Egy kicsit sem csodálkoztam azon, amikor a
kormány bevezette a mindenkit érintő lehallgatásokat. Már korábban is megtették
ezt, csak nem hivatalosan. Ma már minden annyira a számítástechnikától függ,
hogy néha elgondolkozom rajta, mennyire ki vagyunk szolgáltatva ennek az
irtózatosan gyorsan fejlődő tudománynak. Lényegében egy hosszabb ideig tartó
áramszünettel el lehetne intézni az emberiséget. Az internet megbénulásáról nem
is beszélve. Az maga lenne a katasztrófa.
Tehát világossá vált mindenki számára, talán
a nyomornegyedeket kivéve, hogy most már minden elektronikai eszközben,
lehallgató készülék lesz. De csak is azért, hogy könnyebb legyen kiszűrni a kormányellenes
gondolatok tulajdonosait. Nem tudom furcsának, vagy természetesnek véltem azt a
tényt, hogy semmivel sem vettek az emberek kevesebb telefont, tévét, tabletet,
vagy bármilyen más eszközt. Ez az eredmény még egy dolgot tett világossá
számomra: az embereknek nem nagyon vannak már kormányellenes gondolatuk; vagyis
nincs mitől félniük.
 |
| Kép forrása |
Nekem viszont vannak, hiszen én vagyok a
Hallgató. Minden okom megvan a félelemre, ezért semmilyen technikai eszközöm
nincs, még ezeket a sorokat is papírra vetem, ceruzával. Szeretem a ceruzákat.
Annyira, hogy gyűjtöm is őket. Több ezer darab van belőlük. Nem hiszem, hogy
sokat érnének.
A lakásom is tiszta. De csak azért, mert nem
beszélek. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen speciális módon engem is
lehallgatnak, de hiába.
Minden megbízatásom papíron érkezik. Nem tudom,
ki küldi, és azt sem, hogy miért. De nem is érdekel. Abban viszont biztos
vagyok, hogy nem az államnak. Általában pénzzel fizetnek, de ha tudnak a
listámon szereplő könyvekkel is, akkor általában azt szoktam választani.
Én vagyok a Hallgató, és az a dolgom, hogy leírjam
azt, amit hallok. Csak a ceruza, vagy a toll hangját hallom, amint a papíron
csúszik. Semmi mást.
Megkapom a felvételt, ami tartalmazza az
írást. Ezek a hangok másoknak semmit nem jelentenek. Nekem viszont igen.
Az egész országra kiterjedő lehallgatások után,
senki sem mert telefonon beszélni, e-mailt küldeni, chatelni, sőt, már az
internetes fórumokat sem használták. Az egyetlen módja volt az információ
áramlásának a papír, és a ceruza. Ezt szinte lehetetlen volt lehallgatni,
bármilyen furcsán is hagnzik. Ettől függetlenül a lehallgató készülékek
ugyanúgy működtek tovább, viszont csak azokat az értelmetlennek tűnő hangokat
rögzítették, amiken a ceruza hegye rótta a papírt. Még elképzelni is nehéz,
hogy ezek a hangok valakinek is jelentsenek valami értelmeset, valami
megmagyarázhatót. Itt jöttem én a képbe: nekem ezek a hangok betűket, szavakat,
aztán mondatokat jelentettek. És ezért mindenki engem akart: A Hallgatót.
A kormánynak elvből nem dolgoztam, soha nem
tudnék egy diktátor szolgája lenni. A különböző kormányellenes csoportokkal sem
szimpatizáltam, habár sokszor megfordult a fejemben, de arra a következtetésre
jutottam, hogy az ellenzék is ugyanolyan, mint a diktátor, csak éppen egy pár
székkel arrébb foglal helyet. Tehát úgy döntöttem, hogy minden felkérést
megpróbálok felmérni, hogy kinek, és miért. De ez sem működött sokáig, mert alapvetően
sikerült megmaradnom érző embernek, akinek rendkívül kifinomult volt a hallása.
Ezért úgy döntöttem, hogy mindenkinek dolgozom, csak a kormánynak nem. Ez azzal
a következménnyel járt, hogy minden egyes felkérést aprólékosan meg kellett
vizsgálnom, az elveim talpon maradása miatt. Ez eleinte komoly
megpróbáltatásokat okozott, de hamar rájöttem a dolgokra: a kormány hamarabb
megölne, mint hogy bizalmat szavazzon nekem. Ilyenek a diktatúrák. Tehát ahogy
jöttek a felkérések, beigazolódott a feltevésem, miszerint a kormányt nem
érdekem, vagy még nincs tudomása rólam.
A felvételeket mindig az erdőbe kértem,
mindig más és más fák tövéhez. Rettentően féltem attól, hogy beleesek a hatalom
csapdájába. Ezért mindig figyelnem kellet. Mindent gyanúsnak találtam, de úgy
tűnik hiába. Egyik megrendelésemben sem találtam összefüggést a kormány dolgaival.
Legtöbbször tiltott szerelmi kapcsolatokat, számomra teljesen értelmetlen, érdektelen,
és közömbös dolgokat, szavakat, mondatokat hallottam, vagyis olvastam ki a felvételekről.
Mint már említettem, nem foglalkoztam azzal, hogy mit hallok. Abban viszont
biztos vagyok, hogy a kormány mindent megtett volna értem. Pontosabban azért,
amit tudok.
A hatalom mindenkire kiterjedő lehallgatásai csak
azon keveseknek esett zokon, akik tiltott dolgokat követtek el: kritikusan gondolkoztak,
tiltott szerelembe estek... A lehallgatások ellen szinte csak egyféleképpen
lehetett védekezni: minden technikai eszköz nélkülözése, a beszéd mellőzése, és
mindent papírra vetni. Így a kormány semmit sem hallhatott, csak a ceruzák siklását
a papíron. De ez kevés volt.
Lényegében mindenki lehallgatott mindenkit,
és mindenki csendben maradt. Aki pedig nem volt elég óvatos, azt elvitték.
Több éve csináltam már
a hallgatást, és semmi olyasmi nem történt, ami igazán felkeltette volna az
érdeklődésemet addig a pillanatig, amíg személyesen meg nem keresett egy nő. Fogalmam
sem volt róla, honnan tudja, mivel foglalkozom. Úgy tűnik nem voltam elég
óvatos. Megrémített, amikor nyíltan, és őszintén a szemembe mondta, hogy ki
vagyok, mivel foglalkozom és még a nevemet is tudta. Persze mindent letagadhattam
volna, de nem tettem, mert éreztem, hogy ez a nő őszinte, és óriási bajban van.
Kétségbe volt esve, a lányáról volt szó. Nem tudtam eldönteni, hogy igazat
beszél-e, de a megérzésem azt súgta, hogy igen. Arra kért, hogy találjam meg a
lányát. Elmondta, hogy szerinte a kormány emberei rabolták el. Állítása szerint
a birtokában volt egy felvétel, de senki nem beszél rajta. Csak sistergés, és
csiszolás hallatszik rajta. Amikor megkérdeztem, hogy honnan szerezte a
felvételt, azt mondta, hogy a kormánytól. Erre megdöbbentem, és megint nem
tudtam, hogy mit gondoljak. Mint már említettem, nagyon óvatosnak kell lennem.
Igazából nem érdekelt, hogy a kormány felvétele-e, vagy sem, a baj az volt,
hogy a nő látott engem. Ha most azt mondom neki, hogy megcsinálom, akkor
elárulom magam.
Tehát közöltem vele, hogy nem én vagyok az az
ember, akit keres, de tudom, hogy ki ő, és segítek eljuttatni hozzá a felvételt.
A nő nem hitt nekem, de úgy tűnik vakon bízott bennem, és abban, hogy én vagyok
az, akire szüksége van.
- Mivel fogok tartozni? – kérdezte rémülten.
- Először tudjuk meg mi van rajta. – vágtam
rá azonnal, és mintha elárultam volna magam. A nőt ez egy kicsit sem zavarta.
- Mikor? – kérdezte, és láttam, hogy nagyon
sürgős neki a dolog.
- Hamarosan jelentkezem. – ígértem.
Azonnal haza mentem, és háromszor is
leellenőriztem, hogy nem követtek-e. Ennyire még soha nem akartam biztos lenni
a dolgomban. Felmentem a fa tetejére, majd órákig ültem, és figyeltem.
Semmilyen rendellenes, vagy különleges zajt nem hallottam, ezért úgy döntöttem,
munkához látok.
A fejhallgatót felvettem, aztán elindítottam
a felvételt. Úgy, ahogy szoktam: először normál sebességgel, majd fokozatosan
lassítva. Különös érzés fogott el, pedig semmi különöset nem tapasztaltam a
felvételen. Ha ez tényleg a kormányé, akkor nem sok titkosítást használnak.
Legalábbis elsőre úgy tűnt. Ehhez a munkához hatalmas összpontosításra, és
nyugalomra van szükség, ami most valahogy nagyon messze állt tőlem.
Egyfolytában a nő járt a fejemben: ki lehet, és mit akarhat valójában? Aztán
hirtelen minden eltűnt, ami eddig zavart.
Egy hosszú vonal, valószínűleg lefelé, és még
egy, de az hosszabb, de nem egyenes. Íves. D. Két hosszú, és egy rövid.
Klasszikus A, de lehet, hogy H. Majd meglátjuk. Kettő hosszú. Biztosan a V, ha
nem a T. Soha nem lehet tudni. Egy hosszú. Csakis az I lehet. Három hosszú, és
mintha egy kicsit gyorsabb lenne, mint a többi. N. Még egy I. Aztán még egy A.
Ez így Davinia. Egy régi név. A nő lányának a neve. Ezután az egész felvétel,
mintha szándékosan össze lenne koszolva. Valamit el akarnak rejteni. De előlem
nem lehet. Még tovább lassítottam a felvételt, annyira, hogy már kezdett számomra
is kibogozhatatlan lenni. De lassan minden kivehetővé vált. Három vonás.
Hosszú, rövid hosszú. H, vagy A. Marad mind a kettő. Még egyszer. Újra
maradnak: H, A. Hosszú, rövid. T, vagy L. Klasszikus O. Eltéveszthetetlen.
Aztán újra hosszú, rövid: T, L. A szalagnak hirtelen vége szakad, tovább
hallgatom a néma csendet. Érzem, hogy van még valami. Vagy talán ez az, ami
tartogat nekem valamit: ez a véget nem érő üresség. Lassítsam le a csendet? Azt
is meg tudom tenni. De legyen meg a második szó. Nem nehéz: HALOTT. Davinia
halott. Egy kicsit megrémültem, mert ez bizonyára azt jelenti, hogy a nő hiába
szólt nekem. Úgy döntöttem tovább hallgatom a némaságnak tűnő felvételt.
Idegfeszítő volt. Néhány percig semmit sem hallottam, aztán nagyon halk, és
apró vonások hallatszottak. A jelenlegi sebességtől jobban már nem tudtam
lelassítani a lejátszást. Becsuktam a szemem, és feszülten figyeltem. Két
vonás, ismétlődve. Ez ugyanaz. Az első hosszúnak tűnik, a második rövidnek. A T
lehet. Ez megy egy percig. Aztán négy vonás. Egy hosszú, három rövid.
Félreismerhetetlenül E. TE. Még egy perc. Akkor még nem értettem. Aztán egy
perc csend. Egy hosszú, és egy hosszabb. Gyorsan, egymás után. I. S. TE IS.
Ekkor minden világossá vált számomra. Én is halott vagyok. Megfogtak. Hirtelen
felkaptam a fejem, majd zajokat hallottam lentről. Figyelni kezdtem, és ez a
tulajdonságom lett a végzetem: tudtam, hogy körbevették a fámat. Sokan voltak,
nagyon sokan. Hallottam, amint felfelé jönnek. Esélyem sem volt. Kis faházam
minden oldaláról alakok ugrottak be, törve, zúzva. Letepertek a földre,
fejemet, egy hirtelen belépő ember felé fordították. A nő volt az. Egy papír
volt nála. A fejemet a földhöz nyomták, a papírt a fülem mellé tette valaki.
Majd írni kezdett, én pedig rettegve hallgattam.
