A
dél-pesti főkapitányság telefonvonalai égtek, a szentlőrinci lakótelepen több
megmagyarázhatatlan eltűnést és halálesetet jelentettek be mára virradóan. A
kivonuló rendőrök és egészségügyi alkalmazottak értetlenül álltak a történtek
előtt, a térfigyelő kamerák pontban éjfélkor kikapcsoltak és nem rögzítettek
semmit. Üres, statikus zaj volt a felvételeken. Pánik és kétkedés lopta be
magát a kerületben lakók szívébe, mikor megjelentek a fekete ruhás
kormányügynökök és kordonnal zárták el az épületsort. A környéken kikérdezett
tanúk elmondása alapján nem történt semmi szokatlan. Egy idős hölgy azt
nyilatkozta, hogy nála baráti társaság volt, akik későn távoztak, mégsem
tapasztaltak semmi rendkívüli dolgot. A történtek után a bejárati kapuk felett
megjelentek a fekete színű zászlók, az itt élők némaságba burkolództak és
szótlanná váltak. Csak a gyerekek tudták, mi történt valójában, de rájuk nem
hallgatott senki. A játszóterek a sötétedés beköszöntével elnéptelenedtek és a
kicsik maguktól mentek haza, egy se várta meg szülei hívását. Lefekvés előtt
azért imádkoztak, hogy a tegnap átélt szörnyűségek ne ismétlődjenek meg újra.
Esteledett, az éjszakai
sötétség fekete lepelként szállt alá a lakótelepi bérházakra és homályba
borította a paneldzsungelt. Az ablakokban kigyulladtak a lámpák fényei, és a
telepiek behúzódtak otthonaik védelmébe. A családosok begyűjtötték gyerekeiket
a házak közt elterülő játszótérről. Üvöltve, sírva jöttek a kicsik, hisz
játszani akartak, de szüleik egy mondattal beléjük fojtották a hisztit:
– Annyiszor mondtam
neked, esténként nem szabad kint maradni ilyen sokáig. Azt akarod, hogy éjben
prédára leső lények vigyenek el? A névtelen rémségek erre portyáznak, és olyan
magányos kisfiúkat falnak fel estebédre mint ti, hogy feneketlen gyomrukban az
idők végéig emésszék őket! Így akarjátok végezni?
Árpi és barátai
abbahagyták a játékot, kiesett kezükből a homokozólapát és riadt szemekkel
néztek a magából kikelt Apára és Anyára. Csendesen, bűnbánó pillantások közt
mentek haza, ettek pár falatot és lefeküdtek aludni. Szüleik furcsállották,
hogy még az esti rajzfilmet sem nézik meg, de nem firtatták sokáig a kérdést,
mert az egész napos robottól fáradtak voltak.
A játszótéri gyerekek
csak forgolódtak a sötétben, nem akart szemükre jönni a megnyugtató álom, a
homokozónál hallott rémségek kavarogtak bennük. A szoba sötét zugaiból az
általuk ismert és ismeretlen dolgokból összegyúrt rémalakok bukkantak fel és a
nevüket suttogták. A félhomály összefolyt a szemük előtt és egy ballonkabátos
alak bontakozott ki belőle. Remegni kezdtek a félelemtől mikor elindult feléjük
és sikoltva ébredtek fel a hagymázas rémálomból.
Szüleik óvó karjaiba
burkolódzva sírtak hajnalig, majd álomba merültek.
Az
Ősi Istenek Öreganyja vénségesen vén volt, kontinensről kontinensre járva élte
időtlen életét a halandó emberek világában. Egyetlen társa a vándorlásban az
éteri entitás, Tindalos volt, aki egy kutyatestbe rejtve védte gazdáját a
széltől is.
Kordovitz Micit
mindenki ismerte a telepen.
Nem tudta senki
megmondani, mióta lakhat itt. Az idősebb generáció még emlékezett rá, ahogy a
frászt hozta rájuk kiskorukban, mikor kockás mamuszában mindenféle éji
démonokról és egyéb rémségekről hadovált, ha kint maradtak sötétedés után a
játszótéren.
Mici néni alapvetően
kedves, idős hölgy volt, alacsony, kerek és ráncos, mint egy vén alma. A
kézfején csillag alakú májfolt és az orrán lévő bibircsókok miatt joggal
hihette mindenki a telep boszorkájának. Ő ennek ellenére barátságos maradt az
itt lakókkal, és csak ritkán szólította meg őket, de régi rigolyái – mint a
gyerekek ijesztgetése – megmaradtak. Ezt kifejezetten kedvelte.
Élemedett kora dacára
minden reggel elment a piacra kenyérért és tejért, az úton elkísérte szénfekete
tacskója, Mogyoró, aki megcsaholta azt, aki mellett elhaladtak, de sosem
harapott meg senkit.
A mai különleges nap
volt az idős hölgy életében, mert vacsoravendégeket várt.
Hála a bolygók és a
csillagok együttállásának, éjfélkor megnyílik a kapu és a csillagközi vándorral
megérkeznek a hideg űrbe költözött fiai. Ritka alkalom ez, százévente egyszer
történt ilyen és nem tartott tovább egy órácskánál. Ennyi idejük jutott
egymásra és mint annyiszor, az anyjuknál, Micinél gyűltek össze. Ám ahhoz, hogy
mindenki elégedett legyen, meg kellett tenni a szükséges előkészületeket. Mici
néninek be kellett vásárolni, ételt készíteni és a szobát is átrendeznie, hogy
fiai kényelmesen elférjenek. Nem egy közülük akkorára nőtt, hogy az egész
világot beboríthatná, de ilyen alkalmakkor ők is hétköznapibb külsőben jelentek
meg.
A bevásárlással kezdte
az előkészületeket. A hozzávalókat már hetekkel ezelőtt megrendelte. A piacon
Péter, a hentes, pult alól adta neki a tiltottnak számító emberhúst, belső
szerveket és a lélekesszenciát. Feneketlen kerekes kiskocsiját telipakolta és
tacskójával az oldalán hazacsoszogott nyolcadik emeleti dél-pesti
panellakásába.
Remélte, hogy az
ötvenöt négyzetméteren kényelmesen elfér majd a rég nem látott család, a
biztonság kedvéért kitakarított és feltöltötte vérrel párásító készülékét.
Legkedvesebb gyermeke már kis korában se szerette, ha nevén szólítják, kényes
is volt és a vérszagú, sárgára mázolt helyeken érezte jól magát. A fekete
gyertyákat és a lecsupaszított kecskefejet – régi ajándék volt ez egy kelta
hódolójától – a kredencre tette, és arrébb tolta a tévéjét, majd egy kockás kis
abrosszal letakarta, hogy ne marja bele magát a vér a képernyőbe. Felment az
ára ezeknek a műszaki cikkeknek mostanában, és csekély nyugdíjából nem futotta
volna újra. Ősi kincseit – az atlantiszi ékszereket és a Dzsertől kapott mázas
kerámia korsókat – pedig nem akarta zálogba csapni, csakhogy ilyen földi
hívságoknak hódoljon.
Miután végzett a
nappalival, várta a konyha, és Mogyi hízelgéséből tudta, a kis vakarcs éhes.
Sajnos kedvencének még várnia kellet, hogy jusson neki is valami ínycsiklandó
finomság. Meghámozta a zöldségeket és feltette a vizet forrni, közben a
rádióban az „Önök kérték” szólt, és rég hallott dalok csendültek fel, amit
együtt énekelt az előadókkal.
Lejjebb vette a lángot
a savanyú krumplileves alatt és beletette a veséket és májakat a húsz literes
edénybe, két csepp lélekesszenciával és három evőkanál sóval ízesítette.
Gondolt a kis Mogyoróra is, a bőrredőket és a húst felcsíkozta neki, a tacsi
pedig farokcsóválva falta az emberi húst és zsírt. A leves rottyant egyet,
beletette a tejfölt és takarékra vette a tűzhelyt.
Ezután látott neki a
sült elkészítésének. A két combot kicsontozta, borsozta, fokhagymázta és
bedörzsölte a maradék esszencia felével, lefedte alumínium fóliával, majd a
sütőbe rakta és kétszáz fokra tekerte.
Már csak a bólé volt
hátra, amit vodkából, vörösborból és a combcsontokból főzött fel, végül
babérlevéllel, szegfűszeggel és három marék barna cukorral ízesítette. A végén
mikor elkészült, a megkövült lélekdarabok utolsó morzsáit is beletette, és egy
fedővel lefedve az erkélyre rakta hűlni.
Időben elkészült
mindennel, és fáradtan pihent meg a fotelben, a sarokba állított tévén pedig a
kedvenc csatornájára váltott, figyelemre se méltatva a rajta lévő abroszt. Idő
volt, mert kezdődött a kedvenc sorozata, az Összetört szívek, ahol a digó
emberfattyak mindig csak civódtak egymással. A mostani unalmas rész volt,
Giovanni Fernando Duarte a lányáért pörölt a bíróságon és a sok tárgyalás
közepette az eddigi tennivalóktól kimerült idős hölgyet elnyomta az álom.
A sütő berregése
riasztotta fel, lehessegette magáról kutyáját és kicsoszogott a konyhába.
Elzárta a gázt az ételek alatt és végig kóstolt minden fogást. Elégedetten
csettintett nagy, barna nyelvével és a kutyájával osztotta meg gondolatait.
– Kiváló lett, pont,
mint régen, a Föld hajnalán. A technika fejlődése sokat segített a főzésben, de
az ízek nem változtak az eltelt eonok alatt. Ha egy recept beválik, akkor több
ezer év után is megállja a helyét.
Az órára pillantva
konstatálta, hat óra, és Mogyorót le kell vinnie sétálni. Összeszedte magát és
kutyáját, hogy megkezdjék szokásos körüket a panel körül.
A telep az esti órákban
olyan volt, mint lenni szokott.
A közeli játszótérről
gyerekek vidám visongása hallatszott, és a többi kutyatulajdonos is lehozta a
szűkös falak közül az ebeket, hogy sétáltassák őket és közben pletykáljanak a
többiekkel.
Mici néni végignézett
az ártatlan, mit sem sejtő birkák tömegén és elmosolyodott. Ma este, pár óra
múlva, mindnyájan rosszat fognak álmodni és lesz, aki nem ébred fel többé.
Ezeket a modern kor járulékos veszteségnek hívta és az idős hölgynek tetszett
ez a megnevezés.
A délben hallott
slágert dúdolgatva indultak meg Mogyoróval és ahol elhaladtak, ott az emberek
félrehúzódtak. Fél füllel hallotta, hogy mit suttognak a háta mögött:
…ott van az a flúgos
vénasszony…
…ne nézz rá fiam, mert
megátkoz!...
Nem érdekelte igazán,
boldog volt, hogy végre találkozhat rég nem látott családjával és ezek este
megtudják, milyen kis porszemek ők a világban. Ma este megváltozik a telepen
lakók élete.
Jobbra kanyarodott a
panelek végénél és a kis utcán, amin csak a bringások jártak, a kikopott fűben
folyatták útjukat. Mogyoró ezen a rövid szakaszon tudta csak felvenni valódi
formáját, azt az anyagtalan éterit, így kiszabadulva a tacskótest fogságából,
kinyújtóztattathatta magát.
– Vigyázz nyanya! –
kiáltotta hátulról egy durva hang, és egy bicikli húzott el Mici mellett, de
nem juthatott sokáig, mert a levegőnek szája nőtt és leharapta a felső testét.
A megmaradt törzs és lábak egyensúlyukat vesztve zuhantak a földre.
– Tisztelned kéne az
idősebbeket! – mondta Mici néni azzal belerúgott az emberi roncsba, majd
szétnézett, volt e szemtanúja az esetnek, de az Avar köz kihalt volt.
– Fejezd be Mogyi, és
tüntesd el a nyomokat is! – szólt oda éteri kutyájának, aki csak az alkalomra
várt, csontropogás és szörcsögések közepette falta be a maradékot. A bicikli
fémes sikoltással tűnt el a semmiben.
Az apró közjáték után
kijutottak a Dobó utcára, és a kutya újra tacskó alakban, elégedett farkcsóválással
és tele hassal futkározott az öregasszony körül.
Az átlagosan húsz
perces kiruccanás fél órásra nyúlt, de mindent összevetve jót sétáltak.
Kiszellőztették magukat, és még Mogyi is jóllakott.
– Vigyázz nyanya! – hallotta a modortalan hangot az
Avar köz szűknek nevezhető sikátorából.
A kilenc éves Ödönke az ablakhoz lopódzott és
bánatosan nézte a távoli játszóteret, ahol ő is játszhatna a többiekkel, ha nem
lenne szobafogságban. Tekintete megakadt a sikátorban fekvő, félbeharapott
testen és a mellette álló izzó szemű öregasszonyon. Döbbenetére Mici néni volt
az…!
– Fejezd be Mogyi és tüntesd el a nyomokat is! – szólt
éteri kutyájának, aki csak az alkalomra várt, csontropogás és szörcsögések
közepette falta be a maradékot. A bicikli fémes sikoltással tűnt el a semmiben.
A kisfiú ordítva rohant szüleihez és könnyes szemmel
mesélte el a látottakat, de nem hittek neki. A képtelen történet hallatán még
egy hét szobafogságot róttak ki a szegény gyermekre.
Alkalmi börtönébe visszatérvén lekuporodott a sarokba
és messziről kerülte az ablakot. Próbálta elterelni gondolatait, de minduntalan
csak az imént látottakon járt az esze.
Pár órával később, amikor már megnyugodott,
feltápászkodott. Bekapcsolta számítógépét, hogy igazának bizonyítékot keressen.
A lift akadozva ért fel
velük a nyolcadikra, és már a bejárat előtt lehetett érezni a sült hús szagát.
Az ínycsiklandóan jó illat átjárta a szintet, a szellőzőn keresztül pedig a
házat is. A kellő mennyiségű fokhagyma elnyomta az emberhús szagát, és a lakók
csak azt érezték, hogy valaki nagyon finomat süt-főz a házban.
Mire visszaértek a
panellakásba, a nagy fazék bólé eléggé kihűlt, hogy a hűtőbe lehessen tenni.
Ivott egy kupicával a szomszédtól kapott szilvapálinkából, és elköltötte
szegényes vacsoráját. Barna kenyérrel itatta fel a combok után visszamaradt
zsírt, és mikor eltelt vele, ismét kutya-rágta fotelébe csüccsent. Az esti
híradóra kapcsolt, mert szerette látni a gyermekei által okozott zűrzavart, ami
néha feltűnt a médiában. Árvizek, tornádók, és egy eltűnt kutatócsoport az
Antarktiszon. Ez mind a fiai hatása volt a Földre, és az érkezésüket készítette
elő.
A tévé monoton búgása
és a belőle áradó fény ismét álomba ringatta a vén boszorkányt. A beállított
vekker csörgésére ébredt fel fél órával éjfél előtt. A tacsit sietősen lelökte
magáról, amire Mogyi morcosan nézett rá.
– Ne haragudj szívem,
de tudod, mindjárt jönnek a fiúk! – Erre a kutya megenyhült, és leheveredett
patchwork mintás lepedőjére, amit még évekkel korábban csinált neki a gazdája.
Mici rendbe szedte
magát és felöltötte szokásos, káosz mintás ruháját, amit még az egyik fiától
kapott időtlen időkkel ezelőtt. Kicsiny nappalijában félretolta a bútorokat,
kihajtotta a nagy étkező asztalt és viaszkos vászon terítővel fedte be. Az
ételt ezüsttálcán tálalta, és a már hideg bólét az aszal közepére tette. Mikor
mindent megfelelőnek talált, beindította a vérrel feltöltött párásítót.
Nemsokára émelyítő sós szag terjengett a lakásban, ami a frissensültek
illatával keveredve bódítóvá vált. Töltött egy pohárral magának a bóléból, és a
hideg ital kellemesen lezsibbasztotta.
A régi, díszes
faragásokkal borított ingaóra éjfélre váltott, és a dél-pesti nyolcadik emeleti
lakás közepén fehér ragyogás közepette meghasadt a tér-idő szövedéke. Amorf
lények nyújtogatták frissen sarjadó végtagjaikat az új világba és testet
öltöttek.
Az ősöreg boszorkány
lelkét melegség árasztotta el, gyermekei megérkeztek, végre újra együtt volt a
család.
Gyermekei távoztával
kimerülten, de mégis boldogan dőlt le.
Alvása zavartalan volt
és fél hatkor menetrendszerűen felébredt. Álmos arccal tette fel a kávét főni
és a kotyogós kávéfőző mérges köhögéssel adta ki magából tartalmát. A fekete
ital gőzölögve várta Mici nénit a hajnali órában. Félálomban kevergette,
szórakozottságában még egy kanállal több cukrot is tett bele. Jó volt látni
fiait és beszélgetni velük, hogy mennyit nőttek és mire jutottak legutóbbi
találkozásuk óta. Győzködték, tartson velük lakhelyükre, a hideg űrbe, de
anyjuk nem állt kötélnek.
– Túl sötét és unalmas
lenne ott az életem – mondta nekik. Szeretett a Földön élni, a kapzsi és önző
emberek világába rejtve.
Fiai kalandjai hiába
voltak izgalmasok és érdekesek, mégsem hozták lázba az idős asszonyt.
Kérges szívébe inkább
szomorúság költözött, hogy megint száz hosszú évet kell várnia az újabb
találkozásig. Tudta, ez az élet rendje. A gyerekek kirepülnek a családi
fészekből, és csak néhanapján látogatják meg szüleiket. Látta, hogy megy ez az
embereknél…
Magányosan élnek, és
élményeiket, bújukat és bajukat egy-egy szomszédon kívül csak házi
kedvenceikkel oszthatják meg. Mikor pedig kitelik az idejük, gyermekeik
gondterhelt arccal gyűlnek oda, és azon keseregnek, miért nem töltöttek több
időt velük…
Merengéséből Mogyi
zökkentette ki, a kis tacskó farka verni kezdte a lábát. Mici néni kedvesen
nézett a kutyájára.
– Látod, megint csak
ketten maradtunk – mondta szomorúan, és sóhajában a világ összes fájdalma benne
volt.
– Éhes vagy, bogaram? –
kérdezte a tacsitól. A fekete kutya apró vakkantást hallatott, és két lábra
állva pitizett.
–
Mindjárt keresek neked valamit, pár finom falatot biztos hagytak
a fiúk.
 |
| Az illusztrációt Juhász Ernő készítette |
