Szilágyi Heléna: Alternatív gyógymód



Embernek születtem, és emberként is szeretnék meghalni. Ezt már sokan megígérték maguknak, de a huszonkettedik század derekán nehéz egy ilyen fogadalmat betartani. Sajnos, vannak pillanatok, amikor a saját elveinket is el kell hajítanunk egy nagyobb cél érdekében. Félek, hogy hamarosan eljön ez az idő számomra is. 


Akár az ipari forradalom Londonja, úgy pöffeszkedett a város, és az azt körbeölelő búra a földön járó szmog-felhők mögül. A metropolisz gyárkéményei füstjüket a külvilágba okádták, nem törődve az okozott kárral szennyezték a környezetet. Míg a védőpajzs alatt megszűrt, tökéletesen tiszta levegőt szívhatták a városiak. Csak egyetlen út vezetett a városba, és a teherautó, amelyen elrejtőztem, éppen ekkor ért az alagút legvégéhez, a bejárathoz. 

Ha rám találnak, végem – sziszegtem magamnak. A növekvő feszültséget gondolataimba temetkezve igyekeztem elnyomni, miközben emlékeztettem magam arra, miért is vállalkoztam erre az őrültségre. Őszintén, rengeteg okom volt rá. 

Már egy évszázada nem nyomtattak könyvet, és elektronikus formában is csak ritkán jelentek meg kötetek. A vezetőréteg kiváltsága az olvasás, de apám jóvoltából, illegális huszadik és huszonegyedik századi műveken nőhettem fel, így álmaimban unos-untalan a régi világ ideája ötlik fel bennem. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy ebbe a korba születtem… Régebben nem volt ennyire fajsúlyos, illetve fejlett tudomány a géntechnológia, de mióta feltérképezték az emberi genom valamennyi génjét, azóta ez helyettesíti Istent. Aki nem ajánlja fel genetikai állományát a központnak, kívülállóként kezelik. Számon tartanak mindenkit, egy sorszám csupán az emberi személyazonosság. Én természetes úton fogantam, a kevesek egyike vagyok, akit a szülei nem terveztek meg előre a lombikok fölött. 

Édesapám egykor a minisztertanács tagjaként dolgozott, de nem értett egyet ezekkel a törvényekkel, ezért kilépett. A kívülállók nem kapnak munkát, vagy bárminemű segítséget, és egész családját száműzik a metropoliszból. Nekünk is el kellett hagynunk az oxigénburát, majd a kizsigerelt és a szmogtól örökösen szürkületben álló „természetbe” kellett költöznünk. A természet ma már nem a vadregényes tájakat és a vígan csörgő patakokat jelenti, hanem a kietlen táj végeláthatatlanságát, illetve lerombolt városok maradványait. Az egykor „Ceglédnek” hívott településen bujkáltunk, amely mostanra már csupán pár lelakott, romos épületből állt. Sajnos, édesapámat évekkel ezelőtt elkapták, és azóta nem hallottunk róla, édesanyámat pedig pár hete vitte el a szennyezett levegő okozta tüdőrák. Én lettem a családfő, a három kistestvéremet el kell látnom valahogy. Gyér a növénytermés, a gyümölcsök mérgezőek, az a kevés állatfaj, ami pedig megmaradt, potenciális táplálékforrás helyett csak veszélyt jelent ránk. Orvosi ellátás nincs. Nem maradt más választásom, a két kisebb testvéremet az legidősebb húgomra hagyva, vissza kellett térnem a városba, hogy élelmet leljek nekik. 

A sofőrnek fogalma sem volt arról, hogy felszöktem a járgányára. Legalább tiszta lelkiismerettel hazudhatja a vámon, hogy nem hozott illegális importárut. Egy szerves hulladéktól bűzlő tartályba rejtőzve vészeltem ki, míg a vámőrség végigpásztázza a furgont. Meleg volt, nedves, illetve összetétele szinte tökéletesen egyezett az emberi test kémiájával, az egész kocsi roskadozott a dögtől, amit a tudatlan, szegény népnek árulnak majd a piacon. Mesterséges anyagokkal feljavítják, ízfokozókkal ízletessé teszik a nyersen ehetetlen, romlott ételt. 

Az érzékelő bejelzett, ám, amikor a sofőr kinyitotta a rakteret, csak döglött állatok beleit találták, amelyek között nem lepődnék meg, ha a száműzöttek tetemei is megtalálhatóak lennének. Az orrfacsaró bűz hamar meggyőzte a vámosokat, hogy itt nincs semmi érdekes, vagy rendkívüli. Orrlyukaikat befogva, türelmetlenül intettek a férfinak, hogy tüntesse el előlük az áruját. 

Amint lehetőségem nyílott rá, kiugrottam a teherautóból. Egy szegények által lakott, lepusztult városegyedben értem földet. Több száz emeletes épületek lábainál vesztegeltem, átkoztam a fenn lakókat, illetve együtt éreztem a lentiekkel. Akár a tenger, a mocskot felülről dobják a vízbe, de a fenék az, ami örökre megőrzi az összes szemetet. Nem válogathattam, a szerves és szervetlen hulladéktól koszos föld, illetve terhes levegő nem lehetett a legvonzóbb turista látványosság, de nekem megtette. Legalább nem sültem meg, mint kint a sivatagosodó külvilágban. 

Az információs ponthoz siettem, valami támpont kellett, mert az elmúlt tíz évben nem jártam erre felé. Csupán kilenc voltam, amikor száműztek minket. Az érintő képernyős monitorba beírtam, majd rákattintottam az alkalmi munkalehetőségek feliratra. Legalább félig legyen legális, amit csinálok. Mielőtt kijött volna a lista, egy hirdetés jelent meg, amely egy három napos kísérlethez keresett alanyokat. Jó fizetés és még személyazonosságot sem kérnek, a részvétel teljesen anonim. Az időpont és a cím korrekt, úgy döntöttem, elmegyek. 




A váróterem elegáns és kórházszerű volt, teljesen steril. Minden ajtó mellett monitorok villogtak, amin a soron következő páciens nevét vetítették ki. Műanyag csövek futottak a falon, amiben vegyszerek folytak, valamint mozgó padló juttatta el a laboránsokat az egyik helyszínről a másikra. Számomra ez a sok modern kütyü feleslegesnek hatott, csupán a kényelemhez szokott városiaknak tűnhetett létfontosságúnak. El fognak sorvadni az izmaik, akkor meg majd nyafognak! Ja, nem, szintetikusan előállítanak újakat… 

Néztem a sok – hozzám hasonlóan – szegény embert, akiknek nem volt más lehetősége, minthogy kísérleti nyulakká váljanak, hogy a családjuknak megkeressék a betevő falatot. Bejelentett állása csak annak lehetett, akinek már eleve sok pénze, illetve megadatott egy-egy befolyásos ismerős. Sajnos, a gépek olcsóbb munkaerőnek bizonyultak, mint az élő-lélegző humán erőforrás. 

Egyszerre öt embert hívtak be, majd a kísérletvezető nő körbemutatta a labor, illetve a készülékeket. 

– Ha körbenéznek, talán egy kicsit rémisztő lehet ez a sok gép, illetve a sötétség, de azt tudniuk kell, hogy ebben a kísérletben egy gyógymódot igyekszünk kifejleszteni. A vizsgálat során nincs más dolguk, mint befeküdni ezekbe a fémszerkezetekbe és aludni. Az agyhullámaik változásait fogjuk figyelemmel kísérni, illetve betekintést nyerünk az álmaikba. 

– Már elnézést – szólaltam fel. – Az álmaink túl személyes dolgok, ez nem sérti a jogainkat? 

– Sejtettük, hogy ez a gond fel fog merülni. Nos, mi nem fogjuk látni a képeket, valamint a hangokat, amiket álmaik során érzékelnek. Mi csupán az impulzusaikat, érzéseiket követjük, ezért is lesz a fejükön ez a rengeteg elektróda. Emellett az amygdalájukat érzékenyebbé kell tennünk, hogy a reakciókat ezek az apró érzékelők is felvegyék, majd továbbítsák a számítógépeinknek. 

– Oké… – ízlelgettem az információkat. – És mi ez a „érzékenyebbé kell tenniük” a mi… Ízé, mit mondott? 

– Amygdala? Az agy érzelmi központja, ez színezi érzésekkel az emlékeket és a világról szerzett tudásunkat. Főképp a félelem-reakcióban van nagy szerepe, de az emóciók nagy részét irányítja. Ezt bizonyos gyógyszerekkel fogjuk fokozni. Például, ha örömet élnek át álmukban, sokkal boldogabbak lesznek. 

– De a félelem egyenesen rettegésként fog hatni, az undor pedig fóbiaként! – akadékoskodtam. 

– Ez egy átmeneti állapot lesz csupán, önök másnap semmire sem fognak emlékezni. Az álmaink többsége feledésbe merül, nemde? Viszont, ha valaki hajlamos a rémálmokra, vagy van valami szorongásos betegsége, most szóljon! Sajnos, az előbb említett okok miatt, ez kizáró tényező. 

Zsebre vágtam a kezem, majd végignéztem a leendő kísérleti alanyokon, senki nem jelentkezett. Magamban somolyogtam. Az ember szeret hazudni önmagának, így könnyebb elviselni a rosszat. A társadalom legalján élni, illetve kiszorulni a peremre… Mi ez, ha nem egy rémálom? Ebben a teremben, szerintem, mindenkinek megvolt a napi lidércnyomás adagja, de erről senki sem beszélt, a tudósok rétege pedig erről mit sem tudhatott. Hittek a pénz miatt mindenbe beleegyező pórnépnek. Én is fejet hajtottam, bár rossz előérzetem támadt. 

– Rendben, ha nincs veszélyeztetett Önök között, akkor kiosztanám a beleegyezési nyilatkozatot. Alaposan olvassák át, majd az alján írják alá. Rajta van, hogy a kísérlet három napig tart, ám van, akitől egy-két nap után meg kell majd válnunk, mert nem alkalmas alkatilag a vizsgálatra. 

– Ez mit jelent? – tudakolta egy fiatal lány felbátorodva attól, hogy előtte már én is fel mertem tenni a kérdéseim. 

– Nem vagyunk egyformák. Van, aki másképp reagál a gyógyszerre, valakinél nem hat, esetleg mellékhatások alakulhatnak ki. Ebben az esetben meg kell válnunk az alanytól. 

– És ekkor a pénz sem kapja meg, igaz? – kérdezte egy másik, középkorú hölgy. 

– Sajnos. Napi bérezés van, ha valaki képtelen megjelenni, illetve kénytelen távozni a csoportból egy nap, az nem kap fizetést. 

Nagyszerű – gondoltam –, reméltem, hogy minél tovább bent maradhatok. Aztán eszembe jutott a lényeg, amit még senki sem kérdezett: 

– Még valami: miféle gyógymódot akarnak létrehozni? Mire? 

– Remek kérdés! – mosolygott a doktornő. – Én pszichiáter vagyok, a kollégám a gépek mögött pedig neurológus. Rengeteg betegség tudattalan, a köznyelvben tudatalatti, lelki tartalmak, vagy idegi elváltozások miatt alakul ki. Azt akarjuk feltérképezni, hogy álmodás során ezek hogyan jelennek meg, illetve hogyan csökkenthetjük a hatásukat. De először egészséges embereken kell tesztelnünk a módszereinket, hogy tudjuk, egyáltalán azt mérik-e, amit mi szeretnénk. 

Leültettek minket, aztán kaptunk tollat is. Nagyjából végigolvastam a nyilatkozatot, de ahogy körbenéztem, a csoport többi tagja automatikusan aláírta. Úgy hittük, hogy a nő beszámolója alapján már minden információt megszereztünk a kutatásról. Sorszámot kaptunk, én lettem a négyes. 

Aznap este kezdetét is vette a kísérlet. Betereltek minket a helyiségbe, ahol az eligazítás is zajlott, majd mindenkinek megmutatták, melyik műszer lesz az övé. Egy henger alakú, fémszerkezetbe kellett feküdnünk, ám belül kibélelték, takarót és párnát is kaptunk. Megvacsoráztattak minket, hogy biztosak legyenek abban, táplálkoztunk, mielőtt bevesszük a gyógyszereket. Aztán az elektródákat precízen és óvatosan felrakosgatták a koponyánkra, ez csaknem egy félórás művelet volt. A gyógyszer körülbelül ennyi idő után kezdett el hatni. Kicsit kába lettem, a világ forgott, valamint, mintha hallucinációk ugráltak volna a szemem előtt. A doktornő segítségével tudtam csak befeküdni az ágyba, azután nyomba mély álomba szenderedtem… 




Másnap teljesen kipihenten, fitten ébredtem pontosan reggel nyolckor. A többiek is ekkor keltek. Tíz órát aludtunk – már évek óta nem pihenhettem ennyit. A vizsgálatvezető vidáman köszöntött minket, azt mondta, sikeres volt az este. Egyetlen álmomra sem emlékeztem, de megnyugtatóan hatott rám, hogy nem vélt felfedezni semmi problémát. Ennek ellenére, amikor este visszatértünk, már csak négyen voltunk. A középkorú hölgyet kizárták a csoportból. 

– Elnézést, de a hölgy miért nem volt alkalmas? 

– Kiderült, hogy az életkora nem megfelelő a teszt-csoportba. Az emocionális reakciói nem lettek elég erőteljesek. Ezek kamasz, illetve ifjúkorban hevesebbek. 

Beletörődéssel nyugtáztam a válaszát, bár kissé különös volt, hogy kevesebben vagyunk. 

A procedúra ugyanúgy zajlott le: kaja, gyógyszer, elektróda, ágy. Aztán mintha fejbe vágtak volna tíz órán keresztül. Reggel pedig megnézhettük mit rögzített a számítógép, az agyhullámainkat, valamint az elménk aktivitási képét, amit funkcionális mágneses rezonancia vizsgálattal tudtak elénk tárni. Tehát ezért kellett egész éjszaka a fém-izében feküdnünk? Az volt az MRI. Meg voltam lepődve, hiszen ezek több évszázados technikák, de rájuk bíztam. Sajnos, az én helyzetemben fogalmam sem lehetett arról, miféle újabb eszközöket találtak ki az agyi aktivitás mérésére. A tudatlanság a legnagyobb hátrányunk, aminél fogva az orrunknál fogva vezethetnek minket… 



Az utolsó nap már csak ketten maradtunk. Én és a fiatal lány. Csodálkozva néztünk össze, mikor felfedeztük a helyzetet. A doktornő pedig már anélkül válaszolt a kérdésünkre, hogy feltettük volna. 

– Túl egysíkú álmaik voltak, a reakcióik mindenre ugyanaz volt. Elhárító mechanizmusaik és az álommunkájuk primitív. 

Nem igazán értettem, hogy ennek mi köze a kísérlethez, de mivel a kutató az kutató, én pedig csak egy hétköznapi halandó, főleg, hogy száműzött, szavam sem lehetett. 

Az előkészületek ugyanúgy zajlottak, semmi nem változott, sőt reggel is ugyanúgy keltünk. Egy kivétellel: valami érthetetlen űrt éreztem magamban. Nem lettem boldog, hiába kaptam meg a pénzt. 

A vizsgálatvezetőtől elbúcsúztam, ahogy a másik kísérleti nyuszitól is, majd nekivágtam a városnak. Három nap alatt annyit kerestem, mint egy gyári munkás egy hónap alatt. Elégedett is lehettem volna, hiszen így nem kell tovább aggódnom a húgaim miatt, visszatérhetnék hozzájuk és egy-két hónapig vidáman eléldegélhetnénk abból az élelemből, amit a vizsgálat során kerestem. Valami hiányérzetem mégis maradt. 



Bementem a hipermarketbe – hiszen sok az ember, könnyű vegyülni, legalább is ebben reménykedtem, meg gazdagék is itt vásároltak. Kisebb az esélye, hogy a kémiai vegyszerekkel kezelt dögárú kerül hozzám. 

Futószalagokon haladhattunk a sorok között, valamint egy monitoron adhattuk meg, hogy melyik termékből mennyit kérünk. Olyan érzésem támadt, mintha a vágóhídon utaznék. Kosarat sem kellett magunkkal cipelni, mert a monitoron megadott adatokat a pénztárnál már tudták, és kiszolgáltatták nekünk a kiválasztott árut. Csak kellett egy azonosító, illetve felhasználó név, amit megadtunk, és rögtön tudták, miből mennyit meg kinek. Kicsit be is paráztam, nem emlékeztem ilyesmire régről, de nem akartam feltűnést kelteni, így belementem. Nem ismertem a feketepiac árusait, többségük kemény forma volt, kegyetlen figura, akikkel nem akartam összebalhézni. Rég jártam erre, nem voltak ismeretségeim, talán majd máskor… Addig elviselem, hogyha átmenetileg is, de feltűnök a város adatbázisában. Személyes adatokat amúgy sem kellett megadni a születési évemen, valamint a lakóvárosomon kívül, az igazi nevem, meg naná hogy nem tudattam velük, hiszen már azonosító chipem sem volt évek óta. Kivágtam a csuklómból. Majdnem elvéreztem, de a cél szentesítette az eszközt. Szükség volt rá, hogy ne érezzem magam háziállatnak. 

A második emeleten jártam a hentesárunál, amikor egy emlékkép nyilallt az elmémbe. Éreztem a nap melegét a bőrömön, de nem az a kegyetlen égetés volt, mint mostanában a szabad ég alatt. Olyan lehetett, mint, amit a könyvekben olvastam: lágy és simogató. Egy farmon éltem nyugalomban, boldogságban, a húgaim biztonságban voltak, az édesapám még élt. Szinte megelevenedett előttem az illúzió minden szereplője. Könnybe lábadt a szemem… 

Megráztam a fejem, mire az egész eltűnt, és én csak mentem tovább. 

A következő betörésnél a negyediken jártam, az édességeknél, amikor korom és por csapott a képembe, aztán füstöt éreztem. Lőpor, lézer és tűz nyomán lobbant lángok hamvát. Egy lázadás élén álltam, amely során levertük az önkényesen uralkodó vezetést, a gazdagokat. Vigyorogtam, miközben szinte éreztem, ahogy a felszabadított nép hálásan ölelget, meg csókokkal borít el. Eksztázis, csak így lehet leírni az érzést, ami persze rögvest eltűnt, mihelyt rájöttem, hogy ez csak egy ábránd, én pedig még mindig a huszonkettedik század útvesztőjében barangolok. 

Semmi kétség, kezdtem bekattanni. Valószínűleg a három nap alatt átélt álmaim lehettek ezek, és az volt a legviccesebb, hogy szinte epekedtem értük. 

Megdörzsöltem a szemem, majd a kasszához sétáltam. Leadtam az adataim, majd meglepetésemre felakadás nélkül odanyújtották az élelmiszer, még a chipem sem akarták beolvasni. Létezik, hogy minden ennyire klappoljon? Már a B-tervet akartam érvénybe léptetni, bekamuzni valamit, illetve kereket oldani. Kaját meg szereztem volna máshonnan. Még a piacokon árult feljavított étke is jobb volt a semminél. Ám ezek szerint nagyrészt legálisan, sarokba szorítás nélkül túljutottam a rendszeren. Lehet, hogy végre szerencsém lett az életben? 

Fütyörészve, vígan lépkedtem ki az utcára, még a nyüzsi sem zavart. Hónom alatt a testvéreim több heti élelme, sikerélményekkel feltöltekezve indultam meg a városkapu felé. Azt terveztem, hogy egy szomszédos megapoliszba tartó teherautót szemelek ki, majd elbújok a raktérben, vagy egy kamionsofőrt pécézek ki, aki egy kis ellenszolgáltatás érdekében kivisz innen. Persze csak bizonyos keretek között, na. 

Meg is találtam a megfelelő célpontot. A pocakos úriember nem tűnt túl válogatósnak, főleg azután, hogy a napelemmel működő, rozzant járgányát megpillantottam. Régi szerkezet, a városban használhatatlan, mert a nap fénye és meleg a burán kívül ragadt, a külvilágban pedig kevés olyan hely maradt, ahol a szmogtól terhes, savas légkör átengedné a napsugarakat. Biztos valami megmachinált keverék módszerrel üzemeltethette a járművet. Ebben a pillanatban is éppen a központi energiaellátó előtt állt sorban. Egy egyszerű adathordozón, legtöbb esetben egy kártyára töltötték fel a szükséges üzemanyag mennyiséget. Manapság már mindenhez itt nyertek energiát. Nem léteztek már közüzemi csekkek, szolgáltatók vagy benzinkutak, minden a központi hivatalból jött. Az a tudományos kutató központ – ahonnan délelőtt szabadultam – lett a székhelye mindennek. Ott állították elő ezt a rejtélyes energiaforrást is, ami korlátlan lehetősséggel rendelkezett, ám a származását senkinek sem árulták el, csak a legfelsőbb körök ismerték a titkot. Nem is érdekelt engem, és mást se. Sajnos a megélhetési problémák, illetve az iskolázatlanság elterjedése rendkívül jó táptalaja volt a tudatlanság, meg az érdektelenség kialakulásának. 

A málhás szatyrokat megigazítottam a vállamon, aztán kihasználva a sofőr figyelmetlenségét az automobil felé nyargaltam. Be is huppanhattam volna a csomagszállító-térbe, ha nem tör rám hirtelen valami. Valami olyasmi, amit soha sem éreztem. Esteledett – legalább is a beépített a napfény szimulátorok ezt üzenték –, az óra pedig pontosan annyit mutatott, mint amikor a gyógyszereket kaptam az elmúlt három napban. Már nem csak az emlék- illetve álomképek kísértettek, továbbá szédítettek, hanem a koponyám is hasogatott. Szinte szét akart robbanni, nem beszélve arról a remegő görcsről, ami a karomba állt. Mi a rosseb? Egyre hevesebben rázkódott a testem, az agyam pedig távozni készült csontbörtönéből. Rángatózva estem össze az utcán. 


forrás: paranormal.hu

Halovány képfoszlányok és hangmaradványok lebegtek a tudatomban, mikor újra feleszméltem. Megint a kutatólaborban találtam magam. A sóvárgás és a fájdalom kissé enyhült, de tartósan bennem maradt. Nagyokat nyeltem, kiutat kerestem, de hiába szorongattam az ágy rácsait, nem volt elég erő a karomban meg a lábamban, hogy talpra álljak. A mellettem elhelyezkedő komód felé nyúltam, nagy nehezen kirángattam a fiókját, miközben gyógyszer után kutattam. Kellett valami, ami elmulasztja ezt a mérhetetlen hiányérzetet. Álmodni akartam ismét, de a saját álmaim nem voltak olyan élesek és valósághűek, hogy kipótolják az űrt bennem. Egész életemben egy senki voltam, egy rongyos menekülő, egy tehetetlen báb. Tudtam, hogy ez sosem valósulhat meg, de azokban a látomásokban igen. Nem akartam itt élni, ebben… Vissza akartam jutni a képzelet birodalmába! 

Éppen kétségbeesetten turkáltam a szekrényben, amikor belépett a doktornő. Olyannyira megörültem neki, hogy arra szavak nincsenek: 

– Éppen menni akartam megkeresni Önt! – ujjongtam. 

– Valóban? Nem tanácsolom, hogy felkeljen az ágyból. A szervezete legyengült. Egy kamionsofőr talált magára a nagykapu mellett. Valószínűleg a nagybevásárlásból igyekezhetett haza, mert az összes étel kigurult a kosarából. Ijesztő látványt nyújtott, azt mondta a férfi, hogy valamiféle rohama lehetett. 

– Meglehet. Mondja, nem lehetne még egy nappal… egy napocskával kitolni a kísérlet idejét. Nagyon tetszett – motyogtam, közben reménykedő pillantásokat vetettem a nőre. 

– Sajnálom, már az új turnus megy. A labor foglalt, mellesleg megszabták, meddig vehet részt valaki ebben a típusú kutatásban. 

– És gyógyszerekből nem kaphatnék még? Biztos valami mellékhatás, de… 

– Ezek nem játékszerek – cöcögött az orvos megrovóan. 

– Szükségem van rájuk! 

– Talán akad egy megoldás – enyhült meg a nő, majd egy sanda mosoly kíséretében folytatta. – Ez egy hosszabb távú kísérlet, ahol hasonló anyagokkal dolgozunk… 

– Tökéletes! Ott is van ilyen álomdolog? Tudja, ilyen álom megerősítő cuccok… 

– Természetesen. 

– Mit írjak alá? 




Éjszaka nem bírtam aludni, végigkukorékoltam az egészet, és alig vártam az újabb kísérleti időpontot. A csuklóm egy friss heg csúfította el, de nem igazán izgatott, valószínűleg a roham közben szerezhettem. Kiszáradtam, de nem kívántam az italt, vagy az ételt, miközben a végtagjaim szüntelen remegtek. Mintha mindentől megfosztottak volna. A húgaim jobban jártak, hogy nem láttak így, meg biztos boldogulnak egy darabig egyedül, ügyes csajok. Nekem fontosabb dolgom volt, velük ráért később is foglalkozni. 

Délután ketten jöttek értem, a doktornő és egy fiatal ápoló. Az utóbbi beletett a tolószékbe, majd keresztültolt a folyosón, a másik pedig tájékoztatott a részletekről. A felét nem értettem, nem túlzottan kötött le, meg persze, nem is bírtam figyelni. Valami olyasmiről hadovált, hogy rácsatlakoztatnak egy gépre, az lehetek, aki akarok, meg alszok, ameddig csak szeretnék. Pöpec, ennél jobb melót nem is találhattam volna! Aztán, ha vége lesz, gazdagon és elégedetten mehetek haza a kicsikhez. 

Levittek az alagsorba, ahol a fal fémből állt, a folyosó kinézete pedig egy bunkerre emlékeztetett. Az ajtón, amin betoltak, az energiaellátó emblémája díszelgett, de betudtam annak, hogy ez a fődobása a központnak, illetve, hogy nagyrészt ebből finanszírozzák a kutatásaik költségeit. Na, meg mostantól az én fizumat. A nyakamra és a csuklóimra ráerősítettek valami különös kütyüt, majd a könyökhajlatomba infúziós tűt szúrtak, a táplálék és a gyógyszer miatt. Nem érdekelt, csak hogy minél előbb megszűnjön ez az üres, értelmetlen létállapot. 

Befektetettek valami hatalmas fémkapszulába, majd rám zárták a tetejét. 

– Újabb forrás, így már nem fog ingadozni az áram az északi szektorban – könnyebbült meg az orvosnő. – Rendkívüli ötlet volt az új technológiával kiválogatni az álomtartalmak közül a rebellis, utópisztikus leánymesékben élő lentieket. Így legalább kiszűrhetjük a leendő bűnözőket és lázadókat, cserébe pedig energiát szolgáltatnak nekünk. 

A kábítószer lassan elkezdett hatni, így már csak sután, érthetetlenül motyogtam magamban: 

– A könyvek birtokosai már a lelkünket is megkaparintották? – tettem fel a költői kérdést, hiszen ők már nem hallottak engem. – A tudás hatalom… Mi pedig mérhetetlenül buták vagyunk… 

– Az agy csodálatos szerkezet. Tele áramkörökkel és energiával… – kapcsolta be a fémkapszulát a nő, amiben feküdtem. Ettől egyre fáradtabb és fáradtabb lettem, mintha egy maratoni futás közepén tartanék… – A freudi vágyteljesítés valóban létezik, az álommunka mindent elárul: mik a vágyaid, a célod… Ez a legjobb szűrőmódszer, az álomvetítőgép pedig tökéletes eszköz mindehhez. Továbbá ez a legnagyobb fegyverünk is, mert az emberek vadul kajtatják az álmaikat, ha valóságos illúzióként adjuk elő őket, akár függőséget is okozhat. Lásd a mellékelt ábrát… – magyarázta az újonc ápolónak, aki zavarodottan, szinte megtörve figyelte a procedúrát. – Ne sajnáld, ő a társadalom ellensége, mellesleg önmaga egyezett bele. Itt az aláírása – lebegtette meg a nyilatkozatot. 

– De hát… Ő is csak ember – ellenkezett a fiatal fiú. 

– Nem, ő már csak egy elem a város energiaáramlásában. Nincs önálló akarata, vagy emberi tulajdonsága. Hidd el, élvezi! Utópisztikus delíriumban tobzódik. Neki is jó, nekünk is jó. Ugyan, hogy lenne fenntartható ez a fejlett, energiazabáló társadalom, ha páran nem áldoznák fel magukat érte?! A béke mindennél fontosabb, te is beláthatod. Ez a tökéletes „gyógymód”. 

A tudós leereszkedő, szánakozó tekintettel nézett rám a fémszerkezet üvegfedelén keresztül. Pislogtam párat, a testvéreimre gondoltam, azokra a tehetetlen, törékeny árvákra, akiknek csak én voltam a világon. Elüvegesedett a tekintetem, a külvilág lassan elmosódott, majd egy füves pusztán találtam magam. A régi kunyhónk helyén egy takaros családi ház állt, apám és édesanyám várt rám a verandán, a húgaim pedig vidáman fogócskáztak az udvarban. Elégedetten, boldogan néztem őket, miközben azért rimánkodtam, hogy ez az álom ezúttal örökké tartson…




 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews