Mirabel toronyszobájának ablakában könyökölt, és csillogó szemmel nézte
az alant elterülő majorságot. Haonwellben ilyentájt borultak virágba a
gyümölcsösök fái. Fehér és rózsás sziromfelhőket kergetett a langyos szél, a
lila akácok édes illata pedig tökéletessé varázsolta a képet. Lehunyta a szemét
és élvezte, ahogy napisten gyöngéden megsimogatja az arcát. Halványan
elmosolyodott.
- Emlékszem, hogy szeretted a virágok illatát…
A szívének kedves hang - mint mindig - most is a fejében szólalt meg.
Öt hónappal ezelőtt hallotta először, és rettenetesen megijedt. Úgy hitte, hogy
talán a gyász vette el a józan eszét, és ezen nem csodálkozott volna. Akkor
veszítette el szerelmét a zászlóháborúban, és nem maradt utána más, mint azok a
személyes tárgyak, amiket a szótlan, komor tekintetű postakocsis nyújtott át
neki. Egy tőr, egy gyűrű, néhány ruhadarab, levelek. Tárgyak, emlékek és a
hozzájuk tapadó fájdalom…
- Megint a múltban jársz, kedves?
A lány tekintete megrebbent, és fájdalmas sóhajjal engedte el a hiábavaló
gondolatokat, ahogy a hang
visszarántotta a jelenbe.
- Csak elképzeltem azt, hogy mi lett volna, ha…
- Az istenek kényük-kedvük szerint játszadoznak a halandókkal.
Könnyebb, ha elfogadod ezt, és örülsz a pillanatoknak, amivel kegyesen
megajándékoznak.
- Hogyan sikerült megbékélned a sorsoddal?
Hosszú csend következett, és Mirabel már azt hitte, hogy nem érkezik
többé válasz egyetlen kérdésére sem. A szívfájdító érzés azonban gyorsan
tovaszállt.
- Tudod, élet ez is, csak… másmilyen. Ha akkor és ott nem találom meg
azt a tőrt a halott Pietornál, és nincs velem abban a végzetes ütközetben,
akkor most nem beszélgethetnénk egymással.
- Soha nem mondtad el, hogyan sikerült túlélned, úgy értem…
- Itt maradnom?
- Igen.
- Amikor haldokoltam, akkor szólított meg a tőr szelleme… Egy ős öreg
Kyr lélek volt az, akit hosszú eonokkal ezelőtt kovácsoltak a pengébe. Még most
is mosolyognom kell, ha arra gondolok, mekkora igyekezettel próbált szabadulni!
Én mindenáron élni akartam, jobban, mint valaha, ő pedig… segített nekem. Azt
mondta, fel kell esküdnöm a tőrre, és az eskü szövegét tartalmazó mágikus
igéket is megsúgta nekem. Csak annyit kellett tennem, hogy fennhangon
elismételtem a szavakat. Azt hittem, könnyű lesz, de… azok a szózatok nem
emberi száj számára lettek teremtve! Éreztem, hogy megpattant bennem valami, de
akkor már mindegy volt. Ha nem a varázslat, akkor az a nyílvessző ütötte seb
ölt volna meg, amit egy biztos kezű, toroni íjásznak köszönhettem. A paktum
minden erőmet felemésztette, azután pedig… már csak történtek velem a dolgok. A
Kyr lelke kiszabadult a pengéből, én pedig a helyébe léptem. Sajnálom, kedves,
de csak így volt esélyem arra, hogy visszatérjek hozzád.
- Tudom…
Mirabel óvatosan előhúzta az övébe rejtett ezüsttőrt, és hagyta, hogy a
tavaszi nap aranyló sugarai táncot lejtsenek a csillogó pengén. Elmosolyodott, és
gyöngéden megsimogatta a markolatba ágyazott tiszta, királykék színű zafírt.
kép: https://myspace.com