Egy ismeretlen helyen vagyok. A lassan leszálló köd mindent
eltakar. A talpam érzi az oly biztosnak hitt talaj minden egyes részét, mely
sáros csúszós és hideg. Fáj. A tüdőm nehezen szívja magába a hideg levegőt. A magas lámpák fényei küszködve vágják át
magukat a ködön, homályosabbá válik így minden, még az elmém is.
Az egyik ismeretlenből a másikba érkezem. Úgy menekültem el előle,
hogy csak az ujjlenyomatomat hagytam ott. Azt is egy párás ablakon és egy kés
nyelén.
A hajnali órák kiismerhetetlensége rémisztően hat rám. Haza akarok
menni, de egész egyszerűen nem találom a helyes utat. Bármerre indulok, mindig
akadályba ütközök. Fehér, puha, láthatatlan akadályba. Elmém össze van zavarodva, forog körülöttem a világ,
az egyre sötétebb és ridegebb világ. Ha nem érek haza, minden bizonnyal meg
fognak találni. Szerencsém, hogy senki sem látott meg, amikor… Hirtelen nem is
tudtam, hogy mit tettem valójában. Biztosan én voltam? A hideg futott végig
rajtam, legjobban a talpamban éreztem, mintha nem lenne rajtam cipő. Lenéztem,
de nem láttam a lábamat. Homályos volt minden, biztosan a köd miatt, ami nem
akart elmúlni.
Hirtelen hatalmas ütközést éreztem a vállamban, valami nekem jött.
Fájdalom hasított belém és majdnem elestem. Rongybabaként zuhantam félre, de valaki
megfogott. Amikor rám nézett, hatalmasat sikított, majd elrohant.
Nem tudom, mi lehet velem, de ez nem jó jel. A vállam kegyetlenül
fájt, azt hiszem, pár centivel lejjebb van a kelleténél. Legszívesebben
üvöltenék, de nem tehetem. Már így is nagy a baj, nem lett volna szabad, hogy
meglássanak. Bármennyire is erőltetem agyamat, egyszerűen nem tudom, hogy hol
vagyok. A sötétben tapogatózom. Semmilyen ismerős dolgot nem látok, habár a köd
még mindig az utamban áll. A fájdalom arra késztet, hogy álljak meg és
pihenjek. A testem legyőzött: összeestem ott ahol voltam: az ismeretlenben.
Az áldozat rettegéssel
megtelt tekintetére riadtam fel, amint mélyen a szemembe néz, és nem könyörög,
hanem átkoz. Álom volt. Valami olyasmit mondhatott, hogy visszajön értem és
visszakapom mindazt, amit adtam neki. Ez a tekintet fog az őrületbe kergetni. A
szemeim lassan nyíltak, még mindig homályos volt minden. Biztos voltam benne,
hogy nem egyedül kerültem ide. Hirtelen minden ismerős lett: otthon vagyok. Ez
még jobban megrémített, mert akkor egy ismerős hozott haza, ez pedig azt
jelentette, hogy magyarázkodnom kell. Egyelőre senkit sem láttam, de éreztem,
hogy nem vagyok egyedül. A vállamba még mindig hasított a fájdalom, most már be
is volt dagadva, azonnal tudtam, hogy vissza kell rakni a helyére.
– Mit tettél? – kérdezte
valaki. Hangja ismerős volt. A férfi a sötéttel takarózott, nem mutatta magát.
Nem tudtam mit feleljek, zsákutcába kerültem. Sok minden kiesett.
– Ki vagy? – kérdeztem vissza. Az alak előrébb lépett, de arcát
még mindig nem lehetett látni. Az nem számít, hogy ki vagyok. Végig a nyomodban
voltam. Tudom, mit tettél.
Megrémültem. A gyilkosságra emlékszem, a többire nem. Vajon
mennyit tudhat az idegen? Van bizonyítéka ellenem?
– Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Azonnal orvosra van
szükségem – mondtam, és bíztam benne, hogy elhiszi a hazugságomat.
– Megöltél egy nőt. Egy késsel. Az ujjlenyomatodat is otthagytad.
A helyszínen is és a gyilkos fegyveren is.
Tényleg mindent tud.
– Mit akar tőlem?
– Az igazságot.
– Az igazság nagyon sokba kerül - feleltem.
– Rendben. Szóljon, ha meggondolta magát. Ezzel az ismeretlen
fogta magát és elment.
 |
| forrás |
Nem értettem az egészet,
de abban biztos voltam, hogy ez nem ennyire egyszerű. Néhány perc múlva felálltam,
majd körbejártam a lakást. Nem volt itt. A helyzet akkor is gyanús volt. A
fájdalom újra a vállamba hasított, újra eszembe juttatva, hogy orvoshoz kell
mennem, nem várhatok tovább.
Fél óra múlva készen
álltam az indulásra. Az ajtó viszont zárva volt. Bezártak, ez volt az első
gondolatom, amitől megrémültem. Ez volt a csel. Csapdába csaltak. Szóljon,
ha meggondolta magát. A rohadék. A fájdalom újra feltámadt vállamban, ettől
még idegesebb lettem. A rohadék. Csak ennyire voltam képes. Mit csináljak?
Üvöltöttem. A fájdalomtól és a kétségbeeséstől egyszerre, aztán megint
üvöltöttem, majd belerúgtam az ajtóba, amitől hátra estem. A fájdalom ezerszer
erősebb lett az esés következtében. Sírtam, aztán könyörögni kezdtem, hogy
engedjen már ki valaki. Szólok, tessék, itt vagyok, mindent elmondok, amit
hallani akarsz, csak engedj ki!
De valójában nem
emlékeztem semmire. Már abban sem voltam biztos, aminek valóságáról eddig meg
voltam győződve. Próbáltam gondolkozni, de nem ment. Vissza kell mennem a
helyszínre. Meg kell kérnem az idegent, hogy segítsen. A párás ablak, az
ujjlenyomat és a kés is egyre homályosabb. Ki kell találnom valamit, amivel
előcsalhatom az ismeretlen embert.
A fájdalomtól nem tudok
gondolkozni. Kezdek elveszíteni mindent, ami a józan gondolkodáshoz szükséges.
Nem tudok logikus következtetéseket levonni, a helyzet értékelhetetlenné vált
számomra. Megőrültem. Talán ezt már mondta nekem valaki.
Ekkor, mintha meghallotta
volna kétségbeesésemet, újra megjelent a lakásomban. Most inkább megnyugtatott,
mint megrémített. Ő volt az utolsó reményem.
– Jól hallottam, hogy engem hívott? - kérdezte.
– Ki kell engednie. Orvosra van szükségem – könyörögtem. Az alak
mosolygott.
– Tudom. Segítek magának, mondtam már, de cserébe…
– Nem tudom az igazságot! – kiabáltam. – Nem emlékszem semmire. De
bármit elmondok, amit hallani akar.
– Nekem csak az igazság kell. Más nem érdekel. Szóljon, ha
meggondolta magát. Aztán újra elment.
Most már nem volt erőm
üvölteni, megfogtam a vállam, majd egy szakszerűnek egyáltalán nem nevezhető
mozdulattal megpróbáltam visszarakni a helyére. Hogy sikerült-e, azt nem tudom,
mert azonnal elájultam.
Kopogásra ébredtem. A
kopogásból pedig hamarosan dörömbölés lett. Valaki meg akar menteni, ki akar
szabadítani, kapok észbe, majd azonnal az ajtóhoz rohanok. Itt vagyok, itt vagyok,
kiabálom, de mintha nem hallanának, pedig tudom, hallom és érzem, hogy valaki
itt van. Semmi válasz. Tovább kiabálok, aztán mintha hallanék valamit.
– Töröld le… - suttogja
valaki. Nem értek semmit, kiráz a hideg. Töröld le az ablakot a szobában. Ekkor
belém villan a felismerés. A bizonyíték, amit az ablakon hagytam, el kell tüntetnem.
– Nem tudok kimenni –suttogom a semmibe.
– Tudom – feleli az ismeretlen megmentő.
– Ki vagy? – kérdezem, aztán egy hangos puffanást hallok. A hang
egyre távolodik. Valaki leesett a lépcsőn. Nem. Valakit lelöktek a lépcsőn.
Megdermedek, mozdulni sem tudok. Beszaladok a szobába, magamra zárom az ajtót.
Tisztán hallom, hogy bejön. Hosszú percekig csend. Az ablak alatt kuporgok.
– Ez az igazság? – kérdezi Ő. – Hogy megpróbálsz elmenekülni?
Segítséget hívsz?
– Én nem… és ekkor magam mellé nézek. Majdnem elájulok, mert
mellettem a kés. A véres kés, ami kiáll egy testből. Hogy nem vettem észre?
Hirtelen felállok, a vállam mintha soha nem fájt volna. Ki kell jutnom. Az
ablakon. Amikor rá nézek, párás, és öt darab ujjlenyomat húzódik lefelé. Ez nem
lehet, mondom ki hangosan. Engem át akartak verni. Rám akarták kenni a
gyilkosságot. Kirontok az ajtón, futok, menekülök. Nem foglalkozom a bejárati
ajtóval sem, lábammal rúgom ki, azonnal engedelmeskedik. Lenézek a lépcsőn,
nincs ott senki, pedig tisztán hallottam. Hirtelen visszafordulok az ajtó felé,
ott sem látom Őt. Dobogást hallok lentről. Jönnek. Vissza kell mennem. El kell
bújnom újra.
– A sarokban van – mondja az egyik fehér köpenyes, amikor benéz a
gumiszoba ablakán.
– Ezt meg hogyan csinálta? – kérdez a másik az ajtóra pillantva.
– Fogalmam sincs.
A sarokból figyelem őket. Egyre csak közelednek.
– Tudtam, hogy te is elárulsz. Hiába mondtad az ablakot. A
késekkel mi lesz? A felügyelők értetlenül néztek rá.
– Hogy csináljuk? – kérdezte az ápoló a kollégájára pillantva.
– Csak a szokásos – feleli a másik mosolyogva, majd bezárja az
ajtót.
Aztán csak egy üvöltés hallatszik. Nagyon halkan.
Korábban, amikor meglátogatott csak annyit kértem tőle, hogy
halálra akarok rémülni. Ő azt állította, hogy olyat senki sem kívánhat – mert
az őrültség -, de én határozottan állítottam igazamat, miszerint én igenis
akarok.
– Miért? – kérdezte szinte már undorítóan, mintha nehezére esne a
beszélgetés. Pedig nem én akartam, hogy találkozzunk, hanem Ők. Azt állították,
hogy így talán jobb lesz nekem és hazamehetek. Ha a vasrácsok nem lettek volna
közöttünk sokkal könnyebb dolgom lett volna.
– Fuss a ködbe – suttogta, aztán ott hagyott, mint mindig.
Ilyenkor elképzeltem milyen lenne, ha kezem megnyúlna, elkapnám a nyakát, aztán
megfojtanám, lassan, nagyon lassan. Talán könnyebb lenne, talán akkor megszűnne
a fájdalom, az örökös suttogás a ködben.
– Nem akarok a ködbe menni – mondtam mindig. – Félek ott.
– De menned kell és ott kell találkoznunk. Azon a helyen kell
megtenned azt, amit igazán akarsz. Hirtelen gondolkodóba estem, majd félve
kimondtam:
– Ott kell, hogy megöljelek? – suttogtam mosolyogva, nehogy valaki
meghallja, amit mondtam.
– Megtennéd? – kérdezte ugyanolyan halkan. Egyszerű kérdés volt
mégsem tudtam azonnal válaszolni rá. Féltem, ha rossz választ adok, újból
feljön valaki a lépcsőn és... Szemgolyóim gyorsan le-fel mozogtak, majd a jobb
felső részen megálltak. Amikor máj fájni kezdtek szemeim – nem is pislogtam -,
mélyen a szemébe néztem:
– Menjünk. Megteszem.
Újra kint voltam. Ugyanaz minden, szinte tökéletesen lemásolva. Lihegtem
a kimerültségtől, végig futottam. Nem látom sehol őt. Remélem, nem vert át. Csak
álltam ott néhány percig, aztán lassan világosodni kezdett. A köd lassan felszállt, és ezzel mintha elmém is kitisztult volna. Aztán megjelent. Teste apránként
kezdett kirajzolódni előttem. Már majdnem elfelejtettem tervemet, amikor hirtelen
mindent beugrott: hogyan fogjuk
megölni őt. Igen, van egy társam, akire mindig számíthatok. Ezt senki sem tudja,
és senki nem ismeri őt. Még ők sem.
Lassan elindultam felé. Mosolygott rám, nem látszott rajta
félelem. Éreztem, elméje elmémbe kapaszkodik, mintha egyek lennénk. Magabiztosnak
éreztem magam. Egy pár méterre megálltam előtte. Szinte éreztem leheletét,
szívének dobbanását, mintha az enyémmel együtt dobogna. Arca homályosodni
kezdett, a köd kezdett újra leszállni közénk. Ekkor az én jó barátom, pontosan,
ahogyan megbeszéltük, és oly régóta elterveztük a háta mögül csapott le rá. Az
ütéstől térdre rogyott, feje hátracsuklott, és köd szállt ki szájából.
Rémisztően gyönyörű volt. Ugyanebben a pillanatban eltűnt belőlem valami, amit
nem tudok megmagyarázni. Kevesebb lettem valamivel. De mivel? Kérdeztem
magamtól, és tőle is. Választ nem kaptam. Aztán a társammal
egymásra néztünk, szinte egyszerre mondtuk: újra ketten vagyunk...
Majd ő arccal a földre esett. Akkorát puffant, hogy megfájdult a
fejem, aztán hallani kezdtem őket. Vagyis a dobogásukat a lépcsőn. Újra itt
vannak. El akarnak vinni. A vállam fájni kezdett.
– Rejtsd el – mondtam boldogan.
– Fuss a ködbe – suttogta, aztán ott hagyott, mint mindig.
Hiába kutatok az emlékeim között, nem találok semmit, ami önmagamra
emlékeztetne. Arra az önmagamra, aki élni akart. Csak egy labirintus bejáratát
látom, ahová egyedül megyek be, és csak a bizonytalanság vár.
Így nem jó, nem akarok itt lenni. Tudtam, hogy mindent elrontottam
azzal, hogy bevettem még valakit a tervem végrehajtásához. Tudtam, hogy nem
kellett volna. Szándékosan csak neki szóltam, nem pedig mindenkinek. Ilyen
vagyok.
A ködbe – ami eltakarja az ismerőst –, beleszaladni őrültség. A
legnagyobb ostobaság, amit ember megtehet. De én mégis megtettem.
Most itt lógok kikötözve, a jobb vállam a derekamnál lóg, a szám
bekötve. Velem szemben egy hatalmas tükör, körülöttem orvosok. Azt hiszik nem
hallom őket, de mindent tisztán értek: azt akarják, hogy keressek meg valakit,
aki a fejemben van és öljem meg. Újra. De ez ostobaság, tudom, hiszen az én jó
barátom elrejtette kérésemre őt az erdőbe. Mondtam neki, hogy semmi esetre se mondja
meg nekik, hogy hol van. Bármi történjék is.
