Bősz
szelek csavargatják az ágakat. De nem fázom.
Testi
reakcióim elmém összekavarodott állapotát tükrözik. Lényem lenyomata valami
nyers elferdültségnek. Mosolygok, mikor sírnom kellene, és a ’kellene’ szócskát
már látom is szétfolyni szemem homályos tükrén keresztül.
Darabokra
tört a „K” betű, a maradék pedig ellene…
Kétértelműség.
Figyelek. Ezerfelé…
Így
alakult, hogy ébren álmodom, bár munkám segített szinten tartani, de az a
roppant sűrű fátyolréteg sosem szűnik meg már bennem.
Rágyújtok.
Cigarettám tapintása emlékeztet arra, hogy a valóság létezik, és most épp nem a
fák ágai öklendeznek valamiket.
Evilági
nyelven faleveleknek hívják őket.
Sétálok,
arcom rideg selymét áthasítja az október végi fuvallathuhogás.
Utánam
kiabál valaki, hátrapillantok.
De
senki nincs valójában mögöttem.
Velem
szemben elmosódott szörnyalakok hörögnek, és olvassák fejemre, mennyire
semmirekellő is vagyok én.
Bekúszik
egy–egy iskolás koromban felém elhangzó, bántó szó is, amit magamra vehetnék.
De jelenleg még ahhoz sincs erőm.
Meghalni
megyek most. A széttöredező külvilág szilánkja arcomba vág – utoljára. Végső
utamon, mintegy szórakozásképpen, hallucinálok.
Kiábrándult
nyugalommal nézem a sosem nyugvó filmvásznat.
Nem
kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy felzubogjon képzelgésem bűzlő csatornavize.
Egy
véreb marcangol halálra épp, és foszló maradványaim darabjai arcot öltenek.
Majd testet. Végül bomló, színes agyamat elveszi feleségül egy álomférfi, és
dobogunk együtt a fekete örökkévalóság oltára előtt.
Düb–düb–düb…
Apropó,
szerelem. Ősöreg lelkem sok mindent megélt már ebben az életben, és nem
véletlen tartok most a sínek felé, de… az egyetlen, amit sajnálok, hogy nem
jött el soha az Ő.
Nos,
megérkeztem. Itt ülök immár és jegyzetelek. A szó, aminél elcsap a zakatoló
vasparipa, velem együtt száll a véghetetlen űrbe. Kiárad, és álmos csápja annak
a sorsszerű szónak örökre belevési majd magát az utókor márványkövébe. Kötőjel
két évszám között… Benne él minden azelőtt élő, kimondatlan és végesült szó.
Legalábbis
jó lenne hinni benne.
Meghalni
könnyű, élni nehéz, de önként véget vetni mindennek… ólomsúlyú feladat. Kissé
ironikus, hogy vágyom arra, hogy emlékezzenek mégis rám, de hát ez van, ha az
élőlény gyarló testet ölt. Az ember már csak ilyen, vágyik arra, hogy
fennmaradjon, az élet pedig utat nyer magának, akárcsak a beton alól kibúvó
fűszál.
Várok.
Várok,
és az életről elmélkedem halálom előtt pár perccel.
Utolsó
csepp lelkem véres poharában az volt, hogy meghalt az, akit a legjobban.
Legigazabban. És legszebben szerettem. Tisztán, mint amilyen tiszta már sohasem
leszek.
*
– Te ki vagy? – kérdezett
vissza a nő sápadtan.
– Magadban beszéltél.
Egyébként Marcell.
– Valóban… magamban?
Ühm, megesik – majd zavartságot leplező köhögés hangja kúszott a levegőbe.
A férfi sokatmondó
tekintete szinte áthasította Izabellát. Mintha azt kérdezte volna: „Ennyi? Vagy
akartál még valamit mondani?” Mimikája mindent elárult.
– Mit keresel itt? –
nyögte ki kérdését végül faragatlan hangszínnel az imént még a sínen ücsörgő,
skizofrén hölgy. Nem is vette észre, de már messze járt a vízszintes, mennybe
vezető létráktól – ahogy magában elnevezte azt, amin a vonat jár. Azonnal
felállt, mikor megpillantotta a férfit, és ez – mint sok minden más – fel sem
tűnt neki.
A férfi felsóhajtott,
majd halkan elkezdte mesélni élettörténetét, ami végül idevezetett, ide, a
sínekhez, végül kibökte azt, amire Izabella csak harsány, visszhangzó
nevetéssel tudott reagálni.
– Hogy meghalni? Hát te
is? – azzal rácsapott véletlen a férfi térdére.
– Igen. Mikor
megláttalak a síneken, egyből valamiféle védelmező ösztön kerekedett bennem.
No, nem úgy, mint férfi, hanem csak úgy, miként egy ember óvja az embertársát.
„Le kell beszélnem róla” – gondoltam. Előtte még ott az élet, előttem meg
semmi. Adósságok, halálesetek, kudarcsorozat, szeretetlenség…
– De hát te is fiatal
vagy! És nincs gond, ami olyan súlyos lehetne, mint egy életen át tartó
elmebetegség. Ép ésszel mindenre van megoldás!
– Nocsak, akkor ki ment
meg kit? – nevette a férfi – De milyen elmebetegség?
– Tudathasadt vagyok.
– Ó, az remek! Vagyis…
Szóval az gyógyítható! Két ismerősöm is kilábalt belőle, gyógyszerek nélkül!
Táplálkozás, erős egyensúlyozás, tudatosság és szerelem kérdése az egész.
A szóra, hogy szerelem, Izabella megborzongott. Majd
huncut ötlete kiült arcára.
– Tulajdonképpen
úgysincs tétje. Úgyhogy egész éjszaka megtapasztalhatnánk még utoljára a
szerelmet.
A férfi félszegen
babrált egy bottal. A sajátja, súlyos depressziója folytán, már rég nem volt
babrálható. Mikor ezt közölte a nővel, az biztató mosollyal simogatta meg a
vállát.
– Akármi is lesz –
mondta Izabella – én nem élek tovább ebben az elfajzott világban. Túl sok
sérelem ért már. És nem hiszek abban, hogy valaha meggyógyulok.
Iszonyatos gyötrelmek
karmolnak minden percben belém, a gyógyszerek meg zombivá tesznek… Nincs más
út, tudom. De a gyönyör mindkettőnkre ráfér még utoljára. Mi lenne, ha a
síneken csinálnánk?
– Ne kuncogj, te
bolond! Bocsi…
– Á, ez a jelző egy
cseppet sem sértő, Sőt, szeretem, ha így hívnak. De hol is jártunk? Tehát,
hajnalig még van idő, és akkor nem csak a tudatom és az égbolt sötétjének
hasadását tapasztalhatnád meg…
*
A szeretkezés sután
indult, majd egy egész sorozat lett belőle. És nem a síneken.
Nyirkos nyögések,
cuppogások, falevélzörejek voltak csak, amik rést ütöttek a tökéletes csend
pajzsán. Ott, ahol a kutya sem jár.
Már az utolsó, ott
átjáró vonat is elrobogott előttük, de egyikük sem gondolt a holnapra. Lesz,
ami lesz – gondolták. Ám leginkább nem gondoltak semmire – úgy szorították
egymást, mintha az utolsó esély sziklaperemébe kapaszkodnának. Voltak
pillanatok, mikor egyenesen úgy érezték mindketten: biztos nem akarnak
meghalni! Átsuhant agyukon a remény szava, akárcsak az addig ritkán érzett,
elemi boldogság.
Tiszta kötelék
szövődött kettejük között azon az éjen. Egyszerű szemmel nevetséges egyéjszakás
kalandnak tűnne az egész, de őket a halálerős élet tapasztotta újra s újra
egybe. A megsejtett megsemmisülés kapujában a leghívogatóbb az élet.
*
…
ott, ahol a kutya sem jár, a hosszú, gyöngyöző éj valóban hajnallá hasadt.
Felriadás…
Csaholás… Marcangolás… Vérebek… Agy… Dobog… Álomférfi… Feleség…
Végül
az önálló életre kelt darabkák. És a fekete örökkévalóság.
Nincs
az a rémálom, mit az Ébredés ne gyógyítana meg.
Immár
boldogan kísértenek a lelkek, míg újjá nem születnek. Cafataik is vígan
elvannak – a kutya sem enné meg őket.
*
Dübb… utolsó dübb.
A vonatom felém
zakatol, bár ez a típus minden gallynál megáll. Meztelenek a fák, meztelenek az
emberek nemcsak a ruha: a bőr alatt is. És az elborultság mögött is a tiszta lap
ege várja, hogy teleírják csillagokkal.
Felszállok.
Néha még eszembe jut az
a klasszikussá vált rémtörténet, amiben egy nő elevenen felfalta párját kora
hajnalban, majd a vonat elé ugrott. A história többi része még hátborzongatóbb…
Kár, hogy nekem nem
olyan élénk a képzelőerőm, mint annak, aki ezt kitalálta.
Olyan fantáziadús
sohasem leszek.
 |
| Kép forrása |
