Egy régen elhunyt francia partizán emlékére íródott ez a novella.
Egy olyan ember emlékére, akitől a hajdani szövetségesek nem várták el, hogy harcoljon, mégis megtette.
Akkor hős volt, ma hősi halott.
Egy halott, a sok közül…
1944 tele. Ardennek. A nácik utolsó gigantikus erőfeszítése volt ez, hogy fordítsanak a háború menetén, és megállítsák a szövetségeseket, mielőtt azok a német III. birodalom területére lépnének.
Louis ekkor már, mivel a szövetségesek nem soroztak be franciákat a seregükbe reguláris haderőként, tapasztalt partizánként, kémként és hírvivőként harcolt a németek ellen, mert vérmérséklete nem tűrte, hogy ölbe tett kézzel várja ki a háború végét és a győzelmet.
Ám ekkor, amikor a fáradt amerikai csapatok a Hurtgeni erdőben lezajlott véres és nagy áldozatokat követelő tisztogatást pihenték ki, a Wehrmacht váratlanul, nagy erővel csapott le.
A gyéren megszállt ideiglenes frontvonalon csak leharcolt, feltöltésre váró alakulatok voltak, akik nem sok figyelmet fordítottak a csendes, erdőkkel borított vidék figyelésére.
Villámcsapásként bénította meg őket a minden fegyverükkel tüzelő, bőgő motorral rohamozó német gépesített csapatok rohama, a félelemtől eszüket vesztve, felszerelésüket eldobálva menekültek, szó szerint a tankok hernyótalpai alól.
A hír eljutott Louis kis csoportjához is és az ellenállás parancsa nem tűrt tétovázást: azonnal a helyszínre, információt gyűjteni, és ha lehetőség van rá, akkor harcolni, szabotálni a nácik ténykedését.
Ám nem tudhatták, hogy az előrenyomuló német éket a németek félelmetes hadura, a keleti front veteránja, Josef „Sepp” Dietrich páncélos tábornok vezeti, hogy az SS 6. tankhadseregével acélöklöt alkotva zúzza szét a szövetségeseket, elérendő Antwerpent, a stratégiailag döntő nagy kikötővárost.
A németek meg akarták ismételni 1940 dicsőségét, amikor ellenfeleiket Dunkeque-nál a La manche csatorna vizébe szorították És Winston Churchill minden létező hajót, halászbárkát, üdülőhajót összekapartatott, hogy az angol sereget megmentse a katasztrófától…
Ám a zsarnok elszámította magát.
Hiába voltak csapatai lojálisak, harcedzettek és fanatizáltak, az Ardennek szűk hegyi ösvényeivel és a krónikus üzemanyaghiánnyal ők sem birkózhattak meg.
Így a lassan beérkező amerikai erősítés a németek lelassítását, majd a szűk utakon való, nekik kedvezőbb harcot választotta, ahol a németek nem tudták kihasználni acélszörnyeik együttes rohammal végrehajtott fölényét…
 |
| forrás |
Louis csak azt tudta, hogy mindenáron meg kell akadályozniuk a német tankok áttörését, mert mögöttük a Meuse folyó kanyargott, az a folyó, mely Antwerpenhez vezetett…
És fázott, a többivel együtt rettenetesen fázott, akár a földön feküdt, akár egy fán foglalt el lesállást, akár gyalogolt.
Gyengén voltak felfegyverezve, puskákkal, pisztolyokkal, meg molotov koktélokkal, amiket csak közelharcban lehetett bevetni egy tank ellen és ez a közelharc rendszerint az utolsó is volt a harcos tettei közül…
Az erdő sötét mélyéből kézigránátok robbanása, a hírhedt német géppuskák valószerűtlenül gyors morgása, és mély, állati, brummogó hang közeledett feléjük.
Tankok! Ugyan mit ér az egyes ember önfeláldozása, ha az ötventonnás szörnyeteg, a szövetségesek rettegett mumusa, a Tigris félelmetes és ronda tömegével kerül szembe… ?
A szövetségesek legjobb fegyverei sem tudták átlőni páncélját, gyufaszállá változtatta gránátjaikat, pálcikává karjaikat, mészárszékké a csatateret.
A távolban már fel is tűntek a csúf, szögletes mozgó dobozok, mély morgás közepette, erőlködve kerülgették a sűrűn álló fákat, de sokat ki is döntöttek ha úgy hozta a szükség.
Tornyaikat nem tudták különösebben forgatni, de minek is, ha minden lövés valóságos föld szökőkutat okoz, dobhártyarepesztő robbanással…
Louis társainak többsége már elesett. A tankok lassan lőtávolba értek és látta amint az egyik német óvatosan felnyitja a torony búvólemezét, hogy szűk világából több információt nyerjen.
Hosszan célzott, de kezének remegése meghiúsította a találatot. A puskalövedék hangos pengéssel levágódott a toronyról, alig karcolva meg azt, a német pedig azonnal eltűnt a biztonságos acélfal mögött.
Az út olyan keskeny volt, hogy egyszerre egy tank is alig fért el rajta, több pedig semmiképp sem.
Louis látta, ahogy egyik harcostársa lopakodva halad a Tigris felé, igyekezve kihasználni a holtterét.
Már majdnem célhoz ért, meg is gyújtotta a molotov rongykanócát, ám ekkor a tank hirtelen negyed fordulatot hajtott végre, és homlokgéppuskája rövid sorozatával szinte kettéfűrészelte szerencsétlent.
Louis döbbent szemei előtt lelassult az idő, látta a füstpamacsokat köpködő rövid csövet, majd vérpatak buzgott fel a partizánból és méterre hátrarepülve véres rongycsomóként roskadt össze.
A molotov tartalma ártalmatlanul folyt ki és kigyújtotta a fagyos avart.
A világ hirtelen visszazökkent a rendes kerékvágásba és Louis hallotta a sorozat és a halálsikoly összecsengő végét…
Hullámokban öntötte el a rettegés, az esélyek egyenlőtlensége és az elkövetkezendő jövő rémsége láttán.
Még két koktélja maradt. Agya kétségbeesetten pörgette a lehetséges taktikákat, végül, hála a többéves rutinnak, talált valamit és Louis megmozdult.
A bokrok és kisebb dombok takarásában a tank közvetlen közelébe futott, és a felcsapó földdel és a fülhasogató dörejjel nem törődve az egyiket a Tigris homlokpáncéljára vágta.
A suhogó hanggal begyulladó keverék szemből megvakította az acélszörnyet.
Gyorsan hátraperdült, a kevésbé védett motortér szellőzője felé.
Ehhez fel kellett kapaszkodnia a tank szinte élő, testét vadul dobáló testére, a biztos siker érdekében.
Már lendítette karját, amikor a mozdulat megszakadt és majdnem kiejtette a molotovot a kezéből.
Jeges rémület kerítette hatalmába. Bal lába beleszorult egy régi sérülésbe és akárhogy húzta, csak annál jobban fokozta az észvesztő, eleven húsát szaggató fájdalmat.
Se ki, se be. Ám a hadak ura nem sok időt hagyott neki a gondolkodásra.
Újra lelassult körülötte a világ és látta magát, egyik kezében a benzines palackkal, és a lassan felnyíló toronytetővel, melynek résén az elővigyázatos német előbb a fegyver csövét dugta felfelé mielőtt a feje követte volna.
Aztán minden a helyére került, a német vállig pattant ki a toronyból és reflexből lőtt.
Ő pedig végső kétségbeesésében a szellőzőnyílásra dobta a palackot.
Utolsó érzése a rettenetes, tüdejébe toluló hőség volt, aztán, akár ólomból szőtt takaró, ráborult a sötétség…
A távolabbi dombon az amerikai százados megrendülten figyelte a rongyos francia hőstettét, aki éppen idejében állította meg az áttörő páncélost, ami eldönthette volna a csata további menetét.
Az iszonyatos, fülsértő dörej, ahogy a lőszerrel, üzemanyaggal megtömött halálos nagyvad a levegőbe repült, miszlikbe tépte a franciát, a toronyból félig kilógó német testét egy fának vágta és vulkánként ontotta magából a repeszeket. A robbanás szele levitte a tábori sapkáját és csengett a füle, a légnyomástól nehezére esett a levegővétel.
A füst szétoszlása után azonban megnyugodva látta, hogy a nehéz alváz, a torony és a közelben megindult és legurult sziklák megingathatatlan úttorlaszt képeznek Európa legfontosabb ösvényén…
