Pusztai Andrea: Az ajtó




A széles alagútban hintó húzott el, kettő is egymás után. Kalapom alól pislogtam utánuk. 

A lovak patái fülsiketítőn kalapálták az ókori Róma megmaradt macskaköveit, zaklatottan, mintha nem nyugodnának, míg fel nem törik, akár egy vén boszorkány a makacs dióhéjat. Kipp, kopp, kopp, kopp. Kipp, kopp, kopp, kopp. A zene üteme. A zene jó, van benne valami életszerű, zsigeri. A kerekek fröcsögve kettészelték a pocsolyákat, a víz szétnyílt, mint ahogy a pillangók szárnya rebben, de nem olyan némán, inkább csak lágyan, szabályosan, mindig ugyanúgy. A kocsilámpások fénye tompán vetült a fodrozott vízre, majd a gőzölgő hátú lovakkal együtt eltűntek a távolban. Ott az utcára simult a nyirkos köd, a lovak az olajlámpások opálos fényébe oldódó árnyakká váltak, és hullámos páracsíkokra porladtak, ahogy eltűntek a szem elől. 

Valahol itt van az ajtó, az alagútban. Meg kell keresnem. 

Cigaretta után nyúltam zakóm selyembelsőjébe, mohón kutattam kóros szenvedélyem után, és gyakorlott mozdulattal penderítettem egy szálat a számra. A gyufámról felsercenő fény bántotta a szemem, ahogy rögtön utána a felsajduló sötétség is. Mélyre szívtam a füstöt és vártam, hogy balgatag lelkemig lebandukoljon, fanyar íze a számban összekeveredett a nyállal. Mire kifújtam elégedetten, valami moccant a sarokban és elterelte a figyelmemet. Egy nő pilleléptei. 

forrás


– Vegyen magához könnyű társaságot, jó uram, ma éjszakára! – A beszéd műveltnek hatott, noha csak egy szajha szájából röppent fel. Épp itt az alagútban és épp ma éjjel. Közelebb lépett óvatosan, alakja elém tárult, az alagútvég ködösen tátongó szájában rajzolódott ki testének billegő körvonala. Kecsesen lépett, mint minden kokott, aki épp üzletet akar kötni, léptei gyengéden koccantak a kövön. Arca még láthatatlan volt, alakja cserfesen botladozva ringatózott felém. 

Kórósan vén sziluettje ő a férfigyengeségnek. Zavarba ejtő a gondolat, hogy itt ez a nő. Ilyen közel az ajtóhoz! 

– Nem vagyok jó társaság – szögeztem le előre, és beleszívtam a cigarettámba. 

Kedvem lenne hozzá, de nem úgy, mint szeretné. Inkább megetetném a madaraimmal, megmarkolnám forró húsát, hagynám, hogy addig lüktessen benne a vér, amíg én engedem, utána többé soha már. Így uralkodhatnék fölötte. 

– Ha fizeti, bármit tehet, uraságod. Értem a dolgom, nem bánja meg – ígérte, és kezdett túl közel jönni, mintha már azt hinné, megegyeztünk valamiben. 

– Maradjon ott! – förmedtem rá, durva és szigorú hangon, amitől megtorpan végre. Pillanatnyi csend ült ránk. Messziről alattomos kígyóhoz hasonlóan a kongó alagútba kúszott egy távoli mulatozás zaja, a mennyezetről víz csöppent le épp előttem, egy tágas pocsolya közepébe. A nő toporgott türelmetlenül e pocsolya túloldalán, cipője sarka bizonytalanul karcolta a kövezetet. 

Emlékeztettem magam, azért jöttem, hogy megkeressek valamit, és nem azért, hogy meghágjak egy kivénhedt szajhát. Aztán úgy döntöttem, mégsem rázom le, talán hasznomra lehet. A zsebembe nyúltam, ő pedig mintha megérezné a pénz szagát, tiltásom ellenére újra közeledni kezdett. 

Szeme csillogott, a cigaretta parazsa lángolt benne, kicsit többet láttam már bájaiból, hófehér keblei elém hulltak, alig takarta őket valami. 

Méltatlan hozzám egy ilyen nő. 

Kihúztam magam, mintha nem hatna rám. Utolsó szívás, a füstöt úgy fogadtam magamba, mint valami éltető erőt. Elpöcköltem a végét, ami sziszegve kihunyt a lábunk előtti tócsában. Mit nem adnék, hogy az ő vére terüljön el így, mint egy gyengéden elfektetett fekete tükörlap. Azt hitte meggondoltam magam, és szinte már elém vetné magát, hogy nadrágomban kielégítésem módja után kutasson, de egy mozdulattal leintettem. Nem akartam, hogy hozzám érjen. 

– Mit óhajt hát? – kérdezte megfáradt hangján, miközben összehúzta magán a kendőjét. E pillanatban láttam, hogy milyen sebezhető, szinte könyörög egész lénye a méltó megváltás után. 

– Híreket mondj! 

– Miről? 

– Arról. – Az ajtóra mutattam, ahonnan nemrég elém lépett. 

– Nem értem miről beszél. – Majd elfordult volna, hogy otthagyjon, sikkantott egyet, ahogy épp nyaka után kaptam és megragadtam. Cipősarka keresztülszelte a pocsolyát. 

– Egy szajha ennél sokkal beszédesebb! – Hosszú léptekkel a nyirkos falhoz taszítottam. Rátapadtam, miközben lábai a levegőben keringenek, talpalatnyi kegyelmet kerestek. A torkát szorítottam, tekintete kétségbeesetten könyörgött, hogy engedjem el. Nyikkanni sem tudott. És én tudtam, hogy tud valamit. Kezem közt vergődött a szajha, aki látta Őt. A gondolattól hirtelen még én is levegő után kaptam. Kéjes örömmel szívtam magamba a hajából áradó levendulaillatot. Közelebb engedtem liluló arcát, kiguvadt szemébe, mint egy tágas tóba vetettem bele magam, hogy lássam gondolatait, érezzem a félelmét. Az ajtó, amit kerestem, mélységes titkokat őrzött, pont, mint gondoltam. Az Ő otthona ez, legfőbb ellenségemnek otthonába visz, de beléphet-e egy démon Isten előszobáiba? Ez a szajha tőle jött, nem kokott, hanem katona. Láttam már, milyen nagy harcos, de késő, hirtelenjében megéreztem a kés pengéjét is az oldalamban, ahogy végighasított rajtam utolsó erejével és kiestem addig fogva tartott tudatából. Fájdalom és forrón ragadó vér csordult az oldalamon. 

Végül csipkés zsebkendővel töröltem le a nyálát finom bőrből készült kesztyűmről. A holttest a kövezeten, mint meleg hús, elterült. Némán gőzölgött. Elfordultam, és az ajtóhoz léptem, ujjaim a kilincs felé nyúltak, de meggondolom magam. Ez így túl egyszerű. Nem akartam. Még nem készültem fel rá, hogy belépjek. 

Nem sokkal később hazafelé tartottam a folyópart mentén. A víztől elválasztó kőkorláton mardamel madaraim gubbasztottak, mint korommal befestett keselyűk. Felém fordultak várakozón, fekete szemekkel merednek rám, tekintetük áldozatom után érdeklődött. Feléjük intettem és rikácsolva röppentek fel. Vad szárnysuhanásaik az alagút visszhangjába vesztek. A szajha holttestét percek alatt felfalták, csak a csatakos csontok maradnak ott rojtos ruhafoszlányokban. 

Cigarettára gyújtottam és bágyadtan nézem a vizet, mint siklik tovább a tenger felé, akár egy lágy testű kígyó, ami ködfoltokat vedlik le magáról. 

Nagyon közel jártam Hozzá. Az a szajha megmentett attól, hogy belépjek az ajtón. 

Most már tudom, hogy ott van. Ez is valami. Az ellenség sosem menekül el, mindig bevárja az embert. 

Madárvijjogással kísért küzdelem hangja tört felém, házikedvenceim a húson marakodtak, zabáltak, húst, hajat, hájat húztak cafatokba. Csont ropogott, talán a borda. 

Felsóhajtottam. 

Ezért üldözni fognak. De nem az a démon vagyok, aki ettől berezel. 

Kezem a sebemre tévedt, az oldalamon ruhámba dermedt a ragacsos vér. 

Csak egy karcolás. 

Szövetségesek után kell néznem, mielőtt visszatérnék ide és belépnék azon az ajtón. 

Mire a mardamelek vijjogó madárfelhőként törtek elő az alagútból, már tudtam, merre induljak tovább. 


 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews