Tisziphoné igazi fúria volt. Szó szerint. A nővéreivel születésétől kezdve hosszú ideig az Alvilág alkalmazásában álltak. Fő tevékenységük a haldokló lelkek elragadása és az apagyilkosok halálba hajszolása volt, ám egy kényes ügy véget vetett őrjítő karrierüknek. Ezután a napfényes Athénban telepedtek le a sötét Tartarosz helyett. Csakhogy a nyughatatlan Tisziphoné megunta az évezredek óta tartó édes életet, izgalomra vágyott. Elővett hát egy térképet, és rábökött. Bronzbarna ujja alatt egy furcsa név feküdt: Buda-Pest. Az istennő arca felragyogott.
Tisziphonét azonnal rabul ejtette a nyüzsgő város. A kávéházak, széles sugárutak és a pezsgő éjszakai élet. Elhatározta, kamatoztatni fogja Terpszikhoré tánciskolájában szerzett tudását, és Danubia művésznéven táncosnőnek jelentkezett az egyik mulatóba. A tulaj, Weis Alfréd azonnal szerződtette őt. A köpcös, monoklis férfi, aki minden reggel nagy műgonddal olajozta hátra vörhenyes szőke haját, elégedetten dörzsölte össze a tenyerét, ahogy az egzotikus szépségű Tisziphoné kilépett a mulató ajtaján. A lány telt idomai, bronz bőre és rakoncátlan fekete tincsei biztos kasszasikernek ígérkeztek.
Weis számításai bejöttek. Minden este hosszú sorok kígyóztak a Déja Vu előtt, mert mindenki látni szerette volna a főváros legújabb csillagát, Danubiát. A fúria pedig kiélvezte a hirtelen jött hírnév minden előnyét. Bankárok vallottak neki szerelmet és halmozták el pompás ékszerekkel, jó nevű ügyvédek hatalmas virágcsokrokat küldtek neki az öltözőjébe. Hódolói között voltak cukrászinasok is, akik hetekig gyűjtöttek szerény bérükből, hogy elmehessenek egy-egy fellépésére, majd az előadás után megvárták, és bonbonokkal, aprósüteményekkel kedveskedtek neki. Danubia pedig flörtölt és habzsolta a férfiakat. Élvezte jóindulatú naivitásukat, és esténként művésztársaival jókat nevettek a szegény bolondokon.
Egy este azonban megváltozott valami. A nézőtéren Danubia észrevett egy fiatalembert, akit azelőtt még sosem látott. Tekintetük összefonódott. A fiú szabályos vonásai a nézőtérre telepedő félhomályban is kivehetőek voltak. Danubia szíve megdobbant, mert Apollót vélte felfedezni benne.
 |
| a kép forrása |
A fúria érezte, hogy különleges emberrel van dolga, így hát meg kellett szereznie őt. Ősi munkamódszeréhez folyamodott: az ismeretlen fiatalember elméjébe bújt, és újra meg újra elismételte: Keresd Danubiát!
Ám a varázslat nem hozta meg a sikert. Az előadás után ugyanis nem várta őt senki a művészbejárónál.
– Kemény dió. Ezt szeretem! – mosolyodott el az istennő, majd közeli bérlakása felé indult. Léptei magányosan visszhangoztak a tavaszi zápor áztatta macskaköveken.
A fiatalember a következő este is abban a sarokban ült, ahol a fúria először megpillantotta őt. Danubia számára megszűnt mindenki más, le nem vette róla a tekintetét az előadása közben. Egyre csak azt búgta a fiú lelkébe, hogy keresse meg az előadás után, ám a fiatalember semmilyen visszajelzést nem küldött. Azon az estén sem jelentkezett, Danubiát pedig égette a vágy, hogy megszerezze őt.
Egyik alkalommal aztán egy hófehér szegfűcsokrot talált az öltözőjében. Bár semmilyen üzenet nem állt rajta, a fúria tudta, hogy a fiatalember küldte neki. Ahogy később fellépett a színpadra, meg is látta őt a szokásos asztalánál. Danubia mellkasát majd’ szétvetette az öröm. Ismét neki táncolt.
Ezúttal praktikái sikerrel jártak. A fiú ott állt a művészbejáró előtt. Danubia először figyelhette meg igazán a fiatalember arcvonásait, melyek most tisztán látszódtak az ajtó feletti lámpa fényében. A szabályos, simára borotvált arc és a hullámos, aranyszőke haj szinte már kisfiúsnak mutatta őt, ám a jégkék szempárban lobogó tűz valódi férfiasságról árulkodott. Danubia elmosolyodott magában. Biztos volt benne, hogy Apollo egyik szerelemgyermekére bukkant.
– Hazakísérhetném kegyedet? – kérdezte a fiatalember. Tekintete fogva tartotta Danubiáét.
– Ha ragaszkodik hozzá – mosolygott tettetett szeméremmel a fúria.
A fiú Danubia felé nyújtotta karját, ám az felemelte a kezét.
– Csak ha elárulja a nevét!
– Taller Márton, szolgálatára! – hajolt meg a fiú, és ismét a nő felé nyújtotta kezét. A fúria ezúttal készségesen belékarolt.
Ahogy a macskaköves utcákon andalogtak, Márton fojtott hangon beszélni kezdett:
– Napok óta nem tudom kiverni Önt a fejemből. A tánca, ahogy a kendővel keringőzött, rabulejtette a szívemet. Kérem, jöjjön el velem holnap vacsorázni!
– Nagyon kedves, de nem tehetem. Fellépésem lesz.
– Akkor egy kávéra hadd hívjam meg!
– Ha ennyire ragaszkodik hozzá, holnap négyre értem jöhet!
Danubia megállt a nagykörúti bérház kapujában. A fiatalember elé lépett, annyira közel, hogy az istennő szinte hallotta, hogy zakatol Márton szíve.
– Holnap várom – suttogta a fúria, majd pipiskedve egy halvány csókot lehelt a fiú puha arcára.
Teltek a napok, egyik randevú követte a másikat. Danubiát roppantul szórakoztatta a fiatalember rajongása: a virágok, a körúti séták, a kávéházakban töltött idő. Márton szüntelenül bókolt a fúriának, ám a nő jól tudta, hogy az ártatlan külső nyers szenvedélyt takart. Már alig várta, hogy előcsalogathassa azt.
Egy szerda estén történt, hogy Duna-parti sétájukat követően Danubia nem sietett elbúcsúzni a fiútól a kapuban. Hosszan megcsókolta őt, majd végigsimított az arcán.
– Feljönne egy kávélikőrre? – kérdezte sejtelmes mosollyal, majd szórakozottan hátratűrt egy hullámos tincset, ami az arcába lógott.
– Szívesen!
Danubia kézen ragadta Mártont, és felvezette második emeleti lakásába.
A fiú megszerzését követő eufória pár nap alatt elpárolgott. Helyét a fúria gyomrába fészkelő nehéz, fémes érzés vette át. Az együtt töltött éjszaka óta nem látta Mártont az előadásain.
A vasárnapi bemutató miatt már koradélután bement a mulatóba, hogy gyakorolja új számát. Ám a nyugtalanság minden porcikáját átjárta, és képtelen volt a táncra összpontosítani. Lement hát a színpadról, és a belső udvar felé vette az irányt. A folyosón Weis igazgató hangja dörrent, akár egy puska.
– Nem gondolod, hogy így felengedlek a színpadra! Menj haza, de azonnal!
Danubia mellett egy zokogó lány szaladt el. Barna kontya szétzilálva lógott tarkójára. A fúria nem ismerte őt túlságosan, csak pár hete dolgozott a mulatóban. Ahogy a kijárat felé közeledett, az egyik öltöző mellett elhaladva meghallotta, ahogy két másik kolléganője beszélget.
– Az új fruskának meg mi baja?
– Vetter Marci megnősült tegnap. Állítólag egy solymári pék lányát vette el. Szegény, bedőlt annak a szép beszédű sváb fiúnak.
– Szegény pára. Hogy lehetett ilyen naiv? Arról a fiúról messziről lerí, hogy egy szélhámos!
Az öltözőből harsány kacagás hallatszott. Danubia megszédült és a falnak támaszkodott. Mintha csak róla beszéltek volna, a szégyen forró hullámban áradt szét a testében. Arcába toluló vére bronzbarna bőrét vörössé festette, orrcimpái kitágultak, mellkasa félelmetes gyorsasággal emelkedett és süllyedt. Szó nélkül elviharzott a mulatóból.
Haragját szétszórta, amerre járt. Minden kávézót és parkot meglátogatott, amerre Mártonnal járt, és mindenki lelkét megmérgezte, akivel csak összetalálkozott. Az ősi praktikákat bevetve az emberek gondolataiba fészkelte magát, és a lelkükbe búgta, hogy jöjjenek az új hídhoz. Mártont volt elérni a legnehezebb, de a gyűlölet olyan erősen fortyogott Danubiában, hogy az élete árán is bosszút akart állni a fiún.
Besötétedett már, mire minden halandó lélek a hídra lépett. Márton volt az utolsó, aki odaért.
– Drága Danubia! Micsoda remek ötlet, hogy itt találkozzunk! Csodás a kilátás a hídról! – nyájaskodott a fiatalember, ám a fúria csendre intette őt. Szeme vörösen izzott, torz arcán nyoma sem volt a bájos görög vonásoknak.
– Hazudtál! Most pedig megfizetsz ezért! – mennydörögte az istennő. – Hazugságod és az itt összegyűlt sokaság sorsa örökké lelkeden szárad! Menj, és ugorj velük együtt a folyóba!
A fiú arca elkomorodott, majd hirtelen mosoly szaladt át rajta. A zsebéből egy kártyapaklit húzott ki, és a fúria felé nyújtotta.
– Adj még egy esélyt, szerelmem! Ha kőrt húzok, tied vagyok örökre!
Danubia az ajkába harapott. Keze megállt a pakli felett egy pillanatra, majd átvette a csomagot. A fiú leemelte a fölső lapot és megfordította. Treff hetes.
Danubia felkacagott, majd a fiúra lehelt. Márton szeme kiüresedett, teste pedig gépiesen megindult a híd korlátja felé, óvatosan kerülgetve az összeverődött embereket. A fúria elégedetten vigyorgott, ahogy a fiatalember nyúlánk alakja megjelent a tömeg felett, majd vissza sem tekintve lebukott. Sorra követte őt egy ifjú házaspár, egy milliomos, egy özvegyember, egy életúnt úrinő, egy sikeres katonatiszt, egy rongyos susztertanonc, egy megcsalt lány és még sokan mások. Szemükben Danubia őrült révülete csillogott, akár az égen a csillagok ezen a különös tavaszi éjjelen. Hirtelen üres lett a híd, csak az éjfélt elütő harangok halk bongását lehetett hallani.
Danubia kisimított egy tincset az arcából, és végigsétál a hídon. Cipője sarka élesen kopogott a burkolaton. Soha senki nem látta őt újra.
