A távirányító túl messze volt. Elérhetetlenül messze. Szürke délibábként derengett a félhomályban a tévé melletti asztalon, mint az oázis képe a szomjazó vándor előtt azokban a régi filmekben, amiket Peti gyerekkorában még VHS-en nézett a szüleivel.
Tudta, hogy csak fel kéne kelnie, kinyújtózni, az asztalhoz lépni. Esetleg elhúzni a függönyt, a napfénytől talán erőre kapna, mint Superman. De mozdulni sem bírt. Hajnali kilenckor nem. A tegnapi Netflix-maraton után nem. Mégse bánta a tegnapot: valahogy ki kellett rúgnia a hámból, elvégre csak egyszer lesz huszonhat éves az ember.
Fejében akaratlanul megszólalt a Force theme.
Tamm-tamm, tamm, ta-ta-tammm…
Kinyújtotta a kezét az asztal felé, ujjait enyhén behajlította – érezte, ahogy átjárja az Erő. Minden idegszálával a távirányítóra összpontosított, ami most egészen úgy festett, mint egy fénykard. Emelkedj! Röppenj a kezembe! De hiába, az egy centit se mozdult. Ha most én lennék Luke, jól kicsinálna a wampa, gondolta keserűen.
De a laptop legalább közel volt. Kinyitotta, írt pár hozzászólást a Steam fórumra.
– Peti! Gyere le a konyhába! – hallotta Andi néni hangját a lépcső felől. Szívesen ágyban maradt volna egész vasárnap, de ennyi kellemetlenség semmi volt ahhoz képest, amit a szüleitől kapott. Régen az csípte a szemüket, hogy pocakot eresztett, meg hogy nem volt munkája, most meg az, hogy csak rendszergazda lett belőle. Úgy gondolták, ez nem rendes munka, nem olyan, mint a bátyjáé. Na persze. Próbálnának csak feloldani egy IP-cím ütközést egy harminc gépből álló…
– Peti!
A nénikéje egyre türelmetlenebbnek tűnt, és ez nem lehetett jó jel. Csak nehogy megint azzal álljon elő. Tavaly, amikor itt kapott munkát – a lehető legtávolabb a szülői háztól –, először aranyéletre számított. Aztán persze kiderült, hogy Andi néninek is megvannak a maga rigolyái, de ezektől csak úgy tudott volna megszabadulni, ha saját lakást bérel. Ez egyelőre távlati lehetőségnek tűnt, így kénytelen volt feltápászkodni, és elvonszolni magát a konyháig, amit már teljesen betöltött az olajszag.
– Sportolnod kéne valamit – jegyezte meg Andi néni a kínlódását látva.
– Sportolok is. Saját módszerem van. Időnként megnézem…
– …a Rockyt, meg más ilyen „gyúrós filmeket”. Ez először vicces volt, de most már kitalálhatnál valami újat – húzta el a száját a nénikéje. – Egyébként hagymás rántottát csináltam.
– Köszi – dünnyögte Peti, és kiszedett egy adagot.
– Utána jól mosd meg a fogad, mert délután randevúd lesz egy aranyos kislánnyal!
Peti kis híján elejtette a tányért. Már megint! Amikor a nénikéje regisztrált a nevében egy online társkeresőbe, még viccnek hitte az egészet. De jött az első randi, aztán a második, a harmadik, a tizedik…
– Miért, Andi néni?
– Mert itt az ideje. Amikor találkoztam a nagybátyáddal…
– Ne kezdd megint! – Peti érezte, hogy az arcába fut a vér. – Tudod, hogy mindig ugyanaz a vége.
Andi néni mosolya csak egy árnyalatnyival lett fakóbb.
– Ma más lesz, majd meglátod.
– Nem megyek el! – csapta le a villáját Peti. Már nem kívánta az ételt.
– Ha nem, hát nem – felelte a nénikéje negédes hangon, mint aki mindjárt beveti a csodafegyvert. – De akkor átviszem a tévét az én szobámba.
Peti a maga módján készülődött a találkára. Még egy utolsó pillantást vetett a Steam fórumra, aztán ledobta a pizsamáját, kivett egy tiszta ruhát. Húsz percig csak a haját mosta. Andi néni talán komolyan azt hitte, hogy a mai nap más lesz, de nem tudta, mit beszél. Sohasem volt más. Már hét éve ült rajta az átok, és mint mindig, Peti gondolatai elkalandoztak készülődés közben. Arra a régi nagy égésre.
– Rendelj már! – sürgette Vivi. – De ne valami virgin molyirtót!
Peti még soha nem ivott alkoholt. A hangos zene ellenére hallani vélte, ahogy az évfolyamtársaik a hátuk mögött sutyorognak. Nagy merészség kellett hozzá, hogy egy ilyen lánynál próbálkozzon.
– Két sört kérek – bökte ki végül. Vivi megrezzent, mint aki épp elfojt egy kuncogást.
Peti homloka izzadni kezdett. Levette a sapkáját – és akkor megtörtént.
Az első pillanatban csak finom, fehér por hullott a vállára, de rontott a helyzeten, hogy a hajába túrt. Borsónyi csomók szabadultak el, pikkelyes bőrdarabkák szállingóztak a pultra. Szinte súlytalannak tűntek, ahogy megálltak a sör habján, mint a koktélfeltét.
– Odanézz, esik a hó! – kiáltotta valaki. Vivi felkacagott, és a nevetés tovagyűrűzött a klubban.
Peti remélte, hogy a csaj nem lesz egy bombázó. Nem volt már tizenéves, rég túllépett az illúzióin: ha külsőre más súlycsoportban vannak, az ugyanúgy esélytelen, mintha egy sokkal magasabb szintű karakterrel párbajozna a WoW-ban. Persze egy átlagosabb lánynál sem tűntek túl fényesnek az esélyei.
Jó ideje nézelődött a Bengáli söntésénél. Végigjárta az asztalokat, a sült csirkétől illatozó grillsütő környékét, még a mosdó előtt kígyózó sorba is bekukkantott – nem törődve a gyanakvó pillantásokkal –, de a lánynak nyoma se volt. Lehet, hogy megnézett Facebookon, és el se jön, gondolta. Talán így lenne a legjobb.
– Szia! – szólalt meg egy bizonytalan hang a háta mögött. Peti megpördült.
– Te vagy Lilla? – kérdezte döbbenten. A lány túl jól nézett ki. Elérhetetlenül jól. Fekete szeme barátságosan csillogott, de a lakkcipő és a kasmírkabát elárulta, hogy az anyagi helyzetük igencsak különbözik.
– Anyukád annyit mondott, fekete sapka lesz rajtad. Ha tudtam volna, hogy Skyrim-sapi, könnyebben megismerlek.
– Nem az anyám – dörmögte Peti.
– Engem nem zavar, ha anyukáddal élsz.
– De nem vele élek – erősködött a fiú. A nénikémmel, mint Pókember, tette hozzá magában.
A teraszon találtak szabad asztalt. Innen rá lehetett látni a kertben álló meggyfákra: az ágakon épp kifakadtak a rügyek, a fehér virágok között verebek és cinkék perlekedtek. A nap délutánra sem veszített erejéből.
– Nem veszed le a sapkát? – kérdezte Lilla.
– Nem.
Peti frissen mosott hajjal sem mert kockáztatni. Elképzelte, hogy a Bengáli összes vendége egyszerre röhög a „hóesésen”, és megborzongott – kell legyen valami egyszerűbb megoldás, hogy rövidre zárja a randit. Kár, hogy a lány esélytelenül hibátlan. Minél előbb lerázza, annál kevésbé lesz kínos az egész.
A Skyrim apropóján azt elemezte, milyen draugr modot készített a játékhoz. Lilla tíz perc után elnézést kért, és kisietett a mosdóba. Na ennyi, ez gyorsan ment. Már azt tervezgette, melyik sorozatot folytatja majd otthon, amikor megdöbbenésére a lány visszaült az asztalhoz.
Még mindig nem hozták az ételt. „Ma sok a vendég”, szabadkozott a pincér.
– Nem muszáj megvárnod – próbálkozott Peti. – Nem fogok megsértődni.
– Megvárom – nézett rá Lilla azzal a túl tökéletes mosollyal.
– Egyébként az itteni vegyes hústál… nagy adag ám.
– Tudom. Pont azért választottam.
Ez kissé meglepte Petit.
– Ne sértődj meg – dünnyögte –, de magamban arra tippeltem, hogy salátát rendelsz.
– Jó ötlet, rendeljünk! – lelkesült fel a lány. – Azt meg is esszük, mire kihozzák a rendes kaját.
Miért nem megy már el? Talán vak? Nem látja, milyen vagyok? Peti úgy döntött, beveti a nehéztüzérséget. Felállt az asztaltól, és nyújtózott egy kiadósat, hogy a pólója feljebb csússzon a pocakján. A sötét szőrszálak szabadon lengedeztek a gyenge szélben. Ha ez nem riasztja el a csajt, akkor semmi, gondolta, és furcsa elégedettség töltötte el.
Lilla nem hagyta faképnél, de még szóban sem reagált a „bemutatóra”. Hogy mi járt a fejében, az rejtély maradt, mindenesetre ugyanannyit beszélt, mint eddig. Petinek be kellett látnia, hogy próbálkozzon bármivel, egyszerűen nem tud megszabadulni tőle. Kíváncsi volt az okára, mert az továbbra is hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen lány esetleg lát benne valamit.
– Miért én? – tette fel a kérdést egy alkalmas pillanatban. – Miért velem ülsz itt?
– Mert utálok egyedül enni. És azért is, mert… – Lilla arcán árnyék suhant át. A tökéletes mosoly eltűnt. – Kérni szeretnék valamit. Természetesen kifizetném a munkádat.
Helyben vagyunk, gondolta Peti. Még jó, hogy nem élte bele magát semmibe.
– Meg kéne néznem a gépedet, ugye?
A lány bólintott.
– Már visszavittem a boltba, de ott nem hiszik el, hogy le szokott fagyni. Nem hajlandóak kicserélni.
– Gondolom, akkor téged nem a társkereső oldalon szedett össze a nénikém.
– Társkereső? – Lilla bájosan ízlelgette a szót. – Nem, csak any… a nénikéd ismeri a szüleimet. Ő ajánlott téged. Azt mondta, biztos meg tudod oldani a problémát, de kicsit mufurc vagy, ezért jobb, ha kaja mellett kérlek meg. Nem baj, ugye?
– Vacsi után megoldjuk – sóhajtott Peti. – Az ilyenekben jobb vagyok, mint a beszélgetésben.
– Pedig jó veled beszélgetni.
Lilla ismét elmosolyodott, a szeme megcsillant. Nem úgy, mint azoké a lányoké, akik vonzónak találják az őket szórakoztató srácot, de kedvesen, és talán egy kicsit kíváncsian. Ahogy hátrasimította a haját, valami fehér hullott belőle az asztal lapjára, mint a szállingózó hó.
Ő sem tökéletes, döbbent rá Peti. Biztos, hogy annyira esélytelen ez az egész? Tisztában volt vele, hogy valószínűleg hiú reménybe ringatja magát, de még soha nem fordult elő, hogy egy randijának folytatása lett volna. Még ha csak gépszerelés is. Úgy döntött, ha ennyit ad az élet, hát ezt fogja kiélvezni. Egyébként meg ki tudja? Legalább hinnie kellett benne, hogy egyszer ő is lehet mázlista.
Hirtelen elszánta magát, és levette a sapkáját. Senki sem nevette ki.
