A hátizsák jobbra-balra zötykölődik a
vállamon, ahogy minden erőmet beleadva futok felfelé. Fájó izmaimmal keményen nekifeszülök
a hegynek, zihálok, szántszándékkal nem nézek fel a meredek útról. Az eső fanyar
szurokbűzt old ki az aszfaltból, majd’ megfulladok tőle, ahogy felszáll a tüdőmbe
tolakodó pára. Nem akar elállni, minden nyirkos, langyos és sikamlós. Már csak
pár méter, mondogatom magamban, és biztonságban leszek. Fülemben annyira zúg a
vér, hogy úgy hallom, mintha maguk a hegyek dübörögnének, ahogy a víz lezúdul a
vihartól felduzzadt folyón. Hátrafordulok, a fentről mint egy terepasztal elém
táruló völgyben, lent egy világoszöld autó alól készül elsodorni a gyenge kis kőhidat.
Reccsen a fák törzse, omlanak a sziklák, zubog az áradás, mintha a bérc
másnapos haragjában alánk okádna. Borul és oldódik a világ. Arcomra fanyar mosoly
ül ki, ráfagy a rekkenő hőségben. Zihálok. Várok. Ha elér az áradás, itt halok
meg.
Egy izzadtságcsepp a nyakamból lecsorog
a melleim között, be véres pólóm alá. Kéjes érzés ömlik el rajtam: végignézhetem,
ahogy Siskót autóstul elsodorja a háborgó áradás. Pár perc gyönyör: az előttem reccsenő
világban ő eltűnik, és vele a múltam is.
Közeledik a víz, de talán van esélyem.
„Az
az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az
apád!”
Az ár most magával rántja a hidat: előbb
alul roppan el a pillér, majd lustán megroggyan az egész alkotmány, és az autó az
oldalára borul. Lomhán fel-le hullámzik a vízzel, végül eltűnik, benne Siskóval,
a barátommal. Megérdemli a rohadék.
 |
| a kép forrása |
Erre járva mindig megálltunk a hídon, és
bámultuk a gyors folyású vizet. Bíztunk benne, hogy nem önti el, mielőtt átérünk.
Bár hallottuk a rádióban, hogy a vihar után kiönt a folyó, lezárták az utakat, mi
látni akartuk az áradást.
Nincs
még fél órája, hogy elhagytam a házunkat. A postaládából kilógó levelet a
sarkánál fogva kirántottam, a zsebembe gyűrtem, és már pattantam is be a
kocsiba, autóztunk, a földúton levágva, hogy mihamarabb kilyukadjunk a szerpentinre.
Aztán száguldottunk fel a hegyekbe, jókedvűen, mint két beszívott hippi.
A pólómon, a széldzsekim alatt azonban vércseppek
száradtak.
A vér az apámé volt.
Mikor kiléptem a bejárati ajtón, anyám a
fürdőszobában volt, mindig két órán át áztatta magát a kádban. Ezalatt dördült el
a lövés.
„…Az
az ember az apád!”
Álmomban anya a kezemet fogta. Én kicsi
voltam, az ő keze nagy volt. A hosszú, kék ruhájában sétált mellettem. Másik
karján egy kosárban kenyeret vitt, meg tejet, szalámit talán, nem emlékszem
pontosan. Csak arra, hogy nyűgnek gondoltam, ha engem is húznia kellene, ezért
elhatároztam, hogy segítek neki, erősen tartottam a karomat, és szaporáztam a
lépteimet, hogy ne rángassam lefelé, a legkisebb erőt se kelljen kifejtenie,
hogy megtartson, miközben egymás mellett megyünk.
Aztán már a földön térdelt, és sírt. Nem
értettem, mi történt, egy nála is nagyobb férfi állt előtte, ott az utcán.
Lövés dördült, dobhártyarepesztő, és meleg, lágy anyag fröccsent rám, ami rózsaszín
pöttyöket oldott a kifolyt tej fehérjébe, és hosszú csíkot festett a
halványszürke aszfaltra. Éreztem, ahogy eltorzul az arcom, és azt hiszem,
üvöltöttem, de nem hallottam a hangomat, csak a szám feszült szét, majd’
elrepedt, és a szemem résnyire szűkült a rémülettől. Valaki felemelt, és simogatta
a hátam, de én csak sírtam. Olyan sokáig, hogy mire abbahagytam, elfelejtettem,
miért kezdtem bele.
„Az
az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az
apád!”
Reggel a szobám nyitott ablakán beáradó
madárcsicsergésre ébredtem. Már mindent becsomagoltam, amire szükségem lehetett
a nyaralás alatt. És tegnap megszereztem a fegyvert. Két hete terveztem, hogy
megteszem, és két hete minden nap a „mégsem” mellett döntöttem. De újra és újra
ugyanazt álmodtam. Ugyanazt, hogy a kék ruhás nőt mellettem – aki az anyám,
meggyőződésem, hogy ő az igazi anyám – lelövi az a férfi. Közvetlen közelről. Éjjel,
amikor aludtam, egy női hangot hallottam, anyámét, akit lelőttek, mint egy
kutyát, a kísértetének a hangját, bármennyire is nem akartam hallani. Utolért
álmomban, képtelenség volt menekülnöm előle. Néhány napja már éberen is hallottam
dallamos hangját:
„Az
az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az
apád!”
Néha mintha kuncogott volna.
Meg kellene várnom az eredményt? Egy
ismerősöm elintézte, hogy gyorsított eljárásban elvégezzék a DNS-tesztet, amit
kérvényeztem, de a levél az eredménnyel még nem érkezett meg. Ha az a férfi az
apám, akit eddig annak tudtam, a szivarfüstjével és a divatos parfümje
illatával, a luxus iránti olthatatlan vonzalmával együtt, akit így fogadtam el…
Ha megtörtént mindaz, ami kísért, amit a nő sugdos álmomban, akkor ez az ember,
az apám, gyilkos, aki megölte az igazi anyámat. Engem azonban éppen ezért
valaki más DNS-e érdekelt.
Az anyámé.
Ha a nő, aki felnevelt, és most a
konyhában azon szorgoskodik, hogy eldugja a titokban iszogatott brandyjét, ha ő
a DNS-teszt alapján a vér szerinti anyámnak bizonyul, akkor egyszerűen csak baromságokat
álmodok. De mi van, ha nem? Mi van, ha a valóságot láttam, és felszínre tört
egy elfojtott, régi emlékem, amit eddig a tudatom bölcsen elzárt előlem? Olvastam
már ilyesmiről, és tűkön ülve vártam az eredményt.
Miután rendre ugyanazt álmodtam, és a hempergések
után Siskóval, hogy felfedeztem a testem kínálta lehetőségeket a gyönyörre, apa
és anya hirtelen távol kerültek tőlem. Már nem voltam szűz, nem voltam az ő kislányuk.
És Sisko nagyon is értette a dolgát. Szerettem vele lenni, bár alig ismertem.
Mély magány tört rám. Kívül rekedtem az
egész világon. A tükörbe pillantottam, sápadt arcomon sötét kifejezés ült.
Vajon látszik rajtam, mire készülök? Hogy ölni indulok? Elvigyorodtam. Úgysem
vagyok képes rá. De mi lenne, ha mégis megtenném? Csak úgy. Az élvezet
kedvéért.
Kihúztam az éjjeliszekrényem középső
fiókját, és elővettem a fegyvert. Nézegettem, a filmekből ellestem már, hogyan
kell bánni vele.
Fejbe kellene lőnöm magam. Az lenne a
legtisztább. Túl sok a zűr velem. Nem nekik van bajuk velem, hanem nekem magammal.
Talán elment az eszem, meghibbantam. Talán örököltem anyám gyenge idegzetét – ahogy
ő szokta mondani –, és éppen a megőrülés utolsó fázisában vagyok. Holnapra teljesen
begolyózom. De előtte még lelövöm az apámat. Kíváncsiságból.
Nem
tudom lelőni apát. Anya belehalna.
És semmivel sem lennék különb. A
magányom oka egyébként éppen ez volt, hogy nem is akartam különb lenni. Valósággá
lett számomra, ahogy anya a kezemet fogja, és a vére rám fröccsen. Azt
kívántam, bár pontosabban ki tudnám venni az arcokat, de egy kicsit homályosak voltak
az álomban, az érzéseim viszont annál tisztábbak. Az anyám volt az a nő, valahogyan
tudtam, éreztem.
Képtelen voltam szabadulni az álomtól
meg a nő hangjától.
Hirtelen színpadias mozdulattal az
ágyamra dobtam a fegyvert. Farmert és pólót rántottam magamra, kapkodva
felkötöttem a hajam.
Megteszem, mielőtt Siskóval nekivágunk annak
az egy hétnek. Egy hétig vele. Végigtáncoljuk a koncerteket, szívjuk a füvet, meg
minden anyagot kipróbálunk, amihez csak hozzáférünk, és addig kefélünk a
sátrunkban, míg alig tudok lábra állni. Jó lesz.
Csak előbb lelövöm apát.
Beléptem a dolgozószobába, a karom az
oldalam mellett lógott, a fegyvert hátrafelé fordítva tartottam a markomban, hogy
ne láthassa. Elcsodálkoztam, milyen nehéz. A csomagom az előszobában várt rám, anyám
a fürdőben dudorászott, a hangja kiszűrődött hozzánk.
– Mi a baj, kicsim? Azt hittem, már elmentél.
Vagy nem adtam elég pénzt? – kérdezte, ahogy felnézett. Minden gondolata a pénz
körül forgott. Így is többet adott már, mint amennyire szükségem lehetett. Elmosolyodtam,
mélyen beszívtam a barátságos szivarfüstillatot, ami belengte a szobáját, és
meglepett, hogy nem reszketek.
– Elég lesz, csak még beszaladtam egy
puszira – mondom. Nem remegett a hangom sem, szinte megijedtem magamtól. Már
eldöntöttem, hogy lelövöm. Ő egy halott ember. Most az egyszer én leszek az
erősebb, én döntök. És én így döntöttem. Azon tűnődtem, mit is mondhatnék még
neki. Aztán rájöttem, hogy szinte semmit. Csak úgy lelövöm. Tulajdonképpen mindig
vágytam rá, hogy kiöljem magamból a szeretetét, ahogy rám néz azzal a barna szemével,
mindazt, amit jelent számomra.
Közelebb léptem hozzá. Tőzsdei
kimutatásokat böngészett, fél szemével tovább követte volna a monitoron
villódzó számoszlopokat, miközben hozzám fordult megszokott egykedvűségével,
ami, mint valami láthatatlan ködfelhő, állandóan körülvette. Azzal a rá
jellemző, kifejezéstelen tekintetével pillantott rám; ilyenkor mindig azt éreztem,
hogy megzavartam a tevékenységében, alig várja, hogy megszabaduljon tőlem. Újra
szembesített az idegenségével, alig egy méterre ült tőlem, és mégis világokban volt
mérhető a távolságunk.
– Mondanék még valamit…
– Mit?
– Hogy hiszek az álmaimnak. – Azzal mosolyogva
hozzá hajoltam, ahogy szoktam, de előhúztam a fegyvert a hátam mögül, miközben
homlokon csókoltam. Észre se vette, ahogy az álla alá feszítettem a csövet, mielőtt
meghúztam a ravaszt.
Olyan könnyen ment.
Ajkam még meleg homlokához ért, füstillatú,
enyhén sós bőréhez, amikor éreztem, hogy megvonaglik a teste. Csodálatos érzés
volt. A dörrenő hang még keményen ott feszült a fülemben, mikor kinyitottam a
szememet, és láttam, hogy a vére olyanra spriccelte össze a dolgozószoba falát,
mint valami posztmodern műalkotás. Egy agyvelődarab csúszott le a tapétán. Igen,
ez már művészet. Különleges gyönyör.
Anyát hallottam a fürdőszobából:
– Mi történt, drágám, jól vagy?
Ha megszólaltam volna, végem. Én már nem
voltam otthon.
Az a nő nem az anyám, emlékeztettem
magam, bár bizonyítékom még nem volt erre.
„Az
az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az
apád.”
Apám ernyedten az ölében pihenő kezébe
szerencsétlenkedtem a fegyvert.
A nő előbújik majd a fürdőszobából. A
nő, aki biztosan nem az anyám. Az én anyám az a nő a kék ruhában.
Lehúztam a kezemről a kesztyűt, és a
zsebembe dugtam, aztán az előszobában belebújtam a széldzsekimbe, hogy
eltakarjam véres pólómat. Hátizsákomat a vállamra vetve kisétáltam. A bejárati
ajtót nyitva hagytam arra az esetre, ha a rendőrség mégis idegenkezűségre utaló
nyomokat fedezne fel – annak ellenére, hogy apám saját kezében találják meg az
életét kioltó fegyvert. Az én bűnöm legfeljebb annyi lehet, hogy elfelejtettem becsukni
az ajtót. Könnyedén bejöhetett bárki.
Győztem. Legyőztem apát, a tőzsdecápát,
a férfit, én, a gyerek, a lány, a senki, a nyűg.
Mire a kertkapura erősített postaládáig
értem, már hallottam is a velőtrázó sikolyt, de szerencsére éppen egy lélek sem
járt arra. Üvölts csak nyugodtan! Kikaptam a résből a levelesládából kikandikáló
borítékot.
A francba! Ez az! Őrült izgalommal vártam
a levelet, mindennap ellenőriztem a postát. És igen, ez az! A DNS-vizsgálat
eredménye!
Negatív lesz, biztosan nem találtak
egyezést a génkészletem és az alkoholista és ideggyenge nőé között, aki éppen
kiszállt a fürdőkádból, aki úgy tett éveken keresztül, mintha az anyám lenne.
Az én anyám szép, fiatal, és kék ruhája van, hatalmas, lebbenő szoknyája.
Sisko a szomszéd utcában parkolt. A
levelet szorongatva, hosszú léptekkel siettem feléje. Már távolodtam a nő
sikoltozásától, amikor váratlanul kinőtt a földből egy ember, valaki felfigyelt
rám. Felegyenesedett a kertben, a kezében ásó, amiről földdarabkák potyogtak. Éppen
hortenziát ültetett. Távoli szomszéd volt, a nevét sem tudtam. Az idős férfi kérdőn,
gyanakodva nézett rám. Közömbös arccal
pillantottam felé, fogalmam sincs, mi történhetett. Ki sikoltozhat ilyen fülhasogatóan?, láttam az arcán a
kíváncsiságot, ahogy a hang irányába fordult. Reméltem, hogy megfeledkezik
rólam. Nem szóltam semmit, az gyanús lett volna. Továbbmentem. Siettem, de nem
annyira, hogy fussak, csupán mintha épp nem akarnék elkésni a randimról. Ez így
is volt.
Sisko a zöld tragacsában ülve várt rám, mint
mindig. De ezúttal nem úszótáborba mentem a béna osztálytársaimmal, hanem egy rockfesztiválra
a pasimmal. Lendületesen az autóba vetődtem, a szabadság íze megrészegített.
Vagy talán, hogy öltem. Nyelvünkkel szinte egymás torkáig hatolva csókolóztunk,
és miközben az egyik kezével eltartotta a dzsointot, a másik azonnal a lábam
közé tévedt. Ettől olyan volt, mintha még követelőzőbb lenne a nyelve, az
izgató, puha nyelve. Mitől támadt ez a gyönyörvágy bennem? Váratlanul kúszott
végig rajtam a felismerés, hogy begerjedtem.
– Indulhatunk, bébi? – kérdezte vigyorogva.
Láttam a szemén, alig várja, hogy kiérjünk a városból, és megálljunk egy menetre.
– Taposs bele, Sisko! – mondtam, miközben
hátradobtam a hátizsákom. A hátsó ülésen ott volt a sátor, az ülésről félig
lelógott a nyele baltának, mellette egy hátizsák fekete filccel telerajzolva
békejelekkel. Ki akartam bontani a levelet, de hirtelen megrémültem a
gondolattól. Már mindegy. A levélben ott van minden. Én hittem az álmaimnak, a
nő hangjának.
– Adj egy slukkot! – mondtam Siskónak. Elvettem
tőle a felém nyújtott füves cigit, és a levelet a műszerfalra, a szélvédő elé
tettem.
Elindultunk. Megnyugtatott, hogy távolodunk,
bekapcsoltam a városi rádiót. Éppen megszakították az adást, hogy
figyelmeztessenek, a hegyekből várhatóan nagyobb vízmennyiség zúdul alá, sorolták
a lezárt utakat. Sisko lepisszegett, mikor meg akartam szólalni.
– A francba, másfelé kell mennünk? Már
az 51-est is lezárták.
– Menjünk arra! – mondtam. Vágytam a
veszélyre. – Majd a hídon megállunk.
– Ahogy szoktunk? – kérdezte sokat sejtetőn
a szemembe nézve.
– Ahogy szoktunk – súgtam, kifújva a
füstöt, és lábai közé csúsztattam a kezem. Éreztem, hogy máris készen áll.
– Levelet kaptál? – pillantott felém, de
egy sóhajjal nyugtázta, hogy épp mással foglalatoskodom, bal kézzel a
nadrágjában matatok. Annyira akartam.
Újabbat slukkoltam.
– Hé, nekem is hagyj! – vette vissza a
cigit.
Lekanyarodtunk a keskeny földútra, ami a
hegyekbe felkapaszkodó szerpentinre vezetett. Az isteni anyaggal, a gyilkosság emlékével
a véremben nem bírtam magammal. Sisko nagy örömére vad játékokat űztem vele,
miközben vezetett, és úgy száguldottunk a göröngyös úton a híd felé, mintha egy
sportkocsival döngetnénk az autópályán. Sisko tépte a hajam, és tucatszor a
kormányba ütöttem a fejem, de akartam, ki akartam készíteni, nem tudtam betelni
vele.
A hídon, várva az áradásra, vad szexbe
bonyolódtunk. A rasztáiba kapaszkodtam, arca teljesen elmosódott előttem.
Mindjárt itt a víz, tudtuk, hogy elsodorhat, de a veszély még édesebbé, mámorosabbá
tette a gyönyört.
– Kurva jó ez a cucc.
– Mi van?
– Jó ez az anyag, amit mostanában
Bingótól veszek, bírom, ahogy megvadulsz tőle, angyalom! – vigyorgott.
Elkomorodva néztem rá, miközben próbáltam
visszarángatni magamra a ruháimat.
– Mióta veszed ezt?
– Már vagy két hete ezt szívjuk, bébi.
Baromi jó, mondom! Csak hülyeségeket álmodok tőle, de amúgy mindent visz.
– Nem szóltál, hogy áttértünk valami
másra?
– Akartam, de mindig annyira beindultál
tőle, hogy elfelejtettem. Néha kicsit megijedtem tőlük, de nem érdekeltek
komolyabban a rémálmaim. A minap a nagybátyám feje helyére álmodtam egy fehér
macskát. Hófehéret, érted? Te is láttál ilyeneket, mi? – röhögött.
– Azt mondod, hogy a szertől
baromságokat álmodunk? – Tekintetem a felbontatlan borítékra tévedt.
– Ja. Miért? Beparáztál rendesen, mi?
– Nem annyira, mint hiszed. – Azzal
hátranyúltam, és rámarkoltam az ülés mögötti baltanyélre.
Most pedig végignézhetem, ahogy a
kettéhasított koponyájú Sisko holtteste a kocsival együtt lezuhan a mélybe.
Elviszi a víz. Csak az enyém ez az öt perc, míg különös gyönyörömet élvezhetem,
ahogy eltűnik a habok között. Átvert. Miatta álmodom a kék ruhás nőt.
A víz dübörög, de úgy tűnik, elég
magasra feljutottam, hogy ne érhessen el. Előveszem a farzsebemből a levelet. Forgatom
a kezemben. Kinyitom, kapkodva széthajtogatom. Kiszáradt a szám, és nincs egy
rohadt söröm.
Olvasni kezdek. Ha negatív az egyezésre,
akkor a kék ruhás nő az anyám volt. Ha pozitív, és a DNS-em megegyezik hivatalosan
is ideggyenge anyáméval, akkor egyszerű gyilkos vagyok. Többszörös gyilkos.
És nincs egy rohadt söröm.
A mellemen csiklandósan folyik le az
izzadság.
„A teszt eredménye: pozitív.”
Tehát ettől a pillanattól fogva tényleg egy
rohadt gyilkos vagyok. Az anyám él.
De ha nem az igazi anyám az a kék ruhás
nő, akkor ki a franc lehet? Ki? Miért
beszél hozzám? Mit akar tőlem?
„Az
az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az
apád. Te pedig megölted! De majd én vigyázok rád.”
A hang hallatán megpördülök magam körül,
egy kék ruhás nő ül a szürke aszfalttal borított út szélén. Az a kék ruhás nő. Hunyorgok. Tényleg
látom.
Döbbenten bámulom. Az arca az én arcom.
Ő én vagyok. A gyilkos énem. És mostantól vigyáz ránk, mindkettőnkre.
És nincs egy rohadt sörünk.
