A felhők sűrű sorokban csüngtek a város fölött, mint a szárítókötélre akasztott vizes ruhák. A szürkeség és a nyomottság csöpögött mindenhonnan, és fekete esernyők kertjei nyíltak az utcán minden reggel és este, mikor a munkából hazafelé iparkodtak az emberek. Nyikorogtak a gumicsizmák, suhogtak az esőkabátok szárnyai, az esőcseppek pedig kopogtak a fém kukatetőkön, olyan volt ez, mint egy jól összehangolt zenekar szimfóniája.
 |
| forrás |
A Napot senki sem látta vagy egy hónapja, a ködös, borult időben csoda, ha az ember az orrát megtalálta. Sokaknak ezért nem is tűnt fel, hogy ahol eddig az ég sugaras királya trónolt, nincs most más csak az üresség és a Napnak hűlt helye. Lassan el felejtették, hogy valaha volt másmilyen, hogy valaha volt jobb is, a múltat lemosta a lassú víz a csatornák mélyébe. Egy idő után már elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha máshogy lett volna, és a penészes falak ugyanolyan áhítattal imádták az esőt, mint régen a napsugarakat. Egyetlen ablak volt csupán, aki nem hagyta, hogy a víz átmossa az emlékeit, és még emlékezett a fény langyos csókjára az üvegén. Ez a ház, amikor az éj közeledtével lehunyta a zsalugátereit, a reményről álmodott.
