Paul visszatartott
lélegzettel feküdt a takaró alatt, mozdulni is alig mert. Augusztus közepe
volt, a hőség napközben szinte hömpölygött a bérházak közt, izzott az aszfalt,
gyöngyöztek a homlokok. Estére se sokat javult a helyzet, a legtöbben kitárt
erkélyajtónál aludtak, míg a ventilátor szárnyai lustán kavarták a levegőt.
Paul ezzel szemben szorosra zárta még azt a kicsiny tetőtéri ablakát is. Sőt
még a sötétítőt is lehúzta. Odakinn a melegnél sokkal szörnyűbb dolgok
ólálkodtak.
Fojtogatta a hőség,
csíkos pizsamája csatakos volt az izzadságtól. Fogalma sem volt, meddig bírja.
És a vécére is nagyon ki kellett volna már mennie. Anya megmondta, hogy ne
igyon annyi teát lefekvés előtt, de Paul nem hallgatott rá. Rossz gyerek volt.
Megint. De nem mehetett ki pisilni, mert anya megmondta, hogy reggelig nem akarja
látni. Még egy mukkanást sem akar tőle hallani. És ott volt a Szörny is.
Paul igyekezett
elterelni a figyelmét, és száraz dolgokra gondolni, mint például a sivatag vagy
a gekkója bőre. De akárhogy is próbálkozott a fejébe minduntalan benyomultak a
csobogó vízesések, vad folyamok, és a sikamlós testű halak, amiket az
állatkertben látott az osztályával.
Valahol az utcán
megszólalt egy riasztó, aztán még egy. Közeledik, gondolta Paul, és még
kisebbre húzta magát. Az Álomnyelő. Anya megmondta, hogy eljön azokért a
gyerekekért, akik nem alszanak el időben. Kiszagolja az ébrenlétet, mint a
ragadozók a félelmet.
Nem bírta tovább. Ha
nem megy ki a mosdóba, bepisil. Hátha addigra az Álomnyelő is odébb áll. Lerúgta
magáról a takarót, és óvatos léptekkel az ajtóhoz lopakodott. Résnyire
nyitotta, és hallgatózott. A nappaliban sűrű csend honolt, a hálószobából
nevetgélés és nyikorgás szűrődött ki az ajtó alatt. Paul megkönnyebbülten
lopakodott ki a fürdőszobába.
Anyjának eddig ezt a
pasiját utálta a legjobban. Remélte, hogy ő is hamar odébbáll, mint az összes
többi, de ez itt ragadt, mint a cipőtalpra tapadt rágó. A Szörny. Így hívta
magában. Futkosott a hátán a hideg a csámpás fogaitól és az áporodott cigiszagú
leheletétől.
Most, hogy végre
megkönnyebbült és hideg vizet locsolt az arcára sokkal jobban érezte magát. Az
utcán elhalkult, a riasztók sivítása abbamaradt. Nemcsak anyát, de még az
Álomnyelőt is sikerült kicselezni. Vidáman szökdécselt vissza a szobájába,
persze vigyázva, hogy ne csapjon túl nagy zajt.
 |
| Kép forrása |
Amikor kinyitotta az
ajtaját, tudta, hogy nagy hibát követett el.
A szobát éles sárga ragyogás
töltötte be. Paul percekig nem látott semmit, aztán amikor végre hozzászokott a
megváltozott fényviszonyokhoz, végre megnézhette magának az Álomnyelőt. A
pikkelyei olyanok voltak, mint a folyékony arany, nagy borostyán szemében
bölcsesség és megértés ült. Paul már nem félt.
– Te nem is akarsz
bántani – mondta egyszerűen. A hangjában felismerés csengett. – Anya hazudott.
Az Álomnyelő válasz
helyett szomorúan pislogott. Paul az ágyhoz szaladt, mert még sem indulhat egy
ilyen hosszú útra kedvenc alvós társa nélkül.
– Paul, mi a francot
csinálsz? Megmondtam, hogy nem akarok egy árva hangot sem hallani – kiabálta
rekedten a másik szobából az anyja.– Most bemegyek, és ha az ágyon kívül
talállak, nagyon megverlek!
– Ideje menni – mondta
Paul, és átölelte az Álomnyelő nyakát. Sokkal puhább volt, mint amire
számított, és napfény és banános muffin illatát árasztotta magából.
Amikor Paul anyja
betántorgott a szobába, már csak annyit látott, hogy a fia és az Álomnyelő
beleolvadnak a csillagfényes éjszakába.
