Teliholdas éjszaka, a csillagok úgy ragyognak az égen, mint megannyi odaragadt szentjánosbogár. Kanapémon ülök, lábaimat magam alá húzva, miközben a gyertya lángját nézem, ahogy ide- oda imbolyog a félhomályban. A falakon táncoló árnyak régi történeteket idéznek. Könnyeim lelkem mélyéről felszakadva folynak végig arcomon, észre sem veszem. Emlékezem:
Pont ma egy éve vesztettem el életem szerelmét. Titokban szerettük egymást. Beteg feleségét nem akartuk felzaklatni, meg akartuk várni, hogy békében menjen el. Titkos találkák, lopott csókok... Nem szép dolog ilyet kívánni, de titokban vártam, hogy mikor lehetünk nyíltan együtt. Mégis előbb hagyott itt engem. Értelmetlen baleset, mely elszakította tőlem. A temetésre se mehettem el, hiszen, hogy magyaráztam volna ottlétemet. Annyit tudok csak, hogy hamvasztották és a temető legvégén van az urnája egy mauzóleumban elhelyezve. Az újságok is írtak róla. Urnája fényképét kivágtam, már álmomban is fel tudom idézni a legutolsó részletig...
Felpillantok révedezésemből. Magam előtt látlak, hallom, ahogy vigasztalsz...
Legalább elköszönhettem volna tőled! Nélküled fél ember lettem. Nem tudom elfogadni, nem akarom!! Mindennap érzem a jelenléted. Látlak a kávéscsészémben, a virágjait már elhullajtott rózsacsokorban. A fájdalom naponta belém mar, nem ereszt. Minden gondolatom és pillanatom körülötted lebeg. Megakarlak érinteni, de szerte foszlasz! Esztelen, őrült gondolatot hagysz csak magad után. Nem gondolkodom, hagyom, hogy érzéseim vezessenek. Fekete ruhába öltözöm és az éjszaka közepén elindulok…
Úgy osonok végig a kietlen utcán, mint egy tolvaj. Kis község ez, nem láthatnak meg. A temető őr bódéja mellett minden félelem nélkül sétálok el, hisz mindenki tudja, hogy Karcsi bácsi ilyenkor már az igazak álmát alussza a sok benyakalt jófajta bortól. Hallom is, ahogy horkol. Elmosolyodom magamban. Gyerekjáték lesz az egész. Elindulok az ösvényen a temető belsejébe, miközben elkezd csepegni az eső.
A hold sejtelmes fénnyel vonja be a temetőt. A sírok úgy emelkednek ki a félhomályból, mint megannyi apró háztető. Tudom, merre induljak, mégis óvatosan lépkedek. A sírokon pislákoló mécsesek, mintha száz szemmel figyelnének.. A szél süvítésében szavak formálódnak: “menj el… “
Megriadok. Valami elsuhan előttem.
Úristen! Felém tart!
Sikítanék, de nem jön ki hang a torkomon. Másodpercek alatt eszembe jut minden, amit a vámpírokról tudok. Nagyon gyorsak, éles foguk van... Egyetlen esélyem a napfény lenne, de a hajnal még nagyon messze van. Már csak a jéghideg félelmet érzem, amiben nincs helye semmi másnak. Szívemet vasmarokkal szorítja a rémület, minden levegő elfogy a tüdőmből. Fuldoklom!
– Könyörgöm, hagyj meghalni, nem akarok vámpír lenni! – fohászkodóm magamban.
Ekkor felugrik a levegőbe és a földön fekszünk. Csukott szemmel várom, hogy elöntsön a fájdalom, ahogy belém mar. Szinte már érzem, ahogy a vér lassan végig folyik a nyakamon... Ám fogak helyett egy nyelvet érzek, ahogy újra és újra végignyalja az arcomat. Érzem, ahogy a vér lüktet ereimben. A rajtam lévő test súlya szinte összenyom. Kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem. Homályosan látok könnyeimtől. Meglepetésemre Pajtás, Karcsi bácsi kutyája nyalogatja lelkesen az arcom. Értetlenül nézek, nem bírom hirtelen felfogni. Felzokogok a felismeréstől, amikor rájövök, képzeletem játszott velem. Megkönnyebbülten, hogy nem a halállal találtam szembe magam, ölelgetem a hatalmas németjuhászt. Bundájába bele- bele nevetek. Őrült kacagás szakad fel a torkomból. Végül saját hangom magamhoz térít. Lassabban folytatom az utam, szívverésem még mindig elég szapora, fejem még nem tisztult ki teljesen az elmúlt élmény után. Minden lépésemet hangos cuppogás kíséri. Az eső egyenletesen kopog a sírok tetején.
Kopp - kopp!
Cupp - cupp!
Megállok, a cuppogás abba marad. Ijedten fordulok meg. Senki sincs mögöttem. A hold hirtelen elbújik egy felhő mögé. A sötétségben, egyedüli fényem a mécsesek lángja, mint megannyi éhes lidérc, aki csak arra vár, hogy egy élő lélek erre kóboroljon. Ösztönösen kifelé indulnék, de elhatározásom, hogy véghezvigyem, amiért jöttem, erősebb! A hold ismét előbújik, és a gyertyák újra szelíden pislákolnak. A cipőm csúszik a nedves talajon. Cupp-cupp. Ekkor jövök rá, hogy a cuppogást saját lépteim idézik elő. Az eső friss illata keveredik a nedves föld kipárolgásával, amit át jár a halál szaga. Bárhova fordulok, mindenhol a Kaszást látom. Most már lépésenként haladok. Fejemet idegesen forgatom. A körülöttem lévő homályban, próbálom kivenni a gyertyafénytől vibráló, változó tájat. Az egyik sír mellett elesek az egyre csúszósabb talajon. Valami a lábamra tekeredik! Látom a sírból kinyúló kezet, ahogy bokámra záródnak. Élve fognak felfalni! Bevillan egy kép, ahogy a holtak kikelnek sírjukból, és felém jönnek. A hangjukat is hallom! Kezem kétségbe esve kapaszkodót keres, ujjaim belesüppednek a nyúlós sárba. Megcsap a rothadás szaga, ami az esővíztől kiszabadult a sírokból. Kapálózok, sikítok! A kétségbeesés teljesen átveszi felettem a hatalmat. Elátkozom Karcsi bácsi borát, amely megakadályozza, hogy segítségemre siessen. Hatalmas villámlás fényében látom, hogy egy inda tekeredett a lábamra. Kiszabadítom a szorításból . Képtelen vagyok felállni, egész testemben remegek. Ruhám sárosan és nedvesen tapad rám. Térdeimet sírva karolom át, miközben ringatom magam. Az esőcseppek kopogása visszhangzik a fejemben.
Kopp - kopp!
A szekrény üres te buta lány!
Kopp - kopp!
Anya ne hagyj itt a sötétben!!
Újra az a kisgyerek vagyok, aki esténként remegve figyelte a takaró alól a nagy ódon két ajtós szekrényt, ami éjszakánként nyikorogva nyílt ki. Akkor is hiába kiáltottam segítségért. Anyám már az alkohol mámorában úszott. Nem tudom, mennyi ideig ülök így. Ekkor az óra elüti az éjfélt. Tizenkét harangütés, tizenkét hangos szívdobbanás. Az eső közben elállt és néma, sűrű csend vesz körül. Árnyak táncolnak mindenhol. Most kéne visszafordulnom.
– Nem!!! – síkit a fejemben a hang, mely elindított erre az útra.
Táskám után tapogatózok, közben szidom magam, hogy elfelejtettem zseblámpát hozni. Mi van ha mást is elfelejtettem! Rémület lesz úrrá rajtam. Lázasan nyúlok a táskába. Megvan! Kezem hálásan simul rá a hideg tárgyra, mint egy erőt merítve a tovább induláshoz. Még mindig remegő lábakkal felállok. Eltévedtem! Nem látok mást csak sírokat. Több tucat éhes szájként merednek felém. Teljesen hatalmába kerít a magányosság érzése. A feltámadó szél hangos sziszegése egyre csak hív: “erre gyere, erre…!” Szinte vakon követem a hangot. Tompán érzékelem, ahogy a meleg nyári szél, szárítgatja ruhámat, miközben cipőm ázik a szétterült tócsákban. Az arcomba csapódó ágak néma érintését alig érzem. A tücskök ciripelése, mintha csak lidércek zenéje lenne egy olyan ünnepségen ahol én leszek a díszvendég. A bagoly huhogásában a sötétség hívó szavát vélem felfedezni. Félálomban, kimerülten lépkedek. Egyre díszesebb sírok között haladok. Nem hiába, hiszen ez már a gazdagoknak fenntartott hely. Föld út helyett beton van mindenhol. A sírok nagyobbak. Egyszerű pislákoló mécsesek helyett néhol színes lánggal ég a gyertya, mely az eső elöl elrejtve világít. A gyertya lángja üvegcsében járja félelmetes táncát. Hirtelen megállok, az egyik síron egy hatalmas fekete holló néz rám, sötét szemeivel, melyek világítanak a csillagok fényében. Nem mozdul, én sem... Ahogy mögé nézek, meglátom a sötétségből kiemelkedő mauzóleumodat. Fehér téglából épült, mint egy hívogató pihenőhely. A holló hirtelen megelevenedik, hangos szárnysuhogással repül el mellettem. Megbénít a félelem, ahogy indulni akarok. Lábaim nem engedelmesednek. A sírokon különböző élethűen megformált démonok ülnek, vigyázva halottaikra. Érzem a belőlük áradó lüktetést... Egyre csak nőnek, míg én egyre kisebb leszek. Hallom saját zihálásomat. A vér zakatol a fejemben. Döntenem kell! Véghez kell vigyem amiért jöttem!! Nem figyelhetek másra! A cél lebeg a szemem előtt. A démonok bele - bele kapnak ruhámba ahogy elindulok. Hívogató szavakkal próbálnak csalogatni. Szitkozódnak, amikor ez nem sikerül. Előre figyelek, de szemem sarkából látom a mozgolódásukat. Képtelen vagyok józanul gondolkodni. Egyik láb másik láb ...
Pár lépés van hátra, hirtelen eszembe jut, mi van ha zárva van az ajtó. Magamban imádkozva nyomom le a kilincset és áldom Karcsi bácsit a borával együtt.
Megérkeztem! A fehér márványlapon kis tócsákat hagy átázott cipőm. Áhítattal nézek körbe, mintha csak vendégségben lennék. A virágok édes illatát megnyugvásként szívom magamba. A különböző méretű és színű gyertyák lángja most nem riaszt. A fehér falak megvédenek a kinti sötétségtől. Meglátom urnádat, már épp megsimogatnám, amikor tekintettem a mögötte lévő falra pillant. Arcképed néz rám kinagyítva. Szemedben az ismert huncutság. Lerogyok a padlóra. Fájdalom hasít végig testemen. Szívemben az ismert fájdalom újult erővel ébred. Bele harapok a számba. Hagyom, elöntsön a fájdalom. Könnyek folynak arcomon. Sós ízük összekeveredik a vér édességével. Újból mellbe vág az egyedüllét. Senkim sincs! Megint magam vagyok. Nincs aki megvédjen!
Ne sírj kislány, semmi baj.
Ne félj a bácsi nem bánt!
Anyu nincs, anyu elment.
Anyu örökre elaludt!
Zavartan nézek körbe, hol is vagyok. A gyermekkor és a most fájdalma összekeveredik bennem. Soha többé nem akarok egyedül lenni! Eddigi tétova elhatározásom, most már megingathatatlan. Érzem jelenléted. Hallom hangodat. Bíztatsz tegyem meg! Felállok és gyengéd mozdulattal simítok végig az urnán. Mintha csak arcodat simítanám. Eggyé váltál az urnával. Te magad vagy az urna...
Kimerülten lépek ki az ajtón. Halkan húzom be magam után. A hajnali derengésben az árnyak kevésbé ijesztőek. Sikerült! Úgy érzem lebegek, és csak rossz álom volt az egész éjszaka. A győzelem diadala minden mást elnyom bennem...
A temetőre sűrű, hideg köd ereszkedik. Baljós hangok hallatszanak… Mintha egy koporsó teteje nyílna ki éppen! Ledermedek. Borzongás fut végig a gerincemen. Rettegés vesz erőt rajtam. Nem bírok megmozdulni! A szívem a torkomban dobog, szinte hallom a lüktetését. A félelem úgy szalad végig rajtam, mintha régi ismerőst üdvözölne. Levegőt se veszek, csak feszülten figyelek. Fázós vacogásommal ellentétben, apró izzadság cseppek folynak végig a hátamon. A sírokon lévő szobrok, démoni alakot öltenek. Hangos kacagása visszhangzik fejemben.
Lebegő alakot vélek felfedezni a gomolygó fehérségben! Egyre közeledik! Mint egy jég szobor, olyan az arca. Nem tudom levenni szemem a szájáról. Egyenes vonalnak tűnik, ahogy velem szemben van. Néma marad és mégis hallom, ahogy...
- Takarodj innen! Ne zavard a holtakat!
A hang mintha minden honnan szólna. Mély dörgő hang a semmiből.
Sikítani próbálok! Hangom nem engedelmeskedik!! Ezernyi tűszúrásként érzem a zsibbadást, minden porcikámban! A rettegés minden mást elmos körülöttem... Megszűnők létezni, úgy érzem zuhanok...
A fehér alak hirtelen eltűnik, mintha soha nem is lett volna ott. Felszáll a köd, és a hőmérséklet gyorsan emelkedni kezd. Csak a levelek zizegését hallom, ahogy fújja a szél a fákat. Dermedtségem lassan múlik, kábultan állok egy pillanatig. Kapkodva veszem a levegőt. Lábaim remegnek. Mélyről jövő rettegés tart még fogva. Szeretnék lefeküdni és összegömbölyödni a földön. Ösztönöm nem engedi! Vakon futásnak eredek. Ágak csapodnak az arcomba, többször elcsúszom a latyakos földúton. Szemem és szám tele van sárral. Rövid fekete hajam sisakként tapad a fejemre. Elveszek az egyforma sírok között. A napfelkelte végül megmutatja merre kell mennem. Elosonok az őrbódé mellett, szerencsére Pajtás nincs a gazdájával. Nem emlékszem, hogy jutok haza…
Otthon azonnal felhívom legjobb barátnőmet, akivel bármilyen őrültségemet megoszthatom. Emberi hangot akarok hallani!! Felajánlja, hogy átjön, de nem akarom, hogy lássa összekarmolt arcomat, zúzódásokkal teli testemet. Egyedül a hangot mondom el neki. Kábultan hallgatom, ahogy ecseteli, hogy az árnyak hangjával találkoztam. “Szerencse, hogy megúsztad és nem zavartad meg a holtak nyugalmát. Különben félhetnél. Nem szabadulnál tőle többet.” Mikor rákérdez, mit is kerestem ott, gyorsan elbúcsúzom.
Kint újult erővel érkezik a vihar. Tombol odakint a szél. A villámok fényét, hangos dörgés kíséri. Az eső kopogását az ablakon bekéredzkedő hívásnak hallom...
Rossz érzés kerít hatalmába. Mintha árnyék kúszna be az ablakon. Nem merek megfordulni! Lassan elindulok a szekrényhez.
Nem félek.
Kopp- kopp.
Nem hallom.
Kopp- kopp.
Nincs mitől félnem, mert nem ártottam senkinek!
Kopp- kopp.
Nem bánom!!
Lassan nyitom ki az ajtót, mintha üvegből lenne. Örömtől ittasan gondolok rá, hogy ez lesz az én lelkem titkos rekesze. Remegő kézzel nyúlok be. A szekrény legaljából előveszem az urnádat, melyet a temetőben cseréltem ki. Újra és újra végigsimítom. Erőt merítek hideg, sima érintéséből. Boldogan gondolok rá, hogy most már soha többet nem kell elválnunk! Ebben a pillanatban hangos robajjal kicsapódik az ablak...
 |
| Kép forrása |
