Talán sohase fogom megtudni mi történt pontosan azon
az éjszakán. De egy biztos, soha egyetlen percét sem feledem...
Az egész Samu ötlete volt. Ő mondta, hogy milyen jó
lenne az erdőben tölteni egy éjszakát, sátorban, tábortűzzel, sült szalonnával,
körülvéve a természet lágy hangjaival. Azt mondta ez férfias időtöltés, és
mivel mi is férfiak vagyunk muszáj kipróbálnunk nekünk is. Tizenöt
évesek voltunk akkor, még alig kezdett pelyhezni az állunk, de mi felnőtteknek
éreztük magunkat, erősnek és függetlennek, akiknek a világ a lábaik előtt
hever. Az az éjszaka döntötte meg ezt a hitemet, mert soha nem éreztem magam
annyira gyámoltalannak és sebezhetőnek, mint akkor.
– Ne
húzd a szád! – szólt rám szigorú tekintettel Samu, felém emelve mutatóujját. – Jó
móka lesz!
– Én
ebben nem vagyok olyan biztos… – visszakoztam, mire csak a szemeit forgatta.
Samu sohasem szerette, ha ellenkeztem vele és ilyenkor mindig elővette a
legmeggyőzőbb hangját, amellyel még egy fecskét is rá tudott volna venni, hogy
tél helyett inkább nyáron repüljön melegebb éghajlatra. Nem akartam kinn
tölteni egy éjszakát a természetben, még akkor sem, ha már elég jó idő volt
ahhoz, hogy egy pulcsiban átvészeljük az időt egy sátorban, de bármennyire is
ódzkodtam tőle, tudtam, hogy Samu meg fog győzni, hogy menjek el vele. Mindig
is ezt tette, addig magyarázott, ameddig be nem adtam a derekam és el nem
ráncigált magával.
– Aj,
te soha semmit se akarsz csinálni! – hányta a szememre. – Inkább bezárkózol a
házba és bebújsz az ágyad alá, hogy még véletlenül se történjen veled semmi!
Soha nem találkoztam még hozzád hasonló nyápic kisfiúval! – ingerelt nevetve,
mire haragosan összevontam a szemöldökömet és sértődötten felhúztam az orrom
hegyét.
– Nem
is vagyok nyápic! – kértem ki magamnak, mire még hangosabban kezdett el
nevetni.
– Ó,
dehogynem! – vetette ellen azonnal és még harsányabban nevetett, hogy
felingereljen.
Nem volt rá szükség, már így is elég zabos voltam.
Utáltam, amikor nyápicnak, beszarinak vagy anyámasszonykatonájának nevezett,
sértette a büszkeségemet és az önérzetemet. Ezzel mindig azt fejezte ki, hogy ő
mennyivel érettebb és bátrabb, mint én, holott kettőnk közül én voltam az
idősebb! Jó, mindössze csak három hónappal, de akkor sem voltam nyápic! És ezt
ő is pontosan tudta, csak azért mondta ezt folyton a szemembe, hogy arra
ösztökéljen, hogy beadjam a derekam valamelyik hülye tervébe ezzel is
bizonyítva mennyire nem vagyok nyápic.
– Jó!
– préseltem ki nehezen a fogaim között a szót, de annál erőteljesebb hangon,
melynek hatására Samu nevetése egy pillanat alatt abbamaradt, mintha csak
valaki hirtelen elvágta volna egy ollóval a jelenetet, komoly arcot varázsolt
magára és elégedett szemekkel pillantott rám.
– Remek
– jelentette ki győzelemittasan. – Jövő hét pénteken megyünk.
***
Rossz érzésem volt a táborozással kapcsolatban. Nem
tudnám megmondani, hogy miért, vagy hogy mi váltotta ki ezt bennem, de volt a
gyomromban egy furcsa, felkavaró érzés, mely az időpont közeledtével csak még
hatalmasabbra duzzadt.
Megpróbáltam kibújni alóla. Én tényleg
megpróbáltam, de olyan volt, mintha összeesküdött volna ellenem a világ.
Valahogyan mindenki azt akarta, hogy a május huszonegyedikét az erdőben
töltsem. Először anyámmal osztottam meg a tervünket, akiben nem váltott ki
különösebb aggodalmat, hogy egyetlen fia az éjszakát egy bogarakkal és
különféle állatokkal teli erdőben akarja eltölteni. Sőt, aktív környezetvédő
lévén még támogatta is az ötletünket és a nap bármely szakában apróbb jó
tanácsokkal látott el, hogy mit kellene magammal vinnem és mire kellene
figyelnem az erdőben.
– Ne
kóstold meg a tiszafa levelét, mert mérgező! – szólt oda nekem a mosogatónál
állva, miközben az egyik tányért mosta el éppen.
– Rendben
– biztosítottam róla a nappaliból, miközben éppen a matek leckémet oldottam meg
az asztalnál. Nem hiszem, hogy valaha eszembe jutna megkóstolni bármit is, amit
találunk az erdőben, de a tiszafa levelét biztosan nem fogom, ugyanis – mint
most megtudtam – mérgező. Már ezzel is tisztában vagyok, nem mintha szükségem
lenne ehhez hasonló tudásra.
Anya kihúzásával már csak Apa maradt a listámon,
mint akadályozó tényező, de pechemre, mikor előálltam az ötlettel úgy
belelkesült, hogy anekdotázni kezdett a saját fiatalkoráról és a barátairól.
Számtalan nevetéssel kísért történetet kellett végighallgatnom tőle, amikor a
haverjaival lementek a tóhoz fürdeni vagy halat fogni, amikor felfedezőként
körbejárták az erdőt, vagy amikor olyan sokáig kóricáltak benne, hogy rájuk
sötétedett és nem lelvén a kiutat kénytelenek voltak ott éjszakázni… Mindez
elég ijesztően hangzott, de ő biztosított róla, hogy nagyon élvezték, még úgy
is, hogy eleinte maguk is rettegtek.
– Minden
gyereknek szüksége van efféle kalandokra – jelentette ki a felnőttek
bölcsességével.– Kellenek a kalandok, hogy aztán legyen mire visszaemlékeznünk
és továbbadnunk a gyerekeinknek.
Hát én nem vágytam efféle életre szóló, rettegéssel
teli élményekre. Inkább untatnám az unokáimat a hétköznapi sztorijaimmal,
minthogy szétmarcangoljanak az állatok az erdőben, megakadályozva jövőbeli unokáim
megszületését. Nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy a családomban én vagyok
az egyedüli, akinek megvan még az esze és nem költözött el melegebb éghajlatra
valahova a Hawaii szigetekhez. Egyedüli józanként, őrültekkel körülvéve pedig
nem sok esélye van az embernek, főleg úgy, hogy gyerekként amúgy is alárendelt
szerepben van, így hát nem tehettem mást, mint május huszonegyedikén pulcsiban
és bakancsban, meleg holmikkal és étellel megrakodott hátizsákkal a vállamon, a
hálózsákomat szorongatva a kezemben az ajtóban toporogtam és anyut vártam, hogy
elvigyen Samuékhoz.
– Mindened
megvan? – vetette oda nekem a kérdést, miközben fel-alá rohangált a házban és
ide-oda kapkodva szorította magához a vezetéshez szükséges kellékeket. A
táskájában kutakodott a kulcsait keresve, majd könyékig elmerülve benne végül
meg is lelte és megkönnyebbült mosollyal az arcán már ki is lépett volna az
ajtón, ha nem szólok neki, hogy még nincs rajta cipő és kék csíkos zokniban
álldogál. – Mi lenne velem nélküled? – tette fel ezt a költői kérdést, majd
belebújva mokaszinjába kinyitotta az ajtót és magával rántva engem bezárta
mögöttünk.
Vetettem még egy utolsó, sóhajjal teli pillantást a
házra, majd Anya unszolására utána siettem és a hátsó ülésre bevágva a
dolgaimat beszálltam az autóba.
– Jó
buli lesz – jelentette ki lelkesen vetve rám egy ösztönző pillantást a
visszapillantó-tükörből, hátha sikerül változtatnia fancsali képemen. Nem
sikerült.
– Akkor
menj inkább te az erdőbe – ajánlottam –, én pedig itthon maradok és takarítok.
– Azt
megnézném ahogyan te takarítasz! – kiáltott fel hahotázva, amelytől csak még
rosszabbul éreztem magam. Nem igaz, hogy az erdőben kell éjszakáznom, még jót
röhög is rajtam az utolsó együtt töltött perceinkben.
Valóban ezek voltak az utolsó együtt töltött
perceink, ugyanis anya ebben a pillanatban fordult be Samuék házához és állt be
a kocsifeljárójukra Samu apjának Fiatja mögé. Anya támogatásával felsétáltunk a
házhoz, melynek lábtörlőjéhez érve szinte azonnal kivágódott az ajtó és Samu
anyja állt ott kötényben, begöndörített rövid hajjal, széles mosollyal az
arcán. Kedvesen üdvözölt minket, majd utat engedve maga mellett beinvitált a
házba. Alig csukódott be mögöttünk az ajtó a két nő máris belekezdett szokásos
csacsogásába, majd az egymás szavába vágó lelkes szavak hallatán Samu is
megjelent hatalmas hátizsákkal a hátán, kezében hurcolva a sátrat, mely méretes
táskaként függött az oldalán, kissé lehúzva abba az irányba.
– Minek
nekünk ennyi cucc? – kérdeztem értetlenül a hatalmas, feje fölé magasodó
túratáskára bökve. – Csak egy estére megyünk. Ugye? – tettem hozzá kissé
bizonytalanul, rettegve a választól.
– Egy
éjszakára is sok cucc kell! – vetette ellen tapasztalt bölcsességével. – Sátor,
hálózsák, meleg ruha, váltóruha, víz, étel, nyárs, zseblámpa, szúnyogirtó,
kötszer, gyógyszer… – sorolta hosszasan, melynek már jócskán az elején
lemaradtam és elbambultam. – Mindenre fel kell készülni.
– Medve
ellen is pakoltál be valamit? – kérdeztem, mire csak a szemeit forgatta.
Tudom-tudom, már ezerszer elmondta, hogy ebben az
erdőben nincsenek medvék, de én mégis rettegtem attól, hogy egy
véletlenül arra vetődik, ahol mi vagyunk és az igazak álmát aludva apró
darabkákra cincál minket.
– Arra
ott leszel te – felelte legnagyobb felháborodásomra. – Majd te alszol kívül,
így te leszel az első, akit megesz.
– Samu!
– szólt rá szigorúan az anyja, amint eljutottak a fülébe fia szavai.
Rosszallóan rázta a fejét és tekintélyt parancsolóan csípőre tette mindkét
kezét, melynek hatására Samu behúzta a nyakát és félve pillantott fel anyjára,
várva a kioktató szavakat. – Légy kedvesebb, ne mondj ilyet Barnára! Így
neveltelek én?!
– Nem
– nyögte ki alig hallhatóan, de édesanyja fülébe így is eljutottak szavai.
– Na
azért! Most pedig kérj tőle bocsánatot! – utasította, mire Samu ismét felém
fordult és engedelmesen elnézést kért, amiért ilyen csúnya dolgot mondott
nekem. Én visszafojtott nevetéssel figyeltem, ahogyan nagyhangú oroszlánból egy
pillanat alatt félős nyuszivá változott, aki szó nélkül követi anyja
parancsait. – Többet meg ne halljam, hogy így beszélsz Barnáról! – rázta felé
az mutatóujját fenyegetően. – Különben nem nézhetsz tévét!
Erre bőszen bólogatni kezdett, melyet anyja egy
elégedett biccentéssel nyugtázott, majd az órára pillantva, mely már három
körül járt kiléptünk az ajtón anyai csókokkal meghintve, hogy kezdetét vegye
kalandunk.
– Az
erdőben is ilyen nyuszi leszel? – cukkoltam röhögcsélve az erdőhöz vezető úton,
mire sértődött hangon rebegett egy nemet, amiért továbbra is ezen a témán
lovagolok. Néhány nevetéssel teli perc után továbbléptünk a Samu és édesanyja
közötti kapcsolaton és Samu irányításával megkerestük a legideálisabb helyet
arra, hogy tábort verjünk.
Az erdő nem sokkal Samuék háza mögött kezdődött el
és sűrűn benőve égig érő fákkal több kilométeren át tartott. Samu már többször
sátorozott itt édesapjával, főleg nyáron, így jól kiismerte magát a számomra
ugyanolyan fák között és elkalauzolt minket egy hatalmas fa tövéhez, mely több
méterre magasodott a többi fától, így bőséges helyünk akadt a lábánál, hogy
felállítsuk sátrunkat és tábortüzet gyújtsunk. Samu gyakorlott mozdulattal
állította fel sátrunkat és „ágyazott meg” benne, szétterítve a földön
hálózsákjainkat. Majd velem karöltve bevetette magát a fák közé és szakértői
szemmel vizsgálgatva szedegette fel az ágakat és hordta kupacba néhány méterre
a sátrunktól. Én csak ámulva figyeltem, ahogyan ide-oda rendezgeti őket, majd a
gyufát a kezébe véve lángra lobbantotta a máglyát. Hirtelen megcsapott a belőle
áradó meleg, de nem volt ellenemre, ugyanis már kezdett ránk szállni a sötétség
és a fellobbanó láng némi fénnyel töltötte meg a köztünk lévő teret. Az ijesztő
lényeknek tűnő nyúlánk alakok ismét fákká változtak és karmaik ismét ágaikká
alakultak, melyek zöld levelekkel ékesítve vettek minket körül.
– Ülj
le – utasított Samu kizökkentve bambulásomból, miközben egy farönköt húzott
végig a dús gyepen a tűz mellé.
Nem kellett kétszer mondania, felélénkülve vetettem
rá magam és vártam barátomat, hogy csatlakozzon hozzám. Hosszú percekig kellett
várnom a farönkön ülve, mire ismét megpillantottam őt hatalmas csomagot
szorongatva a kezében. Sietős léptekkel csörtetett felém, közben pedig egyetlen
pillanatra sem rezdült meg a két kezében cipelt, alufóliával becsomagolt tálca,
melyet mellém letéve bontott fel. Ámulva vettem szemügyre a szép sorban
elrendezett szalonnadarabokat, virsliket, burgonyákat, paprikát, paradicsomot
és a hozzá illő fél kiló kenyeret.
– Ennyi
kaja egy hadseregnek is elég lenne! – jelentettem ki csodálkozva, mire Samu
elégedett mosollyal megvonta a vállát.
– Akkor
nekünk csak elég lesz.
Hátsó zsebéből egyszer csak előrántott néhány
nyársat, majd átnyújtva nekem egyet megmutatta hogyan szúrjam fel rá a
szalonnát és a lobogó tűz fölé emelve máris kezdetét vette az esténk. A
krumplikat alufóliába göngyöltük, majd egyesével behajítottuk őket a lángokba,
hogy rendesen megsüljenek. Samu is végre leült és együttesen a tűz fölé tartott
szalonnáinkkal elmerültünk egymás társaságában és jókat nevetgélve vártuk, hogy
elkészüljön a vacsoránk.
Ekkor nem is éreztem olyan rossznak, hogy az erdőben
éjszakázunk. Fákkal körülvéve, a csillagos éggel fölöttünk, előttünk a ropogó
tábortűz, sült szalonna édes illata száll a levegőben… Minden olyan
tökéletesnek tűnt. És akkor valóban az volt. Egészen addig, amíg…
– Meséljünk
rémtörténeteket! – jutott hirtelen Samunak eszébe, miközben már vagy az ötödik
adag szalonnánkat fogyasztottuk el és még mindig nem tűnt úgy, hogy bármi is
fogyott volna a köztünk lévő tálcáról.
A számat húzva rágcsáltam tovább a krumplimat, mire
Samu megint a szemeit forgatta.
– Muszáj
rémtörténeteket mesélnünk! – hányta a szememre, mintha nem tudnám, hogy minden
egyes filmben és könyvben pontosan ezt teszik tábortűz mellett. – Ne vágj ilyen
fancsali képet! – kiabált rám. – Majd én kezdem – ajánlotta fel és mielőtt még
bármit mondhattam volna máris belekezdett egy mesébe mély, kísérteties hangon.
***
Sok-sok évvel ezelőtt élt ebben az erdőben egy
favágó. Egész életét ezek között a fák között töltötte –
tárta szét a karját végigmutatva a körülöttünk magasodó fák sokaságán –, melyek
oltalmat nyújtottak neki a világ ellen. Elvégezte a munkáját, kivágta a korhadt
fákat, majd az út szélére hordta őket, ahonnan a városlakók elszállították és
felmelegítették velük otthonaikat. Nem szerette az embereket, nem is kereste a
társaságukat, az erdő szélére pakolta a kivágott fákat és otthagyta őket,
hogyha szükségük van rá, elvihessék, így bár ő fűtötte fel kihűlt házaikat a
hideg téli estéken, sohasem találkoztak vele, magányosan élte életét távol a
város mozgalmaitól.
De nem volt boldog. Hiányzott valami az életéből,
melynek létezéséről még csak nem is tudott, csupán a hiányát érzékelte, mely
folyamatosan ott lüktetett mellkasában egyre hatalmasabbra és hatalmasabbra
duzzadva.
A folytonos magánytól fokozatosan megőrült, az őt
körülvevő fákat családjának tekintette és kezdett velük ekképpen is bánni,
beszélt hozzájuk, simogatta ágaikat és úgy védelmezte őket, akárcsak tyúkanyó a
kicsinyeit. Hallotta őket. Hallotta a hangjukat, amint hozzá beszélnek és
utasításokat adnak neki, megszabják melyik fákat vágja ki és hogyan aprítsa fel
őket. Persze sohasem a családtagjait kellett felaprítania, hanem azokat a
csemetéket, melyek ellenük fordultak, azokat, amelyek kiváltak a családból és a
maguk útját járták. Ezek a fák rendszerint az erdő legtávolabbi pontjaiba
szöktek, így több napnyi gyaloglás után tudott csak a nyomukra bukkanni és
végezni velük. Sokszor még könyörögtek is neki, hogy ne ölje meg őket, de a
Favágó nem ismert kegyelmet, vasmarokkal fogta fejszéjét és sújtott le vele
rájuk.
Egy ilyen leszámolás alkalmával az erdő azon részébe
vándorolt, mely a legközelebb helyezkedett el a városhoz. A gonosz fát hamar
megtalálta, elég vékonyka volt még, levelek is alig függtek ágain, olyan fiatal
volt. Már éppen bele akarta vágni a fejszéjét, amikor egyszer csak nevetés
harsant fel és átkúszva a fák között eljutott a Favágó fülébe. A magas hang
hatására a férfi megdermedt, hegyezni kezdte a fülét és a hang irányát próbálta
kitalálni. Tőle alig néhány méterről jöhetett, mert nagyon erőteljes volt és az
apróbb kacajok, melyek utána felhangzottak is eljutottak hozzá. Keletről jött a
hang. Amint tudatosult benne az irány leeresztve a fejszéjét keletre rohant
otthagyva a magában reszkető facsemetét. Olyan kíváncsi volt és meglepett, hogy
még a feladatáról is megfeledkezett és fejvesztve rohant az erdőben az
ismeretlen hangot kutatva.
Egy fiatal lány volt az. És egy fiú. Az egyik vaskos
fának dőlve harapdálták egymást ajkaikkal, ami közben a lány olykor
fel-felsikoltott. Ez a hang kúszott el hozzá a fák leveleinek zizegésén
keresztül. A fiú a lány blúza alatt matatott, keze bebarangolta a lány testét
akárcsak egy túrázó a hegyeket, majd egy határozott mozdulattal letépte róla az
anyagot. És a lány hagyta, hogy a ruhadarab esetlenül a földre zuhanjon, nem
zavarta, hogy meztelen háta immár a fa kérgét súrolja, láthatóan úgy el volt
foglalva a fiúval, hogy semmi sem zökkentette ki a gondolataiból.
– Ments
meg! – harsant fel hirtelen egy magas, cincogó hang. – Ments meg, Favágó! – ismételte
meg könyörgően, mire a fák között megbújó férfi rákulcsolta vaskos ujjait a
fejsze nyelére.
Tudta, hogy ki szólongatja. A szegény, tehetetlen
fa, akinek oldalához hozzápréselődött a lány meztelen háta. Segíteni kell
rajta. Meg kell mentenie őt.
A Favágó kilépett rejtekéből. Hanyagul maga mellett
lógó fejszéjével indult meg a fiatal pár felé lassú, óvatos léptekkel. Olyan
volt, akárcsak egy oroszlán, aki éppen lecsapni készül tudatlan prédájára.
Hangtalanul somfordált oda a párhoz, akik úgy elmerültek egymás társaságában,
hogy még csak észre sem vették a rájuk váró csapást, így a Favágó nehézség
nélkül tudott a közelükbe férkőzni és a fiú mögé lopózni. A fiú a lányt
csókolta, majd ajkai lejjebb vándoroltak a lány testén, lecsúszott nyakán és
mikor kulcscsontjához ért a lány halk nyögést hallatva egyetlen pillanatra
kinyitotta a szemét.
És akkor meglátta a Favágót. Rémület ült ki a
szemébe és vérfagyasztó sikoly tört fel tüdejéből. A fiú meglepetten kapta fel
a fejét és meredt kérdőn a lányra, de már késő volt. Amint a fiú szerelme
szemébe pillantott a Favágó lesújtott fegyverével és egyetlen mozdulattal
levágta a fiú fejét, mely könnyed labdaként hullott a talajra.
A lány ismét felsikoltott. Aztán futni kezdett.
Félmeztelenül rohant a fák szúrós ágai között és űzött vadként kereste az
erdőből kivezető utat. De rossz irányba ment. Csak még inkább elveszett az erdő
fái között és ezernyi sebbel a testén, melyet az aprócska ágak hagytak ott
bolyongott a labirintusban. Lihegése olyan hangos és félelemmel teli volt, hogy
a Favágónak nem esett nehezére követni őt. A vadászokra jellemző nyugalommal
hagyta, hogy fejvesztve rohanjon és kifáradjon, majd mikor már képtelen volt
tovább menni és megállt, akkor lépett elő.
A lány mellkasa fel-alá járt, szíve a torkában
dobogott és a vér az ereiben megállás nélkül lüktetett. Úgy kapkodta a levegőt,
akárcsak egy vízben fuldokló kisgyerek, aki minden egyes próbálkozása ellenére
mégsem jut hozzá a vágyott oxigénhez. A lány combjaira támaszkodott és fejét
lehajtva próbált magába szívni némi életét. Feje lelógott maga elé és miközben
azért harcolt, hogy levegőhöz jusson átnézett lábai között és meglátta a felé
igyekvő Favágót, kezében a szerelme vérétől csöpögő fejszével.
Egy pillanat alatt egyenesedett fel és fordult a
férfi felé, aki komor tekintettel lépdelt felé. El akart futni, de már nem volt
benne elég erő hozzá. A lábait ólomsúlyúnak érezte és a földhöz szegezték,
akárcsak egy fát.
– Kérem,
ne bántson! – könyörgött a férfinak könnyekkel öntözött arccal, de a Favágó
rezzenéstelenül közeledett felé. – Kérem…! – nyögte elcsukló hangon, miközben
hátrálni kezdett ezzel is megtartva a köztük lévő távolságot.
Kétségbeesetten könyörgött neki, de a férfi meg se
hallotta a szavait, addig ment, míg sarokba nem szorította a lányt. A lány
záporesőként hulló könnyekkel eszmélt rá, hogy egy hatalmas fa törzsének
ütközött, a férfi pedig már ott áll közvetlenül vele szemben, alig fél méter
távolságban. Remegni kezdett. Egész testében reszketett, akárcsak a levél,
mellyel a hideg őszi szél játszadozik.
– Kérem…
– csendült fel tüdejéből alig hallhatóan, könnyekbe fulladva. Ez volt az utolsó
szava. A Favágó mindkét kezét rákulcsolta a fejszére, majd belevágta a lány
koponyájába az éles pengét. A fegyver megakadt benne, a lány tekintete üvegessé
vált, a homlokán tátongó hatalmas sebből apró vércsepp kúszott elő és folyt
végig megmerevedett arcán.
A Favágó kitépte a fejszét a lányból. Hatalmas lyuk
tátongott rajta, melyből bíborszínű folyadék szivárgott elő ellepve a hófehér
bőrt. A lány teste erőtlenül zuhant le a fa lábához vércsíkot hagyva maga után
a kérgén. A férfi gondterhelten törölte le kézfejével a homlokára cseppent
vért, majd még inkább szétkenve rajta leeresztette a kezét. A lányt nézte.
Mozdulatlanul ült a fa tövében akárcsak egy baba, felnyitott koponyával.
– Köszönöm
– szólalt meg hirtelen a vékonyka hang hálásan és a Favágó akkor tudta, hogy jó
munkát végzett. Megvédte a családját és ez mindennél nagyobb örömmel töltötte
el.
De valami még hiányzott. Még nem volt teljes a műve.
Meg kellett mutatnia az újabb behatolóknak, hogy azt a családtagját ne bántsák.
Emléket kellett állítania annak, hogy sikerrel járt és meg tudta védeni azt a
csemetét. Meg kellett rémisztenie őket.
Ismét a lányhoz lépett. Lehajolt hozzá, majd
hatalmas, kérges kezét belemártotta a sebbe és vérrel átitatva húzta ki onnan.
A vörös, ragacsos folyadékot a fára kente hatalmas foltot hagyva rajta. Aztán
újra belemártotta a kezét és újra a fára kente a ráragadt vért. Egészen addig
csinálta, ameddig a fa törzsének nagy részét be nem fedte vele. Úgy nézett ki,
mintha moha nőtt volna az oldalára, csak ez nem volt puha és bársonyos, ez sima
volt, ragacsos és fémszagú. De a Favágónak tetszett. Büszke volt magára és elégedett
mosollyal az arcán hagyta ott a fát, a lánnyal a tövében.
Az embereknek viszont feltűnt a lány és a fiú
eltűnése. Keresni kezdték őket és néhány nap leforgása alatt kiderítették, hogy
az erdőbe mentek, hogy kettesben lehessenek. Az emberek ellepték az erdőt.
Rendőrök és civilek mászkáltak a fák között és kutatták a két fiatalt. Nem
kellett sokáig keresgélniük őket, a fiú lefejezett teste ott hevert az erdő
szélén. Nem tett jót neki az a néhány nap, jó pár állat fedezte fel őt a
rendőrök előtt és dézsmálták meg amúgy is ijesztő maradványait. Nem egy fiatal,
tapasztalatlan rendőr lett rosszul a látványától és hányt a bokrokba. Egyikük
se jutott ki onnan…
Felfedezve a fiút immár biztosak voltak abban, hogy
a lánynak is valahol a közelben kell lennie és félő volt, hogy hasonló
körülmények között fognak rátalálni. Mégis sokkoló látvány volt, amikor
megpillantották a vérrel beszínezett fa tövében üldögélő lányt azzal a hatalmas
nyílással a feje tetején, melyen sapkaként kandikáltak kifelé agytekervényei.
Ez volt az a pillanat, amikor Favágó kisétált a
fényre a fák árnyékából. Csendben figyelte az otthonában járkáló embereket, de
mikor már vagy az ötödik piszkította össze családtagjait a szájukon át kiáramló
váladékkal végképp elege lett és felbőszült tekintettel vetette magát a
gyanútlan rendőrökre. Gyorsan végzett velük, hiába voltak sokan, gyengék voltak
és úgy rettegtek, akárcsak egy ma született bárány. A legváratlanabb
pillanatokban csapott le és mielőtt még megállíthatták volna, vagy egyáltalán felfoghatták
volna a rájuk leselkedő veszélyt vége volt. Ugyanolyan tehetetlenül hullottak a
vértől csillogó földre, mint előttük a fiatal pár.
Csupán egyetlen rendőr élte túl, a rendőrfőnök, aki
már jócskán az ötvenes éveit taposta és kihasználva a fiatalok bambaságát
berohant a fák közé. Biztosan vigyázott rá valaki, mert meglelte a kivezető
ösvényt, bepattanva járőrkocsijába elhajtott a helyszínről és tövig nyomva a
pedált visszament a városba. Egy rendőrt úgysem lehet megbüntetni és úgy, hogy
ő az egyedüli élő rendőr, akinek ez jogában áll, így pláne nem. Még aznap
sajtóközleményt adott ki és jelentette az erdőben látottakat, továbbá parancsba
adta, hogy senki sem teheti be a lábát az erdőbe, még akkor se ha tűzifát akar
gyűjteni télire.
A városra kiült a pánik. Az emberek rettegtek és még
házaikat sem hagyták el. Sokan elmentek, maguk mögött hagytak mindent és inkább
egy jó messzi helyen kezdtek új életet. Ők cselekedtek helyesen. Mindenkinek el
kellett volna mennie, de a legtöbben ragaszkodtak a városhoz, ahol felnőttek,
ahol családot alapítottak, ahol megöregedtek, akárcsak a szüleik és
nagyszüleik. Ők nem tudtak egyetlen szó nélkül maguk mögött hagyni több száz
évnyi történelmet, így hát házaikba bújtak és vártak, ameddig véget nem ért az
ügy. A rendőrfőnök tovább nyomozott és ismerve őt tudták, hogy előbb-utóbb
leszámol a titokzatos kockás inges Favágóval, aki fejszéjét szorongatva őrzi az
erdőt.
De nem mindenki bújt meg házában, még a tiltás
ellenére sem. A gyerekeket izgalomban tartotta a dolog és kíváncsiságuk olykor
legyőzte józan eszüket vagy félelemérzetüket. Kisebb csoportokba verődve
bemerészkedtek az erdőbe, hogy megbizonyosodjanak a Favágóról. Egyikük sem tért
haza. Apró testeiket brutális körülmények között találták meg felaprítva az erdő
szélén, közel a többi gyilkossághoz. Mindegyik egy bizonyos régióra
korlátozódott, hiszen mindegyikük ugyanazon az útvonalon lépett be az erdőbe,
de egyikük sem jött ki onnan – kivéve a rendőrfőnököt. Mindegyikük egy fának
dőlve ült felfestett vére mellett, mely fejfaként jelezte végső nyughelyét.
Rengetegen haltak meg a Favágó fejszéje által. És a gyilkosságoknak sohasem
szakadt vége, csupán abbamaradtak hosszabb-rövidebb időkre, attól függően, hogy
milyen időközönként tette be oda ember a lábát. Az elmúlt ötven évben senki sem
vesztette életét az erdőben, így a rendőrök halottnak nyilvánították a Favágót
és feloldották az erdő belépésére vonatkozó szabályt. Sokan még így is úgy
gondolják, hogy a Favágó még mindig itt él és védelmezi a területét, csupán a megfelelő
alkalomra vár, hogy ismét lecsaphasson.
***
 |
| kép forrása |
– És
tudod hol volt az a hely, ahol a lány meghalt? – tette fel nekem a kérdést majd
kicsattanó izgalommal Samu. Nagyot nyelve, rémült tekintettel ráztam meg a
fejem, mire egy pillanat alatt bukott ki belőle a válasz – Hát itt! Pontosan
itt! – bökött arra a vaskos fára, melynek lábához a sátrunkat állítottuk fel.
Szavai hallatán összerezzentem és nagyot nyelve
próbáltam lejjebb tuszkolni a torkomban felgyülemlett gombócot, mely megakadt a
nyelőcsövem közepén és minden igyekezetem ellenére ottmaradt. Látva rémületemet
Samu felnevetett, majd kicsorduló könnyeit törölgetve felém fordult.
– Csak
nem betojtál? – kérdezte hahotázás közben, majd hasára szorította a kezét,
pontosan nevetéstől sajgó rekeszizmára.
– Nem
– jelentettem ki magabiztosan és kissé sértődötten a feltételezésért. Kihúztam
a hátamat és próbáltam közömbös arcot vágni, elrejtve mögötte a bennem dúló
félelmet és rettegést, mely hatalmába kerítette egész lényemet.
– Pedig
nem úgy tűnik – vetette ellen még mindig harsányan hahotázva. A szemeit
forgatva tűrtem a gúnyolódását, majd leugrottam a farönkről és elindultam a fák
közé. – Hova mész? – szólt utánam kissé meglepett, de kíváncsiságtól terhes
hangon.
– Pisilnem
kell! – szóltam vissza felé sem nézve és eltűntem előle az egyik nyárfa
takarásában. Még hallottam, amint azon viccelődik, hogy még jó, hogy nem
pisiltem be a félelemtől, de ügyet se vetettem rá, tovább meneteltem a fák
között.
Nem akartam nagyon messzire elkóricálni, így az első
szimpatikus, bokorral szegélyezett fához ballagtam, aminek takarásában
nyugodtan elvégeztem a dolgomat. Nem a félelemtől kellett pisilnem, hanem attól
a rengeteg meleg kakaótól és teától, amit az itt tartózkodásunk óta megittam.
Megkönnyebbülve léptem el a fától, majd hirtelen ötlettől vezérelve
megfordultam az ellenkező irányba és vetettem egy gyors pillantást a mögöttem
lévő tájra. Sötét volt már és néhány vaskos, vékony alaknál többet nem tudtam
kivenni. Aztán mégis. Nem állat volt és nem is ember, hanem egy kidőlt, egy
méter átmérőjű fa, mely elesett katonaként hevert tőlem alig néhány méterre.
Egy ilyen sűrű erdőben nem olyan különös az efféle jelenség, nem is ez keltette
fel az érdeklődésemet, hanem az ahogyan hevert ott. Nem vihar döntötte
ki, nem villám szelte ketté, hanem azt a fát valaki kivágta. Egyenes
vonalban szakadt el gyökereitől, emberi kéz által veszett oda.
Közelebb lépve a fához jobban szemügyre tudtam venni
a rajta ütötte fejsze nyomokat, a bele-belevágó pengét, mely felhasította
kérgét. Aztán tekintetem továbbsiklott a törzsére, melyen valami sötét,
ragacsos anyag húzódott. Először azt hittem gyanta, majd miután megérintettem
az ujjaimmal és az orromhoz emeltem, várva, hogy megcsap a gyanta szúrós szaga,
fémes ízt szagoltam az ujjaim hegyén.
Vér…
Elszörnyedve ugrottam el a fatörzstől és mereven
tartott kezemmel rohantam vissza Samuhoz. A szívem a torkomban dobogott és
megállás nélkül lüktetett a vér a testemben, a fejem búbjától egészen a talpam
legkisebb szegletéig. Olyan gyorsan futottam, hogy még egy oroszlán se ért
volna a nyomomba, néhány perccel később már ismét a táborunknál voltam és
zihálva, összekócolódott hajjal, remegő ajkakkal álltam ott Samu előtt, aki jót
derült a félelmemen, majd látva rajtam, hogy ez most nagyon komoly lehervadt a
mosolya és kérdőn szegezte nekem a kérdést.
– Mi
történt?
– A…
a… Favágó… – nyögtem levegő után kapkodva. – Itt van… a közelünkben…
***
Samu nem hitt nekem. Láttam a szemében, hogy
kételkedik a szavaimban és képzelgésnek véli mindazt, amit láttam. Pedig nem
álom volt. Tudtam jól, hogy nem az és be kellett bizonyítanom neki, így hát
hosszas unszolás után beleegyezett abba, hogy velem tart ahhoz a farönkhöz.
Kételye addig állt fenn, ameddig el nem értünk
alkalmi illemhelyemhez és meg nem pillantotta a saját szemeivel a kivágott fát.
Gyanakvó léptekkel közelített felé, majd mintha csak egy ritka kőzet lenne egy
múzeumban óvatosan megérintette. A vér rá is átragadt, minek hatására
elrántotta onnan a kezét és rémület ült ki a szemébe. Akkor már hitt nekem.
Láttam, hogyan keríti hatalmába őt is a rettegés és hogyan jut el az agyáig a
gondolat, miszerint a Favágó valóban létezik és itt van velünk az erdőben.
– El
kell tűnnünk innen – közölte velem kissé remegő, de mégis kemény hangján, mire
szinte azonnal kirepült a sötét fák éjfekete levelei közül egy balta, mely
széles ívben szelte át a köztünk lévő dermedt levegőt és állt bele a közvetlenül
mögöttünk lévő fába. Samuval szinte ugyanabban a pillanatban tört fel belőlünk
a rémisztő sikoly, mely hosszan visszhangzott a térben.
Léptek zaja hallatszott. Egy széles vállú, magas
alak lépett ki a fák sötét árnyékából, arcát homály fedte, csupán dús fekete
szakállát tudtam kivenni és az ölés vágyat, mely úgy sugárzott belőle, akárcsak
egy mezőn tavasszal a virágillat. Piros kockás inget viselt, farmert és
bakancsot. Jobb karjában egy fejsze lógott, pengéjén megcsillant a fölöttünk
világító hold fénye. Felénk tartott.
Samuval riadtan egymásra pillantottunk, majd szinte
egy emberként kezdtünk el rohanni. Nem tudtuk merre tartunk, csak az volt a
lényeg, hogy minél messzebbre jussunk. Samu haladt elöl, én szorosan a nyomában
és közben szinte másodpercenként pillantottam magunk mögé, hátha megpillantom a
Favágó utánunk rohanó alakját. De nem volt ott. Nem volt mögöttünk senki sem
csak a fák és a közöttük lévő bokrok. Mégis hova tűnt?
Nagy erővel estem neki Samu hátának, aki egyszer
csak megtorpant előttem és lemerevedve meredt maga elé. Majdnem feldöntöttem a
súlyommal, de olyan szilárdan állt földbegyökerezett lábaival, hogy képes volt
visszaverni az ütésemet és a talpamon tartani. Értetlenül pillantottam rá és
kisöpörve a szemembe lógó hajtincseimet én is abba az irányba néztem, amerre
Samu olyan hipnotikusan meredt.
Ott állt. A Favágó. Mereven előttünk magasodott,
akárcsak egy szikla és mozdulatlanul tartotta izmos karjában függő fejszéjét.
– Gyerünk
…! – nógattam őt, de Samu csak halálra vált arccal meredt a tőlünk alig néhány
méterre lévő gyilkosra és úgy tűnt, már ki is szállt a lélek a testéből,
ugyanis egy tapodtat se moccant, hiába rángattam a ruháját.
A Favágó elindult felénk. Öblös léptekkel haladt,
hangtalanul, akárcsak a fák között bujkáló árny. Alakja egyre nagyobbra és
nagyobbra nyúlt, már tisztán ki tudtam venni a ruhája mintáját, a karját befutó
sötét szőrszálakat, a bakancsára száradt apró vércseppeket…
– Futás!
– ordítottam Samu fülébe teljes hangerővel, de még csak bele se rezzent. Olyan
volt, mintha a Favágó birtokba vette volna az elméjét és bezárta volna őt a
tulajdon testébe. Samu már nem volt ott velem. Már akkor tudtam, hogy messze
jár, távol tőlem és a Favágótól, távol a saját életétől, távol a világunktól.
Otthagyott engem, hagyta, hogy a Favágó őt kaparintsa meg és ne engem, amiért
egész életemben hálás leszek neki.
Nem akartam otthagyni. Tovább húzogattam a pulcsiját
és a karját, de meg se moccant, olyan volt, mint egy robot, akinek parancsba
adták, hogy ott álljon mozdulatlanul, ameddig engedélyt nem kap a mozgásra. Nem
tehettem érte semmit. Nem tudtam felkapni a vállamra és magammal cipelni, nem
tudtam elhúzni, nem tudtam magammal vinni. Ott kellett hagynom.
Könnyes szemmel csúsztattam le a kezemet a válláról
és léptem el tőle, közben le sem véve róla a szemem. Még mindig vártam, hogy
megmozduljon, de nem tette, a Favágó pedig már alig két méterre volt tőlünk.
Futásnak eredtem. Néhány kínkeserves méter megtétele
után vetettem még rá egy utolsó pillantást. Láttam, amint a Favágó elér hozzá,
felemeli a kezében szorongatott fejszét és egy határozott mozdulattal belevágja
Samu koponyájába. Barátom összerogyott az ütés alatt, térdre esett, majd holtan
zuhant le a földre.
Elfordítottam a fejemet és könnyeimet potyogtatva
rohantam tovább az erdőben. Igyekeztem elhessegetni Samu képét a fejemből,
ahogyan térdre rogyott és élettelenül esett össze, de sehogy se tudtam
kitörölni őt a fejemből. A szívem meghasadt és olyan erősen vérzett, akárcsak
barátom feje, melyet a fejsze pengéje hasított szét.
Életben kellett maradnom. Samuért. Magamért. És a
történetünkért. Tudtam, hogy el kell mesélnem, ami velünk történt, hogy
mindenki megtudja, hogy a Favágó meséje nem egy puszta mese, hanem igaz
történet és még mindig ugyanúgy fenyeget minket, mint száz évvel ezelőtt. El
kellett mondanom mindent, hogy soha többé ne tudjon ölni. Hogy senki se
merészkedjen be az erdőbe, hogy aztán soha többé ne szabaduljon ki onnan.
Kijutottam az erdőből. Fogalmam sincs hogyan, de
sikerült elérnem a széléhez és kirohannom az útra. Még ma is biztos vagyok
abban, hogy Samu segített abban is, hogy megleljem a kijáratot a végtelennek
tűnő fák között. Ott volt velem végig és még most is érzem, hogy velem van.
Nélküle nem sikerült volna. Nélküle nem éltem volna túl. És nélküle nem tudtam
volna elmeséli senkinek sem a Favágó meséjét.
