanatra összeolvadt, majd kezével intett, hogy minden a legnagyobb rendbe, és a furcsa az volt, hogy én is így éreztem. 

Megcáfolhatatlanul stabil elmeállapotomat megingatta egy sziget. A célom, mintha új értelmet nyert volna: le kell győznöm önmagam. Így álltam hát ott, a hajón, amikor már csak pár száz méterre voltunk a kikötőtől. 

Itt tényleg megáll az idő, de nem igazán csodálkoztam, tudat alatt éreztem, hogy ez vár rám. Hihetetlen, hogy a fénysebességgel fejlődő világunk keze ide nem ért el. Mindenki fogadott a parton – ami gyönyörű volt, a maga szinte megfogható érintetlenségével –, az egész lakosság, ami harminc főből állt. Nem volt nehéz megszámolnom őket, hiszen nyolcan gyerekek voltak, a leendő tanítványaim. Nem számítottam rájuk, kicsit zavarban is voltam. Mint később megtudtam, a sziget első embere üdvözölt elsőként – itt még polgármester sincs, vajon politika igen? –, aztán mindenkit bemutatott. Igyekeztem a gyerekekre koncentrálni, de nem igazán ment. Én is köszöntöttem mindenkit, és szerintem észrevették túlzott izgatottságomat, ezért azonnal egy városházaszerű fogadóba invitáltak. A sziget első embere – továbbra sem jutott eszembe a neve –, rögtön megnyugtatott, hogy nem ez lesz a szállásom, az majd az iskola felett lévő emeleti részen van berendezve. Még utaznom sem kellesz, gondoltam. 

A fogadóban kényelmesen elfértünk, az étel is finom volt, aztán azonnal rátértünk a lényegre: az Első ember – így neveztem most már – mindenki előtt közölte velem, hogy mit várnak el tőlem, és mit nem. Fegyelem, mindenre kiterjedő általános ismeretek, a tanagyagon kívül, tanítási idő kezdete, vége, szünetek, kinti foglalkozás, és különösen felhívták a figyelmemet – már-már fenyegetően – azokra a dolgokra, amit nem szabad: a gyerekek zaklatását, a szó minden értelmében. Aztán azt, hogy az árammal, vízzel spórolni kell. 

Nem az rémített meg, hogy ezeket a dolgokat általában négyszemközt beszéli meg az ember, hanem az, hogy a gyerekek minden egyes kijelentésre aprókat bólogattak, mintha hipnotizálva lennének. Az sem tűnt fel nekik, amikor hosszabb ideig őket figyeltem. Megérintettem a villámat, hogy valami valódit érezzek, és miután mindent elmondott nekem az Első, közöltem, hogy ez mifelénk is így működik, természetesen, és alig várom, hogy munkába állhassak, de nagyon elfáradtam az utazás során és szeretnék… De nem tudtam befejezni, mert az Első mindent elmondott helyettem. 

A szállásomra érve internetet, politikát, és ostoba embereket akartam. De itt egyik sem volt. Nyugtalan voltam, nem akartam valami elmebeteg szekta kellős közepébe kerülni. Miután kipakoltam, és lefeküdtem jegyzetfüzetemmel a kezemben, hogy leírjam a neveket, újból csalódnom kellett, mert egy sem jutott eszembe. Ezért csak annyit írtam: Első. 

Azt hiszem a fél világ kinevetne, amiért a telefonomat csak ébresztőnek használom, de meg kell tanulnom offline élni. Szánalmas, de így van, és ettől jobb kedvem lett. Főleg miután megláttam a szobámban a könyvespolcot, amire nem is emlékeztem, de biztosan itt volt tegnap is, habár nem mernék rá megesküdni. 

Másnap szinte kővé dermedtem, amikor beléptem az osztályterembe. Pontosan hét óra ötvennyolc perckor érkeztem, és a nyolc diák néma csendben, rezzenéstelen arccal ült. Egyenes tartásuk katonás volt inkább, mint gyermeki. Senki sem nézett rám – lehet jobb is volt így, mert tekintetükben semmilyen érzelem nem látszott –, egyenesen meredtek a semmibe. Magabiztosan köszöntem, bemutatkoztam, és amikor körbe akartam adni egy névsort, azzal a szándékkal, hogy mindenki írja rá a nevét, az első sorban ülő lány megelőzött: Tessék! – nyújtotta a papírt –, fakó, érzéstelen hangja megijesztett, majd hozzátette, hogy eddig még egyik tanár sem tudta megjegyezni a neveket. Kirázott a hideg a hallottaktól, és csak tetézte félelmemet, hogy a lány továbbra is a semmibe meredt. 

Az első napom után újból internetet akartam. Keveset böngésztem a szigetről. Volt viszont vagy száz könyvem. Nem kellett sokáig kutatnom – mintha szándékosan elém rakták volna –, azonnal megtaláltam, amit kerestem. Amikor a kezembe vettem a könyvet, aminek borítójára semmi sem volt írva, különös érzés kerített a hatalmába. Nem tudom megmagyarázni, de mintha egy pillanatra még az áram is elment. Az az érzésem volt, hogy könyv akarta, hogy megtaláljam. A rettenet csak azután következett, hogy kinyitottam a könyvet: Menj el! Alatta pedig egy aláírás. Több száz oldalon keresztül, mindig más névvel. Nevek, amikre soha nem emlékszem, jutott eszembe. Végig lapoztam, hátha ismerős valamelyik, de nem. Amikor néhány pillanat múlva vissza akartam lapozni, minden oldal üres volt. Megdöbbenésemben, és félelmemben elejtettem a könyvet, és meglepődve magamon, hangosan kimondtam: Nem megyek sehova! 

Bármennyire is nehezemre esik, de úgy döntöttem, hogy maradnom kell. Már nem csak önmagamat kell legyőznöm, hanem ezt a megfoghatatlan, de mégis oly valóságos rettenetet, ami a gyerekekbe, vagy az egész szigetre beköltözött. A nyolc gyerekben van valami, ami nem ők, és azt akarják, hogy menjek el. Vagy nem is ők akarják? 

Több könyvet már nem adott nekem a polc, ezért más forrásra kellett támaszkodnom: Az Elsőre. 

Úgy döntöttem, hogy tanítás után elmegyek hozzá. Meglepetésemre nem volt otthon, a felesége sajnálattal közölte, hogy elment a gyerekekkel. Mosolya erőltetett volt, mintha rá lenne húzva a testére. Vártam, de nem mondta meg, hogy hová mentek, ezért megkérdeztem. Mosolyát mintha betonba öntötték volna, és ezt még tetőzte a szemeiben lévő embertelen sötétség. Az első emberi érzelem, amit látok, amióta itt vagyok. 

– Kirándulni – mondta érzelemmentes hangon, és már zárta is volna az ajtót, de kezemmel megakadályoztam, és mélyen a szemébe nézve közöltem, hogy nem megyek sehová. Erre szeméből, mintha elmúlt volna az a megfoghatatlan gonoszság. A Nap a hátam mögül a szemébe sütött, ezért oldalra hajtotta a fejét, így jobban láthattam. Egy gyönyörű, de rémült nőt láttam. 

– Mindenki ezt mondja – felelte, de nem hagytam neki időt. 

– Hová? – már szinte üvöltöttem, és remegő kezével próbálta bezárni az ajtót. – – Hová? – ismételtem. Szeméből újból eltűnt az értelem, és egyenesen a Napba nézett, mintha őt gyűlölné. 

Arra nem vezet egyetlen út sem! – Visította, majd becsapta az ajtót. Majdnem hátra estem a félelemtől, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne szaladjak azonnal haza. 




Az egyik szünetben, óvatosan megkérdeztem a gyerekektől, hogy hová szoktak menni kirándulni. Bár ne tettem volna! Már az elhatározás is nehezen ment, nem tudhattam, hogy mit fogok kiváltani belőlük. 

Mind a nyolcan egyszerre néztek a terem közepére, csak a fejüket fordították, testük szinte mozdulatlan maradt. Tekintetükegy pillanatra megállapodott, mintha válaszra várnának valakitől, akit csak ők látnak, néhány másodperc múlva pedig újra felém néztek. Rémületem odáig nőtt, hogy mozdulni sem bírtam, amikor mind a nyolcan – először! – rám néztek, és egyszerre csaptak öklükkel a padra. Legszívesebben kiszaladtam volna a teremből, de félelmem akármilyen hatalmas volt, nem tettem. Remegő hanggal folytatni kezdtem az órát, és minden a régi lett. Kivéve a félelmet, amit úgy tűnik csak bennem élt. Ekkor határoztam el, hogy elmegyek a gyerekekkel kirándulni, és megfejtem a szigeten lévő őrületet. 




Elhatározásom után, minden gyorsan történt, és talán a véletlen egybeesések irányították tetteimet, és nyomozásomat. Nem voltam semmilyen tudás birtokában, abban a tekintetben, hogy valójában kik ezek a gyerekek, és mi történik a szigeten, ezért védtelennek éreztem magam. De abban biztos voltam, hogy rettegéssel tölt el minden pillanat. A kevés háznak köszönhetően ablakomból meg tudtam figyelni, hogy pontosan mikor indulnak el. 

Korán reggel indultak el, az Első és a gyerekek. Semmilyen hangot nem hallottam, szinte magától kinyílt a szemem, mintha tudat alatt láttam volna őket. Azonnal az ablakomhoz siettem, és óvatosan kinéztem. A rémület szinte kettéhasított, amikor mind a nyolcan egyszerre néztek rám. Biztos vagyok benne, hogy abból a távolságból, észrevétlen voltam, de tudták, hogy ott vagyok. Különös erő lett úrrá rajtam félelmem ellenére, és nem is vesztegettem az időt, felöltöztem, és utánuk indultam. Ösztönszerűen a telefonomért nyúltam, aztán a könyv újra engem akart: ott hevert az ágyamon, pedig biztosan nem raktam oda. Ebben a pillanatban már biztos voltam benne, hogy nagy jelentősége lehet. 

Nehéz volt követni őket, mert szinte sehol nem volt semmi, ami mögé elrejtőzhettem volna, csak a dombok, amik között viszonylag volt a távolság, így attól féltem, hogy elveszítem őket. Hamar elfáradtam, már több órája meneteltünk, a bizonytalanság pedig növelte félelmemet. 

Estére értük el a partot, ami egyszerre volt sziklás, és füves. A távolból egy barlangszerű bejáratot fedeztem fel, és feltételeztem, hogy oda, vagy annak közelében lehetnek. Szinte biztos voltam, benne, hogy érzik jelenlétemet, ezért nem győztem elég óvatos lenni. A part, és köztem viszonylag nagy volt a távolság, és semmi nem volt köztünk, ezért úgy döntöttem, hogy megvárom az éjszakai sötétséget. 

Éhségemnél nagyobb volt félelmem, és miután leszállt az éj, útnak indultam. Csak a csillagok világítottak, és a tenger morajlását lehetett hallani. A barlanghoz közeledve a fák kezdtek egyre nagyobbak lenni. Nagyon lassan lépkedtem, nem akartam zajt csapni. Aztán amikor a barlang szájához értem, különös hangra lettem figyelmes: ütemes ütésekre, mint amikor a teremben egyszerre csaptak rá a padra. Kúsznom kellett, hogy biztosan ne vegyenek észre. Szerencsém volt, fedezékre leltem a bejárat melletti mélyedésben. Ekkor azt kívántam, hogy bárcsak soha ne jöttem volna ide. A nyolc gyerek körben állt, egymás kezét fogták, középen az Elsővel, aki felfelé nézett. Valami rituálét csinálhattak, valakit, vagy valakiket akartak előhívni. A gyerekek kezei, ahol egymást fogták, kezdtek összeolvadni. A polip karjai jutottak eszembe. Ezután a kör kezdett szűkülni, már nem csak a kezük, hanem mindenük kezdett összefolyni, és közelebb húzódni az Elsőhöz. Ekkor történt az, amikor majdnem megállt a szívem: Az Első rám fordította tekintetét, de addigra már alig látszott ki az őt körülvevő, összeolvadt, gyerekekből. Ledermedtem, mozdulni sem bírtam, aztán azt hittem felém indulnak, de tévedtem, mert én indultam el feléjük. Ekkor már tudtam, hogy megszerezték a testemet, mert én biztosan nem akartam oda menni. Üvölteni próbáltam, ami úgy érzem sikerült is, csak a hangomat nem hallottam. 

Magukba szívtak, az összeolvadt gyerekekben voltam, és az Első újra felfelé nézett. Én is követtem őt, és megláttam, majd megértettem mindent: fent volt több száz emberi arc, test, összeolvadva, mint a nyolcak, és mindegyik rám üvöltött: Menj el! Menj el! Mindaddig magamnál voltam, amíg el nem vették elmémet is. Beszippantottak, börtönbe kerültem, elvették a testem, és a lelkem, kielégítve ezzel étvágyukat. 



A következő, amire emlékeztem, hogy egy iskolapadban ülök, és a tanár egy névsort akar aláíratni velünk. A fejemet nem tudtam mozdítani. Valamiért úgy éreztem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Aztán jött egy hang, amire testünk engedelmeskedett, de csak a terem közepére tudtunk nézni. Ekkor láttam, hogy nyolcan vagyunk. Nem tudtunk egymásra nézni, semmit nem tudtunk csinálni, nem mi irányítottuk a testünket. Aztán visszafordultunk, és a padra csaptuk kezünket. A tanár sikolya sem rémített meg minket, és azt sem tudtuk neki mondani, hogy Menj el! De hiába is mondtuk volna. Senki sem akar elmenni. Mindenki ezt mondja. 







 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews