Illés Lilla M.: Cukor és Vér

(J.F. & D.N. ’90)

Már percek óta lógott fejjel lefelé, s élvezettel figyelte, hogyan csorog lassan a fejébe a vér. Szinte kívülről látta önmagát: felsőteste teljesen meztelen volt, szakadt pólója valahol a fűben feküdt, messze tőle; izmai kifeszültek, inai átütöttek fehér bőrén, erei kígyókként tekeregték körbe. Piros haja szép vonású arcába hullott, szemei csukva voltak, ajkai körül mosoly játszott.

Mélyen beszívta a levegőt, tüdeje szúrt egy kicsit. Kinyitotta a szemét: a játszótér tótágast állt, a csúszda valahová az égbe futott – eljátszott a gondolattal, hogy lecsúszik rajta, eléri az Holdat, csillagot rak a fejére, és elrepül vele valahová, messzire…

Egy mászóka vasfokán kapaszkodott lábával, karjait keresztberakta teste előtt; most megragadta a vasat, ellökte magát, megfordult a levegőben, s egy kecses mozdulattal a földre érkezett. Kicsit szomorúan nézett az égre: most nem merülhet el benne, most várják, nagyon várják őt valahol. Ettől kissé jobb kedve lett, bár borzasztóan szeretett repülni, s nem szívesen hagyott ki egyetlen alkalmat se. Sebaj, talán majd máskor…

Picit szédelegve a tér kerítéséhez ment, s kilépett az útra. Még egyszer hátranézett: furcsamód úgy találta, mintha a játszótér sokkal szebb lenne fejjel lefelé, mint így, egyszerű valójában. Talán mindennel így van – gondolta, miközben ráfordult egy földútra. – Mennyivel érdekesebb lenne minden, ha egy kicsit kifordítanánk magából? Vagy talán akkor lenne igazán önmaga?
Különös. Mostanában olyan furcsákat gondol. Egyszerre riasztotta és vonzotta, hogy olyan dolgok jutnak eszébe, amik senki másnak. Különlegesnek érezte magát, pótolhatatlannak. Igen, neki erre volt szüksége: a tudatra, hogy ő Egy és Megismételhetetlen. És végre volt valaki, aki segítette ebben. Önkéntelenül is elmosolyodott.

Pár perc múlva egy óriási fenyves erdő elé ért. Megállt a szélénél, mélyen beszívta a friss, nedves illatot, s furcsa izgalom lett úrrá rajta. Lassan rálépett az Ösvényre és felnézett. A fák összezárultak felette, sötét szentélyt alkotva körülötte, mely alig engedett be fényt; Ő valahogy mégsem félt. Ez a sötét nem volt bántó és rideg, sokkal inkább kellemesen hűs és megnyugtató. Úgy érezte, mintha betömték volna a fülét: minden zaj, minden bántó hang

kintrekedt; kedve lett volna lefeküdni, elterülni a porban, arcát a gyökerekre hajtani, ellazulni, elaludni, álmodni…

Átvágott egy tisztáson, és az erdő vége felé vette az irányt. Egyre világosabb lett, az árnyak elkenődtek, Ő pedig egyre vidámabbá vált. Mindjárt odaér, és akkor minden rendbe jön egy időre. Egy egészen kis időre.

Kilépett az erdőből; a hirtelen forróság szinte mellbe vágta, szeme szikrázott a napsütéstől, talpát égette az aszfalt – de Ő csak megdörzsölte arcát, és továbbsétált. Az Út felkunkorodott egy dombra, és egy kis házhoz vezetett. A háznak nem volt kertje, nem volt kerítése, se kapuja – egymagában állt, egy óriásfenyő árnyékában.

A fiú az ajtóhoz lépett, hármat koppantott és választ sem várva belépett. A szobában félhomály volt, és pislognia kellett, hogy átlásson a füstös levegőn; az ablakokat sötét függöny fedte, narancsosra festve a hely fényeit, s mindent valami édeskés illat lengett be.

A férfi a szoba közepén, törökülésben ült, fekete haja összeráncolt homlokára hullott, szürkével árnyékolt szeme csukva volt. Ahogy a fiú belépett, szája rideg mosolyra húzódott, mintha megérezte volna a közeledését, s még mindig csukott szemmel hozzászólt:

– Korán jöttél ma.

A fiú feszengve állt, és a szemben lévő falon függő képet bámulta zavartan; a festmény egy arcnélküli embert ábrázolt, kezében egy folyó-nyakú gitárral, ahogy éppen egy szakadékba készül vetni magát. Igen, tényleg korábban jött, mint megbeszélték, de már nem bírta tovább; annyira szüksége volt már rá…

A férfi kinyitotta a szemét. Fénytelen, fekete szeme volt, szembogarát alig lehetett elkülöníteni szivárványhártyájától. Sűrű, sötét szemöldökét felhúzva vizsgálta a fiút, amitől annak olyan érzése lett, mintha röntgen-sugárral világítanák át.

– Összetörtnek látszol.

A fiú zavartan nézett rá.

– És mi ez az új haj? Megleptél…

– A többiek azt mondták…

– A többiek? – A férfi tekintete megenyhült, s hangja olyanná vált, mintha egy kisgyereknek próbálna valamit elmagyarázni. – Hányszor mondjam még, hogy nem a többiek számítanak? Sosem jutsz semmire, ha folyton csak külső elvárásoknak akarsz megfelelni.

A fiú egyre furcsábban érezte magát. Úgy tűnt, mintha valami páncél lett volna rajta, ami mindentől megvédi, de ez az ember valahogy behatolt a páncélja mögé. Ez az ember átlátott rajta…, vagy inkább belelátott? A férfi megérezte zavarát, és felé intett.

– Gyere! Ülj ide mellém. Látod azt a tükröt ott szemben?

– Igen…

– Jó. Akkor most nézz bele, és mondd el, hogy mit látsz.

– Hát…

– Nem kell sietni. Nézd sokáig! Mélyedj e! És mondj el mindent, ami eszedbe jut! Nem kell félni. Csak beszélj!

A fiú egy pillanatra a férfi rideg, nyugodt arcára nézett, aztán visszafordult a tükörhöz, mély levegőt vett, és akadozva beszélni kezdett.

– Egy embert látok..., vagy legalábbis valamit, ami egyszer embernek készült. Nagyon fiatal, de…

– Csak nyugodtan.

– ... elgyötörtnek látszik. Nagyon gyengének. Olyannak, aki pillanatokon belül kettétörik, ha nem kap hirtelen segítséget. A szeme barna. Őszinte, mély szeme van, de mintha ..., mintha másnak próbálná mutatni magát, mint aki valójában. De ez lehet, hogy azért van, mert nem is tudja igazán, kicsoda ő?

Kérdőn nézett a férfira, mire az elégedetten elmosolyodott, és bólintott.

– Ügyes vagy. Kezdesz gondolkodni. Látod, már sokkal jobban megy, mint eddig.

A fiú visszafordult a tükörhöz.

– Ez az ember..., szóval ez a lény szerintem nagyon érzékeny. Minden a lelkéig hatol, olyan mélyre, ahol már nem tud védekezni ellene.

Megakadt, és a férfira sandított. A férfi tekintete várakozó volt, de hamar rájött, hogy többet már nem fog hallani. Sóhajtott egyet, és halkan megszólalt:

– Rendben. Már így is sokkal többet tudok. Akkor most fordulj ide, és nézz a szemembe.

A fiú mintha félt volna egy kicsit; lesütött szemmel fordította arcát a férfi felé, de az megfogta az állát, és keményen szembefordította magával.

– Most én leszek a tükröd.

A fiú ellenállhatatlan vonzást érzett, és hiába próbált ellenkezni, kénytelen volt belenézni a másik szemébe. Először semmi különöset nem látott: a férfi szeme fekete volt, s a saját arca tükröződött benne - de minél jobban nézte, annál inkább úgy érezte, mintha az előbbi erő megpróbálná beszippantani; hiába igyekezett, nem tudott elfordulni, s lassan elmerült a tekintetben, mígnem egyszerre csak meglátott egy ajtót. Meglepve lépett elé, s megpróbálta kinyitni. Engedett, nyitva volt. Belépett rajta, de elvesztette az egyensúlyát és zuhanni kezdett. Világokon ívelt át az útja, ezer meg ezer álmon száguldott keresztül, angyalok intettek felé, de ő csak zuhant és zuhant, mígnem mindenfelől csak a sötétség vette körül. Megpróbált feltápászkodni a földről, és körülnézni, de hirtelen elviselhetetlen fájdalom tört rá; úgy érezte, mintha minden kis porcikáját tűzzel égetnék, mintha egy láthatatlan kéz apró darabkákat marna ki a lelkéből. Szemével kapaszkodót keresett, de a feketeségen kívül semmit sem látott. Körmeit a földbe mélyesztette, feje nagyot koppant, ahogy összeesett. Próbálta minél kisebbre összehúzni magát, miközben legszívesebben ordított volna a fájdalomtól.

A fiú felnyögött és a férfi ölébe zuhant. Teste görcsösen megrándult párszor, ajkai szétnyíltak, szája szélén vér csöppent le, torkából fájdalmas sikoly tört fel. Aztán elcsendesedett, s ömleni kezdtek a könnyei; végigcsorogtak sovány arcán, s a másiknak a lábára hullottak. A férfi félrehúzta a haját, és puhán simogatni kezdte a homlokát.

A fiú lassan kinyitotta a szemét. Már nem fájt neki: a kín helyére mélységes mély üresség költözött. Megpróbált felemelkedni, de a feje valahogy szörnyen nehéznek tűnt. Kicsit lecsúszott. Már nem sírt, könnyei lassan felszáradtak, s a férfi keze megállt egy pillanatra. Elgondolkozva nézte a fiú tarkóját, loncsos, piros haját. Mikor megszólalt, szinte csak suttogott:

– Mit láttál?

A fiú lassan, akadozva felelt, miközben üveges tekintettel bámult maga elé.

– Vért. Rengeteg… vért…

–  Kinek a vére volt?

A fiú nem felelt, csak ködösen bámult maga elé, miközben zihálva vette a levegőt. A férfi követte a tekintetét, és elkomorodott: a fiú a tükröt nézte. Egyszerre szigorú, de mégis lágy hangon folytatta.

– Hallasz? Felelned kell! Ez most nagyon fontos. Kinek a vérét láttad?

A fiú felnyögött.

– A sajátomat…

Súlyos csend ülte meg a szobát. A férfi, bár tudta, hogy fájdalmat okoz, folytatta:

– És mit csináltál?

– Megkóstoltam…

– És milyen volt?

– Édes… mint a cukor… nagyon édes…

–Ízlett?

– Igen…

A fiú újra elsírta magát. A férfi megfogta a vállát és fölemelte.

– Nézz rám!

A fiú nem nézett a szemébe. A férfi kezet nyújtott neki, ő pedig a karjába zuhant. Most már nem csak könnyezett, hanem keservesen zokogott.

– Én olyan… gyenge vagyok.

A férfi megveregette a hátát és nem engedte el.  A fiú görcsösen ölelte, és könnyei a hátára potyogtak.

– Én miért nem lehetek erős? Olyan erős…, mint .. Te?

A férfit szíven ütötte a kérdés. Megsimogatta a fiú hátát.

– Te is erős vagy. Talán még nálam is erősebb, csak még nem tudod. De eljön majd az az idő, amikor tudni fogsz róla, és akkor már nem lesz szükséged se rám, se másra. Akkor majd könnyek nélkül tudsz az emberek, és – ami a legfontosabb – a saját szemedbe nézni. De addig még hosszú út vár rád. Addig cukor és vér lesz az életed: édes lesz, de szenvedni fogsz, boldog leszel, de minden egyes este meghalsz egy kicsit. De ne felejtsd el, hogy minden reggel újjá is éledsz! Most pedig indulj. Ma már nem tehetek érted semmit.

Eltolta magától, és még utoljára a szemébe nézett. Aztán a fiú felállt, és bizonytalan léptekkel elindult. A tükör előtt megállt egy pillanatra, és visszafordult. Végül továbblépett, és a tükör lassan elnyelte összetört alakját.

Kép forrása: http://4-y-d-i-k.livejournal.com/