Árnysuttogás- válogatás

A fény parancsol, az árny suttog... Mégpedig rejtett, nehezen kifürkészhető igazságokat. Most három kortárs szerző négy költeménye igyekszik egy olyan világot bemutatni,mely a lét olykor melankolikus, olykor euforikus, de mindenképpen sűrű köddel bevont függönyét lebbenti.

ELEK TAMÁS ZOLTÁN

Száműzött

Ó, szánalmas sors, kísérteted lettem,

árnyékként létezve saját életemben.

Éjszakába bújok, a sötétség eltakar

e világ elől, mint őszi földet az avar.

Őrült szellem, száműzve önmagát örökkön,

mert saját léte lett láthatatlan börtön,

s a kulcs a múltban, valahol elveszett,

Te tán megtaláltad, de ki nem eresztheted!

Az idő szélén

Tiszavirágnyi lét másodperc műve lehet,

hogy zúgó folyamnak lát egy kiszáradt medret,

s mímelt szólamokban igazságot keresve,

csak meghasonlott önmagát találja helyette.

Még vár az idő szélén, s közben leszáll az este.

Az örök várakozásban ott a szépség eltemetve,

s felette őrködik a csendes végtelen.

Mire vár még ott? Meg nem érthetem.

LIR MORLAN

Gótikus színpad

Kopott hamis-arany díszek,
Nehézkes bú-bársony függöny,
Gyász ruhába bújt színészek
Arcán pereg éjszínű könny.

Két alak jő, első halvány,
Lépte táncol, könnyed szellem,
El is rebben, felé kapván,
Megfogni őt lehetetlen.

Öreg csoszog, meg-megállva,
Büszkén cipel nehéz terhet,
Görnyed könyvvel rakott válla,
Ő a Tudás, Hitet kerget.

Elfed mindent, színre lép ő,
Díszes ruha, ezer ékszer,
Buja tűzzel Kísértés jő,
Büszkén vonul végig kétszer.

Nyomában jár két dús fattya,
Lábnyomukban aranyhalom,
Szajha-ikrek nevét adja,
Csillogó Pénz, és Hatalom.

Színpadra lép a Szerelem,
Libben vérszinű ruhája.
Követi őt a Gyötrelem,
Gyöngy-orcáján könnyek árja.

Vidám táncot ropva pattan,
Ijesztő rém mind a kettő,
Karjuk kinyúl, bilincs csattan,
Öregedés és az Idő.

Előlép végül a Halál,
Hószín leplét félredobva,
Forró tánca húsba talál,
Szívedbe sóvár kéjt lopva.

Mozdulatlan, színpadomon,
Árnyvalójuk hívén, látom.
Tükör álarccal arcomon
A TE szerepedet játszom.

DYLAN D. TIDES

Jacques

Bamba Jacquesnak semmi dolga,

földön húzza ostorát

"Fázom itten..." mondja Jasmine.

Rá se néz, csak megy tovább.

"Negyven éve... Penge-hóba,

megkötözve, meztelen,

balga bátyád megfürösztött,

s csak vihogtál esztelen...

Most te reszkess! Gyáva némber...

Itt a jussod: fagyhalál!

Elfeledlek..." szól merengve,

lépte koppan, meg nem áll.

Bamba Jacquesnak könnye cseppen

s füst porozza bocskorát

"Égek itten!"  sírja Candice.

Megremeg, de megy tovább.

"Két cipócskát loptam én el

zord atyádtól - bánhatom...

Húsbaizzó billogától

lett e bélyeg vállamon ...

Most te lángolj! Hamvaiddal

tán a rossz is messzeszáll...

Elfeledlek!" szól nevetve ,

lépte dübben, meg nem áll.

Bamba Jacquesra vérszag omlik,

s körbejárja otthonát.

"Végem itten..." súgja Margaux.

Fintorog csak, s megy tovább.

"Két pribéked, s bősz cseléded

vágta bőröm hátamon!

Még a korbács is sikoltott!

Hol maradt a szánalom?!

Most te szenvedj! Élj sebeddel,

míg enyészet nem talál!

Elfeledlek!"  szól dühödten.

Lépte dörren, meg nem áll.

Bamba Jacquesra csönd parancsol,

úgy köszönt egy kis szobát.

Nincs panasz, csak néma, hűs test,

átkarolja, s nincs tovább.

Nem szidalmaz. Szája habzsol.

Étke bűn és rothadás.

Anton arcán és szerelmén

csonka, bűzlő álmodás.

Rákacsint a kis tetemre,

torz fiúra hull a nyál.

"Édes Anton!" szól remegve,

Bamba Jacques, a vén sakál.

"Nem feledlek,- búgja gyengén-

míg a szívem meg nem áll!"

VASAS MARIANNA

/LÁNGSZENDER/

Érzed-e?

Lepelfinom füstök szállingóznak, ahol

a túl és innen összeér,

vissza nem néz a szellem, fölös szavakból

a némán igaz ködbe tér,

én érzem - te érzed-e? Az éjgyökérből nyíló

világok suhanását,

mikor egy régi hajnal emlékét gazdagító

szélrezgés épp most jár át?

Mondd, gondolod-e, véletlen lehet, hogy minden, mire

tapad érzékeidnek csápja,

nem tüskés, nem taszító jelenségek egyike se, 

inkább egy homályselymes vágta?

Bántó már e szépség, mit földöntúliság nélkül

észrevenni nem lehet,

miért lapoznád a létezés könyvét, ha végül

könnyek röge betemet?

Tudod-e, nem születtél, véged sem lesz -

alkotóeleme is vagy a Kezdetnek?

Világ vagy te, örök koldusként reszketsz

békemorzsákért, mik túl távol lebegnek?

S az Út-göröngyös korcsolyapálya, amin siklasz,

bukdácsolva oly sokszor,

olvatag víztükrén a tieden kívül nincs arc,

mégis társ vagy valahol?

Áttűnő tekinteted más íriszbe hajló,

tereken túlnyúló pályasugara,

porszem tudatába fásultan belealvó

a sosem álmodók kétes nyugalma;

Itt és most - érzed-e? Valahol végtelen

 a tudott ködös állandó talánya.

Kérdezni szép, belenyugodni éktelen -égbe visz-e a fejlődés halála?