Éhes vagyok, két napja alig mozdulok. Néha körbe járom a szobát, de inkább csak az ágyon ülök. Nem értem, hogy keveredtem bele ebbe az egészbe. Józan megfontolt nő vagyok. Soha nem hagytam, hogy az érzéseim irányítsanak. Mégis a saját lakásom és érzelmeim rabja vagyok. Zajt hallok. Valaki nyitja a bejárati ajtót. A kulcs zörgését figyelem. Mintha mások lennének a léptek. Igen! Nyílik az ajtó. Kristóf lép be rajta. Nem mozdulok, figyelem minden mozdulatát. Félénken lép oda hozzám. Megérinti a szemem alatti foltokat. Nem reagálok az érintésre.
– Akarod, hogy elmenjek? – kérdezi.
Felé nyújtom a kezem. Semmi másra nem vágyom csak, hogy átöleljem.
– Szólj, ha feladod – hangjában fájdalom bujkál.
– Pár napot kérek – szipogom a vállába.
– Rendben – hangja olyan simogató, nem tudok neki ellenállni.
Elátkozom magam, amiért nem tudom vissza tartani könnyeimet. Közben érzem kezének érintését. Viszonzom, néha felszisszenek, mikor apró zúzódásokhoz ér. Megnézi őket, csókokkal gyógyítja. A három szobában töltött nap emléke halványul. Semmi nem számít csak, hogy velem legyen. Az ár, hogy ne háromhavonta lássam egy hétre, talán nem is olyan nagy. Talán!!
Egy csodás hetet töltünk együtt. Kristóf udvarias és figyelmes. Minden olyan, mint mikor megismerkedtünk. Tökéletes lenne, ha nem rettegnék mikor fog Péter felbukkanni. Este tudom csak teljesen elengedni magam, amikor átöleljük egymást.
 |
| kép forrása |
Egyik este, mikor belefeledkezem ölelésébe, pofon csattan az arcomon, hitetlenkedve nyitom ki a szemem.
– Péter! – kiálltok fel megdöbbenve, nem hiszem el, hogy ezt teszi velem.
– Időt kértél, megkaptad! Tudod, mekkora erőfeszítés nekem, ennyi időre a háttérbe szorulni? Két hónapja folyamatosan együtt vagytok, és nem mondhatod, hogy kemény voltam veled. Néhány bezárt nap, egypár pofon. Nem elég! – hirtelen elmosolyodik, rossz érzésem támad.
– Kiszállhatsz az egészből vagy vállald a következményeket. Figyelmeztettelek…
Nyitnám a számat, hogy megmondjam elég volt, menjenek a pokolba. Ám ahogy belenézek a szemébe, már Kristóf mosolyog rám. Nem tudva semmiről, folytatja a megkezdett ölelést. Nem bírok megszólalni. Képtelen vagyok nélküle élni! A pokolban élek, de velem van.
Reggel arra kellek, hogy valaki jéghideg vizet locsol rám. Dideregve mászok ki a takaró alól. Péter néz rám felsőbbrendűen. Nem tehetek róla, nem tudom elrejteni félelmemet.
– Látom, választottál. Elmegyek egy kicsit szórakozni. Készülj, mert új feladatod lesz!
Látom, rajta mennyire élvezi, nem merek megszólalni, nehogy ne jöjjön vissza. Kristófot akarom, de kisétál az ajtón. Ténfergek a lakásban. Dolgozni már nem tudok, hiszen tele vagyok kék - zöld foltokkal. Szerencsére, nem is vagyok rászorulva. Tudom, lépnem kellene, de megbénít az iránta érzet szerelmem..
Eszembe jut az első találkozásunk. Kényelmesen elhelyezkedek a nagyfotelben és csukott szemmel hagyom, hogy az emlékek elsodorjanak:
Aznap késő este mentem a szupermarketbe vásárolni. Ahogy ki akartam nyitni a kocsim ajtaját, a kezemben egyensúlyozott szatyrok kiszakadtak. Hitetlenkedve néztem a szétguruló narancsokat, összetört üvegeket a kiszakadt tésztás zacskót. „A vacsorám”– villant be hirtelen üres hűtőszekrényem. Lehajoltam, hogy összeszedjem, ami menthető, ám ekkor két cipőt láttam meg magam előtt. Tekintetem feljebb vándorolt, egyre érdekesebb lett a kép. Izmos test, vállig érő szőke haj, kisfiús mosoly és szürke szempár. Azok a szemek… Láttam, hogy az idegen férfi alig bírja visszafogni a nevetését, hát én is elmosolyodtam. Kacagva mutatkoztunk be egymásnak:
– Laura.
– Kristóf. Nos, Laura, úgy látom a vacsorája odaveszett. Engedje meg, hogy kárpótoljam.
Kedélyes kis olasz étterembe mentünk. A teraszon elfogyasztott vacsorát a csillagok ragyogása még romantikusabbá tette. Kristóf elbűvölő volt, végig udvarolt nekem. Kiderült, hogy ügyvéd, magánpraxisa van. Bevándorlókon segít. Vicces ügyekkel szórakoztatott. Egész este bolondoztunk. Törvényszerű volt, hogy az ágyban kössünk ki. Mit ne mondjak ott is remekelt. Mire eljött a reggel, teljesen a hatása alá kerültem. Igazi ellenállhatatlan nőnek éreztem magam mellette. Soha nem voltam még szerelmes. Egy hónapig a felhők felett lebegtem. Egyik nap elém ált és azt mondta, mennie kell, nem bírja. Furcsa volt a tekintette, mintha egy másik ember állt volna előttem. Összeomlottam, egész nap sírtam, nem értettem semmit. Mi változott meg?
Emlékeimből a kulcs zörgése zökkent ki. Csodálkozva nézek az órámra, az egész napot át álmodoztam. Félve figyelem az ajtót, kifog belépni rajta. Péter az, szemei csillognak, szája kegyetlen mosolyra húzódik, mikor meglát. Ijedten nézek. Baj van… Táskájából zacskót húz elő.
– Mosd ki! – dobja elém.
Nem mozdulok, erre megfog és belök a fürdőszobába.
– Kristóf a tied öt teljes napig utána – zárja rám az ajtó.
Belenézek, mit rejt a titoktatos zacskó. Hirtelen a falnak tántorodok. Reggeli öltözéke van benne. Véresen! Nézem a ruhákat, szőke hajszálak vannak rajta, rúzsfoltok. Rosszul vagyok. Hiába öklendezek, nem tudok hányni. Nem akarok rá gondolni, hogy ez valakinek a vére. Fénykép esik ki a ruhából. Kristóf van rajta egy szőke nővel. Ő az látom a szemén. Húsz év körüli lány, meztelenül. Ölelik egymást, szeretkeznek. A kép és a véres ruha látványa, túl sok egyszerre. Düh rohan végig rajtam. Őrjöngve dörömbölök az ajtón. Ki akarok jutni! Zokogok… Félelem lesz úrrá rajtam, hiszen mindent tudok. Kezemet a gyomromra szorítom. Összegörnyedek. Vajon engem is képes lenne megölni?
Végre kinyílik az ajtó. Kezemben borotvával állok, készen arra, hogy megvédjem magam. Ám az elém táruló látvány engem is meglep. Kristóf áll előttem, kisírt szemekkel. Mikor a borotvára néz, összerándul az arca. Képtelen vagyok bántani.
– Laura kérlek! Maradj velem – hangja kétségbeesett, miközben leborul elém és átkulcsolja a lábam – inkább ölj meg, de ne félj tőlem. Szeretlek!
Hangja kétségbeesett. Nem tudom, mit tegyek. Beletúrok a hajába, kényszerítem, nézem rám.
– Mit vársz tőlem? – hangom természetellenesen hat, ahogy felteszem a kérdést.
Lehúz magához a borotva kiesik a kezemből. Hangosan koppan a padlón. Nézzük egymást. Kiszárad a szám. A fejem lüktet. Megsimogatja az arcom, semmi nem érdekel. Látom a szemében, hogy ugyanazt érzi a mit én. Nem érdekel a halott lány, se a róluk készült fotó. Tudom, hogy őrültnek kell lennem, hogy ezek után vele maradjak. Hát akkor legyek őrült! Átölelem, most csak ez számít. Megoldunk együtt mindent. Annyira egyszerűnek tűnik az élet ebben a pillanatban. Mint egy kisgyereket, olyan óvatosan visz be a szobába. Óvatosan lefektet az ágyra.
– Velem maradsz? – suttogja halkan.
Nem válaszolok. Hagyom a halk kérdést elúszni a levegőben. Máskor majd meghallom, de most nem akarok mást, csak érezni. Hozzábújva alszom el.
Péter betartja az ígéretét. Öt nyugalmas nap következik. A hatodok napon ismét egy szatyor véres ruhával állít be. Nem vagyok hajlandó belenézni. Hatalmas pofon a jutalmam, majd még egy és még egy… Neki esek a falnak, elvesztem az eszméletem. Mikor magamhoz térek, a fürdőszoba padlóján fekszem. Felállok, arrébb alkarok lépni, nem tudok! Akkor tudatosul bennem, hogy bilincs van a kezemen. Oda vagyok bilincselve a csaphoz! A tükörbe nézve megijedek. Arcom feldagadva, a hajam véresen tapad a fejemhez. Lüktet minden tagom, fáj minden mozdulat. Kis levelet veszek észre a tükör sarkában. „Ne merj még egyszer ellentmondani. Mosd ki!!” Gyűlölet árad szét bennem. Kristófot sem akarom látni. Rettegek, hogy mi lesz, ha kinyílik az ajtó. Zokogva, csukott szemmel mosom a ruhákat. Nem nézek a fényképre, mikor hallom, hogy kiesik. Nem akarom tudni, kihez tartoznak a vércseppek! Nem tudom, meddig mosok, percekig, talán órákig…
Nyílik az ajtó. Csukva tartom a szemem. Mindegy kilép be rajta, nem csinálom tovább! Gyengéd érintést érzek, ahogy kivezet a fürdőszobából. Még mindig makacsul a sötétséget választom. Apró csókok borítanak el. Hajamon újra és újra finom érintést érzek. Végül felpillantok. Kristóf ölel, mikor látja, hogy nézem, felemel, visszavisz a fürdőszobába. Lefürdet, megmossa a hajam. Közbe folyamatosan beszél hozzám:
– Kicsikém, elmegyek orvoshoz. Megváltozom. Nem bánthat többet.
Nem tudom, mit mondjak. Az elhatározás, hogy elhagyjam, gyengül. „Megváltozik értem, szeret. Minden jóra fordul.” Kavarognak bennem a gondolatok. Végül hozzá bújok, számat csókra tartom. Hagyom, hogy bebugyoláljon a törülközőbe és bevigyen a szobába. Nem nézek a száradó ruhák felé. Képtelen vagyok elküldeni magamtól! Szükségem van rá, teljes szívemmel szeretem. Éjjel felriadok, Kristóf békésen alszik mellettem. Nézem az arcát és eszembe jut, mikor kiderült, hogy két személyiség lakozik benne.
Szakításunk után két héttel megjelent. Emlékszem, kisírt szemekkel nyitottam ajtót. Szólni sem tudtam, mikor megláttam. Borostás volt és nyúzott. Komolyan nézett rám, azt mondta, beszélnünk kell. Mai napig bennem van az érzés, mikor elmondta, hogy Péter is az ő személyisége. Elhagyott, mert másik énje, erőszakos és durva. Nem akarta, hogy bántson. Engem semmi nem érdekelt, csak, hogy velem legyen újra. Belementem, hogy amikor Péter felszínre kerül, elmegy. Havonta egy hetet töltöttünk együtt. Nem érdekelt, hogy ez egy őrült kapcsolat. A lényeg a velem töltött idő volt. Biztosított szerelméről és, hogy nem mindig tudja, Péter mit csinál. Barátaimmal megszakítottam minden kapcsolatot. Ellenséget láttam mindenkiben, aki le akart beszélni róla. Rózsaszín álomvilágba temetkeztem. Amikor nem volt velem, nem is éltem igazán. Könyörögtem, maradjon velem akkor is, mikor Péter van jelen. Akkor kezdődött a rémálom. Előfordult, hogy két nyugodt hetet is eltöltöttünk. Ára volt ennek: pofonok, rúgások, szobában zárva töltött napok. Péter rajtam töltötte ki kegyetlenségét. Nem adtam fel, makacsul ragaszkodtam Kristófhoz. Nem érdekelt semmi, a rózsaszín felhő lassan fekete lett. Ám én még mindig lebegtem…
Reggel korán kelek, még sötét van. Félálomban tapogatózok az ágyon. Kristófot keresem, de csak az ürességet markolom. Feszülten hallgatózok. A konyha felöl fojtott hangok szűrődnek be. Lábujjhegyen lopakodok ki. Kristóf hangját hallom, ahogy halkan telefonál.
– Holnap jön az újabb bevándorló szállítmány.
– Senki nem fogja keresni őket. Mindent elintézek az irodában.
– Persze az ügyvédi kapcsolataim.
– Tudod, hogy szeretlek. Ne féltékenykedj!
Érzéki hangon felnevet. Állok az ajtó mögött és nem hiszem el, amit hallok. Semmit nem értek. A beszélgetés folytatódik.
– Ugyan már, ez a kis liba, semmi másra nem kell. Simán elhitte, hogy két személyiségem van. Szükségem van az uralkodás érzésére. Tudod, téged kíméllek.
– A holnapi szállítmányból, egy fekete lányt készítsetek elő nekem. Sietek hozzád. Szeretlek.
Nem akarok többet hallani! Megalázottság és düh érzése szalad át rajtam. Fájdalom és megsemmisülés. Pillanatok alatt kitisztul a fejem. A buborék szétpattan… Hideg nyugalom száll meg. Az érzés nélküli emberek nyugalma. A szerelmet gyűlölet váltja fel! Beosonok a fürdőszobába, majd visszabújok az ágyba. Próbálok egyenletesen lélegezni. Hallom Kristóf lépteit. Bebújik mellém. Kezemet ökölbe szorítva tartom a takaró alatt. Várok, nem érzek semmit, ahogy felé fordulok.
– Mindent tudok, hallottalak – suttogom jéghideg hangon.
Arra várok, hogy tiltakozzon. Nevetve néz rám.
– Szóval, mindent tudsz, akkor már nincs szükségem rád. Téged nem akartalak megölni, eddig te viselted a legjobban. Sajnos, nem hagytál más választást nekem.
Mielőtt bármit tehetne, kirántom a kezem a takaró alól és bezárt öklöm között tartott szikét a nyakába vágom. Tudom, hova szúrjak, hisz ápolónő voltam. A szike is régóta van a fürdőszobába, még a kórházból hoztam haza. Borotva éles pengéje puhán suhan át a bőrön. Pillanatok alatt vér önt el mindent. Kristóf elájul a sokktól. Érzéketlenül nézem, ahogy spriccel a vér. Engem is beterít. Lassan lépek a telefonhoz, hogy hívjam a rendőrséget.
A kiért rendőrök a helyszínen felveszik a vallomásomat: elmondom, hogy a fürdőszobában megtámadott, fojtogatott. Felkaptam a szikét és berohantam a szobába. Ledöntött az ágyra és szúrtam.
A zúzódásaim alátámasztják mesémet. A mentősök már nem tudják megmenteni Kristóf életét.
A rendőrség régóta körözte már, ezért hamar beazonosítják. Gyorsan lezárják az ügyemet, hisz bebizonyosodott, hogy önvédelem volt részemről. Örülnek, hogy megvan a keresett sorozatgyilkos. Nem érdekelnek a részletek. Tudom, mindenkit elkaptak, aki benne volt az ügyben.
Egy hónap telt el azóta a végzetes éjszaka óta. Lakásomat eladtam, elköltöztem. Nem tudtam feldolgozni a történteket. Nem bántam, meg amit tettem! Egyetlen érzés vezérel a düh. Soha többet nem leszek szerelmes. Nem tudok szeretni! A szívem elpusztult, a lelkemet pedig eladtam az ördögnek. Fekete angyal lettem…
Rápillantok a tévére, épp a híradó megy:
– Újabb gyilkosság történt. Egy harminckét éves, fekete férfit holtan találtak. Nők elleni erőszakos bántalmazás miatt körözte a rendőrség. A gyilkosságot ismét szikével követték el.
Keserű mosolyra húzódik a szám. Kikapcsolom a tévét, nem érdekel a további mondandója, hiszen a részleteket ismerem…
 |
| kép forrása |
