Lesley MacBeltine: Az elveszett század







Jól emlékszem 1879 karácsonyára.
Akkor vezényelték új állomáshelyére az egységet, és bár Londonban minden, amit máskor feketére kormozott a gőzgépek füstje, most fehér volt és fenyőillatú, engem mégsem az ünnepi hangulat ragadott magával, hanem a várakozás.
Csatába akartam menni.
Csatába akartunk menni mindannyian, mert egyikünk se feledte egy pillanatra sem az a sötét januári napot, amikor több mint 1300 bajtársunkat mészárolták le a fekete ördögök. Az Isandlwana-hegy neve beleégett az agyunkba, bár egyikünk se járt még ott soha azelőtt és a térképen is csak kevesen tudtak volna egyből rámutatni. Magunknak akartuk a következő Rorke’s Drift-i diadalt, sőt Rorke’s Drift-ek egész sorát, visszazavarni a fekete ördögöket a pokolba, ahová valók. Hallottunk persze más csatákról, de minket csak az az egy érdekelt, ami véres bosszúért kiáltott, és amelynek szégyenét talán egymillió zulu kiontott vére se moshatná le: az Isandlwana-hegy. Sötét árnyékként vetült ez az elátkozott név ránk, mindenestől feledtetve a havat és a fenyőillatot, a karácsonyt.
Épp karácsony előtt két nappal érkeztünk meg új szálláshelyünkre, amelyről minden kényelme ellenére valamennyien reméltük, hogy csak átmeneti lesz, mert Whittock százados az első adandó alkalommal hajóra száll és indul Zuluföldre. Emlékszem a makulátlan skarlát zubbonyokra, a hidegen csillogó szuronyokra és a vadonatúj Martini-Henry puskák vas- és fegyverolaj-szagára. Nehezen is tudtam volna bármi másra gondolni a háborún kívül.
Earnest H. Whittock-ról soha egyikünk sem hallott azelőtt. Egy kevésbé vagyonos, de még épp a középosztályhoz tartozó család egyetlen fiúgyermeke és egyben egyedüli reménye a valamelyest rangosabb pozícióra, akár a katonai karrier, akár egy sikeres házasság révén. Az ifjú századost azonban szemmel láthatóan nem érdekelte sem családjának társadalmi helyzete, sem pedig a házasság lehetősége: érkezésünk felett érzett örömét szemernyit sem palástolta, s minden jel szerint éppen annyira vágyta már a harcot, mint mi magunk.
Emlékszem, karácsony első napjának reggelén felsorakoztatta az egész századot. Büszkén és naivan, ahogy csak egy gyermek lehet képes, szónokolt nekünk a ránk váró háború nagyszerűségéről és a hősiességről, miközben mintha feledte volna a vért és a halált, ami mindezzel együtt járt. Persze, akkor minket se érdekelt a dicsőségen kívül semmi más.
Aztán karácsony második napján újból felsorakoztatott minket, csak hogy gyönyörködhessen a századában.
Aztán soha többé.
Soha többé nem láttuk Earnest H. Whittock századost, bár hallottuk a köhögését és ahogy lázas önkívületében félrebeszél. A kórnak alig több mint egy hét kellett csupán, egy nyolcéves gyermek gyenge tüdeje nem vehette fel vele a harcot. Az ifjú Earnest H. Whittock meghalt, távol Zuluföldtől és a háborútól, amit csak az álmaiban láthatott, távol a neki szánt fényes jövőtől és a sikeres házasságtól.
A század nem kapott új parancsnokot. Azóta is ugyanabban a festetlen fadobozban vagyunk, egymás hegyén-hátán és mozdulatlan csendben várjuk, hogy a rosszul illeszkedő fedél alatt beszüremlő por lassan szürkévé fakítsa a skarlát zubbonyokat és az ezüstösen csillogó fegyvereket.





 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Affiliate Network Reviews