Én, Alfonso Colo, a
Szent Inkvizíció főinkvizítora az Úr 1516. esztendejében, július havának
harmadik napján indultam el Madridból, hogy farkasszemet nézzek az ördöggel.
A Mindenható művén történő munkálkodásomat évek hosszú során
keresztül az erélyesség és az eredményesség jellemezte; huszonkét eretneket
égettettem meg, tizenkettőt pedig fölakasztattam, akik inkább beismerték
bűneiket és megtértek, minthogy csenevész testüket a tűz eméssze el, bensőjüket
a pokol kénköves leheleteként a sűrű, fekete füst marja szét. Mindegyikük úgy
hagyta itt a földi siralomvölgyet, hogy pergamenné aszott bőrük viselte
személyes billogom tüzes lenyomatát. A pecsétet saját pénzből rendeltem egy
madridi kovácsmestertől, aki – kérésemre – az alábbi föliratot kalapálta ki
vasból: A IMPI CISI[1]. A billogot mindig magamnál hordom, ahogy a
szintén fémből öntött keresztet a nyakamban.
E tagadhatatlanul Istentől való eredményesség kényelmes, bár
korántsem fényűző életet biztosított számomra, amelyet – sajnálatos módon –
utazásom három napja alatt kénytelen voltam nélkülözni. Az utat a navarrai
Santa Lucíáig lóháton tettem meg, bár tisztemnek és föladatomnak bizonnyal
kijárt volna a fogat is. A sietséget nem pusztán vallási, sokkal inkább
politikai okok indokolták. Pár nappal indulásomat megelőzően a navarrai püspök
nagy diszkrécióval arról értesítette Tomás de Torquemadát, a spanyol inkvizíció
vezetőjét, hogy Santa Lucía falujában – a helyi plébános elmondása szerint –
egy harminckét éves özvegy, bizonyos Felícia del Carpio porhüvelyét az ördög
szállta meg. Nincs egy éve, hogy Navarra a Spanyol Birodalom részévé vált,
amely integráció az áldásos egyesítési folyamatok újabb állomását jelentette a
zsidók 1492-ben, valamint a mórok 1502-ben történő kiűzetését követően.
Elengedhetetlen tehát, hogy a korona – amelyet az inkvizíció föltétel nélkül
szolgál, hiszen független a római egyháztól – a kulturális és vallási
fennhatóságát az új territóriumokra is kiterjessze. Egy ördögszállta
asszonyszemély este pedig precedensértékű, kivizsgálása és az autodafé[2]
nem tűrhet halasztást.
Utamon öt királyi poroszló kísért el; alig múlhattak
húszesztendősek, nem csoda, hogy jobban bírták a lovaglást, mint jómagam.
Kénytelen vagyok beismerni, hogy a Navarrába tartó poros kereskedőösvényeket
rövidebb idő alatt is meg lehetett volna járni, de kísérőimnek nem volt
ellenére a kényszerű második éjszaka egy út menti fogadóban, ahol nem csupán
bort mértek, de a cselédek egyéb szolgáltatásra is kaphatók voltak, mint a
vacsora fölszolgálása. Bizonnyal a szobám falára erősített fakereszt nyomta el
bennem a vágyakat, és nyújtott békés szunnyadást a szomszédból átszüremlő
zajok, neszek, sóhajok és sikolyok dacára.
Július hatodik napján érkeztünk meg Santa Lucía falujába,
amelyet legnagyobb jóindulattal is csupán porfészeknek – kétségeim sem voltak
afelől, hogy ősszel, télen és tavasszal sárfészeknek – lehetett volna nevezni.
A piactér északi oldalán úgy ágaskodott a hófehérre vakolt templomtorony,
akárha Isten ujja lenne, tetején a keresztet magasan az előkelőbb
kereskedőházak és a birkapásztorok szerényebb kunyhói fölé emelve. A templom
előtt a navarrai püspök és falu plébánosa fogadott bennünket. Előbbi karót
nyelt, magas, karvalyorrú, idős ember volt, hatalmának minden címerét magára öltve,
utóbbi kövér, alacsony férfiú, egyenetlenül borotvált tonzúrával, szakadozott
reverendában. E szerény külső nem tévesztett meg; elindulásom előtt
tájékozódtam róla, hogy a plébános minden földi jóval ellátva éli korántsem
szerzeteshez méltó életét, beleértve a háziasszonyához fűződő bűnös kapcsolatát
is. A püspök biztosított róla, hogy a falu elöljárója majdan estvére kelve
csatlakozik hozzánk, hivatalos ügyek intézése még Pamplonában marasztalja.
Az igazat megvallva nem tetszett, amit láttam. Az aprócska
falu nem tűnt alkalmatosnak az autodafé megtartására, az ítélkezés székhelyét
legalábbis Pamplonába kellett volna áttenni. Annak ellenére adtam hangot
aggályaimnak, hogy a piactéren már javában hordták a rőzsenyalábokat a földbe
ásott cölöp köré, mintha a jövendő ítélet nem is lehetne más, mint máglyahalál.
Magamban igazat adtam az utasítást kiadónak – vélhetően a plébánosnak – és a
szorgoskodóknak; lehetetlennek tetszett egy ördög által megszállt asszonyt
bűnbánatra kényszeríteni. A navarrai püspök viszont azon a véleményen volt,
hogy az ítélőszéket igenis a faluban kell fölállítani, a lakosságot nem szabad
megfosztani a látványosságtól. Az ítéletnek így is gyorsabban megy híre, akárha
szélvihar söpörne végig a vidéken.
A délutánt pihenéssel töltöttem a plébánia vendégszobájában,
kísérőimet a falu egyetlen fogadójában szállásolták el. Vacsorára birkahúst
szolgált föl a plébános háziasszonya – ha nem Isten szolgálatának szenteltem
volna az életemet, magamban föloldoztam volna a kövér kis papot –, s miközben
én a porhanyós falatokkal és a finom vörösborral telítődtem, a plébános és az
elöljáró – aki az estebédre valóban visszatért Pamplonából – egymás szavába
vágva mesélték el Felícia del Carpio történetét.
– Felíciát, a falu közmegítélés szerint is legszebb leányát, édesatyja tizenöt esztendősen adta férjhez Santa Lucía leggazdagabb
gyapjúkereskedőjéhez, Cristóbal Porrashoz, – kezdte a plébános. – Nyilván nem
elvárható, hogy a kényszerházasságok szerelmet gerjesszenek, Felícia és
Cristóbal esetében mégis ez történt. A pár tizenöt éven keresztül példás életet
élt, bár házasságukat nem kísérte gyermekáldás. Felícia hűséges feleségnek és
erényes háziasszonynak mutatkozott a bőségben, és akkor is, amidőn a
gyapjúkereskedelemre mostoha idők járták. A szerelem és a békesség korszaka
addig tartott, amíg Lázaro Pérez meg nem érkezett Santa Lucíába. Hogy honnan
jött, senki sem tudta, bár rebesgették, Katalóniából – talán Barcelonából –
menekült a törvénykezés elől. Egyetlen nap és éjszaka elegendőnek bizonyult,
hogy a piperkőc, fess férfi az állhatatos Felícia fejét elcsavarja, s ágyába
vigye. A hűtlenségre sajnos – vagy éppen hogy szerencsére – fény derült.
– Tudnia kell, szentatyám, –vette át a szót az elöljáró,– hogy
Navarra hercege, mint hűbérúr, bizonyos önrendelkezési jogokat a települések
saját hatáskörébe utalt, leginkább az egyház közbenjárására. Ezek közé tartozik
a házasságtörések megítélése és büntetése. Santa Lucía elöljárósága főbenjáró
bűnként kezelte – s kezeli a mái napig – a házaséleten kívüli paráznaságot, amelynek
bizonysága esetén a legsúlyosabb ítélet róható a házasságtörőre, lett légyen az
férj vagy feleség. A csalfa fél csakis abban az esetben kerülheti el a bitót,
ha párja nyilvánosan, a kivégzés napján megbocsát néki, és vállalja, hogy hites
társakén él véle tovább.
– Valóban, – folytatta a plébános, Felíciát ítélőszék elé
állították, s rövid tárgyalás után – a tanúk szavahihetőségéhez kétség sem
férhetett – akasztásra ítélték. A kivégzés napján, nyakában a kötéllel, Felícia
oly keservesen zokogva könyörgött a vérpadon, hogy Critóbal Porras szíve
megesett rajta. Úgy tűnt, a falu népe ez esetben látványosság nélkül marad.
Megbocsátó férj és hűtlen feleség tovább folytatták házaséletüket, miközben
Lázaro Pérez fülét-farkát behúzva sunnyogott tova Santa Lucíából.
– Nem telt bele egy esztendő, – használta ki a kínálkozó
alkalmat az elöljáró, míg a plébános nagyot kortyolt a kupájából, – és Felícia
rajtakapta Cristóbal Porrast, amint a fogadósnét gyömöszöli a hitvesi ágyukban.
A fogadós, Juan Contreras felesége korántsem volt oly szép mint ő, ám annál
odaadóbb. A gyapjúkereskedő kisvártatva ugyanazon ítélőszék előtt találta
magát, amely a közelmúltban akasztófára küldte a nejét. Cristóbal nem
hullajtott könnyeket, csak bánatosan nézte Felíciát a bitó árnyékában, de a nőiességében
és hiúságában meggyalázott asszony elfordult tőle. A lajtorját ellökték, Porras
pedig rángatózó lábakkal, pantallójának ágyékrészén sötét folttal hagyta maga
mögött a földi létet.
– Az özvegyen maradt Felícia del Carpiót ettől kezdve mintha
kicserélték volna, – szőtte tovább a történet fonalát a plébános. – Nem tudni, az
ördög csak ekkortájt bújt beléje, vagy mindig is benne rejtezett. Elég az
hozzá, hogy a templomot eztán elkerülte, se misékre, se gyónni nem járt többé.
A gyapjúkereskedést átadta Porras fivéreinek, házukban pedig sajátságos műhelyt
rendezett be. Alkímiával nem foglalkozott ugyan, de mindenféle kenőcsöket,
pirulákat, elixíreket készített, és árusított titokban. María González eskü
alatt vallotta, hogy egy esetben szemtanúja volt, amint Felícia kitekeri egy
tyúk nyakát, hasát fölvágja, majd kiemeli a tojócsövében rekedt tojást. Annak
sárgáját kétes eredetű szublimátokkal vegyítve kapta meg ama kenőcsöt, amely –
elmondása szerint – ajzószerként használatos, ha a férfi vesszejére kenik, de
csupán a házasságon kívüli együttléteknél fejti ki áldásos hatását. Egyre
többen és többen számoltak be Felícia nem Istentől való adottságainak,
képességeinek használatáról. Cornelia Sanchez több ízben is látta levitálni, a
hirtelen előkerült Lázaro Pérez pedig azt bizonygatta, hogy nem volt tudatában
tetteinek, amikor azt a némbert az ágyába vonta, vagyis hogy megdelejezhette tekintetével a beléje
költözött démon. Ezek lehettek pusztán az emberi rosszindulat megnyilvánulásai
is, viszont Rozalía Velázquez vádját már komolyan kellett venni. A bábaasszony
megesküdött mindenre, ami szent, hogy férjét Felícia mérgezte meg, mégpedig
macska képében. Saját két szemével figyelhette meg, amint a fekete jószág a
betegágyában fekvő ura mellkasára telepszik, és pofájából valamely mérgező
nektárt csöpögtet az öntudatlan férfi szájába. Aztán tanúja volt a csodálatos
metamorfózisnak, amint a macska, dolga végeztével, Felíciává alakult át.
Lenyeltem az utolsó falatot, és megtörültem a számat.
Szeretném látni, mondtam. Szükségtelen, válaszolta az elöljáró és a plébános
csaknem egyszerre. Kérdő tekintetemre a kövér kis pap vonakodva bár, de
elmondta, hogy személyem részvétele az autodafén puszta formalitás, az ítélet,
amellyel Navarra példát kíván statuálni Madrid felé történő hűségét
bizonyítandó, már akkor megszületett, amikor én még útnak se eredtem. Dühösen
álltam föl, és tértem nyugovóra, tudván, hogy nem dacolhatok sem a koronával,
sem az őt szolgáló Szent Inkvizícióval. Álmomban tisztán láttam Cristóbal
Porras kötélen függő tetemét, mindannak ellenére, hogy nem ismertem.
Másnap reggel – ragaszkodván ahhoz, hogy láthassam Felícia
del Carpiót – utasítottam a plébánost, hogy vezessenek az özvegy cellájába. A
szerencsétlen asszony már túlesett a kínzásokon. Ujjairól hiányoztak a körmök,
tüzes vas által pörkölt sebhelyek látszódtak mindenütt a bőrfelületeken,
amelyeket a szakadt vászonruha szabadon hagyott. Valamikor hollófekete haja fénytelenné vált,
szürkés csimbókokban hullott a homlokába. Elegendő volt egy pillantást vetnem
üres tekintetére, hogy megállapíthassam, szó sincs itt semmiféle ördögről,
pusztán egy zavarodott, lelkiekben összeomlott, harminckét éves kora ellenére
dupla annyinak látszó asszony néz reám, akit kitaszított a faluja, a magasabb
politikának köszönhetően pedig az országa is.
Az autodafé rövid és célravezető volt. Felícia del Carpiót
máglyahalálra ítéltük. Az özvegy kínzásoktól megbomlott elméje azt sem fogta
föl, hogy hol van és mi történik körülötte, ezért a bűneit sem beismerni, sem
megbánni nem tudta. Szégyenkezve, hogy továbbkínzom már amúgy is agyongyötört
testét, a vállába még belenyomtam tüzes billogomat, amint a piactéren
fölállított máglyához kötözték. Ahogy az éledő tűz lángjai a lábába nyaltak,
torkából artikulátlan sikolyok törtek föl, s ordítása mindaddig tartott, amíg a
füst ki nem szorította tüdejéből a levegőt. Aztán csak a fahasábok ropogása
hallatszott.
Mivel több éjszakát nem kívántam eltölteni Santa Lucíában,
kísérőimmel a kivégzést követően rögvest hazaindultunk. Csupán kötelességtudatból,
és semmiképp sem tiszteletből köszöntem el a plébánostól, a falu elöljárójától
és a navarrai püspöktől.
Utunk második napján martalócok támadtak ránk. A túlerőnek
köszönhetően az öt poroszlót azonnal levágták. Engem lerángattak a lovamról,
mégis – különös és megmagyarázhatatlan módon – fölülről figyeltem az
eseményeket. Csodálkozva vettem észre földre hanyatló testemet, üveges
tekintetemet, fültől fülig átmetszett torkomat –
– a négy elem képlékennyé válik, összeolvad,
megszilárdul, kikristályosodik, széthasad, majd darabjaira hullik. A darabok
szétszóródnak, elporladnak, léggé válnak, sötétség és fény vesz körül. Apró
ponttá zsugorodik a világmindenség, majd kitágul, áttetsző falú csővé
formálódik, amely önmagába hajlik vissza. A lélek választja a testet – akkor
tudtam, már nem tudom.
Érdeklődve szemlélem a tükörképemet. Amióta a tudatos énem
irányít, minden reggel látom magamat. Valahonnét a mélyből – talán a lelkemre
rakódott rétegek közül – holmi emlékfoszlányok felsejlenek, mint kamaszkoromban
ágyékomon az első sötét szőrpihék. Előtűnnek, de egésszé nem állnak össze.
Tetszem magamnak. Szép vagyok, és nem csupán az én
megítélésem szerint. Hajam hollófekete, egyenesszálú, dús. Fürtjeim
engedelmesen hullanak kemény, kerek melleimre, ahogy a kalászok hajlanak a
kasza alá aratáskor. Van egy festményünk a nappali falán, talán erről jut
eszembe a hasonlat. Mellbimbóim széles udvara akkor váltott halvány
rózsaszínből sötét rózsaszínbe, amikor megjött az első vérzésem. Az arcom...
Nos, az arcom akár egy angyalé. Derekam karcsú, csípőm gömbölyű. A bőröm
tejfehér – szerencsére akadnak férfiak, akik nem az agyonszoláriumozott nőkre
gerjednek.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem...
Ha Párizs a fény városa, akkor a navarrai Estella az
árnyaké. Bármerre indulok, ott ólálkodnak mindenütt, télen, nyáron, alkonyatkor
és délben. Nem félek. Mindig akad, aki hazakísérjen. Miguel igazán jó fiú, most
vele járok. Jóképű, kisportolt, és jogi egyetemre jár Pamplonában.
Éjfél van, hazakísér. Még nem történt meg AZ. Még kéretem
magam kicsit. Keresztülvágunk a városi parkon. Kialszanak az utcai lámpák, és
megint jönnek az árnyak. Miguel megcsókol, simogatja a melleimet.
–Tudtad, hogy
Estella egy kicsiny faluból nőtt ki?– suttogja a fülembe.
–Nem, válaszolom,
miközben duzzadt férfiasságát simogatom vászonnadrágján keresztül. – Santa
Lucíának hívták, – hörgi, keze felemeli könnyű, nyári ruhámat, és a bugyimba
nyúl.
Ellököm.
Ellököm.
– Ne! Ezt ne!– kiáltom.
Közelebb nyomul, ki tudja, honnan, kést
vesz elő. Gombolja a nadrágját. A pengét a nyakamhoz szorítja.
– Ha sikoltasz,
elvágom a torkodat!
Nagyon fáj, ahogy belém hatol. Minden egyes lökése roncsol
és szakít. Miguel sóhajaival egy ütemben dobol a vér a dobhártyámban. Késének
éle felsebzi nyakamon a vékony bőrt. Aztán elélvez, én pedig megdöbbenve
bámulom a testemet valahonnét felülről. Combjaimon végigfolyik Miguel vérrel
elkeveredett magva, torkomon hatalmasra tátott szájat metsz a borotvaéles
késpenge.
Vállamon vörös hegtetoválásként válik láthatóvá a felirat: A
IMPI CISI.
Én, Gabriela Beluga, a tizenhét éves gimnazista, 2016.
július hetedikén, a navarrai Estellában farkasszemet nézek az ördöggel.
