Alan H. Rawbone
és
Lesley Macbeltine
Cukormáz nélkül
Kevin kifejezetten rossz passzban
volt, és most kivételesen nem a munka miatt. Ugyan szenteste nem hálás feladat
dolgozni, de mióta megszerezte a tulajdonjogokat a Mosolygó Gremlinre, végre a
sajátjaként tekintett a helyre. Látta a benne rejlő lehetőségeket, hogy a pub
kinőhet tucatnyi társa közül, és akár nívós szórakozóhellyé válhat. Fejében
összeállt egy belső kialakítás, egy ideális kép álmai kocsmájáról. A nevet
megtartja, mert van benne valami íres csengés, még ha teljesen nem is az.
Lecseréli a kopott bőrrel fedett padokat a bokszoknál, a szebb napokat látott
asztalokat szétvágatja és dekoráció készül majd belőle a pult fölé… és a mi a
pultot illeti, az biztos, hogy csúszásgátlóval impregnált fém lesz, mert a
hócipője tele van már a sok kiömlött ital takarításával. Kevin abbahagyta az
álmodozást, mert a pultot támasztók egyike újabb whiskyt kért, szó nélkül
kitöltötte, és elvette a pénzt a mikulásruhás férfitól.
A munka
kizökkentette az álmodozásból, visszarántotta a földre és a való világba. Jóval
odébb van még a felújítás, és először a banki kölcsönt kéne visszafizetnie. Az
viszont meglehetősen húzós volt, mert a pub alig termelte ki a havi
megélhetéshez valót, így mióta Kevin belevágott a kocsmásdiba, csak
hónapról-hónapra tengődtek feleségével, Maryvel.
Mary…
elszorította a szívét a keserűség és a fájdalom, keze a kelleténél jobban
megfeszült, és egy pohár látta kárát. Az asszony pár hónapja gondolt egyet,
azaz megelégelte az ínséges időket, és azt, hogy keveset látja Kevint, majd
egyszerűen elhagyta. Ha mindez úgy történik, mint a tévés szappanoperában,
akkor mostanra újra összemelegedtek volna, és nincs egyedül, mint az ujja
karácsony előestéjén. Sajnos a tévés sorozatok meg a való élet ritkán járnak
kéz a kézben. Egy megsárgult New York Times kitépett lapja várta otthon, amire
ennyi volt írva. "Elhagylak! A kurva Gremlined úgy is fontosabb nálam,
szüljön ő neked gyereket!" Ez a pár sor felért egy hidegzuhannyal, és a
konyhaasztalon hagyott eljegyzési gyűrű pedig egy gyomorba vágással.
Kevin ezután
ritkán járt haza. Nem volt minek, hisz a kutya se várta otthon. Egy ideig azon is
gondolkodott, hogy vesz egy háziállatot, de végül ez is elmaradt. Félt tőle,
hogy az is otthagyja. Kínzó magányosságában rászokott a vendégekkel való
beszélgetésre, de ez nem mindig volt szerencsés. Ha a tegnapi öltönyös fazon
visszajönne ma, ahogy ígérte, hogy beugrik, akkor tuti jól szórakozna. Ugyan
furcsa történeteitől égnek állt a szőr a hátán, de... mindent összevetve színes
folt volt a hetek, hónapok szürke egyhangúságában. Ha Mary még vele lenne,
akkor jobban átélné ez a szeretett ünnepét, de így...
*
– Adj még
egyet haver! – löktem oda a poharam a pultosnak, aki könnyedén kapta el és
rosszallóan csóválta a fejét.
A sokadik
körömnél, és a pénzem végénél tartottam.
– Ne már,
nem akarom leitatni a Télapót – mondta nekem, de azért közben kitöltötte a
következő whiskym. – Tiszta gáz, hogy itt vedelsz. Ez legyen az utolsó, mert
nem sokára jönnek a kézilány gyerkőcei és egy világ törik össze bennük, ha
meglátnak itt ebben a jelmezben piálni.
– Én csak
egy vagyok a sok Mikulás közül haver, de te vagy a főnök. Ez a te bárod –
választoltam, és belekortyoltam a szeszembe. A whisky végig égette a nyelőcsövemet,
és a hasamban folytatta párharcát a délben evett szendvicsekkel. Nagy
valószínűséggel a Jim Beam nyert, mert a gyomrom akkorát kordult, hogy a fél
bár meghallotta. Még jó, hogy csak délután van és nincs tele a hely.
– Tudod, nem
volt ez mindig így. Rendszerint nem iszom, legalábbis délután. A meló az oka,
egész nap csak ülök, és jönnek-mennek a gyerekek körülöttem. Naphosszat
hallgatom a kívánságaikat, hogy én playstationot, meg okostelefont akarok, meg
ezt, meg azt. Akaratos kis görcsök egytől-egyig, már bocsánat a szóért – nagyot
kortyoltam az italomból, és folytattam.
Hadd
meséljem el a mai esetet, ami az utolsó csepp lett a képzeletbeli pohárban!.
Azt hiszem most untam meg igazán ezt a színjátékot. Jön a kis pöcs, belepattan
az ölembe, és elkezdi sorolni mit kér. Hát barátom, egyből az jutott eszembe,
hogy nem irigyelem a szüleit, akiknek idén karácsonykor jó mélyen kell a
pénztárcájukba nyúlni. Azok a bambák meg oldalról nézték a fiúkat büszkén. Hogy
milyen önálló és a többi. Aranyos gyerek volt, az meg kell hagyni. Szalmaszőke
hajú, cuki kis hörcsögpofával, divatos göncökben. Én meg csak hallgattam a
listáját, és az mintha sose akart volna véget érni. Elpattant bennem valami,
hogy stílusosan mondjam, tele lett a puttonyom a sok hülyeséggel! Mikor én kissrác
voltam, örültem, hogy nem szenet kaptam a cipőmbe, és jutott gyümölcs, meg
csoki a fa alá. Ez a kis szaros meg már épp a toronyórát lánccal kategóriánál
tartott, mikor én NEM-et mondtam neki. Gondolhatod mi volt… Egyből kiverte a
balhét, hogy mit képzelek én, hisz a bérmikulásoknak az a dolga, hogy
bólogassanak, meg helyeseljenek, és megígérjenek mindent. Hát, velem rábaszott
a kis hülye, mert leszállítottam az ölemből és letérdeltem mellé, hogy a
szemünk egy vonalba kerüljön.
„ Hogy
hívnak kispajtás?” kérdeztem.
„Márió” mondta
kicsit megszeppenve.
„Na, Márió
fiam, jegyezz meg valamit. A mikulás se idén, se jövőre nem megy
el hozzád, lehetsz te akármilyen jófiú, és ígérhetnek akármit a
szüleid! Szólok a főnökömnek az Északi Sarkon, hogy milyen akaratos görcs vagy
te igazából. Aztán jó lesz, ha cirokseprűt kapsz, nem hogy játékkonzolt, meg a
többi drága dolgot, te kis szaros!”
Sírással
küszködött és pár másodperc múlva el is szakadt a cérna.
Ezután
felálltam és elindultam a kijárat felé. A gyerek szülei egyből a kis
szemükfényéhez rohantak és nem kellett sok idő, hogy a dühös apa elkapjon. A
„mit képzelsz te? Én vagyok a vásárló, és te neked kutyakötelességed, hogy
teljesítsd a srácom óhaját…” és a többi rossz dumájával jött ott nekem. Vissza
kellett fognom magam, hogy ne essek egyből a torkának, pár szusszantással
később csak annyit tudtam mondani neki, hogy „neveld inkább a kölköd, ne
kényeztesd ennyire el”. Újra hátat fordítottam, és magamban elhatároztam, hogy
felhagyok a mikuláskodással, meg a komédiázással. Kit akarok én becsapni?
Rossz, azaz mit rossz, csapnivaló vagyok ebben a szerepben, és különben is, a
francba a karácsonnyal meg az ajándékokkal… – lehúztam a maradék szeszem, és
befejeztem a történetet. – A manóknak öltözött segítőim szájtátva bámultak rám,
a sorban álló gyerekek veszett nagy sírása, és szüleik felháborodott kiabálása
közepette távoztam a bevásárló központból. Most itt vagyok, ezen a kényelmes
bárszéken, és nyugodtan iszom a whiskym. Valószínű holnapra már másik Mikulás
lesz helyettem, egy jobb „szakember” Aki jobban bírja a kis szarosok hisztijét.
Jut eszembe főnök, nem tudsz valami jó munkát egy magamfajta kiégett Télapónak?
 |
| kép forrása |
*
Fasz ki van a karácsonnyal. De tényleg. Főleg, ha
zsinórban a harmadikat töltöd az utcán. Persze buli az egész ünnepesdi, amikor
még kölyök vagy, mindenki szeret, meg kényeztet, de aztán ez úgy elmúlik, mint
a huzat. Mire észbe kapsz, felnőttél és a törődés egyedüli jele, hogy nem
hagynak éhen dögleni.
Na hát akkor már inkább az utca. Az utca sohasem
hazudik. Az utca hideg, mocskos és könyörtelen, de sohasem ígér többet ennél.
Többet annál, ami. És minél hamarabb megtanulod ezt, annál hamarabb hajthatod
nyugodt álomra a fejed, anélkül, hogy szebb holnapokról képzelegnél. Olyanok
úgy sincsenek.
Harmadik napja már, hogy csak a saját nyálamat nyelem,
miközben a rohadékok a kirakatüvegek túloldalán hájasra zabálják a seggüket.
Nem érzem a karácsony szellemét, de meglepne, ha ők éreznék. Nem éreznek ezek
már semmit. Ellepik a boltokat és megvesznek egy csomó méregdrága szart a
nyáladzó kölykeiknek, meg kiskutyát, kismacskát, kisfranctudjamit. És zabálnak.
Zabálnak, zabálnak, zabálnak.
Aztán véget ér ez az ünnepnek csúfolt néhány nap és a
méregdrága szarok a sarokban kötnek ki, a kiskutyák és kismacskák meg az utcán.
Mert a kölykök már valami mást akarnak.
A Kapitány például második napja ténfereg az utcán:
olykor csak gubbaszt egy padon és csendesen sírdogál. A kisunokájának akart
venni egy tábla csokit a boltban, de azután nem talált haza, mert ahogy mondogatja,
itt minden ház ugyanolyan. Régebben falun élt, ahol ismert mindent és
mindenkit, de mióta a fiához költözött, nem találja a helyét. És most már az
otthonát se. Az utcán van, mert az utca befogadta, ahogy befogad mindenki mást
is; azok, akik a kirakatüvegek másik oldalán vannak, tudomást se vesznek egy
elveszett, szenilis öregemberről, aki ócska tengerészsapkáját gyűrögetve
gubbaszt egy padon és kapaszkodik megtört élete utolsó morzsáiba. Talán
megtalálja az otthon, amit elvesztett, talán örökre az utcáé marad.
Na de itt van ez az ember. Ő is az üveg belső oldalán
van, de így is látszik rajta, hogy nincsenek illúziói. Jó ideje elhagyták már,
az asszonyával együtt. Majd’ minden nap megállok itt egy kicsit és csak bámulok
befelé, néha arra, amit csinál, vagy a többiekre, de a legtöbbször egyenesen
őrá. Igazából idekint lenne a helye neki is, az utcán. És minél előbb rájön
erre, annál kevésbé lesz fájdalmas otthagynia ezt az ostoba létezést a kirakat
mögött, és csatlakozni mihozzánk, ahová tartozik… De nem. Szolgai kitartással
öntögeti tele a poharakat a többi hozzá hasonló előtt. Mind a válaszokat
keresik, bár igazából még a kérdéseiket se tudják feltenni; nincs lelkük, mert
azok már rég idekint kószálnak az utcán, kasztrálva, tétován bolyonganak és
keresik azt a valamit, ami megkülönbözteti egymástól a létezést és az életet.
Már nem ünneplik istenek születésnapját és a szeretetet, mert ezek éppúgy
kiüresedtek, mint ők maguk. Csak a megszokást ünneplik, mert mást nem ismernek.
Illetve nem mindegyik: a fickónak a pult mögött még
vannak álmai, ha nem is túl sok. Látszik abból, ahogy körülnéz odabent olykor:
mást lát, mint ami ott van, mert mást akar látni. Valami mást, többet és talán
jobbat is, valamit, ami miatt megérte elveszítenie minden egyebet…
Hm, valaki nyitva hagyta az ajtót, a nyitott ajtó
pedig felér egy invitálással. Nem mondhatnám, hogy túl magabiztos és határozott
vagyok, ahogy a pulthoz sétálok, és leülök a Mikulás-jelmezes mellett.
Üdv haver. Harmadik napja koplalok és már kezdek
kicsit éhes lenni. Nincs valami maradékod ott a pult mögött? Egy nyamvadt csont
is megteszi… Na, legyél jó fej, nehogy már feleslegesen csóváljam itt a
farkam…!
*
A szentesti forgalom messze elmaradt
attól amire számított. Ugyan jól indult, de az este messze alul teljesítette
Kevin elvárását. Keserűen számolta a
kasszába összegyűlt dollárokat, és miután végzett még elmosogatta a maradék
poharakat. Rajta kívül már csak a lerészegedett mikulásfazon maradt a Gremlinben,
és az is úgy húzta a lóbőrt, hogy nem volt szíve kidobni. Még. Elvégre
karácsonyeste van, ráfér a pasira egy kis törődés. Különben is, ma a nyakára
hágott a kitudja mióta gyűjtögetett télapólóvénak, és ennek nagyrésze a pultos
kasszájába vándorolt. Ha csak egy-két pohárkával gurított volna le, biztos
elhajtja melegebb éghajlatra, de mivel vagy harminc dollárnyi szesz csúszott le
a torkán, Kevin hagyta békében pihenni.
Egykedvűen fütyörészte a rádióval
együtt a csendes éjt, mikor valami mozgást érzett a lába mellett. A loncsos, szürke
kutya volt az.
Teljesen megfeledkezett róla, és
hiába etette meg a kóbor bolhabuszt, az juszt se akart távozni. Egy idő múlva
hozzászokott a szeme, és már észre sem vette az este folyamán. Jó kutya volt,
tudta hol a helye, szinte beolvadt a bútorok közé. Majdnem, mint a Mikulás.
Egy határozott rúgással odébb billentve
a pofátlan állatot, elcsattogott takarítani.
Fura nap volt ez a mai – szögezte le a tényt magában, miközben ütemesen járt a keze
a seprűvel. A vendégek a szokásosnál többet trécseltek vele, mintha tudták
volna, hogy Kevin magányos. Alapvetően jól esett más társasága, de nem szoktak
az emberek ennyire empatikusak lenni. Vagy, legalábbis, nem itt, a Gremlinben.
Hozzászokott már az utóbbi hónapokban, hogy a betérők ráöntik a bújukat és
bánatukat, de nem szokta ennyire hatványozottan szarul érezni magát tőle.
Persze benne van az is a pakliban, hogy ő is Mary után kesergett naphosszat, de
mégis! Lehet, hogy van ebben a „legyünk együtt a szeretteinkkel karácsonykor”-ban
valami.
A rádió már a klasszikusokat
duruzsolta, mire befejezte a söprést, és a raktárt bámulta. Nem sok lelkierőt
érzett a felmosáshoz. Különben is, az első vendégek behordják majd a sarat meg
a latyakot, akkor meg minek is?
Töltött egy nagy pohár gint, leült a
horkoló mikulás mellé, és belekezdett a saját bánatába. Maryről, meg erről az
egész kocsmás ötletről. Mesélés közben akaratlanul is a kutya fültövét
vakargatta, aki észrevétlenül telepedett a lábához. Mire Kevin végzett, a nap
már beragyogta a felhőkarcolók tetejét.
 |
| kép forrása |
