Lesley MacBeltine: Kapu


Ismét ott állt előtte. Ott sötétlett az elvadult borostyánnal benőtt terméskő kerítés közepén, mint valami óriási macskaszem pupillája; titokzatosan és csalogatón. Jól ismerte már minden apró részletéig: vaskos, sötétre pácolt, de az időtől megszürkült tölgyfapadlókból ácsolták össze és súlyos vasalatokkal erősítették meg, különösen a mívesen kovácsolt, rozsdaette pántoknál. A ki tudja, hány évszázad és hány kéz nyomát viselő kilincs szabályos volutában végződött, a kulcscím pedig barokkos címerpajzsra emlékeztetett. A nyílást, melybe a kapu került, gótikus csúcsív zárta, ám a névtelen kőfaragó keze munkáját réges rég simára marta már az eső.
Ott állt hát újra a kapu előtt, mely szinte minden éjjel kísértette romantikus, ódon egyszerűségével, ám ugyanakkor sötét és hátborzongató titok is volt egyben, ha a teljesen kihalt mezőre gondolt és a kőkerítésre, ami mindkét irányban a végtelenbe veszett, kettévágva a százezernyi nesztől zsongó, vadvirág- és szénaillatú világot. És ő minden alkalommal ugyanott állt, alig tízlépésnyire a kaputól, pontosan szemben vele. Sosem mozdult el innen, akárha magányos fa lett volna, egyike azoknak, amelyek innen-onnan kiemelkedve megtörték a táj kietlenségét. Csak állt és bámulta a kaput, s közben egyre azon törte a fejét, ki és milyen céllal emelt épp itt kerítést, és hogy mi lehet a túloldalán, hol pedig azon gondolkozott, hogy ez-e az egyetlen kapu, ami a fal túloldalára nyílik, vagy talán több is akad… egyetlen kérdést tett csak fel magának minden alkalommal többször is: vajon nyitva van-e a kapu?

Tibor a megszokott egyhangúsággal hajtotta végig már sokadjára a buszt a kijelölt útvonalán, a külvárosig és vissza. Rettentően unalmas munka volt és nem is fizették meg igazán, de hát az ember örüljön annak, ami van, nem? Meg aztán időnként felszáll egy-két jó csaj, akiket lehet nézni a visszapillantóban, vagy akad néhány barom, aki tombolán nyerte a jogsiját; jobb napokon még langyos kávé és valamilyen porszáraz süti is várja a végállomás ízléstelen, nyolcszögletű pavilonokból összetákolt pihenőjében.
Negyvenhat éves volt, de a fárasztó és állandó figyelmet igénylő, ugyanakkor unalmas és alulfizetett munka, na meg sovány fizetés miatt rendszeresen jelentkező gondok eredményeként legalább egy tízessel öregebbnek nézett ki. Fiatal korában elképzelni se tudta volna, hogy az élet ennyire elhasználhat egy embert; kezdte megérteni, mi tette tönkre a szüleit, akik még a hatvanadik születésnapjuk előtt örökre elhagyták őt. Az istenverte túlhajszolt élet, ez az állandó feszültséget és korán jelentkező ősz hajszálakat okozó taposómalom volt, ami könyörtelen lassúsággal teljesen felemésztette őket, miután sorra kiszürkítette és elsorvasztotta az álmaikat.

Az ősz lassanként a mező minden négyzetméterét átfestette az elmúlás színeivel, s ez alól csak a kerítésre felkapaszkodó borostyán volt kivétel, bár dús takarója most komor mélyzöld árnyalatot öltött. Egyedül a kapu szürkésbarnája nem változott soha, mintha maga lenne az Örökkévalóság. Gyermekként jó ideig ezt is gondolta róla: a végtelen Mindenség, a ragyogó Csillagország kapuja előtt ácsorog, amely mögött az istenek laknak. Gyermeki félelemmel toporgott előtte akkor, ugyanazzal a félelemmel, amit akkor is érzett, ha valami tiltott dolgot csinált. Elképzelte, hogy ördögök lapulnak a kapu túloldalán, ugrásra készen várva mindenkit – akár őt is –, aki háborgatni merészeli a birodalmukat; ettől kezdve szüntelenül gyötörte a kíváncsiság, hogy milyenek is lehetnek valójában az ördögök, ám sosem vette magának a bátorságot, hogy a kulcslyukhoz merészkedve kilesse őket.

Az egyetlen oka a focimeccs-nézésre a káromkodással és mogyorózabálással fűszerezett, másfél órányi sörözés volt – Tibort régóta nem kötötte már le a sport, s az sem zavarta különösebben, hogy a családja idegeire megy. Remek idegnyugtató volt a számára, hogy végiganyázhatja az estét, huszonkét szerencsétlenen töltve ki a mérgét, amit napközben nemigen tehetett meg. Persze más volt a helyzet, amikor egymás után rótta a köröket egyik végállomástól a másikig és vissza, bár az utasok füle hallatára ott sem ordítozhatott kedvére. A meccs volt az ó pszichológusa, ez az egyesek szerint vulgáris és kispolgári szórakozás, ami olykor-olykor ugyan remekül levezette a benne felgyülemlett feszültséget, a legtöbbször mégis csupán arra volt jó, hogy valami máson is felhúzhassa magát. Fia és felesége persze egyáltalán nem értették, mit élvez annyira az egészen, hogy képes miatta tönkretenni két másik ember estéjét, s egy idő után már azt a kifogást sem fogadták el, hogy neki is kell valami szórakozás. Tibor persze előszeretettel hivatkozott erre, miközben primitív hülyeségnek nevezte az ilyenkor kialakuló veszekedések során a felesége imádott sorozatait, vagy a dögunalmas és érthetetlen művészfilmeket, amiket a fia mindig épp akkor akart nézni, amikor ő meccset.
Torkig volt már azzal, hogy mindenkihez alkalmazkodnia kellett, ezért azokkal szemben makacsolta meg magát, akikkel megtehette: a családjával. Ez aztán szépen elvezetett a „szeretlek, de látni se bírlak” állapothoz, melynek eredményeként a kis család minden tagja utált otthon lenni – ezt a konfliktust az újabb focimeccsek sem tudták elfeledtetni Tiborral.

A rövid és álmatlan éjszakák egyetlen lépéssel sem vitték közelebb a kapuhoz, vagy a mögötte rejlő titokhoz, így minden maradt a régiben: ő ott állt a kapu előtt, az meg ott sötétlett őelőtte, a rét pedig tőlük teljesen függetlenül és közönyösen élte a maga zsongó, illatos életét. Megszabadult viszont a döntésképtelenség érzésétől, ami régi és hosszú álmait jellemezte; az új álmok egyre szürkébbek és jellegtelenebbek lettek.

Az éjszakázásnak még a műszakpótlék ellenére sem örült a családja, még ha így sikerült is némi pénzt félretenniük. Felesége többször is hangoztatta azon véleményét, hogy a házasságnak egy olyan férjjel, aki soha sincs otthon, csakis fokozatos elhidegülés lehet a sorsa; az új munkabeosztása nem használt sokat a fiával való kapcsolatának sem, bár azt korábban sem lehetett felhőtlennek nevezni.
Hogy a kimerítő és unalmas éjszakai üresjáratokat izgalmasabbá tegye – hiszen egy-két részeg csövesen, hazafelé szédelgő buli-zombin, és elrongyolódott kurván kívül nemigen szállt fel más – kerített egy rádiót, amit a busz akkumulátoráról működtetett. Megtűrt szokás volt ez a sofőrök körében, amit a vezetőség csakis csukott szemmel nézett el nekik: mivel a rádióműsor ébren tartotta az éjszakás buszvezetőket, az ellenőrzések alkalmával egyszerűen nem vettek tudomást a készülékekről. Így aztán Tibor is zeneszóra rótta a köröket, amikor pedig épp a végállomás pihenőjében próbált ébren maradni, vagy kávét szürcsölgetett, vagy a párban járőröző rendőrökkel beszélgetett. Egyszer-kétszer még a pihenő kulcsát is odaadta nekik, mikor is az ifjú és egyenruhában is igen vonzó kadétlányok némelyike nem átallott sokatmondó pillantásokat vetni középkorú és pocakosodó felettesére. Tibort nem érdekelte különösebben az ilyesmi, mivel többnyire úgyis végeztek, mire ő megfordult, és minthogy a vállalat csupán egyetlen éjszakai járatot indított erről az állomásról, egyetlen sofőrrel, az „esetekről” senki más nem szerezhetett tudomást… vagy ha igen, hát őt se érdekelték.
Mindezeket leszámítva azonban az éjszakai buszozás már-már nyomasztóan egyhangú munka volt, hiszen a rádió hangján kívül leginkább csak a busz motorjának mormolását hallgathatta, hiszen állandó utasai, az utcai lámpák fehér és narancssárga fényétől kergetve üléstől ülésig ugráló árnyékok nem csaptak zajt. Persze nem volt jobb a helyzet akkor sem, ha felszállt valaki: a késői utazók vagy aludtak, vagy olvastak, vagy csak bámultak maguk elé, de bármelyiket tették is, az halálos csendben történt, mintha valami ősi hagyomány követelné meg tőlük az éjszakai járatokon a némaságot. Mindezek után Tibor maga sem értette, miért gyűlöli annyira a szünet nélkül viháncoló és ordítozó, diszkóba igyekvő társaságokat; egyszerűen felfordult tőlük a gyomra.

Jó néhány alkalom után fedezte csak fel azt a különös és megdöbbentő, ugyanakkor egyáltalán nem megmagyarázhatatlan változást, ami a kapu környezetében történt: éjszaka volt, kristálytiszta és holdfényes éjszaka, amilyet csak a lakott területektől távol lehet látni. Lenyűgöző volt az egész, hiszen soha azelőtt nem járt még mezőn éjjel, se álmában, se a valóságban. Teljesen más hangok és illatok töltik be ilyenkor a levegőt: éjszakai rovarok zümmögése, sötétségben rejtőző vadászok neszezése a fűben, a harmat illata, békák kuruttyolása, melyhez a belvizes területek sekély, rövid életű mocsarainak iszap- és rothadásszaga párosul… és még milliónyi apró zaj és aroma, amelyekkel a városi ember agya mit se tud kezdeni. És az őstermészet e háborítatlan birodalmában ott állt a kőfal, magán viselve a környezetével vívott valamennyi vesztes csata nyomát. És a fal közepén ott volt a kapu, konokul őrizgetve titkát. Incselkedett vele, tudta jól: bűnre csábította őt, akárcsak az a bizonyos kígyó, bár fogalma sem volt, miért érzi bűnnek, hogy a kapu titkait fürkészi. Talán az motoszkált benne, hogy nyilván nem véletlenül áll ott az a kerítés a csukott kapuval, és aki építette, annak minden oka megvolt, hogy a titkát – bármi legyen is az – elrejtse mögé. E gondolatok azonban újra felébresztették benne azt a félelemmel vegyes gyermeki kíváncsiságot, ami oly vonzóvá és érdekessé teszi a tiltott dolgokat. Néha persze jobban örült volna, ha sohasem látja meg a kerítést vagy a kaput, ám tudta jól, hogy ennek így kell lennie. Amióta először felbukkant az álmaiban, éjszakáról éjszakára ugyanaz a látvány fogadta, s nem emlékezett, hogy bármikor is egy hosszú sétát követően, vagy bármely más módon vetődött volna ide. Az álmok tehetetlen mozdulatlanságára volt kárhoztatva és az érzést, hogy szoborként áll vagy csupán elképesztő lassúsággal képes mozdítani ólomsúlyú tagjait, miközben minden más szinte száguld körülötte, még inkább erősítette a kapu és környezetének tájképszerű dermedtsége. Úgy érezte, ha akarna, se tudna közelebb menni: időtlenségbe kövesedve állt egy helyben, mint a hegyek.

Különös hóbort a makettezés, vérbeli bogarasoknak való. Tibor ugyan sosem tartotta magát annak, viszont azt tagadni sem lehetett volna, hogy megőrült az aprócska járművekért és katonákért. Órákig el tudott bíbelődni a néha csak alig hüvelyknyi figurák festegetésével, mániákus műgonddal dolgozva ki a legapróbb részleteket is. Időnként nekifogott egy-egy nagyobb diorámának is, és ilyenkor elég volt néhány nap, hogy egy zsák gipsz, és némi festék segítségével tökéletes háborús környezetet teremtsen. A fia lenyűgözve bámulta ezeket az alkotásokat, feleségének ellenben az volt a véleménye, hogy „értelmesebb dolgokra is költhetné a pénzét”. Tibor nemigen törődött ezzel, mivel már évekkel a házassága előtt eldöntötte, hogy lesz néhány dolog, amelyekbe semmilyen körülmények között nem enged majd beleszólást.
Egyik nap szert tett néhány 13. századi angol katonára, amelyekről nyomban egy pazarul kivitelezett díszlet jutott az eszébe, és egy csata angolok és felföldi skótok között. A problémák azzal kezdődtek, hogy korabeli skót harcosokat sehol sem lehetett kapni, ezért aztán Tibor nekiállt készíteni párat. Kisebb gondot jelentett a korhű környezet berendezése, hiszen akadt pár történész a barátai között, akikhez máskor is fordult már tanácsért. Így aztán hamarosan nekilátott és pár hétvége alatt elkészültek az első gipszfalak a zöldre festett fűrészporral beszórt domboldalon. Ezen a ponton azonban elakadt, mert volt valami, amit sehogy se talált kedvére valónak. Aprócska felföldi kastély részletét akarta megépíteni, melynek előterében a csata folyt volna, ám az egyik falba metszett kapu sehogyan se tetszett neki. Egy sebész is megirigyelhette volna azt a precizitást, amivel az alig ujjhegynyi kapubéllet gótikus díszeit és a zárókövön vicsorgó szörnyfejet kifaragta, ő valamiért még sem érezte… teljesnek? Próbaképp néhány műnövényt helyezett a kapu köré, amelyek száma aztán egyre csak gyarapodott… végül már alig látszott valami a kapuból és a várfalból, ráadásul nem is illett egy csatajelenethez az egész, ám ő valahányszor csak ránézett, az a különös érzés fogta el, hogy látta már ezt a kaput, de képtelen volt felidézni, hol és mikor.
Éjjel furcsa álma volt: egy ódon várkastélyban találta magát, melynek azonban minden szegletén jól látszott, hogy lakják. Fegyveres őrök posztoltak valamennyi toronyban és a majd’ öles falak gyilokjáróin, az udvaron pedig sebtében összetákolt sátrak tucatjai álltak. Érzékeit százával ostromolták a különféle ingerek: a levegő doh-, füst-, és trágyaszagtól, izzadó emberek és készülő ételek szagától volt nehéz és fullasztó, kiáltásokat hallott valami furcsa, darabos nyelven, köszörűvel érintkező fém sikolyát, lángok pattogását és kovácsüllők csengését, lovak nyerítését, elvétve egy-két nevetést, lábak dobogását és… dudák rikoltozását. A szabálytalan alaprajzú vár közepén emelt torony tetejéről hallatszott a zene nyers és vad dallama, mely épp olyan volt, mint az alant nyüzsgő, tagbaszakadt férfiak beszéde – akik kockás köpenyükön és számtalan csatát megélt, ócska bőrpáncéljukon kívül csak alig viseltek mást, és kék festékkel mázolták be gubancos hajjal és szakállal keretezett arcuk durva vonásait –, mégis tisztán csengett, mint a roppant kardok és bárdok éneke.
Döbbent bámészkodásából hatalmas dörrenés rázta fel, s mire észbe kapott, az udvaron gyülekező harcosokkal együtt ő is a gyilokjárón találta magát. Az egyik lőrésen kilesve jól láthatta a hullákkal borított harcmezőt és az azon túl felsorakozott hadakat. Angolok voltak, arany oroszlánokkal díszes, vörös zászlók alatt, csillogó páncélban és fegyverekkel. Előttük két sorban íjászok álltak, akik most épp a vár védőivel vívták halálos párbajukat. Néhány katapult és mozsár is bombázta a falakat, de nem sok eredménnyel, így a skótok figyelmét főleg azok kötötték le, akik a kaput próbálták betörni, mit sem törődve a nyílvesszők és súlyos kődarabok záporával. A kapu végül recsegve engedett, mire az eddig mozdulatlanul várakozó had is megindult, ő pedig kisvártatva olyan kegyetlen, véres csata kellős közepén találta magát, amilyet elképzelni sem tudott volna korábban. Jobbra-balra csapkodott egy karddal, amiről azt sem tudta, hol és mikor került a kezébe és lesújtott mindenre, ami nem volt elég kockás ahhoz, hogy valamelyik skót bajtársa lehessen.
A túlerő lassan felülkerekedett a hősiességen és a vadállatként üvöltő elszántságon, s az angolok egyre beljebb nyomultak a várba. A skót vezér erre visszavonulót rendelt, harcosai pedig lassan hátráltak a lakótorony bejárata felé, nagy árat fizettetve az angolokkal minden újabb lépésért. Ő habozás nélkül követte társait, s a harcmezők izzó őrülete oly hihetetlen erővel árasztotta el testét és lelkét, hogy úgy érezte, egymaga is szembeszállna bármilyen ellenséggel. A legutolsókkal együtt ugrott be a toronyba; az angolnak, aki utána kapott, négy ujját zúzta össze a becsapódó kapu. Az üvöltése tompán hallatszott a vaskos tölgyfa túl feléről, aztán egy éktelen döndülés hallatszott, jelezve, hogy az angolok máris nekiláttak betörni a kaput. A skótok erre nehéz bútorokat vonszoltak a bejárat elé, ám a kapuszárnyak recsegve szakadtak be, mielőtt a torlasz elkészülhetett volna. Tizenöt-húsz angol dárdás rontott be nyomban és halomra ölték az ellenük támadókat, akik a szűk helyen nem igazán boldogultak hosszú kétkezes kardjaikkal. Ő a többiekkel a lépcső felé hátrált, emeletről emeletre csalva maga után az ellenséget. A lakótorony sötét homálya jobbára a skótoknak kedvezett, akik sötét tartánjaikban szinte láthatatlanok voltak: a sarkukban beözönlő angoloknak eleinte fel sem tűnt, hogy a kastély rejtett folyosói lassanként mindannyiukat elnyelik, csak amikor már késő volt…
A kastély másnap virradatig égett, s bár a tűz felemésztette a klán szinte minden vagyonát, hamuvá égetett párszáz angolt is. Ezzel ugyan a skótok csupán az átkozott király haragját vonták még inkább a fejükre, de megakadályozták, hogy a katonái innét tartsák szemmel a környező vidéket és vadásszanak a közelben bujkáló rebellisekre.
A klán egy erdő mélyén vert tanyát. Nem ünnepeltek győzelmet, de nem is keseregtek vereség miatt. Egyszerűen csak várták, hogy valaki hírt hozzon az északon gyülekező felkelőkről. Nem gyújtottak tüzet és dudaszó sem siratta az elesetteket.
Ő messze járt a tábortól és az azt rejtő erdőtől; az ég ezúttal kivételesen tiszta volt, így jól látszottak a távoli hegyek, amelyek mögé a nap lenyugodni készült, a gyorsan sötétedő keleti égbolton az élesebb szeműek pedig már felfedezhették az első csillagokat. Egykedvűen bandukolt a hangával borított domboldalon, egyszerű dallamot dünnyögve az orra alatt, s olykor mélyeket szippantott a friss, ezerillatú levegőből. Úgy érezte, testét és lelkét egyaránt körülöleli azoknak az ősi, földben és vadvirágokban lakozó isteneknek a jelenléte, akik már az előtt is itt voltak, hogy az ő ősei birtokukba vették volna e vidéket.
-         A kastélyhoz mész?
Tizenéves lányka állt kicsit jobbra előtte. Anyaszült meztelen volt, ám úgy tűnt, ez teljesen természetes a számára, mintha soha nem is hordott volna ruhát. A bőre ennek ellenére fehérebb volt, mint a legtisztább hó, mégsem látszott betegesnek. Épp csak megjelentek rajta a serdülőkor jelei: apró és hegyes mellei még alig gömbölyödtek, ágyéka csupasz volt. Furcsamód mégse tűnt meztelennek, talán elképesztően hosszú, élénkvörös hajának köszönhetően, melynek dús, majdnem lábszárközépig érő tincsei játékosan táncoltak nádszál alakja körül a lágy szélben. Gyönyörű volt.
-         Bezony – bólintott ő és megállt – Hát te meg kiféle vagy és mér’ járkálsz idekinn pucéran?
-         Oune a nevem – felelte a lányka apró mosollyal, de a második kérdésre már nem válaszolt.
-         Oune? A’ meg milyen név, angol talán?
-         Az enyém – nem lehetett parasztlány, ez azonnal kiderült a beszédjéből, s minden gesztusából.
-         Honnét jötté’? – kérdezte ő ekkor – Csak mer’ még nem láttalak errefelé!
-         Messziről, ám e vidék olyan nekem, mintha mindig is otthonom lett volna.
-         És arra messze mindenki így jár? – siklott végig a tekintete újra a lány testén, mire az enyhén elpirult.
-         Néhányan – felelte nevetve – Arrafelé nemigen van szükség ruhákra.
-         Értem mán! – vigyorodott el erre ő – Te is egy amolyan tündér vagy, igaz-e?
-         Nevezz annak, ha úgy tetszik – mosolyodott el a lány is –, de én többnyire csak a Kaput vigyázom.
-         Miféle kaput?
-         Talán épp Tündérföldét – hangzott a felelet, majd Oune megfordult és előremutatott – azt ott!
-         Ho...?
Tágra nyílt szemekkel meredt a kapura. Egy mindkét irányban a végtelenbe vesző, elvadult borostyánnal benőtt kerítésbe vágott, boltozatos nyílást zárt el sötét táblájával, ami kissé ijesztővé is tette. Nem lehetett távolabb tíz lépésnél.
-         Hogy a fenébe került ez ide? – kérdezte, észre sem véve, hogy kiejtéséből pillanatok alatt eltűnt a darabos skót akcentus.
-         Tudod te azt nagyon jól – felelte a lány –, hisz régtől fogva ismered már e helyet.
-         Tudom – bólintott ő, továbbra is a kapura szegezve a tekintetét – Tudom, hogy igazad van, de azt nem, hogy miért.
-         Mert nem emlékszel a válaszokra.
-         És hogyan emlékezhetnék, mondd?
-         Néha jobb a feledés, hisz az egész fajtád ezt választotta – felelte Oune – Az emlékek lehetnek keserűek is.
-         Talán ha belépnék azon a kapun – nézett ekkor a lányra bizonytalanul –, visszanyerném az emlékezetem is, nem?
-         Akkor mire vársz? Vagy nem erről álmodtál egész életedben?
Válasz nélkül indult el a kapu felé, ám pár lépés után ismét megtorpant – pontosan ugyanott, ahol eddigi álmaiban mindig. Oune ismét mellette állt, kicsit jobbra és előre, mint amikor először megpillantotta, ám ő ezúttal sem vette észre, hogy a lány mikor és miként került oda.
-         Nos?
-         Te tudod, mi van a túloldalon? – kérdezte zavartan, mire a lány elnevette magát – Persze, hogy tudom, de mit számít az? Itt és most nem az a kérdés, hogy mit tudok én, hanem hogy mit fogsz találni te!
-         Miért, a kettő nem ugyanaz?
-         Nem feltétlenül.
-         Nem könnyíted meg a dolgom! – morogta csalódottan.
-         Mert nem azért vagyok itt – válaszolt tüstént a lány –, hogy megkönnyítsem a dolgod.
-         Most mintha másmilyen lenne – szólalt meg ő ismét, néhány tétova lépés után - Kisebb.
-         Semmivel se lett kisebb.
-         Olyan, mintha a derekamig se érne! – nézett ismét kérdőn Oune felé, ám a lány ezúttal nem viszonozta a pillantását. Ahogy újra végignézett rajta, őt is valahogy apróbbnak, kislányosabbnak látta.
-         Biztos így van, ha te mondod – egyezett bele végül, annak ellenére, hogy a látottak őt igazolták.
-         Az itteni dolgok helye és mérete sohasem változik – mondta Oune, immár vékonyan csengő kislány-hangján – Csak azok látnak mindig mindent másmilyennek, akik képtelenek ezt elfogadni.
-         Ezek szerint te se lettél kisebb és fiatalabb – pillantott le a lányra; egy öt-hat éves gyermek toporgott mellette.
-         Én kivétel vagyok, de mi most nem azért vagyunk itt, hogy rólam faggatózz!
-         Persze, tudom – bólogatott ő és lehajolt, hogy megmarkolja a kilincset, ám sehol se találta.
-         Hol van?
-         Ott van, ahol mindig – felelte Oune, miközben ő egyre feljebb és feljebb emelte a tekintetét.
-         A helyén.
-         Elérhetetlenül magasan van! Még ha kétszer akkora lennék is, mint most…
-         Hogy akarsz átmenni a Kapun – csattant fel a lány –, ha arra is képtelen vagy, hogy a kilincset megmarkold? Már az is kész csoda, hogy idáig eljutottál!
-         De hát…
-         Áh! – Oune csak legyintett és tekintetét morcosan a borostyánlevelek közé fúrta.
-         Egyszerűen nem érem el és kész! – próbálta megbékíteni a lányt – hiába nyújtom ki a kezem, ha… Hé!
Csodálkozva bámulta saját, rozsdás kilincsre fonódó ujjait: úgy egy méterre lehettek a talajszinttől.
-         Nem értem én ezt az egészet! – csóválta a fejét.
-         Nem is fogod soha, ha így közelítesz hozzá – vonta meg gömbölyű vállait a lány; most éppen olyan volt, mint amikor először meglátta.
-         Akkor hát hogyan közelítsek?
-         Hittel. Sorra megölöd az álmaidat, ha még arra sem vagy képes, hogy higgy bennük.
-         De hát mit tegyek, ha félek? Jól tudod, mert tudnod kell, hogy félek átlépni ezen a kapun!
-         Ahogy egy kisgyermek is fél, ha olyasmivel találja szemközt magát, amivel még soha azelőtt. Ám a gyermekek szíve mindig nyitott a csodákra!
-         És mi van akkor, ha sosem lépek át?
Feleslegesen kimondott kérdés volt, hiszen a keze már a második szónál lenyomta a kilincset, a Kapu pedig kitárult.
Átsétált.
Tágas és illatos mező fogadta: az ezerszínű virágtajtékot vető, zöld fűtenger hullámaiból apró szigetekként néhány kisebb fa- vagy bokorcsoport emelkedett ki, de sehol egy állat vagy egy másik ember… tett még pár lépést, aztán megállt és visszapillantott. Úgy tízlépésnyire mögötte borostyánnal benőtt kőkerítés állt, a méregzöld levelek árnyékában pedig ócska, régi fakapu sötétlett…
-         Semmi – jutott el lassan a tudatáig Oune válasza – Olyan sokáig kételkedtél az álmaidban, hogy mire eljöhetett volna a valóra válásuk pillanata, már egy se maradt. Nincsenek többé álmaid, barátom, illetve az a kevés, ami maradt, éppen olyan, mint a valódi életed. Semmit se fogsz találni ezen a Tündérföldön, ami megkülönböztethetné a szemedben a saját és megszokott világodtól. Itt többé nincs keresnivalód, térj hát vissza oda, ahonnét jöttél!

Tibor másnap reggel nem kelt fel és nem ment dolgozni, s nem ment harmadnap, negyednap sem. Családja se szép szóval, se könyörgéssel, se fenyegetőzéssel nem tudta rávenni, hogy egyen valamit, vagy hogy egyáltalán kikeljen az ágyából.

A halál is így talált rá az ötödik napon: hanyatt fekve, könnybe lábadt, üres tekintettel bámulta a mennyezetet.

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews