Pages

2019. március 8., péntek

Ladányi Klára: Rojálflös





Már messziről kiszúrtam a nyomozót, ahogy az egyik rendőrtiszttel beszélt. Karját összefonta maga előtt, testtartása merev volt. Mellettük rendőrök sündörögtek, feltérképezve a helyszínt. A két férfi felé vettem az irányt. Alig mentem azonban egy fél háztömbnyit, förtelmes szag tolult az orromba. A gyomrom ugrott egy nagyot, kezem a szám elé kaptam. Lélegzetvisszafojtva loholtam a főnököm felé. 

Pierce nyomozó elvigyorodott, ahogy a tekintetünk összetalálkozott. 

– A bűzbomba csodaszer! Távol tartja a kéretlen betolakodókat – kacsintott. 

– Majdnem azokat is, akiknek egyébként itt lenne dolguk – mondtam és nagyot szippantottam a kutyaürülék-mentes levegőből. 

Egy helyszínelő lépett oda hozzánk. Kihúzta magát, mielőtt szóra nyitotta volna száját. 

– Készen vagyunk, Pierce nyomozó. 

– Köszönöm, Thomas. 

A helyszínelők a háttérbe húzódtak, amíg a nyomozó a gondosan felcímkézett helyszín felé fordult. A tekintetem követte az övét. 

A sikátorban egy nő feküdt, selyem ruhája szakadt és koszos volt. A feje alatt hatalmas tócsa feketéllett, mint egy bizarr párna. Az élettelen test alól egy megsárgult, rojtos szélű kártyalap kandikált ki. Az elhelyezkedéséből látszott, hogy nem véletlenül került oda. 

– A pikk tízes és bubi után egy dáma? 

– Így van. Az elkövető üzen ezzel a kártyával – mondta a nyomozó a sikátort kémlelve. – Ha nem találunk ki valamit, a végén egy egész paklinyi hullával kell számolnunk! 

– A gyilkosság módja ugyanaz? 

– Igen. Leütötték egy tompa tárggyal. A seb viszonylag kisméretű, de halálos. 

– Vajon mi okozhat ilyen sérülést? 

– Egyelőre nem tudom, Daniels. De rá fogunk jönni. 



Aznap munka után a Hyde Parkba mentem. A nap még a horizont fölött csüngött, de nem sok hiányzott, hogy a látóhatár alá süllyedjen. Ezen a kivételesen szép nyári napon a park még késő délután is élettől lüktetett. Hátizsákos turisták nyüzsögtek mindenütt, szuperokos telefonjaikkal fotózkodtak a tó előtt, a fűre kisebb-nagyobb csoportokban telepedtek le a fiatalok beszélgetni. Irigyeltem önfeledtségüket. 

A park balzsamos levegőjében nehéz volt a munkámra koncentrálnom. Nagyot sóhajtottam, és egy kevésbé népszerű rész felé indultam. 

A gondolataim cikázni kezdtek. Három gyilkosság két hét alatt. Egy bankár, Mr. Peter Adison, egy iskolaigazgató, Mr. George Ford, és egy nyugalmazott nagykövet felesége, Mrs. Sean Malory. Látszólag semmi nem kötötte össze őket, azon kívül, hogy mindhárman hetven év körüliek voltak, és éjjel támadtak rájuk. A kártyalapok azonban azt sugallták, hogy valami közük mégis volt egymáshoz. Tudtam, hogy erre nem fogok rájönni idekint, ezért a gyilkos fegyveren kezdtem gondolkodni. 

A seb kisméretű és szabályos volt. A golf-, krikett- vagy egyéb ütőket rögtön kizártuk. Egy pisztoly markolata még elég kicsi lett volna, de az igazságügyi orvosszakértő szerint annak formája nem egyezik az áldozatok sebesülésének körvonalával. 

A merengésből egy kisgyerek sírása rántott ki. Ösztönösen a hang forrását kerestem. Nem túl messze egy kislányt láttam, a földön ült, mellette egy bicikli hevert. Egy idős úr hajolt le hozzá. Egyik kezét a pityergő lánykának nyújtotta, a másikkal egy sétapálcára támaszkodott. 

– Sétapálca! – kiáltottam fel önkéntelenül és azonnal rohanni kezdtem az iroda felé. 



Egymás után pörgettem az áldozatok képeit, belelapoztam a legközelebbi rokonok tanúvallomásaiba. Mindegyik halott büntetlen előéletű, ellenségek nélkül. Sehol egy nyom, amin elindulhatnánk. 

Az egyetlen haladás a gyilkos fegyver vélhetőleges beazonosítása volt. Bár még ebben sem lehettünk teljesen biztosak. 

A fejem zsongott a sok megválaszolatlan kérdéstől. Megdörzsöltem az arcom, ujjaimat egész az államig húztam, erősen bemélyesztve a bőrömbe. Az izmaim bizseregni kezdenek, ahogy egy kicsit felélénkült a vérkeringésem. 

Visszafordultam a monitor felé. Egy újságcikk másolata terítette be a képernyőt, amely Mr. Adison, a bankár haláláról és temetéséről tudósított. Tekintetem a koporsót és a gyászolókat ábrázoló fotóra tapadt. 

– Daniels! – lépett be Pierce nyomozó az irodába, mire összerezzentem. – Ma délután van Mrs. Malory temetése. Menjen oda, és informálódjon az ismerősöktől, lehetett-e a nagykövet feleségének rosszakarója. 

– Nem tapintatlan ez egy kicsit...? 

– Tényleg nyomozó akar lenni, Davis? – Bólintottam. – Akkor szedje össze magát, és tegye, amit mondtam! Bromton temető, négy óra. 

– Igen, uram! 



Szorosabbra húztam magamon a kabátot, ahogy a szél feltámadt. Eső illata ringott a levegőben, aminek valószínűségét az égboltot takaró szürke fellegek csak megerősítettek. 

A gyászolóktól távolabb álltam, és a földet bámulva hallgattam a tiszteletes gyászbeszédét. A gyomrom helyét mintha egy méretes gyümölcskocsonya vette volna át. A szám kiszáradt, ahogy arra gondoltam, hogy pont ebben az érzelmileg felfokozott helyzetben kell beszélnem bárkivel is. 

Tompa léptek hangjára lettem figyelmes. Egy idős férfi haladt el mellettem, egyenesen a gyászolók felé ment. Tekintetem azonnal a fekete cilinderre tapadt, amit a késve érkező viselt. Magamban elmosolyodtam. Nem hittem volna, hogy van még, aki cilindert hord manapság. Azt azonban el kellett ismernem, hogy a férfi tudta, hogy kell méltóságteljesen viselni ezt a kalapot. 

Furcsa érzésem támadt. Mintha láttam volna már ezt az arcot. Ám akármennyire törtem a fejem, nem ugrott be, honnan volt ismerős. 

Az utam eredménytelenül zárult. Az a pár rokon és barát, akivel sikerült beszélnem a tor alatt, nem tudott használható információval szolgálni. Mindegyikük meg volt róla győződve, hogy Mrs. Maloryt mindenki szerette, nem voltak rosszakarói. 

Rossz szájízzel mentem haza. Nem értettem, miért kellett meghalnia a nőnek, ha soha senkinek nem ártott. Úgy éreztem, valami elkerülte a figyelmem. Olyasmi, amit még a nyomozó sem vett észre. 



A halántékom lüktetett, ahogy ismét az áldozatok anyagát nézegettem az irodában. Az ablakon tompán koppantak az esőcseppek. A kinti komor idő a hangulatomra is rányomta a bélyegét. Mindenbe belekaptam, de semmivel nem haladtam. 

Egy kellemetlen érzés motozott bennem. Mintha ott lett volna az orrom előtt a megoldás, csak nem vettem észre. Ismét elővettem a fotókat. Hosszasan tanulmányoztam az áldozatok arcképét, hátha egyikükben megtalálom a választ. Semmi. 

A fejem egyre jobban lüktetett. Továbbléptem a képek között. Ismét elém került a cikk Mr. Adison temetéséről. Bámultam a képet a szöveg mellett. Megrendült arcok figyelték a koporsót. Már éppen léptem volna a következő képre, de a kezem félúton megállt az egér felett. Az újságcikk alatt egy rövidke bejegyzést találtam London egy apró ékszeréről, a Jackson Könyvkereskedésről, amely már több, mint harminc éve üzemel. A mellékelt fotón egy idős férfi mosolygott, visszafogottan. 

Felpattantam. Ő volt a cilinderes férfi a temetésen! Azonnal rákerestem az üzlet nevére a nyilvántartásban, és mindent otthagyva elrohantam. 



A megsárgult papír nehéz illata, ami könyvkereskedésben terjengett, facsarta az orromat. A poros levegő kaparta a torkomat, amitől krákognom kellett, mielőtt megszólaltam volna. 

– Jól ismerte Mrs. Maloryt? 

– Nagyon régen barátok voltunk – mondta Mr. Jackson. Világoskék szemében semmilyen érzelmet nem láttam. – De már évek óta nem beszéltünk. 

– Akkor hogyhogy elment a temetésére? 

– Tudja, hogy van ez. Az idő megszépíti az emlékeket. Nem a legjobb hangulatban váltunk el egymástól. Szerettem volna elbúcsúzni tőle. 

– Maga szerint lehettek Mrs. Malorynak ellenségei? 

A férfi arca egy pillanatra megfeszült, tekintetén egy árny futott át. Megrázta a fejét. 

– Lynette volt a legbájosabb nő, akit valaha ismertem. – Egy pillanatra elhallgatott. Tekintete az asztalára siklott, azt bámulta egy darabig. Ajka szólásra nyílt, majd becsukódott. Aztán ismét rám nézett. – Ha megbocsát, szeretném befejezni az ebédemet, amíg tart az ebédidő. 

– Természetesen! Köszönöm, hogy fogadott. 

Ahogy elindultam a kijárat felé, lesodortam egy könyvet az asztalról. Azonnal lehajoltam, hogy felvegyem. A cím láttán széles mosoly ült az arcomra. 

– Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete! Kissrác koromban rongyosra olvastam a könyvtári példányt. 

– Valóban jó történet – bólintott a férfi. – Megtarthatja, ha akarja. 

– Ó, köszönöm, Mr. Jackson! 

A férfi némán biccentett, majd elindult a kijárat felé. Ahogy kiléptem az ajtón, valami megcsillant a látóteremben. Ösztönösen odanéztem, és az ernyőtartóban egy sétapálcát vettem észre. A markolata egy gyönyörűen kimunkált ezüst gömb volt. 

– Minden jót, Uram! – mondta Mr. Jackson és becsukta az ajtót az orrom előtt, még mielőtt bármit is mondhattam volna. 



A számítógép előtt ülve böngésztem a Brit Újságarchívum oldalát. Mr. Jackson és Mrs. Malory közötti kapocsra szerettem volna rájönni, de semmit nem találtam. Aztán a homlokomra csaptam. Mrs. Malory leánykori nevére volt szükségem, amit a már meglévő iratokban egy pillanat alatt meg is találtam. Ismét indítottam egy keresést. James Jackson és Lynette Bequette nevére csupán pár cikk jött fel. Köztük egy híradás 1935-ből, a Szerencsecsillag Kaszinó leégéséről. Az újsághír szerint a játékbarlangban felcsapó tűz hátterében biztosítási csalás állhatott, amellyel James Jacksont, az egyik tulajdonost gyanúsították. A kaszinó társtulajdonosai Lynette Bequette... 

– Azt a rohadt! – A képernyőre meredtem, hogy megbizonyosodjam arról, tényleg jól látok-e. – Peter Adison, George Ford és Christian Blake – olvastam fel hangosan a neveket. 

A szívem dübörgött a mellkasomban, ahogy összeállt a kép. Remegő kézzel nyúltam a telefon után. 

– Megvan a potenciális következő áldozat! – mondtam minden bevezetés nélkül, amint Pierce nyomozó felvette a telefont. – Christian Blake-nek hívják! Azt hiszem, a gyilkosunk James Jackson.

forrás


Kellett egy kis idő, amíg a nyilvántartásban talált Christian Blake-ek számát lecsökkentettük három lehetséges személyre. Én Romfordba mentem, ahol egy nyugalmazott főpincér élt, Pierce nyomozó Sutton felé vette az irányt, a rendőrkapitányt pedig Harrowba küldte. Mindegyikünkkel egy-egy rendőrtiszt tartott, hogy kikérdezzük az adott Mr. Blake-et esetleges kapcsolatáról az eddigi áldozatokkal. 

Hideg izgalom kúszott a gyomromból a torkomba, ahogy becsengettem Christian Blake házába. A nap már lement, az égbolt tintakéken feszült fölöttem. Semmi válasz nem érkezett. Még egyszer megnyomtam az ezüstszínű gombot, és a csengő ismét felbúgott odabent. 

Mozdulatlanná dermedtem, ahogy a fehérre mázolt ajtó mögül tompa puffanást hallottam. A velem tartó rendőrtisztre sandítottam, hogy ő is hallotta-e a zajt. Bólintott. Óvatosan eltekertem a gombkilincset, és az ajtó engedelmesen kinyílt. 

A vérem a fülemben dübörgött, az érzékeim teljesen kiélesedtek. Ösztönösen lopakodtam a ház belseje felé, ahonnan furcsa, ziháló hangot hallottam. 

A nappaliba érve mintha villám csapott volna belém, minden tagom lemerevedett. Egyetlen kislámpa égett, tompa fényében csupán körvonalakat láttam. Egy alak hevert a földön, míg egy másik fölé görnyedve éppen egy botot lendített a magasba. 

Gondolkodás nélkül rárontottam, és letepertem a földre. Az alak felhördült, teste egy pillanatra megfeszült, majd újra megpróbálta meglendíteni a botját, én azonban elkaptam a kezét, és sikerült a hasára fordítanom a férfit. Ekkor már biztos voltam, hogy James Jackson kapálódzik alattam. 

– Hívja a mentőket! – üvöltöttem a rendőrnek, aki azonnal a sebesült felé rohant. 

– Meg kell bűnhődnie! Mindnek! Tönkretettek! – üvöltötte Mr. Jackson. 

Minden erőmre szükség volt, hogy a földön tartsam őt. A férfi erősen ficánkolva próbált kiszabadulni a szorításomból, de nem hagytam magam. 

Mintha hallottam volna, ahogy a kollégám erősítést kér, ám a világ megszűnni látszott körülöttem, csak az alattam vonagló, ordító férfire tudtam koncentrálni. A tusakodásban teljesen elvesztettem az időérzékem. 

Egyszer csak szirénák éles hangja szűrődött be a résnyire nyitott ablakon. Nem sokkal később egy csapat rendőr rontott be a házba, nyomukban Pierce nyomozóval és a mentősökkel. A kollégák megbilincselték Jacksont, és ahogy talpra állították, a tekintetünk összetalálkozott. 

A szívemet mintha jeges ujjak markolták volna meg. Jackson égszín szeme szinte feketén meredt rám, arca teljesen eltorzult, ajkára széles vicsor fagyott. Mintha nem is az az idős férfi lett volna, akivel délben beszéltem. 

Minden ellenállása hiábavaló volt, a rendőrök kivezették a házból. Nem sokkal később Christian Blake-et takaróba csavarva, hordágyon kitolták a helyiségből. 

– Még él – hallottam a mentős sietős válaszát Pierce nyomozó kérdésére. 

A helyszínelők dolgozni kezdtek, én pedig csak álltam ott, és a szobát néztem. Próbáltam felidézni a történteket, de nem tudtam. Mintha kitöröltek volna az agyamból mindent. 

Egy pikk királyt vettem észre a földön, nem messze onnan, ahol Mr. Blake feküdt. A szőnyegen éktelenkedő vértócsa mellett pedig egy ezüst markolatú sétapálca hevert, melynek márvány gömb fogantyújára egy pikk ászt festettek. 

– Pikk tízes, bubi, dáma, király – motyogtam. – Az ásszal együtt rojálflös. A legerősebb kártyakombináció a pókerben – Messziről hallottam a saját hangom. 

A főnököm a vállamra tette lapátkezét és megszorította. 

– Gratulálok, Daniels! Kiváló nyomozó vált magából! 

– Köszönöm, uram. 

Ahogy az adrenalin kiürült a szervezetemből, egycsapásra felfordult a gyomrom, a mellkasom szorítani kezdett. Kisiettem az utcára és a térdemre támaszkodva kapkodtam levegő után. Jackson eltorzult arcát láttam magam előtt, ám nem tudtam elhessegetni a képet. 

Aztán, ahogy kezdtem megnyugodni, egyre biztosabb lettem benne, hogy az öreg arca most már örökké velem marad. Minden nyomozóba beleég az első sikeresen megoldott ügyének emléke.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése