Lily szimpatikusnak és kedvesnek találta Edgart, már-már szerelmes is volt belé, hiszen a fiú egyenesen rajongott érte hónapok óta: képes volt álló nap szebbnél szebb szavakkal dicsérni őt, sőt trubadúrként rajongva imádni, találkozásaik során pedig leste minden kívánságát.
– Ugye minket soha, senki nem választhat el egymástól? – kérdezte aznap Edgar, miközben éppen szorosan összebújva pihentek az acélszürke kanapén párja nappalijában.
– Miért választana el minket bárki is? – válaszolt a nő őszinte boldogsággal a hangjában.
– Örökre így akarok maradni. Együtt. – mondta a férfi, miközben még szorosabban hozzábújt szerelméhez.
Lily erre boldogan elnevette magát, majd megcsókolta Edgart.
*
Másnap Lily arra ébredt, hogy Edgar a karjaiban viszi, mintha ő lenne a menyasszony, akit nászéjszakájuk napján át kell emelni a küszöbön. Lily mosolygott, és kíváncsian várta mire készül kedvese. Lelkesedését csak fokozta, hogy nem látott semmit, hiszen szeme egy puha selyemkendővel volt bekötözve. Edgar óvatos lépteiből és az egyre hűvösebbé váló levegőből arra következtetett, hogy a férfi épp egy lépcsőn viszi lefelé, valószínűleg a ház alagsorába, legalábbis a mész szúrós szaga és a karját itt-ott végigsimító pókhálók erre engedték következtetni.
A luxusnak nem mondható körülmények ellenére Lily izgatottá vált, szerelmi fészkek képei suhantak végig az agyán. Rózsaszirmokkal felhintett, bíborvörös és gyertyafénnyel megvilágított helyiségekre gondolt, és szinte biztosra vette, hogy rá is valami hasonló vár, hiszen még mind a ketten meztelenek voltak. Mire leértek Edgar még jobban felemelte, majd felfektette valamiféle vízszintes helyre, talán egy ágyra vagy egy asztalra. Annyiban volt csak biztos, hogy egy nagyon kemény és kényelmetlen bútordarab volt. Rögtön elfeledkezett azonban nem éppen komfortos helyzetéről, amikor Edgar a csuklójára tekert valamiféle erős, de mégis puha anyagot, mellyel mindkét kezét kikötözte. Kellemesen meglepődött azon, hogy az eddig aranyos, hősszerelmes lovagja ilyen vad dolgokat forgat a fejében, de ugyanakkor hihetetlenül izgatónak is találta az egészet.
Annyira türelmetlen volt már, hogy úgy érezte testbeszédével alig tudja leplezni kíváncsiságát, de ekkor lekerült szeméről a selyemkendő. Úgy tett, mintha csak most ébredne fel, azonban nyomban felpattant a szemhéja, amikor meglátta, hogy Edgar egy hatalmas injekciós tűvel áll mellette. Lilyt sokként érte a látvány, hirtelenjében nem tudta mit gondoljon kedveséről, akit egy szelíd és jóakaratú embernek ismert meg. Kereste a változásokat a férfin, amik azt bizonyíthatják, hogy megőrült, de Edgar külsőleg ugyanaz volt, mint előtte, nem változott át elmebeteggé. A szája melletti gödröcske, mely széles mosolyainál mélyült el a legjobban, ugyanúgy ott volt szája szegletében, mint előtte, zöld szemei ugyanolyan szerelmes áhítattal nézték, mint korábban, nyoma se volt bennük elmebajnak. Egyelőre nem sikerült eldöntenie, hogy ennek örüljön vagy (meg)őrüljön inkább.
Ezernyi kérdés tolult a nyelvére: mi ez az egész, hol is vannak ők most, mit akar vele tenni? Már éppen szóra nyitotta volna száját, hogy kérdőre vonja Edgart, de a férfi megelőzte:
– Ne aggódj szerelmem, itt vagyok. Együtt leszünk örökre, ahogyan te is szeretnéd – mondta Edgar nyugodt hangon, békés tekintettel, miközben Lily arcát simogatta. A férfi megnyilvánulása egyre nagyobb feszültséget váltott ki belőle: előbb elfogadta volna azt, hogy az egész szerelem egy színjáték volt, és Edgar valójában egy pszichopata, mint azt, hogy ennyire áhítatos, szerelemmel teli tekintettel figyeli őt egy injekciós tűvel a kezében.
Arra számított, hogy azonnal beleszúrja a tűt, de ekkor azonban a férfi hátat fordított neki, s mintha valamiféle nyitott tárolóhoz indult volna, már amennyire Lily látta a szeme sarkából. Miközben Edgar tevékenykedett körülötte, igyekezett szemügyre venni, hova is került. Úgy tűnt a férfinek egy komplett laboratóriumi szobája volt a ház alatt, ahol acélszürke volt minden: a csempe, a szekrények, és maga a hatalmas asztal is, amin feküdt. A bútor leginkább azokra a tálcákra hasonlított, melyeket a hullaházakban lát az ember. A polcokon csekély kontrasztként fiolák sorakoztak színes, gőzölgő folyadékokkal.
A kényelmetlen testhelyzet mellett egyre jobban zavarta saját meztelensége és kiszolgáltatott helyzete. Úgy érezte magát, mint egy kiterített, vágásra szánt állat. Teljes erejével igyekezett meglazítani a csuklójára tekert zsineget, de akárhogyan is próbálkozott az egyre csak szorosabb lett.
– Edgar! Engedj el, kérlek! – próbálta jobb belátásra téríteni őt, de a férfi úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
– Edgar! Ez egyáltalán nem tetszik nekem! Ha tényleg szeretsz, akkor engedj el! – a pánik ekkorra már átjárta minden idegszálát, hiszen nem értette mire készül Edgar, de ösztönei hangos szirénaként jelezték, hogy valami nagyon nem stimmel.
A férfi ismét visszalépett Lilyhez, az injekcióstűvel a kezében, melyben mintha ugyanúgy gőzölgött volna valamiféle folyadék, mint a polcon lévő fiolákban.
– Nyugodj meg kedvesem, vigyázok rád. Velem leszel, örökre – csitítgatta békés hangon, majd beledöfte Lily alkarjába a tűt, ami sokként érte a nőt: velőtrázóan sikított, ahogyan a torkán kifért, ugyanis a szúrás helye embertelen módon égette és marta a bőrét.
– Mi folyik itt? – kérdezte Lily pár perccel később, egyre nehezülő fejjel és egyre akadozó hanggal, amiről valószínűleg az injekciós tű tartalma tehetett, ahogyan arról is, hogy nem kapott dührohamot még ez idáig.
– Minket már soha többé nem választhat el senki, kedvesem…– mondta Edgar miközben bekente Lily alkarját a zöld folyadékok egyikével, Lily azonban már nem hallott többet, mert sötétség borult tudatára.
*
Amikor felébredt, nem tudta hány óra lehet, nappal vagy éjszaka van -e. Csupán annyit érzett, hogy nincs egyedül: Edgar feküdt mellette, aki úgy tűnt alszik.
Mit csinált velem?
Mi történt?
Ez a két kérdés járt Lily fejében és rettegett attól, hogy ha megmozdul valamely testrésze vagy fájni, vagy hiányozni fog… az ennél elképesztőbb ötleteket igyekezett minél inkább a tudatalattijában tartani.
Szép lassan elkezdte mozgatni lábait…
Megmozgatta előbb a jobbat, majd a balt: mindkettő engedelmeskedett az akaratának, bár meglehetősen lassan, de nem érzett sem csontig hatoló fájdalmat, sem egyéb rendellenességet.
Finoman emelte fel bal kezét, aminek szintén semmi baja nem volt, azon felül, hogy bőre oly mértékben érzékeny volt, hogy minden légmozgást úgy érzékelt, mintha jéghideg vízzel öntenék le a bőrét.
Jobb kéz…
Érezte, hogy mozog a jobb keze, de ugyanakkor biztos volt benne, hogy valami nem stimmel. Elméje vadul tiltakozott az ellen, amit lelke mélyén sejtett arról, hogy hol is lehet a kérdéses végtagja. A gondolattól legszívesebben hanyatt-homlok elmenekült volna. Félve nézett le kezére a félhomályban.
Egészen pontosan a kezükre.
Karja a könyökéig olyan volt, mint máskor, amit azonban könyökétől lefelé látott, az annyira elborzasztotta, hogy abban sem volt biztos, hogy valóban ébren van -e és nem csak képzeli az egészet. Jobb könyöke alatt már nem saját kezét látta, hanem valamiféle emberi húsból álló egyveleget, melyet ő és Edgar alkottak: a két végtag egyszerűen összenőtt, mintha összegyúrták volna őket. Lily megmozgatta még egyszer jobb kezét és érezte, hogy saját kézfejének utolsó darabjai kétségbeesetten mozogni próbálnak a másik szervezet sejtjei között.
– Csodás, nem? – szólalt meg hirtelen Edgar. Még a félhomályban is látszott arcán a sugárzó öröm. – Most már nem te és én vagyunk, hanem mi. Ketten. Együtt. Örökre. – mondta Edgar, majd kezükkel megsimogatta a nő arcát, miközben ugyanazzal az angyali tekintettel nézte, amibe Lily is beleszeretett.
Lily agyát elöntötte a pánik, majd addig sikoltozott, amíg már hangja rekedtté vált. Mélységes undor kerítette a hatalmába, miközben igyekezett magát meggyőzni arról, hogy nem valós, amit lát.
– Minél messzebbre, el innen… Ez csak egy rémálom…biztosan volt valami az italban és most csak hallucinálok…– mondogatta magában.
De ahogy lenézett alkarjára éppen látta, hogy cseppfolyóssá alakuló bőre hogyan válik Edgar részévé.
*
Napok múlva, s jó pár hasonló kezelés után karjuk már könyék felett is közös volt. A nő eleinte próbált ellenállni, megakadályozni, hogy a férfi uralja őt. Próbálta közös mozgásukat korlátozni, de összecsatlakozó izomrendszerükön keresztül Edgar nagy nehézségek árán mégis mozgásra tudta bírni. Kísérletezett éhségsztrájkkal is, de ő saját készleteiből töltötte fel Lily energiaszintjét, így a nő kénytelen volt beletörődni a szimbiózisba. Megtanulták, hogyan kell közösen mozogni, enni, hogyan kell közösen létezni. Érezte a szendvics ízét, ha a férfi azt evett, bőrén ő is érezte a bútor fájának erezetét, ha a férfi hozzáért. Edgar sugárzott az örömtől, kedvét még az sem lohasztotta le, hogy kérdéseire Lily egyáltalán nem válaszolt. A nő egy olyan létformává alakult állt, mely rettegésből és mélységes undorból állt. Nem tudta az ő érzéseiből mit érzékel a másik, de nem akarta, hogy bármilyen érzés, gondolat eljuthasson a férfihoz belőle.
Nem leszek az övé…. SOHA! El kell szakadnom tőle valahogyan…
– Csodálatos! Valóban közös gyerekeink leszek! Együtt fogjuk kihordani őket! Együtt, drágám! – áradozott tovább Edgar közös terveikről – És a szex…– Edgar arcán álmodozó, vágyakozó tekintet jelent meg – Nem lesznek fizikai korlátaink! Csak mi… Ketten. Együtt.
Lily nem akarta és nem is bírta elképzelni az Edgar által mondottakat, abban volt csak biztos, hogy inkább eldobja magától az életét, de semmi esetre sem akarja megtapasztalni Edgar groteszk, emberésszel felfoghatatlan vízióját. Korábbi próbálkozásaiból már tudta, hogy a nyílt ellenszegüléssel semmire sem megy, mert nem tudja kiéheztetni szimbiózisban élő testüket, így kénytelen volt nyugalmat erőltetni magára, és kivárni a megfelelő alkalmat.
Kell, hogy legyen kiút!
A helyzet akkor vált igazán aggasztóvá, amikor Edgar is kezdett belelátni Lily gondolataiba. Tudta, mit fog tenni a nő, vagy, hogy mire van szüksége. Minderre akkor eszmélt rá Lily, amikor kénytelen volt Edgar ürítéséhez statisztálni, aki pedig „odaadóan” sajnálkozott efelett:
– Drágám, szinte hallom, hogy ez mennyire kellemetlen neked, sőt, érzem is. Ne haragudj!
A leggyötrőbb az volt az egészben, hogy Lily valóban érezte a férfi sajnálkozását és azt, hogy szereti őt a maga kifordított, beteg módján. Nem tudta eldönteni, hogy melyik volt a félelmetesebb a kettő közül.
– Istenem, hogy eddig ez nem jutott az eszembe! – csapott a homlokára a férfi evés közben a kezükkel. – Nem örökítettük meg, hogy együtt vagyunk! Kell gyorsan egy kép! Sőt, ki is kellene tenni a falra! Van képkeret odalent! Lily felvette a férfi csapongó gondolatainak fonalát és kis híján el is kezdett lelkesedni az ötletért, ami annyira megrémítette, hogy majdnem elsírta magát. Annyi álmatlan éjszaka után, amikor végre egyedül volt a saját elméjében és tervezgette szabadulását, nem hagyhatja, hogy Edgar kerekedjen felül ilyen könnyen. Már nem tudta, hol kezdődnek a saját, és a férfi érzései, kezdte egyre jobban elveszíteni az uralmat önmaga felett.
Kissé nehézkesen lebotorkáltak a pincébe, ugyanis szűk volt a hely kettejüknek a kis lépcsőn. Odalent lázasan keresték a képkeretet, Lily is látszólag beletörődve a szimbiózis-létbe, segédkezett Edgarnak. A pince, ahol voltak, pontosan olyan volt, mint egy idilli család tökéletes pincéje, barkácsasztallal, dobozokba pakolt régi emlékekkel, melyek évek óta porosodnak. Egyetlen dolog volt, ami megtörte a kissé poros, fehérre mázolt szoba egyhangúságát: az a szekrény melletti ajtó, melyen keresztül őt is bevitte az átkozott, steril szobába, ahol megkezdődött tortúrája. Alig bírta megfékezni érzelmeit, hisz nem akarta, hogy Edgar érezze, hogy elönti a düh az ajtó láttán, de a férfi szerencsére annyira belemerült a keresésbe, hogy nem vette észre Lily pillanatnyi érzelmi kilengését.
Ahogy azonban felnézett a sok kis doboz közül, meglátta, hogy a pince sarkában, nem messze tőlük egy működőképes köszörű áll. A gépen még érződött a megdolgozott fém illata, a szerkezet a falra volt felrögzítve, nagyjából derékmagasságban.
Egy ötlet futott át elméjén, de nem volt ideje arra, hogy sokat gondolkodjon, hisz akkor Edgar rájött volna, hogy tervez valamit.
– Szívem, egyenesedjünk fel, kérlek, ettől a sok hajlongástól kicsit fáj a derekam – adta elő őszinte fájdalommal a hangjában. A férfi odaadóan teljesítette a kérését, aminek a nő megpróbált nem feltűnően örülni, majd igyekezett úgy odasétálni a köszörű közelébe, mintha csak a falnak szeretne nekitámaszkodni.
– Edgar, én úgy szédülök – panaszolta Lily, majd igyekezett úgy eljátszani ájulását, hogy a köszörű felé dőljenek mind a ketten. Ahelyett azonban, hogy a falnak támaszkodott volna, Lily inkább bekapcsolta a gépet, ami szerencséjére hamar bepörgött, majd nagy lendülettel megrántotta Edgart közös kezük segítségével úgy, hogy feje nekiessen a forgó szerkezetnek. Amennyire a kezük engedte, Lily a gép másik oldalára állt, hogy saját kezével Edgar fejét a forgó köszörűkőnek nyomja. Hallotta, hogyan roncsolja szét a sebesen forgó kő egykori szerelme homlokát, hallotta kaotikus, fájdalommal telt gondolatfoszlányait, melyekben egyszerre volt jelen a mérhetetlen kín, amit a fizikai fájdalom okozott, és az értetlenség afelett, hogy miért és mi történik vele.
Edgar nem igazán tudott figyelni a külvilágra, hiszen arcát ellepte a felsebzett homlokából folyó vér, így Lily el tudta vonszolni a hatalmas barkácsasztalig, amin szép sorban feküdtek a különböző kerti szerszámok. Mivel feltenni nem tudta az asztalra, ezért nekitámasztotta, majd felemelte az asztalon fekvő baltát, hogy lecsapjon immáron vállig közös karjukra.
Mindketten velőt rázóan ordítottak, ahogyan a balta utat tört magának a húsban. Nem sikerült valami fényesen az első vágás, hiszen a bal kezével kellett lecsapnia, a balta pedig nem volt elég éles, így csak félig hatolt bele a húsba, a csonton azonban fennakadt. Lilyt kis híján elvakította az őrjítő fájdalom, ami Edgart is mozgásra késztette. Mintha csak az elszakadás folyamatát akarná gyorsítani, a férfi elkezdett mozogni, ami azt eredményezte, hogy a mély sebből egyre erősebben dőlt a vér, s a különös zöld folyadéknak köszönhetően, mellyel Edgar hetek óta kente karjukat, bőrük olyan könnyen szakadt el, akár valami papír. Lily erőt vett magán, majd ismét meglendítette az eszközt, a mozdulattól azonban megroncsolt izmaik tovább sérültek, s egyre erőteljesebben patakzott végig vérük a testükön. A második csapás már átvágta a csontot, de nem teljesen. Lily szerencséjére nem szorult bele a csontba, ugyanakkor keserves kínok között tudta csak kiszedni a hatalmas, roncsolt vágásból: minden mozdulattal idegeket, ereket, izmokat szabdalt szét. Megkínzott válluk groteszk szörnnyé torzult: a húscafatok rálógtak Edgar hátára, s a balta által vágott nyílt seb szörnyetegként nyitotta száját a világra. A vérben úszó hús alatt még felsejlett a félig elvágott csont, amikor Lily negyedszerre is lecsapott. Ekkor végre levált Edgarról. Karcsonkjából ömlött a vér, de nem érdekelte.
Szabad volt.
Testét átjárta az adrenalin, bár még zihált a küzdelem okozta erőlködéstől. Tudta, hogy egy ilyen amputált sebbel nem sokáig húzza, de azért próbálta menteni a menthetőt: felkapott egy kis méretű rongyot, ami talán gyerekruha lehetett, az egyik dobozból, hogy mérsékelje a vérzést. Kötözés közben tekintete a szekrény melletti ajtóra tévedt A felszabadultság és fájdalom küszöbén, abban a pillanatban Lily számára az az ajtó testesítette meg a pokol kapuját.
– Fejezzük be úgy, ahogy elkezdtük – suttogta erőtlenül, majd bement a szürke szobába. Ott a polchoz lépett, majd megkereste az ocsmány, undort keltő zöld folyadékot, amit az ő testére is rákent napokkal ezelőtt. Amennyire az erejéből telt, visszament Edgarhoz, aki a barkácsasztal tövében feküdt ájultan és leborította vele a testét. A hatalmas adagnak köszönhetően a bőr és a hús azonnal cseppfolyóssá vált és úgy folyt le testéről, akár a gyertya oldalán a megolvadt viasz. Edgar üvöltött és úgy kapdosott mellkasa felé, mintha csak egy nemkívánatos bogár mászna rajta, de a szer kezein is elkezdett hatni, s így azok is folyékonnyá váltak. A pincét betöltötte a sistergő hús bűze és a férfi állati üvöltése, de Lilyt egyik sem zavarta. Ugyanígy ügyet sem vetett vérző vállára, ki akarta élvezni diadalát a férfi felett, ezért amikor meglátta a sövényvágó ollót a fal mellé támasztva, felkapta azt és teljes erejéből belevágta azt a földön szenvedő Edgarba, odaszögezve őt a pince padlójához.
– Te lehetnél ollókezű Edgar, seggfej – mondta még neki, már őrülettel határos állapotban, majd kibotorkált a pincéből.
Nem jutott messzire: mire kiürült szervezetéből az adrenalin a fájdalomtól vakon esett össze a felfelé vezető lépcsőn.
Szabadon.
Ez volt az utolsó gondolata.
Órákkal később az odaérkező rendőrök egy kivérzett, levágott kezű nő hulláját találták meg a lépcsőn és egy feldúlt pincét.
– John, nincs senki a pincében, de rohadjak meg, olyan ez a hely, mintha élne, figyelne…– vázolta fel a helyzetet Paul, a barna hajú, pocakos rendőr a társának.
– Ne légy már ilyen fatökű, baszki! – torkollta le fiatal kollegája.
 |
| kép forrása |
