Amikor télen kinézek az oly nagy biztonságot
nyújtó faházam ablakán, várva fiamat, és lányomat, akik már három hete
elindultak, hogy bizonyosságot szerezzenek meggyőződésükről, miszerint biztosan
van kiút innen, egyre jobban félek.
Rettegek, hogy egyedül maradok magammal. Tudom, hogy igaza van gyermekeimnek,
és esélyem sem lett volna megakadályozni őket, terveik végrehajtásában. A tél
kemény, és kegyetlen. Az olyan dolgokkal, amelyeket magához vonz a vakító fehérség,
a maga ridegségével, még gonoszabbá, és kiszámíthatatlanabbá válik. Nem is
tudom mióta tart már, de nekem éveknek tűnik. Éjszakánként, amikor a tűz
mellett ülök, a nyárra gondolok, amikor még együtt voltunk. Davinia is élt még.
Aztán amikor rá gondolok, nem akarok rá gondolni többé. Victoria, és Kerent
azok, akikre gondolni akarok. Hitük, és erejük hasonlít a télre: kemények és
erősek.
Azt hiszem Davinia
halála volt az utolsó csepp a pohárban, ami útnak indította őket. A bosszú,
vagy a jobb élet reménye volt-e nagyobb motiváció, azt már nem tudom. De
elmentek, és még mindig nem tértek vissza.
- Nem
félsz? - kérdezte Vic, miközben tudta a választ.
- Apát féltem, nem magunkat. Tudom, hogy
megtaláljuk őket. Kerent tekintete nem találkozott húgáéval, a semmibe meredt.
- Apát nem kell félteni. Megvívta már a
háborúját velük.
- És a téllel is, tudom. De mi még nem… Vic
tudta, hogy testvére fél. Az ismeretlen, és a bizonytalanság kezdte
megérinteni. – Megyünk és kész.
Az ismeretlen távolról figyelte a házat. A hajnali köd, és a vakító
fehérség még jobban láthatatlanná tette őket. Amikor Kerent és Vic kiléptek az
ajtón, a hideg szinte beléhasított arcukba, és tudták, hogy ez a tél simogatása
volt még csak. Apjuk a kandalló mellet ülve figyelte őket, bölcs tekintete nem
kívánt szavakat.
A talpuk alatt ropogó
hó szinte belehasított elméjükbe, de mind a ketten tudták, hogy ez még csak a
kezdet. Ezt a hangot fogják hallani még ki tudja meddig. A hó esett, de a szél
kegyes volt hozzájuk. Így sokkal könnyebb volt haladni. Menni, menni, mintha
soha nem lenne vége. Pedig már régóta mentek, nem számolták már a napokat. Nem
volt jelentősége.
- Ugye
tudod, hogy lehet, mi vagyunk az utolsók? – kérdezte Ker, de testvére szinte
alig hallotta.
- Nem mi vagyunk az utolsók. Biztosan tudom,
különben nem indultam volna útnak. Inkább kijutottaknak nevezném magunkat.
- Igen. Ez jobb szó rá. Mi kijutottunk.
- És Apa is. Mármint a teste. Az elméje ott
maradt.
- Ne beszélj így róla! Öreg már. Öregebb,
mint bárki más.
- Mi is leszünk olyan idősek. Mi is
kijutottunk, nem?
Kerent gyűlölte Vic
makacsságát, de tudta, hogy igaza van. Az apjuk is kijutott velük együtt, és
itt már senki sem öregszik meg, csak harcol a fehérséggel, és amikor megfagy, akkor is él.
A szél kezdett
feltámadni, mind a ketten tudták, hogy még csak most jön a neheze. Hamarosan
vagy megállnak, vagy harcolni fognak. Ez volt a második útjuk, de úgy érezték,
már túl vannak a tizediken is. A vakító fehérségen kívül nem láttak semmi mást,
de elméjükben kezdett kirajzolódni az alakzat. A megfoghatatlan erő, amely a
fehérből rajzolódik ki, még fehérebben, és hidegebben, mint az ezer éves
csontok, mélyen a föld alatt. A gyors, fagyott szél szinte széttépte arcukat,
és tudták, hogy meg kell állniuk. Hirtelen indultak, a tapasztalatlanság
meggondolatlanságával együtt. Az Apjuk bölcs tekintete pedig kérlelte őket: ne
menjetek, vissza soha nem jutottok már…
A sátorban mind a
ketten megnyugodtak egy kicsit, de ez csak egy pár percig tartott. A szél nem
hagyta abba, továbbra is ostorozta őket. Vic idegesebb lett, és úgy érezte
tovább kell menniük.
-
Fagyottként akarsz élni? – üvöltött Ker. A lány arcán vegyes érzelmek
tükröződtek. Tudta, hogy igaza van, fagyottként élni egyet jelentett a pokollal,
csak itt nem a tűz, hanem az örök szél és a hideg jelentette az állandó
állapotot. Vic elképzelte amint arcát örökké fújja a fagyos szél… Igazat adott
testvérének, és bölcsen hallgatott. Maradniuk kell, már így is szerencsések
voltak, amiért kijutottak…
- Nem. – súgta halkan, és látszott rajta,
hogy megbánta konok viselkedését.
Másnap útnak indultak, és minden ugyanúgy
kezdődött: eleinte szélcsend volt, a hó lassan hullott a végtelen fehérségből.
Aztán ismét feltámadt a szél, és mind a ketten tudták, hogy most harcolniuk
kell. Küzdeniük kell, mert ők azok, akik kijutottak, és méltóak az életre. A
vakító fehérség szinte beleolvadt elméjükbe, és mindent úgy csináltak, ahogy
apjuk mondta: a természetfeletti ellen embernek semmi esélye nincs, ezért ezt
soha nem is szabad elhinni. Aki fagyottként él, az valójában meghalt.
Lassan, nagyon lassan kezdtek kirajzolódni a
több millió éves, megfoghatatlan formák, amik első látásra úgy néztek ki, mint
akiket kőbe véstek. De valójában érinthetetlenek voltak. Kemények, mint a
szikla, de a szél, és a hideg, mint a tél. Villanás szerűen kezdtek
kirajzolódni az arcok, amik megfagytak, de még éltek. Még egyikőjük sem látta
őket, és tudták, hogy ez csak lélektani csapás, nem szabad érzékelniük a
látottakat. Szinte vakok voltak a nagy szélben, és fehérségben – ezt mondta
mindig az Apjuk -, itt csukott szemmel kellett látniuk.
Nehéz volt mozogniuk,
szemek nélkül, fegyverrel a kezükben. A szél formálta fagyott arcok, szinte
könyörögtek, hogy győzzék le az ismeretlenek a több millió éves átkot. Nyúzott,
és meggyötört arcukról mindent le lehetett olvasni: fájt nekik a bebörtönzött
lét. Nagyon lassan kezdett kitisztulni a kép, és a levegő: hatalmas falak
meredtek a testvérpár elé, amik egyre jobban összezárták őket.
- Ez
nem lehet! – kiáltotta Vic, de Kerent is ugyanezt gondolta. A falakból kezdtek
kirajzolódni az arcok, a több millió arc. Éltek, mert a szemük mozgott, és
amikor beléjük néztek, mind a ketten megdermedtek, és lábukban kegyetlen hideg
kúszott fel. A szemek hirtelen mássá váltak, valami olyasmit sugároztak, aminek
semmi köze a fájdalomhoz. Így akarnak megfagyasztani minket, gondolták mind a
ketten, és közben a hideg egyre feljebb kúszott testükön.
- Emlékezz apára! – kiabálta Vic, de Kerent
nem tudott, vagy már nem akart figyelni, mert tekintetét foglyul ejtették a
kőbe vésett tekintetek, akiket már nem érintett a hideg. A falak egyre közelebb
súrlódtak egymáshoz. Hiába érezték lassúnak mozgásukat, gyorsan haladtak valami
megfoghatatlan erő által.
Az apjuk nehézkesen
felállt a székéből, és a kandalló melege mellett is fázott. Szörnyű álmára
gondolt. Nem lehet igaz, elmélkedett. Már megint. Kinézett az ablakon, és a
vakító fehérség fogadta. Még mindig csak a hó, és a szél. Amikor kiment, hosszú
évek óta először, egy hatalmas fal fogadta. Annyira közel volt, hogy majdnem
beleütközött. Rajta pedig gyermekei arcát látta, csak a szemük mozgott,
félelmet sugározva, és szinte könyörögtek: menj vissza!